Arra ébredt fel György, hogy egyszerre csak a pokolban álmodta magát. Az
elkárhozottak ordítását hallotta, a kiket az ördögök égő szurokba
mártogatnak.
Ébren még jobban hallotta azt a kétségbeesett kínorditást.
A kemencze szája előtt látta Miriklót a padkán ülve. A leány felhúzta a
lábszárait s fejét a két karjával átfont térdeire nyugtatá.
– Ereszsz ki! mondá a leánynak, fektéből fölemelkedve.
– Ott maradsz? Aluszol! acsarkodott rá a leány, a szemeit karikára
felnyitva s fehér fogsorait rávicsorítva. Ezek a szemek, ezek a fogak
világítottak a sötétben.
S aztán, hogy a rossz gyermek nem fogadott szót s nem akart tovább
aludni: Mirikló oda ugrott, rátérdelt, hanyattvágta, s egy percz alatt
úgy bepólyázta a bundába, a min feküdt, mint egy babát. A fiu még
tehetetlen volt a mély álomtól; a leány pedig olyan erős volt, mint egy
párducz.
– Csitt! Meg ne mukkanj! Mert elvisz a devla!
Azzal megint kiült a pestes szájába.
Az a bőszült ordítás egyre hangzott: valami olyan őrületes keveréke volt
a kaczajnak és a jajgatásnak, hogy György féltében eltakarta a füleit,
hogy ne hallja.
A leány pedig egész gyönyörűséggel hallgatta. Tetszését azzal fejezte
ki, hogy egyik öklét a másikhoz ütögette.
– Úgy kell! Jól esik neked! Molsamer!
Egyszer aztán vége lett a kínordításnak.
Akkor valami mormogó tanakodás következett: férfi és női hangok
keveréke, melyből a Malach gordonkahangja vált ki. Mikor ő beszélt,
akkor a többi hallgatott.
De mind ebből a beszédből nem értett György semmit. Olyan zagyvalék volt
az, a mit csak a csavargók értettek.
Egyszer aztán azt kérdé a Malach:
– Hol a Jiló?
– Aluszik, felelt a Mirikló.
– Keltsd föl.
– Náné!
A Malach többször odakiáltott a leányra parancsoló hangon, de a leány
mindig azt kiáltotta vissza: «náné».
Odaküldték a Sosojt, hogy költse hát az fel a Jilót. Azt meg úgy rugta
mellbe a leány egyszerre mind a két lábával, hogy hanyatt bukfenczezett
tőle.
Rátámadtak öten-hatan.
Mint a saskeselyű a fészkét, úgy védelmezte a pestes oduját. Éles
körmeivel osztotta a pofont jobbra-balra.
– Hagyjátok! Ácsi! szólt a Malach. S aztán csendes halk hangon beszélt a
leányhoz czigányúl, szépen, hizelkedően, a hogy csak a czigány dádé tud
enyelegni a maga aranyos kedvenczével. A leány csak közbe ümmögött:
«ühüm; majd, majd! Jó, jó».
– Hozok neked négy sor piros klárist! Ez volt az utolsó szava a
gyügyögtetőnek.
Azután elcsendesült minden. A csoszogások megszüntek.
– No már most kijöhetsz. Mind elmentek, mondá Mirikló az ifjunak, s
felkötötte neki a lábaira a szandáljait. (György az egyiptomi Abrekh
jelmezében jött ide.)
Akkor aztán a leány kinyujtózkodott, nagyot ásítva. Olyan hajlékony
dereka volt, hogy hátrafelé csavarodva, visszafelé fordított arczczal
csókolta meg a phrálját. Ez volt a jó reggel. Aztán meg egy korty
alamázia.
– Mondsza csak, kérdé György, miféle ördöngős ordítozás volt itt az
elébb?
– A Molsamert büntették meg, a ki a Csercsent elárulta az iltiseknek.
– Hogy tudták meg, hogy ki volt az áruló?
– Nagyon ravaszul. Összeterelték a Csercsen czimboráit, a kik neki a
templomrablásnál segíteni szoktak. Azok közül kellett egynek a
Molsamernek lenni. Tagadta valamennyi. A Malach szidta, átkozta őket.
Egyszer aztán azt mondta: «hogy a devla növeszszen rókaszőrt az orrán
annak, a ki áruló volt!» S erre egy a czimborák közül egyszerre az
orrához kapott. «Te vagy a Molsamer!» kiáltott rá egyszerre minden
ember.
– Hát aztán mit csináltak vele? Megölték?
– Dehogy ölték! Mi nálunk vért ontani nem szabad. Hanem azt tették vele,
hogy felakasztották a lábainál fogva oda arra a keresztvasra, s aztán a
bajuszát, meg a szakállát szálankint huzogatták ki, s az alatt meg a
talpait csiklandozták. A ficzkó kaczagott is, meg ordított is egyszerre.
Úgy kellett a csórnak![97] Rászolgált.
– De hát a Csercsennel mi történt?
– Azt viszik akasztani. Nem használt semmit a hamis igazság. Ki lett
mondva a fejére a sententia.
– S nem tesznek semmit a megszabadítására?
– Dehogy nem tesznek! De nagyon is tesznek. Minden kavarodás el van már
csinálva. A mi fajtánk maga nem verekedik, hanem tud verekedést
csinálni. Ma reggel elhiresztelték a péklegények között, hogy a vörös
barátok elraboltak egy apáczát, most azok fellármázták a többi
mesterlegényeket s meg akarják ostromolni a klastromot. A vásárpiaczon
meg azt tették az embereink, hogy egy medvetánczoltató medvéjét
megölték, levágták a fejét, lehúzták a bőrét, s aztán a nyúzott medvét
felakasztották egy hentesnek az ajtajára. Akkor aztán nagy lármát
csaptak, hogy a hentes emberhúst árul, azzal készíti a hires
virstlijeit. Most az egész vásáros nép fel van dühödve a hentesekre, s
rombolja szét a bódéikat.
– Ebben a zavargásban meg lehetne szabadítani a Csercsent, mikor a
szekéren viszik.
– Az a szándék. De oda is legény kell a gátra. Mink magunk nem veszszük
kezünkbe a khandót. Nekünk nincs khandónk. De van a diákoknak. Van itten
sok diák, magyar, lengyel, cseh. Azok mind kardot hordanak.
Elhiresztelték közöttük, hogy a Rákóczy fiát viszik veszteni. Azok nem
engedik, mert közülük való. Összeröffentek, hogy elállják az utat a
csatorna hidjánál, s mikor jön a hidra a szekér, odarohannak. A lovas
katonák elé hegyes háromszögletű vas gáncsokat szórnak, a mitől a lovak
megsántulnak, s aztán a Csercsent kiszabadítják: beledobják egy csónakba
s elmenekülnek vele a Dunára.
– Ez nagyon jó terv.
– Csak egy hiba van benne. A diákok pennás emberek Nem hagyják magukat
olyan könnyen fellovalni, mint a parasztok. Azt mondják, hogy ki áll
annak a szónak, hogy a kit veszteni visznek, csakugyan a Rákóczy fia, s
nem valami zsivány? Ki ismeri a Rákóczy fiát?
– Ismerem én.
– No hát épen így főzte ki a dádé. Azt kiabálta nekem. Azért mondtam én,
hogy «náné», «náné».
– De hát miért mondtad, hogy «náné».
– Mert én nem akarom, hogy odamenj.
– Miért?
– Hallgasd csak, mit akarnak? Hogy te eredj oda a hidhoz, a hol a diákok
gyülekeznek. Téged már ismernek. Láttak lovasjátékban. Mind rád
mutogatnak. «Ez az egyik». «Ez a kisebb». Akkor aztán mikor megérkezik a
szekér a hóhérral, a baráttal, meg a szegény bűnössel: te egyszerre
felhajítod a tollas süvegedet s elkiáltod magadat: «frater meus!» Arra a
diákok mind előrerohannak a kardjaikkal s megszabadítják a Csercsent.
– Azt fogom tenni.
– Csitt! Ne kotyogj! Nem fogod azt tenni.
– Ki mondja?
– Én mondom. Nem eresztelek oda.
– Miért nem?
– Miért nem? Hát azért nem, hogy egy arany anguszterint[98] nem adok
cserébe egy ezüst anguszterinért. A Csercsen az ezüst gyűrű, te vagy az
arany gyűrű.
A vadember logikája!
És György nem volt eléggé jártas a philosophiában, hogy ennek a tételnek
a hamisságát be tudja bizonyítani.
– Hát te kit szeretsz inkább, a phrálodat, vagy a phénádat, kérdé,
hizelgően odatapadva az ifjuhoz a leány.
– Bár ne volnál a phénám!
– Akkor jobban szeretnél? Szebb volnék, ha nem lennék a phénád?
– Csak olyan szép volnál, mint most, de nem volna bűn, hogy szeresselek.
– Bűn? Milyen az a bűn?
– Bűn az, a mi rossz.
– Miért rossz a bűn? Keserű a bűn? vagy büdös? Vagy harap? Ha se nem
keserű, se nem büdös, se nem harap: akkor hogy volna rossz?
– Tiltja az Isten.
– A «Devla?» A Devla azért adta a fogat, hogy harapjunk vele, a szemet,
hogy nézzünk vele, a szájat, hogy csókoljunk vele. A szivet azért adta,
hogy dobogjon.
– De az én szivem azt dobogja most, hogy a bátyámat ölni viszik s nem
szomjazom most a csókot, hanem a vért!
– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol! Haragudjál még egy kicsit. Hadd
szeresselek még jobban. Én is tudok ám szebb lenni, mint most vagyok.
Nézd: egészen egyedül vagyunk. Senki sincs kettőnkön kívül az egész
mirákelpalotában. A tüzek mind kialudtak, csak a kürtőnyiláson át süt be
a nap. Oda abba a szegletbe: egy kerek folton. A többi mind sötét. Várj
egy kissé. Ne készülj még. Az én akaratom ellen úgy sem mehetsz el
innen, mert nem tudod a csapóajtó nyitját. Ülj le. Itt a sonka. Itt a
karafina. Egyél, igyál. Én majd eljárom előtted a «nángonicséri»
tánczot.
A leány egy alacsony vasajtón át eltünt. György körüljárta a
csodapalotát s meggyőződött róla, hogy innen csakugyan nem tud a maga
eszétől kiszabadulni.
Valami csengés-bongás zavarta ki a fürkészéséből. A «czáj»[99] jött elő.
A míg a nagy körönd sötétjében járt, alig volt látható, mikor aztán abba
a fénykörbe belelépett, melyet a kürtőn át besütő nap vetett a
szögletbe, olyan volt, mintha a földből bujt volna elő. A pokolból.
Pokolbeli tünemény volt!
Sűrű fekete haja szétszórva s a homlokán egy ezüst abroncscsal
átszorítva; nyakát és keblét tíz sor ezüstpénzfűzér takarta. Karjait és
bokáit kigyóalakú kösöntyük szoríták; karcsú derekáról domború csipőin
kezdve a térdéig száz szalag csüggött alá, a hány, annyi szinű,
mindegyiknek a végén egy kis ezüst csengetyű. Ez volt az egész öltözete.
Egy kosár volt a kezében, teli csinált virággal.
Először azzal a kosárral csinált mindenféle játékot. Majd a fején, majd
az öt ujja hegyén egyensúlyozta. Odakinálta, meg elkapta; karcsú, hajló
termete a csábtáncz minden mozdulataira alakult egyre. Mosolygásában a
kárhozat minden édessége együtt volt.
Egyszer aztán, mintha véletlenből, ügyetlenségből történnék, kiesett a
kosár a kezéből, a virágok szétszóródtak.
Azokat aztán egyenkint felszedegette, ügyes taglejtéssel, a lába ujjai
közé csiptetve s úgy szedte fel a kezébe, s valamennyiből egy koszorút
font. Mikor aztán az a koszoru készen volt, akkor lekapta a fejéről az
ezüst abroncsot s átkötötte vele a derekát. (Olyan karcsú volt az, hogy
övnek viselhette a diadémot.) A koszorut pedig a feje körül fonta.
Akkor aztán neki szilajult a legőrjöngőbb táncznak. Vad szökéseiben
csengett rajta a száz csörgő, s mikor sebesen körülforgott, mint az
orsó, valamennyi szines szalag, mint a virágszirmok kelyhe, szétterült
körülötte. Olyan volt, mint egy kinyilt virág.
S aztán, mikor a táncz végeztével odaomlott a Jiló ölébe, olyan volt,
mint egy elhervadt virág. Ez a «nángónicséri» táncz.
Szólni nem tudott, csak pihegett.
György maga is olyan extasisban volt, hogy azt hitte, az egész világ
abból a kis kerek szérüből áll, a mit a nap e föld alatti boltozat
sötétségéből kigömbölyített.
– Hajh! Csak ne volnál a phénám! Hajh! csak ne várna rám a phrálom.
– Hát mégis itt hagysz? Mégis el akarsz menni? Hát nem tudlak semmivel
visszatartani. Pedig úgy fáj érted a szivem. Mert tudom, hogy soha sem
foglak látni többet.
– De én visszajövök hozzád, Mirikló.
– Nem te többet. Mesterségem a jövendőmondás. Tudom, hogy soha sem
látlak többet. De neked is megjövendölöm, hogy meg fogod bánni, hogy itt
nem maradtál. Majd sajnálni fogod, hogy eldobtad azt a poharat, a mi
most tele volt töltve a számodra avginnal.[100] Mikor meg fogod tudni,
hogy nem volt benne méreg. De már akkor későn lesz. Te nem jösz vissza
ide többet, mint a hogy nem megy vissza az ember az álmába soha, ha
egyszer fölébredt. Hát csak eredj. Nem tartalak vissza.
S azzal ledobta fejéről a koszorút.
– Hanem így nem mehetsz ki a világba, a hogy most vagy. Ma már nincs
maskarák napja. Ebben a kantusban megkergetnének, elfognának. Majd én
felöltöztetlek. Diákok közé akarsz menni. Neked is diákruhába kell
bújnod.
– Hol vegyem azt?
– Van mi nálunk mindenféle gúnya. Ne kérdezd: hol vettük? A Devla adta.
Majd kiválasztok egyet a számodra.
A Mirikló ismét bement a vasajtón. S nem sokára visszatért a keresett
jelmezzel. A magyar és cseh diákok viselete volt ez. Gombos dolmány,
szűk nadrág, puliderrel; vörös süveg fehér ludtollal. Keskeny görbe kard
hozzá.
Elébb a tarka ó-egyiptomi maskarától kellett Györgynek megválni.
A phéna segített neki.
– Oh milyen szép vagy! sóhajtá a leány, kezét feje fölé kulcsolva! Mért
kell te neked elveszned?
S aztán végig csókolta a szemein elkezdve a lába hegyéig.
Akkor aztán felöltöztette a diákgúnyába. A piros süveget is feltette a
fejére, szépen féloldalra nyomva.
– Most már mehetsz.
Aztán elvezette a csapóajtóig s azt felnyitotta előtte.
Ott még egyszer eléje állt.
– Legalább hát üss meg egyszer, hogy arról tudjam meg, hogy szerettél!
Dehogy ütötte meg!