Valóságos állam volt az államban. (Status in statu).
Huszonnyolcz nemzetségre voltak felosztva, mindegyiknek saját
elnevezése, külön mestersége, hivatása, a melyre kora gyermekkorától
betanították az emberét. Még nyelvüket is úgy lopták össze: németből,
tótból, zsidóból, czigányból, a mit egymás közt beszéltek.
Az ő dominiumuk volt az utcza, a templomküszöb, a vásártér, a kapualja;
pénztáruk a persely, a tarisznya. Jövedelmük épen annyi volt, a mennyi a
mai napra kellett: holnapra nem volt szabad eltenni semmit.
Egész légióra ment a sánták, vakok, nyavalyatörősök száma, a némák
kerepeltek, a vakok énekeltek, a félbolondok érthetetlen kurjongatással
vonták magukra a figyelmet. Voltak zarándokok, a kik kopott
szőrkantusban, kagylóval körített kalapban, keresztvégű vándorbottal
járták be a várost s beszéltek a szentföldön szerzett tapasztalataikról.
A vándorló diákokat meg lehetett ismerni arról, hogy diákul kántáltak s
minden öltönydarabból ki voltak nőve; egészen tisztességes öltözetük
volt a tönkrejutott kalmároknak, a kiknek a hajdemákok mindenüket
elrabolták. Ellenben alig akadt meg a rongy a pogány fogságból
hazaszabadult rabok testén s látható volt a meztelen csánkóikon a
bilincstörés hege. Bűnbánó leányok betakart arczczal jártak a vásárban s
vezeklésük jeléül nyirfaággal verték a meztelen hátukat. A Lázárok
sáfránynyal besárgítva jártak házról-házra, nyöszörögve, hálálkodva.
Ellenben voltak nemes uraknak öltözött csavargók is, kik üldözőik elől
menekültek s ajánló levelekkel voltak ellátva. Sápadt leányok csodatevő
szűzeknek adták ki magukat, a kik extaticus állapotukban nem érzik,
hogyha a karjukon tűket szurkálnak keresztül, viziókat látnak, a
megboldogultak lelkeivel beszélnek s apró üvegcsékben csodaerejű vizeket
osztogatnak mérsékelt árért. A kártyavetőnők jövendőt mondanak, lopott
jószág tolvaját kiolvassák, szerelemitalt árulnak s rejtett kincseket
segítenek fölfedezni. A félkézkalmárok igyekeznek a hosszú ujjaikkal
elkaparítani a tolongásban az erszényeket, s a parasztokat rászedik
hamis aranyakkal. A kocsmákban lesnek prédájukra a hamis játékosok, a
kikhez az áldozatul kiszemelt parasztot a csaló madarak vezetik. Éjjel
folyik a munkájuk a betörőknek, a kik között megint rangfokozatot
képeznek a kik csak jó reggelt kivánnak, nyitott ajtókon belopózva, a
kik megint tolvajkulcsokkal remekelnek, a kik aztán kecskelábbal törik
fel a nehéz vasajtókat, s a kik végül emberölésre is el vannak készülve.
És ezek mind egymás kezére dolgoznak, az egész társaság összetart,
egyetért. Vannak törvényeik, alapszabályaik, s van, a ki törvényt tart
közöttük: az a Malach, a király. Ezt szabadon választják. S ez tesz
igazságot a peres ügyeikben; büntetést oszt: botoztat, korbácsoltat,
akasztat. Életnek és halálnak ura, a milyen egy király szokott lenni. Ő
vezeti az állam ügyeit: ha valaki bajba került, azt kiszabadítja.
Kémeket tart. Az üldöző fogdmegeket megvesztegeti. Házasságot köt és
elválaszt, confirmál, rangot oszt, kinevez. Felosztja a társaság
jövedelmét, hogy mindenkinek jusson belőle. Ünnepeket tart a társaság
emlékezetes napjain, s ha valakinek az a fátuma esik a társaságból, hogy
az akasztófán végzi, annak a nevét megörökíti. Megkeresztel és
temetkezik. Ő a császár és pápa ebben a társaságban!
Szokásuk a vagabundtársaság királyainak hires historiai neveket «lopni»
a maguk számára.
A mostaninak a neve Rákóczy Ferencz. Vagy a hogy a külföldi tudósok
irják: «Ragoczky».
Nemzetségére nézve czigány. Nem magyar, nem német, nem oláhczigány,
hanem «kóbor czigány».
A magyar czigány «rom»-nak nevezi magát, a kóbor czigány «zsidó»-nak.
Ennek a társaságnak nem is lehetne illőbb alakot keresni királyul.
Hatalmas öles termet, szivós izmokkal, széles vállal, kicsiny kezei és
lábai indus eredetére vallanak, maga a feje pedig festőnek való modell.
Tojásdad arcz, rézbarna szinű, csiga metszésű száj, keskeny bajuszszal,
mely göndör szakállával összefoly, fényes fekete göndör haja domború
homlokáról füle mögé csavarva, gazdag hullámokban omlik vállaira. Igazi
dalia.
A czigányneve (mielőtt királylyá választották volna) «Piránó» volt, a mi
czigányul annyit jelent, hogy «szerető».
Meg is érdemelte.
Már csak mi is maradjunk ennél a névnél, ne koptassuk azt a Rákóczyt.
Mikor ez az alak végig megy Bécs utczáin, fején hatalmas báránybőrsüveg,
foltos kék mentéjén lúdtojásnyi ezüst filigrán gombok; a mellén három
csattos mentekötő: a középső csatton domborműben kiverve egy ágaskodó
lovat fékező férfialak. Ez a vajda családi czímere. Vörös nadrágját
tenyérnyi széles szíj szorítja a derekához, annak is nagy ezüst csattja
van. Az egyik kezében viszi a buzogányos nádpálczát, mely külömb a
herczegi portások botjánál, vagy a tambour majorénál. Azon is czímer
van: egy kigyóval küzdő oroszlán. Ez meg a vajdaság czímere. Hát mikor
ebben a parádéban megjelenik a piaczon, minden ember mutogat rá: «Ott
megy a csavargók királya! A Rákóczy!»
A hatóságnak van tudomása róla, hogy ez a király. Tetszik, hogy ezt a
nagy nevet kuszpitolja. Hadd szokja meg a publikum, hogy ezen nevetni
szabad.
Mert bizony szabad azon nevetni, mikor egy király az egyik kezében a
hatalmas vajdajogart emeli, a másikban pedig egy réz-üstöt tart a
fülénél fogva, a melyben több üst van beskatulyázva, s azokat árulja
úton-útfélen a vásári népnek.
Mert a csavargók királya maga becsületes mesterséget űz. Rézkondérokat
készít. Az egész népe mind tolvaj, csaló, koldus. De ő maga nem lop, nem
csal, nem koldul. Úgy is illik. Ezért is van tekintélye a népe között: ő
csak vezeti az általános munkát.
Estére aztán, az angelus elhangzása után az egész csavargó had elhagyja
az utczákat, s takarodik haza.
Többfelé vannak az «otthon»-aik elosztva: egész strategiai rendben.
Egy része a Bettlerstiege körül lakik, a Königinkloster táján. A másik a
Hernalsi úton, a mely menedéket virágos nyelven úgy hívnak, hogy «Bad im
Elend».[70] A kiknek éjjeli munkájuk van, azok egy nagy pinczébe bujnak
le a Rothenthurm-utczában. De a főhadiszállás a «Kothluke»-nél[71]
kezdődik. Ott van a király residentiája: a mirákelpalota. Ott tartják a
törvényszéket, ott csinálják a haditerveket, s ott tartják a fényes
lakzikat.
Mikor a koldusok, a csavargók ünnepet akarnak ülni, akkor mind a
mirákelpalotába gyülekeznek. Ott azután ledobják a rongyaikat,
mankóikat, lemossák a beteg szint, a ragyát az arczukról, megnyilnak a
szemeik, kiegyenesednek a lábaik; felöltöznek gavalléroknak,
menyecskéknek; csapra ütik a hordót; muzsikát csinálnak s folyik a
dáridó világos virradtig.
Azért csodapalota a neve, hogy így átváltoznak benne az emberek.
A mirákelpalotát maguk a bécsiek is (a kik nem tartoztak a díszes
czéhhez) csak akkor látták, a mikor a Szent István tornyába felmentek s
annak a ballustrádájáról körültekintettek a vidéken.
Nem volt valami csábító tájék. Kopár pusztaság közepett egy rendetlen
háztömkeleg, melynek közepéből valami furcsa nagy épülettömeg emelkedett
ki. A kupolájáról azt lehetne hinni, hogy valami török mecset, csakhogy
a tetejét sem minarét, sem gloriette nem ékesíti, hanem egy öblös
kémény, mely éjjel-nappal füstölög.
Öreg emberek emlékeznek még rá, hogy a törökmegszállás idején ez az
épület volt a tábori sütőház, a hol a negyed millióra menő török
hadsereg számára a kenyeret sütötték. A kerek épületben volt köröskörül
száz sütőkemencze. Ugyanakkor támadtak azok a házak is egy csoportban. A
hadjáratok hienáinak a barlangjai voltak. Az a sok markotányos, kufár,
csiszár, uzsorás, rabkereskedő czigány, a ki seregestől kisérte a török
tábort s vásárt ütött a martalék fölött, a mit a portyázó tatár csapatok
összeharácsoltak. Ezek vetették meg az alapját a jól rendezett
tolvajtársadalom fő-főmenhelyének. Maga a társadalom megvolt régen s már
két századdal előbb megvolt a constitutiója.
Hanem ennél jobb helyet nem választhatott ki magának.
Az egész környék vadvízjárta, egész évben sáros. Az egyik oldalán a
házcsoportnak a török temető, a másikon egy tőzegvágás. A hátamögött a
vesztőhely, kavicslepte avar közepén, melyet csak egy fehér nyárfák közé
elrejtett ház szakít félbe: az a gyepmester háza. Nem kóborol ott más,
mint elzüllött kutyák, a mik lehúzzák az eleven embert; hollók, varjuk
seregestől felszállnak a magányos nyárfákra, meg arra a négy oszlopos
szomorú emelvényre.
Egyetlen utcza vezet e háztömeg közé, a melynek jellemző neve a
«Kothluke».
Rászolgál a nevére: minden évszakban végtől végig sár, latyak és deget.
Azon szekér soha nem jár. A házak alacsonyak, rendetlenül össze-vissza
építve, itt deszka, ott vályogfal, zöld penésztől, salétromtól belepett
vörös tégla; zárt ajtók, papirossal beragasztott ablakok, leskelődő
lyukak az oldalfalakon. Néhol egy alacsony ajtajú bolt, melynek küszöbén
rongyokba bugyolált anyóka gunnyaszt.
A Kothlukéból nincs kijárás: zsákutcza az. Ellenben minden házból van a
másik házba átjárás, vagy a padláson, vagy földalatti folyóson
keresztül: lehet belőle szökni mindenfelé. Az utczaajtóra nem is
kerülnek az emberek: tudják a járást az egész labyrinthban. Hasztalan
jön ide a policzáj kutatni, motozni, nem talál meg semmit és senkit. Még
a mirákelpalotának a bejáratát se tudták felfedezni soha. Csak látják,
hogy a kéménye füstöl, de hogy hol járnak bele, azt idegen meg nem
tudja.
A míg a Kammesierer Györgyöt a Kothlukéig elvezette, megismertette őt
így sebes-kutyafuttában a helyzettel.
– No hallod-e Bruder, ez szerencsés fogás volt, hogy ma rád találtam. A
Malach ezért meginvitál malaczpecsenyére. Jobbkor nem kerülhettél volna
haza. Épen ma csipték nyakon a Ragoczkynak a nagyobbik fiát.
– Az én bátyámat? kérdé György ijedten.
– Ha te is a Ragoczky fia vagy, akkor annak a nagyobbik fia bizonyosan a
bátyád: a phrálod.[72]
– Hát miért fogták el a bátyámat?
– Azért, mert nagyon szerette a szenteket.
– Hát nem szabad a szenteket szeretni?
– De ő azokat a szenteket szerette, a kik ezüstből vannak kifaragva.
– Lehetetlen!
– A biz úgy van. Ez a templáriusok közé tartozott.
Ezen még jobban elbámult György. Hisz ő azt hitte, hogy ő tartozik a
templáriusok szövetségéhez, a kik a Bafomet templomában egészen mást
csinálnak, mint a szenteket szeretik.
– Tudod: templáriusok azok, a kik a templomokban elbujnak, becsukatják
magukat, s aztán felnyitogatják a szentségtartókat s a mi szent ezüst és
arany a kezükbe akad, azt elszeretik a papoktól.
– S a bátyám ezt a mesterséget űzte volna?
– De nagy sikerrel. Majd meglátod, ha az öreg kipakol a te feltalálásod
örömére a közös kincstárból: mennyi drága billikom, arany, ezüst bokály
kerül onnan elő! Olyankor a koldusok mind aranyból, ezüstből iszszák az
áldomást.
– S a bátyám ebben részt vett? Pedig milyen lovagöltönyben járt.
– Hja, pajtás, látsz te majd itt hímzett uribenás[73] vitézeket is. Azok
is csak olyan begárdok, mind a többi. Hanem tegnap rajtavesztett a
princz. Valaki elárulta. Nyakon csipték. Aztán kikötötték a pellengérre.
Ha ott jártál volna a vásártéren, megláthattad volna.
Györgynek rémledezett a tegnapi nap emlékeiből olyasmi, hogy csakugyan
látott valami népcsődületet a pellengér körül, mikor az uri társasággal
ökrös szekéren arra mentek, de akkor nem ügyelt rá. Az ő bátyja lett
volna az? A marchese di San Carlo?
Kábult fejével mindent el lehetett ma hitetni.
– És most mi történik a bátyámmal?
– Hát, hogyha a Malach ki nem tudja kaparítani a lurdéha[74] kezéből,
bizony eljut abba a lakodalomba, a hol a széló[75] a menyasszony.
Györgynek a szeme előtt kezdett vörös lenni a világ. Az járt a fejében,
hogy ő a bátyját erőszakkal ki fogja szabadítani.
Ezalatt eljutottak a Kothlukéig. A Kammesierer a legelső háznak az
ajtaját felnyitotta s azon bevezette Györgyöt. Aztán keresztül-kasul
hurczolta magával szűk folyosókon, csapóajtókon, rozoga lépcsőkön
keresztül, míg egyszer aztán egy olyan udvarba jutottak, a mely körül
volt falazva, nem volt benne semmi kijárás.
Csak egy kankalikos kút volt az udvar közepén, a kútostor le volt
bocsátva a kámvába.
A Kammesierer felhúzta a kútgémet, s beleállt a vederbe.
– No most ereszsz le engemet, aztán szállj le utánam.
György úgy tett, a hogy mondva volt neki.
Azon a kúton át volt a bejárás a mirákelpalotába. Egy földalatti folyosó
vezetett odáig, a melyből kőlépcsőzet kanyargott fel a csapóajtóig. A
mint azt a fejével felemelte a Kammesierer, előttük állt a csodapalota.
A hajdani török tábori sütőház szilárd épület volt, a minőt a törökök
hagytak hátra mindenütt, a hol ideiglenesen is letelepedtek. Egy nagy
köröndöt képezett, melybe számtalan kemenczeszáj tátongott körül. Hajdan
kenyérsütő pestesek, most pedig válogatott vendégszobák. Cabinets
particuliers! Néhány meg volt hagyva tűzhelynek, azokban lobogott a
tőzegparázs. Lánczra akasztott bográcsokban rotyogott a lakoma, a miben
roppant fakanalakkal kavargatott egy-egy félmeztelen alak. Egyik
pestesből pedig kovácsműhely volt alakítva, a hol rézkondérokat
készítettek. Ezeknek a tűzlángja világította meg az egész palotát
csodálatos lakóival együtt. A füst a nagy kéményen tódult ki, melyen a
kupola végződött.
Benn a köröndben úgy nyüzsgött az ember, mint valami országos vásárban.
Nem volt már koldusjelmez látható. Divatos stuczerek udvaroltak
felcziczomázott mamzelleknek, s egy pár hegedű és klarinet zenéje
mellett olyan szép menuettet jártak, mint akármely salonban, a
muzsikusok nem voltak már vakok s a tánczosok nem voltak sánták, s a ki
a colonnet fenhangon kommandirozta, szintén nem volt ma siketnéma. A
hosszú asztalnál javában folyt a lakoma s a bográcsokból nagy
czinkanalakkal osztogatták a húsos kását, a mibe minden, a mi jó és
drága, össze volt főzve, füge, mazsolaszőlő, szerecsendió és avas
szalonna.
Az asztalfőn ült a Malach. Csak a férfiak ültek, a hölgyek a hátuk
mögött álltak, ős aristocrata szokás szerint s a férfiak fején keresztül
nyulkáltak a tálba, természetesen kés, villa, tányér nélkül, a hogy
hajdan étkeztek a lovagkorban, midőn még «Erkölcsös Henrik» rá nem
diktálta az asztali rendet Bécs lakosságára.
Volt ott mindenféle nyelven tartott beszéd, melyet mégis mindenki
megértett. A tolvajok régen feltalálták a volapükot.
A Kammesierer és a sírásók a sereghajtók lehettek már. (Éjfél után járt
az idő.) Az asztaltársaság nagy riadallal fogadta őket, s rögtön helyet
szorítottak számukra a hosszú padon. Egyszerüen ment az. Az egész padsor
neki vetette a vállát egymásnak, a ki a tulsó szélén ült, az lemaradt a
padról, így jutott helyhez az ujon érkezett.
– No, Kammesierer! Mi hír a Kielámból?[76] kiálta az asztalfőről a
Malach.
– Jó hírt hozok, Malach. Megtaláltam a rajkódat. Tudod, azt, a kit
elvettek tőled az iltisek,[77] ráfogták, hogy lopott gyerek, itt hozom.
Ihol van! No hát, legényke, mondd, hogy ki az apád.
György egész komoly orczával mondá:
– Az én apám Rákóczy Ferencz, a fejedelem.
– Az vagyok én! A Rákóczy Ferencz, a nagy fejedelem. A te édes apád!
Szeretett szép rajkóm. Csakhogy megkerültél. Nézzed, bibast! Hisz úgy
hasonlít hozzám, mintha csak a szájamon köptem volna ki!
Azzal összeölelte, csókolta Györgyöt, s oda ültette maga mellé a
lóczára.
És György egészen meg volt elégedve, hogy már most hát ő rátalált az
apjára, a fejedelemre, a kihez őt a kutyás ember utasította.
Ez az egész társaság, a melybe belecseppent, valami nagyon derék
gyülekezetnek tünt fel előtte, az után a másik társaság után, a melyből
megugrott.
A Malach szakasztott olyan öltözetet viselt, mint az asphaleia
nagymestere a maskarádában. Csakhogy ez nem volt maskara, hanem igazi
fejedelmi habitus. Büszke volt az apjára. De még az is ő rá.
– Jaj de régen vártalak, szeretett rajkóm! Azóta a szegény anyádat is
elvitte a devla, dikhecz a másvilágra. Nem maradt már csak a phrálod[78]
a «Csercsen».[79] Az is úgy hasonlít hozzád, mintha egy fáról
szakítottak volna. Aztán meg a Mirikló.[80] Hol van a Mirikló? Bujj elő
a sutból. Nézd, itt van a phrálod. A kisebbik phrálod.
A Mirikló azonban már elhagyta a vidám társaságot, s elment aludni az
egyik kemenczébe, csak a két mezítelen lába volt ki belőle. Sehogy sem
akarta meghallani, hogy a nevét kiabálják.
– Hej te Sosoj![81] Gyere elő az asztal alól. Eredj oda, csiklándd meg a
talpát, hogy ébredjen fel.
Erre az intésre előbujt az asztal alól egy purdé, a kinek az egész
öltözete egy piros nyakravaló volt, úgy tudott négykézláb futni, mint a
nyúl. Odament a pesteshez s megcsiklandta a leánynak az egyik talpát.
Arra az a másik lábával jól pofon rugta.
– Húzd ki a lábánál fogva! kiálta rá a vajda.
A Sosoj szót fogadott s kihúzta a leányt a kemenczéből, minden
rugkapálózás daczára.
A Mirikló lehetett valami tizenhárom-tizennégy éves hajadon. Valóságos
czigány leány. Csak egy ing volt rajta, az is egészen izabella színű,
itt-amott szétnyilva. A bőre olyan, mint a barna bársony. Karcsú, macska
hajlékonyságú a termete, leányosan kifejlett bájakkal. Vékony újjai,
keskeny lábai, gömbölyű bokái. Szénfekete haja lelóg az arczába. A
szemeit, mint az álmos macska, összehúzva tartja, s a két öklével
dörzsöli. Úgy nyafog.
– No mi kell már? no! Nem tánczolok többet! Az apád lelkének sem
tánczolok. Nincs lábam. Nem találom. Alhatnám.
S kiránczigálta a kezeit a Sosojéból.
Ekkor aztán maga a vajda ugrott oda hozzá s megfogta a kezét.
– No te phéna.[82] Hát nem jösz, mikor hívlak? Itt a phrálod.
Erre a leány eltakarta mind a két kezével az arczát s elkezdett
jajgatni.
– Jáj! jáj! jáj! Vele álmodtam most. Azt láttam, hogy viszik a
dolmánhoz. Sok sok lurdok voltak. Ereszsz vissza, hadd álmodjam tovább,
mi lett a Csercsennel.
– Ne te bibas! Nem a Csercsen jött meg, hanem a Jiló.[83]
– A Jiló?
Erre rögtön felnyiltak a leánynak a szemei. Nagy karikaszemek! S a mint
meglátta Györgyöt, nagyot sikoltott, mint a felriadt vad madár, s
odarohant hozzá, ölébe vetette magát, átkarolta két szívós karjával s
elkezdte csókolni a szemeit, a két orczáját, az ajkait. Csak úgy
csattogott, czuppogott az a két vérpiros ajka.
– Jiló, kedves Jiló! Jaj de szerettelek, mikor kicsi voltam.
Györgynek nem is esett rosszul ez a megtévedés. Fogadta az ölelést, a
csókot, hiszen testvércsók volt. Czigánycsók volt, hazugság volt. S
mégis mennyivel igazabb volt, mint az, a melylyel ama tündér elbűvölte.
Azoknak az áruló csókoknak az ámbraillatától egész beteg lett, most ezek
a hagymaszagú csókok kigyógyították belőle.
Hoztak neki ételt és italt. Az italt nagy ezüst billikomban. Sör, bor,
pálinka összekeverve, a sült egész ürüczomb ezüst tálon, hozzá dió
csemegéül.
Mirikló megtanította rá, hogyan kell a sültet tízkörömmel trancsirozni,
a hol nem enged az inasrész, az ember a fogával harapja el, s aztán a
phéna a két kezével tömi a phrál szájába a falatokat, «egyél, kedves
Jiló!» S minthogy a kenyérevés nem czigány szokás, diót esznek a hús
mellé. Azt meg a fogaival törögeti meg a phéna a phral számára. Úgy
eteti, mint a csóka a fiát.
A muzsikusok odajöttek a hátuk mögé, s most már az ő fülükbe húzták a
nótát, a mihez a Sosoj járta a rókatánczot.
Az egész társaság örömét megzavarta egyszerre egy teljes lovagornátusban
megjelenő alak, puderes parókával a fején, koszperddel az oldalán, a ki
az ittas alakokat jobbra, balra taszigálva, mint a ki itthon van, a
Malachig furakodott.
– Ohó, Herterick![84] Mi hírt hoztál Herterick?
– Elég rosszat. A Csercsent nem adták ki a klemsből az én jótállásomra.
Pedig a nemesi parolámon kívül még egy zacskó hamis Hellerrichtigert[85]
is kináltam az iltiseknek. Azt mondták, hozzak bizonyítványt, hogy a
Csercsen valósággal Gugelfranz,[86] a ki nem genffolni[87] akart, mikor
a Difftelbe[88] bezáratta magát, hanem jámbor Christianer,[89] a ki
ájtatoskodás közben elaludt, s nem vette észre, hogy az ajtót bezárták.
Gyorsan készíttess, Malach, egy Briefelt, hol van a Briefelwetzer?
Kammesierer! Te tudsz diákul. Diktáld neki az igazságot. Te meg, Malach,
keresd elő a mölchi apátság pecsétnyomóját. Hajnal előtt készen legyetek
vele, mert vásár napján gyorsan ítélnek. A Csercsen már ott van a
siralomházban, s a nyakravalójának a vége Cavaller[90] kezében.
A Malach kiosztá a parancsokat nyugodtan a szakértőknek a hamis
bizonyítvány elkészítésére.
– Megálmodtam én azt! jajveszékelt Mirikló. Viszik a bátyámat a
vesztőhelyre.
– De nem viszik! kiálta fel György, a mindenféle italok és indulatok
keveréke egészen elkábítá a fejét. Nem engedem, hogy a bátyámat
kivégezzék.
Ezért még több csókot kapott Miriklótól.
S a csókok még jobban feltüzelték. Fenhangon szólt oda a társaság közé.
– Nem engedjük azt a gyalázatot megtörténni familiánkon, a
nemzetségünkön! Kiragadjuk a Csercsent a poroszlók körme közül
erőszakkal. Feltörjük a börtönt, leöljük a strázsákat! Ki jön velem? Én
megyek elől. Adjatok egy kardot.
A Malach az asztalhoz vágta a süvegét s elkezdett jajveszékelni.
– Jáj! jáj! jáj! Kedves édes drágalátos rajkóm. De megrontották az
erkölcsödet azok a bárók![91] Micsa veszekedő embert csináltak belőled?
Nem való a kard a mi kezünkbe! Egyszer vett a czigány kardot a kezébe,
azt is siratja a keserves nagyidai nóta. Ne ugrálj te! Ne rúgdalj te!
Nem megy te veled hadakozni az én huszonnyolcz nemzetségemből egy se,
mert ez mind szétszalad, ha egy lovas katonát meglát. Jaj ides virem.
Ülj le a becsületesebbik pofádra. Majd elcsináljuk mink ezt nálad
nélkül.
De György nem engedte magát elcsillapíttatni. Egyre tüzelt.
– No hát megyek magam. Egy magam sem ijedek meg száz poroszlótól sem.
Add ide a kardot, te, kinek hívnak.
Ez a lovagköntösű csavargónak szólt.
– Ugyan húzd ki a kardodat s add oda neki, hogy menjen vele verekedni,
mondá a Malach a lovagnak.
Erre a vitéz úr nagy teketóriával kihúzta a kardját s átadta Györgynek.
Nagy hahota lett belőle.
Az a kard fából volt.
Györgyöt ez a röhej egészen kiforgatta az eszéből.
Odavágta a kardot az asztalra, s beleordított a kaczajba.
– Ejh! Hejh! Hiszen ti zsebrákok vagytok!
Erre a szóra a kaczagásból egyszerre dühordítás lett.
«Zsebrákok!»
Ilyen díszes társaságnak azt vágni a fejéhez, hogy ők «zsebrákok!» Így
csak az erdőn csavargó tolvajokat csúfolják.
– Hát te ugyan miféle jó madár vagy? Hadd nézzem meg azt az
égrevigyorgódat! szólt egy vén czigány, egy égő hasábfát kihúzva a
bogrács alól s annak a tüzes végével odavilágítva az ifju arczába.
(Györgynek úgy rémlett, mintha ezt a sunyi vigyori pofát látta volna már
valahol.) Ninini! Nem te vagy az a nyalka hajdulegény, a kinek én tegnap
megbillogoztam ott a ménesben a paripáját? A kit a kutyás manum[92]
kifogott? Csakhogy akkor bajuszod volt!
– Igen is, az vagyok. Az a kutyás ember az én apámnak, Rákóczy
Ferencznek a vezére. Az a ménes is az én apámé. Azért hozták ide, hogy a
mi vitéz bajtársaink felkapjanak azokra a lovakra, aztán az apámmal
együtt engemet, meg a bátyámat a bécsi fogságból kiszabadítsanak. Jertek
oda! Mindnyájan kaptok egy lovat.
– Hagyd el már! csitítá a társaságot Piránó. Nem látjátok, hogy csunyául
be van rúgva, szegény rajkó. Azt sem tudja már, hogy fiú-e, vagy leány!
Eredj már aludni te rákló.[93] Nem kell neked se khandó,[94] se
kúre.[95] Kell neked álompecsenye. Vidd magaddal, Mirikló. Dugd be a
száját. Ne hagyd beszélni! Mert lebeszéli a fejét a nyakáról.
Mirikló azt a formáját találta ki a szájbedugásnak, hogy egy pipát adott
a phrál szájába, a mit az apja zsebéből lopott ki, derék ezüstkupakos
tajtékpipát s elvéve a vén kovács czigány kezéből az üszköt, azzal
rágyujtott.
Áldott egy jószág az a pipa. Nem hiába mondják, békepipa! Ez igazán
kibékíti a haragos embereket. Milyen okos dolog volna, ha a parlamenti
praxisba behoznák a pipázást. Az elnöknek a helyett a nyavalyás
csengetyü helyett volna egy öblös tajtékpipája s mikor már nagy a
haddelhadd a tisztelt házban, elővenné a pipáját, meg az
aczélkova-taplót, kicsiholna, rágyujtana, egyszerre kivánt csend lenne a
házban. Minden szónok követné a jó példát. Ez volna a klotür.
Úgy történt itt épen.
A pipagyujtásra lecsendesültek a felzajdult indulatok. Mindenki
rágyujtott s akkor aztán lehetett csendesen tanácskozni s sikerrel
biztató határozatokat hozni.
A szerepek ki lettek osztva. Az elfogott Csercsennek zsemlyébe sütött
finom ráspolyt juttatnak a kezéhez, a mivel békóit lereszelje. Az
őrséget mákonyos pálinkával elkábítják. A lovasok ménjeinek tüzes taplót
dugnak a fülébe. Mikor az escorte megindul, petárdát sütnek el az
utczán, s aztán felgyujtják a vásári bódékat, s a tüzi veszedelem alatt
lekapják a szegény bűnösök szekeréről a Csercsent, s azzal aztán «usgye
fore!» a merre nincs szája a világnak!
György kezdett rájönni, hogy ez egy igen jól rendezett állam, melynek
minden életszerve tökéletesen egymásba talál.
Ketten pipáztak egy pipából a Miriklóval. A mi úgy ment, hogy a Mirikló
odaült szemben a térdére. A phrál szívta a pipából a füstöt, a phéna
felnyitotta kerekre a száját s átszívta a füstöt, a mit a bátyja
karikákban eresztett ki a száján. A Mirikló aztán ezt a füstöt megint a
piros orrlyukain keresztül fujta a rákló szeme közé. Ezt az úri dámák
nem csinálják utána!
Végre teljesen helyreállt Györgynek a hódolata a hatalmas Malach iránt,
midőn az, a holnapi haditerv megállapítása után, elkiáltá magát, «upre
púpos! Dologra minden ember!» s egy éleshangú érczsípba háromszor
belefújt.
Erre a sivító hangra egyszerre abba hagyta az egész gyülekezet a
mulatozást. A gavallérok és damoazellek sietve bújtak be a köröndöt
sorban övező kemenczék odúiba, a honnan nehány percz mulva ismét
előjöttek, koldusrongyokban, mankóval, sántán, vakon, álsebekkel a
tagjaikon, ragyás, sárgalázos pofákkal, perselylyel, zarándok bottal a
kezükben, jámbor faczipős barátok, apáczák képében s eltünedeztek a
titkos kijáratok között.
Mégis nagy úr lehet az a Malach, a ki egy sípfüttyentéssel mind a
huszonnyolcz nemzetségből egyszerre koldust tud csinálni. Bámulta őt.
Büszke lehet az apjára. Ez az a valódi Rákóczy Ferencz, a milyennek őt
Wammána históriájában leírták, így mondta el azt a Künzli Péter az
examinálók előtt. A rablók, tolvajok vajdája. A csőcselék fejedelme.
S ő becsülte ezt a csőcseléket!
Mennyivel derekabb emberek, mint a kikből a társaság áll, a melyet
elhagyott.
Ezek csak a világi hatalom ellen csináltak szövetséget, de amazok az
isteni hatalom ellen.
Ezeknek a törvényei egymás védelmére szólnak, amazoké egymás
megrontására.
Ezek hazudják azt, hogy ők koldusok, vakok, sebesültek, viselős
asszonyok, megesett hajadonok.
Amazok hazudják azt, hogy ők nagy hazafiak, ország zászlósai, bölcsek,
istennők, ártatlan szüzek.
Ezek irtóznak a vérontástól, gyávák, szemérmetlenek.
Amazoknál kéj a vérengzés, dicsekedés a bűn, erény a dölyf!
Ezek a templom küszöbén vétkeznek, amazok pedig az oltár előtt.
Ezek nem szentelik meg a házasságot, de megtartják. Amazok megszentelik,
de öröm nekik, ha megtörhetik.
Nem bánta a cserét!
– No hát Jiló rajkóm, csókolj kezet a dádédnak, azután eredj aludni, a
phénád majd lefektet.
György úgy tett. Megcsókolta a Piránó koromtól fekete kezét.
Azután a Mirikló megimádkoztatta, szépen letérdepeltette maga mellé:
«Amáró Dádé».[96] (De csak odáig tudta, hogy «add meg nekünk a mi
mindennapi kenyerünket ma».)
Aztán vetett neki ágyat bundából a jó meleg kemenczébe. Oda lefektette.
Aztán maga is mellé feküdt.
Hiszen az volt az ő phrálja. Ő meg annak a phénája.
György úgy aludt késő reggelig, mint egy jó gyermek.