György szerencsésen lejutott a gömbölyű ablakból a pányva-kötélen a
bástyára.
Csak egy gondolatja volt: az, hogy most futnia kell innen.
Minő utat czikázott végig a lelke néhány percz alatt.
A mámorító csókok! – Aztán a borzalom, hogy egy embert megvakítanak a
szeme láttára! – «Üsd, magyar!» A mesterét agyonüti az idegen ember! – A
bálványistennője átalakul egyszerre egy undok hetærává! – Te Rákóczy
Ferencz fia vagy! – A kit meg akartál ölni, az a bátyád! – Fuss innen! –
Az apádhoz! A fejedelemhez!
Egészen meg volt kábulva.
Hova fusson?
Rejtélyes megszabadítója azt mondta neki: fuss a karámhoz, a méneshez!
De merre van ez a karám? Hogy találjon ki a városból? Bécs város nagy
erdő!
S azonfölül be van kerítve sánczokkal. Épen ott állt egynek a szélén.
Nyaktöréssel jár a leugrás. S az árok tulsó oldalán is fal van. Arra meg
nem lehet felmászni.
«Halt! wer da!» rivallt rá a bástyán járó őr.
Ez a kiáltás felrázta kábulatából. Lefutott a bástyára vezető lépcsőn.
Onnan aztán, hátra sem tekintve, berohant a szűk utczába.
Bécs város még akkor olajlámpásokkal volt világítva, azok is nagy
távolokban pislogtak. Tisztességes éjjeljáró ember lámpást vitetett maga
előtt s jámbor családapák a zsebükben hordták a rézfödelű kézi lámpát,
melylyel maguknak haza világítottak.
Györgynek a fejét a valóban átélt viziókon kívül még az a philtra is
kábítá, melyet utoljára megitattak vele. Azt képzelte, hogy minden utcza
olyan szűk, hogy hol az egyik, hol a másik oldalába ütődik a tenyerével.
«Hát nem akar ennek a «hunczfut utczának» vége szakadni?»[66]
Azután meg azt vették fel az utczák, hogy felfelé emelkedtek, mintha az
égbe akarnának hágni.
«Átkozott «Kaczensteg»! Mikor jutok már fel a tetejére?»