– Hát hogy híják a tátit? kiáltotta fülébe az a legény, ki a földről
fölszedte. – Azt nem kérdem, hogy téged hogy hínak? mert azt nem tudod.
György megerőtette az eszét. Hogy is hívják az ő apját? Giunchi gróf? Az
nagyon régen volt. – Marchese di San Christina? – Az is elmult már.
Igazat kell mondani becsületes emberek között, s ezek bizonyára
becsületes emberek.
– Az én apám Rákóczy Ferencz…
Erre a névre általános «hujjahó» ordítás támadt a legénység között.
– Rákóczy Ferencznek a fia? Hisz akkor te egy princz vagy? Héj
Sündfegerek! Dallingerek.[69] Kezet-lábat csókoljatok a princznek!
Megkerült a Rákóczy Ferencznek a fia.
A lármás bohó had majd szétszedte furcsa hódolatával az ifju embert.
Alig tudott szóhoz jutni bámultából.
– Hát ismered te az én apámat? kérdé hebegve a mostkerült pajtástól.
– Hogy ismerem-e? Hisz mindennap látom azzal a két kukucsálómmal. Az a
Malach! A király.
– Miféle király?
– Hát mind a húsz nemzetnek a királya.
Azzal gyorsan elhadarta neki mind a húsz nemzet nevét. Soha sem hallott
azok közül egyet is említeni valaha.
– És te micsoda nemzethez tartozol? kérdé György.
– Én Kammesierer vagyok. Diákul is tudok. Vinus, vina, vinum! Vinum est
divinum! Deo gratias! Rogo humillime. Det mihi elemosinam. Nec parentem,
nec marentem habeo: solummodo unum fratrem, sed est etiam puella. – Hát
te tudsz-e diákul?
– Nem tudok.
– Hát «kart»-ot tudsz? Briefelwetzerolni tudsz?
– Nem is értem, mi az?
– Hát bregolni? genffolni? fladerfaszolni? Egyiket sem?
György csak a fejét rázta mindezekre. Idegen szavak voltak ránézve.
Ah! hát csak Blickschlager vagy? Részegen feküdni az utczán, s
felszedetni magadat? Igazi princzhez való hivatal! No majd örül az apád,
ha megint megkaphat. – Sokszor emlegetett az öreg. – Elloptak tőle a
kandirerek, mert nagyon szép gyerek voltál, s eladtak a Mizraimitáknak.
No nem igaz? Egyptomból jöttél? A szép Potifárné volt az asszonyod?
Abrekh volt a neved?
Györgynek a feje még jobban elkábult erre a beszédre. Honnan tud ez az
idegen ember ilyen titkokat?
– No lesz ma nagy szabbath a mirákelpalotában, ha a Malach meglátja a
visszakerült Flicket: lesz Breitfúsz, meg Regenwurm, – hordóval a
Schürnbrand erre a nagy ünnepre, a Klenknerek tánczolni fognak a
Billträgerinekkel.
S az egész díszes társaság ujjongása kisérte ezt a beszédet, melyet úgy
látszott, hogy értettek.
György pedig azt képzelte, hogy egy idegen planétába esett be, mint
Klimius Miklós, a kiről az inasától hallott meséltetni. Majd mindjárt
jönnek azok az emberek, a kiknek csak egy lábuk van, s beszéd helyett, a
felhúrozott mellükön hegedülnek.
Az új pajtás, a ki magát Kammesierernek vallotta, egész bizalmával
megtisztelte.
– Ma én is lakodalmat fogok tartani. A Wunnenberggel, a legszebb
leánynyal fogok ma csókolózni: Bruderschaftot iszom vele. Tudod, hogy ki
volt a legszebb leány a világon? Hahó! Nem találod azt ki. A szép
Paradies Flóra! Milyen gyönyörű név! Flóra! A Blankenburgi herczegnek
volt a szeretője. – Szeretett az mást is. – Különösen a szegény
Kammesierereket. – Ha egy kántáló scholaris került eléje, azt alamizsna
nélkül el nem bocsátotta. – Megtudta a herczeg. – Méregbe jött rajta.
Kapta magát, mikor a szép Paradies Flóra édesdeden aludt, egy hosszú
rézszöget keresztül ütött a halántékán. Nézd, most is itt van a rézszög
a fejében.
Azzal elővett a táskájából egy eldugott koponyát s odatartá György elé.
– Hát nézd! Lehet ennél szebb koponya a világon? Milyen szép állkapocs!
A két sor foga csupádon igazgyöngy. Nem csókolni való? Héj rózsám,
violám! Szép Paradies Flóra. Szereted-e még az alamáziát? Ma együtt
iszunk dosztig. Te az én számból, én a tiedből! Schmollis! Fiducit! Szép
halálfő!
A czimboraság röhögött és toporzékolt.
– Nem teszed te azt meg! ingerkedék vele a vén kocsis.
– Nem teszem meg? Akár mindjárt! Töltsd ide a szájába azt az alamaziát!
Meglett a kivánsága.
Akkor aztán feltartotta magasra a tenyerébe fogott koponyát.
– A te egészségedre tündérszép Paradies Flóra! ott a másvilágon!
– Ne az égben keresd azt, hanem a pokolban! kiáltozának rá a czimborák.
Azonban még sem válthatta be a szavát, mert a mint a szájához akarta
vinni azt a szörnyű serleget, az egyik ficzkó odatartotta a
szurokfáklyát, s attól a borszesz lángra lobbant, s a kék-zöld tűz
egyszerre tódult ki a koponya minden nyilásán.
– No most csókolódjál a szép Flórával, Kammesierer.
A ficzkó aztán úgy tartotta a kezében magasra emelve a lángsugárzó
koponyát, míg a csonthordó szekér eljutott a Rothenthurm-kapuhoz.
A zakatoló szekér zörgése előidézte az őrszobából az alabárdos
kapuőrséget.
A kulcsár tudni akarta, hogy ki az, mi a neve, a ki éjfél után a
Rothenthurm-kapuján ki akar menni. Mi czélja van?
A Kammesierer szolgált neki az urak és hölgyek neveivel, a kik a
szekeret elfoglalják: herczegek és zászlós urak. Czéljuk egy kis
kéjkirándulás a zöldben.
– Nem a döglött méltóságokat kérdem, hanem az eleven gazficzkókat.
– Semmi gazficzkók! Respekt, uram! Tessék salutáltatni az őrséggel. Ez
itten princz Rákóczy! a király fia!
Arra aztán a kulcsár is nevetésre fogta a dolgot: az alabárdosok
tisztelkedtek a lándzsáikkal, hanem a lándzsanyéllel ráhúzkodtak a
hátulmaradók irháira. A kapu lánczai csörömpöltek, a szekér kidöczögött
a felvonó hidon.
György szerencsésen kijutott a városból.
Még azután a folyami hidon kellett átdöczögni a szekérnek. A tulsó
parton már puszta tér volt, s ágyulövésnyi távolban kezdődött a
külváros, alacsony házaival, lámpástalan utczáival.
A csipős szél jól esett György lángoló agyának itt künn a szabadban.
Az új czimbora odadörmögött a fülébe:
– No komám! Ha valami okod van a klems-kerülésre, vagy a dolmántól
félsz, itt most nincs schmalkachel, bizd a trittlingre a dolgot! Aztán
csak mindig a nyomomban tarts. Meg nem állunk a mirákelpalotáig.
Néhány percz alatt mind leugráltak a ficzkók a szekérről s egyszerre
elpárolgott az egész csapat, mintha a föld nyelte volna el őket. A
fáklyások egyedül maradtak a szekér mellett. Ezek lehettek az igazi
sírásólegények. A többi a díszes alvilág nemzetségéhez tartozott, a kik
kapuzárás után benn rekedtek a városban (vagy épen valami sötét
keresetben jártak) s ezzel az alkalmatossággal utazának a kapun
keresztül, mind valamennyien a csavargók hatalmas czéhének tagjai.