Ezalatt az asztalnál maradt társaság dalra kezdett. Pajkos franczia
madrigál volt. Dicsőítése a női hűtlenségnek. A refrainek után
felsivított a női kaczagás hangja, keverve a férfihang hahotájával.
Egyszerre csak a torkába szakadt mindenkinek a nevetés. A gyertyák,
fáklyák egy percz alatt elsötétültek, minden láng lefelé lobogott. Sötét
lett.
Néhány hölgy keresztet vetett magára, s itt-ott egy «Jézus Mária»
hangzott el.
Csak a nagymester nem ijedezett.
– Hahaha! Ne rémüljetek meg! Nem a Malach Hamovesh angyal jelent meg.
Valaki kinyitotta a hátulsó ablakot.
Percz mulva ismét világos lett, a gyertyák vígan lobogtak. Az ablak
ismét be volt téve.
A világossággal aztán a dévaj kedv is visszatért s tovább énekelték a
madrigalt.
– No most csend! Ott jön Delila.
A legelső alak volt a kanaháni hölgy, a ki a karzaton megjelent. Korhű
jelmez volt rajta, a minőt a palæstinai nők viselnek. Földön huzott
hosszú kantus, sárga és vörös csíkos gyapjuszövetből, melybe arany és
ezüst madarak voltak hímezve, azt egy tarka öv szorította át a derekán,
s egy másik öv lazán volt keresztül vetve a tomporain, patyolat ingujj
omlott alá a válláról, tíz sor kláris, s ugyanannyi ezüst pénzfűzér
takarta a keblét, a feje fehér turbánalakú tekercscsel volt
körülcsavarva. S ugyanannak a könnyű egyptomi szövetnek a végei át
voltak kötve az álla alatt s körülcsavarva a nyakán; az egész nőből nem
látszott ki más a sok gunya közül, mint az a keleti barna arcz, nagy
fekete szemeivel, vérpiros ajkaival. Aztán meg egy, a turbántekercs alul
árulóan kihagyott fekete hajfonadék, mely térdig kigyózik alá.
A csábító Delila teljes fegyverzetében.
De talán épen az a csábító benne: megtalálni e sok titokőrző gunya
között a tündért? A kanaháni hölgyek kantusa nem volt varrva, csak
szalagokkal összekötve.
Kezében egy hárfa-alakú háromszögletű lant volt: annak a húrjait elkezdé
pengetni, lanyhán végig dűlve a kereveten s teljes fuvolacsengésű hangon
egy dalt énekelt hozzá, mely valóban a világ nyelvét képviselte, olyan
érthető, mint a csalogány dala: valami assyr szerelmes románczot.
(Delila szerepét Io Abulfeda herczegnő játszotta: ott a hol ő felnőtt,
még ismerték a mór és kanaáni dalokat.) Ilyen szerelmes dalt csak a
madaraktól lehet eltanulni.
A dalra előjön Sámson. Igen egyszerű jelmezt visel. Fehér gyapjú
zubbonyt, vörös szegélylyel, melynek a szélein körül aggatott arany és
ezüst pléhdarabok csüggnek, csillag, félhold és háromszög alakban,
lábain fatalpú bocskorok, vállán oroszlánbőr keresztűl vetve, mely
sörényes fejével a mellét takarja, izmos karjai és vállai mezetlenek,
haja úgy van, a hogy volt: szirony közé fűzve. Sámson és hortobágyi
csikós egyforma hajfonást viseltek. Minden fegyverzete az egyetlen ólmos
bot.
Delila odacsalogatja őt maga mellé a kerevetre. Kezdődik az érdekes
jelenet, a hol Sámson és Delila egymás titkait fürkészik. Mindegyik nagy
árt szab a maga titkáért.
Delila leereszti a sátor függönyét: árnyékban maradnak.
Ekkor a tulsó oldalán a karzatnak előjön Zsuzsanna.
A mint megjelenik, nem lehet mást látni, csak őt.
Tündéralakját leplezi egy fátyolköntös, abból a «daccamuszlin»-ból,
melyet ha a harmatos pázsitra terítenek, nem látszik meg a fűvön. Még
csábítóbb, mintha semmit se viselne.
Félénk mozdulatait meghazudtolja keblének nyugtalan pihegése, melyet fél
kezével iparkodik visszafojtani. Mutató ujját ajka előtt tartja, mintha
a fáknak, virágoknak hallgatást intene.
A vízmedencze márvány lépcsőjét érintik rózsaszínű lábujjai.
Összerázkódik.
Meglátta saját alakját a sötét víztükörben, s egyszerre mind a két
kezével előre húzza hosszú dús leomló hajzatát, s azzal, mint egy
tündérpalásttal, betakarja magát.
A «hársfa» lombjai körül egy tolvaj napkarika odavetődik az arczára.
Felemelt tenyérrel védi magát ellene nagy szemérmesen.
Közbe jön egy improvisált jelenet, a mely nem lehetett betanulva. Az
ódon épület gerendái között éjjeli pávaszempillangók tanyáznak. Egyike e
gyönyörű phalænáknak körülrepkedi a fénylő hölgyalakot s nagy küzdelem
támad kettőjük között. Zsuzsanna kergeti két kezével a vakmerő szárnyas
udvarlót, minden mozdulatával új csábalakot öltve, míg utoljára a nagy
fénytől elvakult pillangó beleakad a hajzatába. Akkor aztán elfogja azt,
s kegyetlen diadallal veszi a két kezébe. Kitépje a szárnyait? Meg
elmosolyodik. Hisz nem büntetésre méltó az, a ki a szép hölgyet világító
bálványnak nézte.
– Hess! Eredj a nénédhez, súgja a lepkének s áthajítja azt Delila
sátorába.
A pávaszem pillangónak is Ió a neve.
Most megjelenik a negyedik alakja is a mysterionnak.
Elősettenkedik a myrtus-bokrok közül Abrekh: az ifju szerelmes.
A hires tarka köntös van rajta, melyért a bátyjai olyan nagyon
irigykedének rá; kezein, lábain kösöntyűk, a fején arany abroncs, mely
fehér főkötőformát szorít a homlokához. Vállán az a kurta, hagyományos
köpeny, mely olyan könnyen elszakad, ha czibálják.
Egész arcza megdicsőülést fejez ki.
Halkan lopózik oda bálványozott hölgye mögé s félénken, tétovázva egy
csókot lop annak vállára.
Zsuzsanna kéjes ijedtséggel fordul vissza felé.
Arra a bünös oda omlik a lábaihoz, kérve, hogy ölje meg vakmerőségeért.
Zsuzsánna int neki, hogy hallgasson. S két szájat egyszerre
elhallgattatni: annak igen egyszerű módja van.
Ez volt az első csók. A néma, a halálra itélt csók. A melynek ott kell
meghalni, a hol megszületett.
Csakhogy ez a halott nem engedi magát eltemetni.
Dicsekedni akar a boldogságával. A csókot a hang teszi csókká.
A hölgy ijedten inti, feddi, szidja.
Az ifjú ráfogja a fülemülére, hogy az csattogott.
Hiába! már meghallották s oda lenn a néző közönség egész csók-chorussal
visszhangozik reá.
Sámson félre hárítja a sátor függönyét, kémlelve.
– A fülemülék csattognak: suttogja Delila. Hát te mit ügyelsz most a
csalogányokra, mikor én vagyok melletted?
És a csók az a csodaszörny, a mi önmagát teremti: egyből születik száz.
Az indulat őrjöngéssé magasul, a lélek egészen testté lesz: gondolat
nincs többé, csak érzés. Emlékezet, büszkeség, félelem, minden
elenyészik, oltárlépcső, vérpad zsámolya, megölt vetélytárs ravatala
mind elég jó az elszabadult chimærának. Utoljára is chimæra az egész.
És mégis ragályos.
A mysterion szerint az következett volna, hogy Sámson elárulja
legyőzhetlen erejének titkát. Akkor aztán jön a végzetes olló, mely a
hatalmas hajfürtöket lenyirja. Csakhogy ezért Delila áldozatokat hoz.
Már tudniillik az a kanaánbeli csábhölgy. Hanem az asphaleia Delilája
önző volt. Ő a mint tapasztalá, hogy Sámson kitalálja a titkát, nem
játszotta végig a szerepét, hanem mielőtt a Sámsonjának a hajfürteit
levágta volna, elkiáltá magát:
– Vigyázz, Sámson! rajtad a filiszteusok!
E jelkiáltásra előlépett a nászsátor mögül a filiszteus.
Wammána, meztelen karddal a kezében.
Sámson félrelökte Delilát s előjött a sátorból, marokra fogva ólmos
fütykösét. Csakhogy a haja nem volt levágva, mint annak a másik
Sámsonnak. Nem veszté ott az erejét az asszonynál.
– Állok elédbe!
Zsuzsanna mind a két karjával ölelve tartá Abrekhet, szive ott dobogott
annak a szivén.
Sámson háttal fordult feléjük.
Kezdődött az egyenlőtlen viadal. Egyiknél bot, a másiknál kard.
És annak, a kinél a bot van, nem szabad visszaütni.
Abrekh, még a varázslat mámorában is észrevette a gonosz játékot.
– Annak a kardnak hegye van! kiáltá hangosan.
– Mi gondod neked most a kard hegyére? suttogá Zsuzsanna. Az én szemembe
nézz! ott a te halálod!
De Abrekh mindenképen kiszabadítá a fejét az ölelő karok közül, hogy a
viaskodást lássa.
S egyszerre valami fagyos dermenet állta el minden idegét.
Látta már, hogy mit akarnak tenni ezzel a csikóssal.
Szembeállítják a leggyakorlottabb spadassinnal. Azzal a mestervivóval, a
ki vágtató paripa hátáról kettős döféssel bele talál a szerecsenfő
szemeibe egy villámpercz alatt.
Most érté már, hogy mi jelentése van ennek a szónak:
«Van már korax!»
A kimult vak Sámson helyébe új kapuőrt kell helyezni. Másik vak Sámsont.
Miért épen ezt? Ezt a rokonszenves alakot, a kihez ő kimagyarázhatlan
rokonszenvet érez? A kinek testi erejét, lelki nyugalmát bámulja,
irigyli? Miért szemelték ezt ki, hogy megnyomorítsák?
De ez az ember hatalmasan védi magát. Mintha csak ő maga is mester volna
a kardvivásban: remekül tudja magától elhárítani a karddöféseket.
Ismeri ez a regulát! A fejszúrásnál nem hátra kell kapni a fejét, hanem
egyszerre alásunyni, mintha a nyakcsigáját szegte volna.
Wammána kardja már kétszer döfött el a semmibe a Sámson feje fölött.
Abrekh borzadozott, mintha a láz törné.
– Ne reszkess te kölyök! suttogá Zsuzsanna, ha azt nem akarod, hogy
megfojtsalak! Ne nézz oda! Ne mereszgesd a szemeidet!
S egyik szemét a másik után tapasztá le csókjaival.
Sámson vette észre már a gonosz szándékot.
– Hohó! uracskám! Te a szememet akarod kiszúrni? Abból semmi sem lesz.
S nevető arczczal védte magát a megújított támadások ellen.
Abrekh vonaglott az ölelő hölgy karjai között.
Erre Zsuzsanna egyet fordított rajta, úgy hogy Abrekh jutott háttal a
viaskodók felé, ő pedig szemközt látta a jelenetet. A szerelem és a
vérszomj kéjét szívhatta egyszerre.
A bottal védekező Sámson egyre tért veszített a folyvást fortélyosabban
támadó ellenféllel szemben: Abrekh már közeledni hallá a lábdobogását.
Ha megbotlik a vízmedencze párkányában, akkor el van veszve.
Egyszerre eltaszítá magától a szerelmes asszonynak a fejét, a ki őt
forró csókjával akarta megnémítani, s teljes erejével elkiáltá magát:
«Magyar! Üsd!»
Erre a szóra a csikós egyszerre kinyujtá azt a hosszú karját, s a bot
ólmos vége, mint az istennyila, úgy csapott le Wammána fejére: lehetett
hallani a csontnak a recsegését.
Wammána egyszerre eldobta a kezéből a spádát. Egy perczig a halál
vigyorgására torzult el az arcza. Úgy volt, mint a ki egy véletlen tréfa
fölött nevet: azután megfordult a sarkán, a két kezével felkapkodva a
levegőbe, mint a ki táncznak indult, s azzal hanyatt vágta magát a
színpadon, a fején kapott sebből kiszökelt a vér s odahullott Delila
arczába, a ki ájultan rogyott le a kerevet mellé.
Ekkor Zsuzsanna hevesen taszítá el magától Abrekhet, s felszökve az ifjú
öléből, kétségbeesett sikoltással rohant oda Wammanához, önfeledten
kiáltva:
«Jacintóm! Szerelmem!»
S megragadta annak a fejét és csókolta az ajkait, hosszú lengő haja
beteríté – a holt testét.
Az ifjú meg volt zsibbadva testben, lélekben.
Az ő szerelmese volt Wammána! Ez a tündér! Ez az istennő szeretője volt
az ő mesterének.
Akár csak az ő fejére csaptak volna azzal a nehéz buzogánynyal. –
Elkezdett sirni.
Sámson odaugrott hozzá s felrántotta őt fektéből.
– Herczeg! kiálta rá francziául. – Menekülj innen! Itt gyilkosaid
vannak. – Te Rákóczy Ferencz fia vagy: Erdély nagyfejedelmeé. – Én
küldelek apádhoz. – Nevem: Pelargus. – Vezér voltam apád alatt. – Ott az
ablak. – Egy kötél van rákötve. Azon megmenekülhetsz. Fuss a karámhoz. –
Ott bajtársaim fogadnak. – Visznek hazádba, a hol várnak rád. – Én itt
maradok és védem a feljárást, hogy ezek itt ne üldözhessenek. – Fuss
innen! – Ez a pokol!
György futni készült, de egy perczre megállt.
– Mért nem sietsz? kiálta rá Pelargus.
– Nekem nem szabad elfutnom, mert holnap reggel találkozásom van
élethalál viadalra marchese di San Carloval.
– Szerencsétlen! Az a te testvérbátyád! Egymást akarjátok megölni! – S
ezért az asszonyért itt?
György futott már. Az ablak csörömpölt, a mint kivágta.
A hideg szél befújt az ablakon s lenyomta a szövétnekek lángját.
A Sámson pedig megragadta annak az asszonynak azt a szép hosszú haját s
annál fogva felkapva a levegőbe, keresztül hajította azt a karzat
mellvédén a hívei közé.
Azzal odaállt a csigalépcső bejárata elé.
– És most jöjjetek, Sisera hadai! a hányan vagytok s próbáljatok ide
felhatolni.