Pelargus volt a Rákóczy hadjárat legifjabb és legbátrabb csapatvezére.
Őt használta fel a fejedelem a legvakmerőbb hadi kalandokra, a melyeket
a többi vezérek lehetetlenséggel határosoknak tartottak. Még a háború
alatt megkisérté a fejedelemfiak elszöktetését Bécsből. S azóta is
folyvást körülöttük lappangott mindenféle álruhában. Rendkivüli testi
ereje és ügyessége mellett szellemileg is rá volt teremtve a forradalmi
kalandor hivatására. Beszélt minden európai nyelven, törökül is,
czigányul is. A tolvaj jargont is ismerte. Bejárta Európa fővárosait s
azoknak a koldusaival épen olyan jó ismeretsége volt, mint a puszták
betyárjaival. Néha azokkal tartott, máskor a vándor komédiásokkal. És
minden alakoskodásának az volt a czélja, hogy a fejedelemfiak
valamelyikét kihozhassa. A menekültek a lengyel határon arra vártak.
Forrongott az egész ország, mindenki elégedetlen volt, csak egy ifju
vezér kellett, a kinek nagy neve és nagy szive van.
József nem volt arra való. – Ez már képtelenné volt téve. Gyermekkorában
jóllakott már az élet minden gyönyöreivel. Mellbeteg volt a korhely
életmódtól s ez a lelkét is eltompítá.
Csak Györgyre lehetett még számítani az emigransoknak.
Végre eljutott Pelargus a czéljához. Találkozott Györgygyel. Bizonyosra
játszott. Olyan nevezetességet, mint a vad ménes, meg kellett ennek az
ifjunak látni, a kinek a lovakban telt legnagyobb öröme.
De az első találkozásnál nem vihette keresztül a merényletét Pelargus.
Azok a fegyveres urak, a kik Györgyöt kisérték, nem akadályozták volna
őt a fejedelemfi elragadásában, de igenis az asszonyi szép szemek.
Ezt is ragadta már magával ugyanaz a forgatag, a melynek örvényébe a
bátyja alámerült. A sybariták szövetsége erősebb börtön volt ránézve,
mint az, a melyben az utolsó Zrinyi elsorvadt.
Pelargus tudta azt jól, hogy minő hely az, a hová most őt meghivták. Azt
is tudta, hogy mi sorsot szántak ő neki.
Hogy egy idegen, a ki az asphaleia szövetség saturnaliáinak közvetlen
tanúja volt, többé onnan a világba vissza nem tér, az világos volt
előtte. És mégis odament velük s mint minden eddigi kalandjainál, előre
kifőzött terv volt az agyában. És az nagyon egyszerű volt.
Megkezdődött a belzázári lakoma a Bafomet-templomban.
Ezúttal a fekete függöny sem rekeszté azt el, az orgona és a karzat
látható volt. A denevérek repkedtek a viaszfáklyák körül.
Minden férfi mellett ült egy hölgy s azokat a bibliai neveiken hívták.
Volt Héva, Dina, Delila, Judit, Abigail, Eszter, Szulamit, Thamar,
Szalómé, Herodiás, Anaisz, Koleikháb, Zsuzsanna. A férfiak voltak
Holofernes, Herodes, Iskariot, Sámson, Dávid, Ahasvér, Amnon.
Abrekh mellett ült egyfelől Zsuzsanna, másfelől Koleikháb (Potifárné).
A lakomának most is zajtalanul kellett éjfélig maradni. Odalenn még a
szinház tele volt közönséggel.
De addig is találtak ki valami paradicsomi mulatságot.
A nagymester (czigány vajda) volt Dávid király.
– Mesdames les diablesses, kezdé Dávid – a pezsgőszekt után. Ne
szenteskedjetek. Minden okos ember tudja, hogy a mit a bibliában irnak
rólatok, az mind csak a köznép elámítására való tréfa. Tegyétek le az
álarczokat, a fátyolt, s mondjátok el igazán, hogy történt? Lássunk
benneteket lelkileg meztelenen.
Megkezdte a sort Héva.
Elmondta, hogy volt, mint volt, azzal a kigyóval, meg az almafával?
Szegény Ádám, sehogy sem akart beleharapni, de Héva letört egy hajlós
ágat az almafáról s jól végig verte a hátát az urának, erre aztán
engedelmeskedett a jámbor. Biz azt papucs alatt tartotta Héva asszony
azontúl is. S mikor a paradicsomból kikoptak, egyre hajszolta, hogy
lásson dolog után, keressen élelmet a gyerekeknek. S míg az ura az erdőn
járt, az alatt Héva látogatásokat fogadott el. Voltak bukott angyalok,
Sátánnak a kadét öcscsei. Azok igen vidám mulattatók. Azonban Ádám sem
maradt adós. Ő meg az alatt, a míg a hivatalba kellett volna járnia,
beült szép Lilith asszonyság barlangjába. Tudniillik, hogy a sátán a
saját oldalbordájából alkotott egy másik hölgyet. Ebbe meg Ádám lett
szerelmes. S így élt az első emberpár példás boldog házias életet –
egyik erre, másik arra, százharmincz esztendőkig – a mikor a közös jó
barát, Gábriel angyal, megsokalva ezt a botrányt, ismét visszavezeté
Ádámot Hévához s összebékíté a házastársakat. Mind a kettő fátyolt
borított a multakra s éltek azontúl jámborul és kegyesen s lamentáltak
együtt a világ romlottsága fölött. – Így van ez az arab tudósok
irataiban megörökítve.
– Mintha csak az idén történt volna, jegyzé meg rá Dávid.
De még jobban hasonlított Eszter története Ahasvérrel a modern chronique
d’œuil de bœufhöz, a hogy maga Eszter királyné előadá. Milyen ravaszul
fonta be a szép zsidó leány a pogány királyt, hogy választotta el a régi
asszonyától s hogy buktatta meg a mindenható miniszterét. A francziák
darabot is irtak róla s mindjárt chansonettet a darabra:
Dölyfös Hámán neve alatt
Louvois úr szökik, szalad.
Vásthi úrnő: a kegyvesztett,
A ki trónra hozta Esztert,
Senki sem más mint Montespán.
Eszter lesz az úrnő eztán,
A ki maga is királyvér.
Azért vevé el Ahásvér.
A zsidóknak üldözése:
– Hugonották kergetése.
Ahasvér alatt találjuk
A mi erényes királyunk,
Maintenon varázshatalma
Lett a zsidó nép oltalma.
Csak egy dolog, mi nem talál
A hajdani legendánál.
– A zsidók és jezsuiták
Egymást meg nem károsítják.
A társaság cordialiter kaczagott e gúnyversre, mely a franczia
eredetiben lett felolvasva. – Giorgio elég naiv volt megkérdezni Eszter
személyesítőjétől, hogy miért nevezi a vers Maintenon asszonyt
királyvérnek? Megmagyarázták aztán neki, hogy Scarron poétának szép
felesége unokája D’Aubigné Agrippa marquisnak, a ki abban a hírben állt,
hogy Bourbon Antalnak, IV. Henrik király apjának volt a fia – balkézre.
Következett Abigail. No ettől a szép hölgytől csinos dolgokat hallott a
fejére olvastatni Dávid király, az a bizonyos látogatás a Faróni
pusztában. Hát hiszen Nábál felesége igen tisztességes czéllal jött ki
Dávidhoz, hogy kiengesztelje Dávid haragját a férje iránt. Ki is
engesztelte szépen. S e kibékülés után tizednapra a jámbor Nábál megtért
az Ábrahám kebelébe. Nagyon megtalálta valaki fűszerezni a borát. Hogy
Dávid egészen ártatlan ebben a dologban, annak legjobb bizonyítéka az,
hogy harmadnapra feleségül vette a gyászoló özvegyet.
– No no! Talán nem is így volt egészen! szabadkozék Dávid.
– Csak te ne mosd a kezedet! kiálta fel Beth Sába. Hát én velem hogyan
bántál? Hogy ölted meg a szegény Uriásomat?
– A mi igaz, az igaz. De százötven misét szolgáltattam a lelkéért.
Egyébiránt minden esetben ti vagytok a bűnösök, asszonyok; miért vagytok
olyan szépek. A mit én vétettem, azt én százötven zsoltárban
leénekeltem. De a ti zsoltáraitok, a szent Dávidné zsoltárai után
megnépesült a pokol országa.
Mindenki nevetett a szókimondó Dávidnékon és a mentegetőző Dávidon. Csak
az a csikós ott az asztal alsó végén maradt mogorva arczú.
Talán nem értette, mit beszélnek francziául? Ez volt a társalgás nyelve.
Jól értette azt Pelargus. Volt többször követségben is a versaillesi
udvarnál.
De a harag forrt a szivében, mikor ily csúfolkodást hallott a bibliai
történet fölött. A protestánsoknál a biblia szent könyv. S a zsoltár a
mindennapi vigasztalás.
– Ejh! Beszéljünk másról, mondá Dávid. Beszélj, Judit! Hogy bántál el
azzal a perzsa generálissal? Nem hiszem én, hogy az olyan imádkozva
történt volna, a hogy a te könyved írja. Három napot, három éjt
eltölteni a perzsa generális sátorában a legszebb özvegyasszonynak! És
aztán visszatérni Bethuliába a levágott fejjel s elhitetni az
atyafiakkal, hogy özvegyasszony maradtál! Ez megjárta a bethuliaiaknál,
de én Tamás vagyok benne, hogy egy perzsa ingyen adja oda a fejét.
Judit személyesítője aztán elmondá, hogy Holofernes gyönyörű férfialak
volt, szénfekete haja és szakálla gyöngyökkel átfűzve. Bizony
megcsókolta ezt a szép arczot Bethulia hölgye azelőtt is, azután is,
hogy a levágott feje a kezében maradt. Egyik kezével az üstökét tartá,
másikkal a szakállát. A szemeit úgy kellett egyenkint lecsókolni, hogy
álomra hunyjanak.
A regélő szépség orosz nő volt.
György azt vette észre, hogy a mesemondás alatt a szép Juditnak könny
gyűlik a szemébe s a hangja reszket.
Odasúgott a jobboldali szomszédnőjének:
– Igaz történetet beszél ez a dáma?
– Csitt! Bolond! Ne kérdezz ilyeneket, mert megfojtanak! Hisz azt a
magad csepp eszétül is kitalálhatod, hogy a mit most bibliai legendákul
hallasz, az mind az elmesélők életéből van véve.
– Eh! Ez szomorú história! sóhajta fel a vajda. A Streliczekre
emlékeztet! Hol az a bor? Éljenek a kik élni tudnak! Bolond, a ki
meghal. Vidámabb történetet halljunk. – Nos, szép hugomasszony,
Koleikháb! Hát hogy volt az a tète a tète a szép zsidófiuval, a
Józseffel? Igazán ott hagyta a köpönyegét s maga elmenekült?
A felszólított hölgy mérgesen ütötte a kését az asztalba.
– Ez igazán infámia, a mit Mózes elkövetett egy asszonysággal szemben. A
legnagyobb indiscretio. Sub titulo ó testamentom, feltárni egy
úrhölgynek a boudoirtitkait. S bár mondaná el az egészet úgy, a hogy
van. – De elhallgatá a javát. Csak azért, hogy a kedvencz Józsefkéjét
úgy dicsérhesse fel, mint egy jámbor, istenfélő ifjút. Hát az a fatális
eset az elszakított köpönyeggel csakugyan megesett. De az én rabszolgám
nem azért futott el, mivel erényes volt, hanem azért, mert szerelmes
volt a szép szomszédnőbe.
Minden szem egyszerre György felé fordult.
– Ah! Igaz volna ez? hangzott több oldalról a gúnyos csodálkozás szava.
Abrekh! Így van a dolog?
Abrekh egész zavarba jött és elpirult arczczal tekintett Zsuzsannára, a
ki viszont hallgatag diadalérzettel süté le szemeit.
– Nézzétek! szólt nevetve Koleikháb, hogy elvörösödik még most is! De
halljátok tovább. Én nagy lármát csaptam s ráfogtam a makacs
rabszolgára, hogy merényletet követett el a női erényem ellen. Erre az
öreg is előjött s kérdezte, hogy mi baj? Én elmondtam neki nagy sírás
között a mesét s bizonyítottam a köpönyeggel, az el volt szakadva. Az
öreg méregbe jött és fenyegetőzött. De ekkor nagy bajomra odaszaladt a
kis fiunk, a ki ott leskelődött a boudoirban s az inasnak fogta pártját.
– «Ne hidd papa, a mit a mama beszél. Nem a Jóska akarta a mama képét
megharapni! Látod, hogy hátul van a köpönyege elszakítva, a hogy
húzták!» – A kis locskának a szavára Putifár úr kiengesztelődött.
Visszaadta a Józsefnek a köpönyegét s megdicsérte, hogy jó fiú. Nekem
pedig azt mondta, hogy nem kell mindjárt mindenért a biróhoz menni. S
ezzel a dolog abban maradt. Dehogy vetették ezért tömlöczbe a Józsefet.
Látszik, hogy Mózes nem ismeri az egyiptomi szokásokat. Hanem ez esetből
nagy pletyka lett a városban, egész Memphis arról beszélt s sok
papyruslevelet tele írtak vele. Én aztán egy délután meghívtam magamhoz
ozsonnára a memphisi asszonyságokat, a kik legtöbbet gúnyolódtak velem,
s mikor épen hámozták a narancsot, akkor behivattam a Józsefet az
étterembe. Hát erre valamennyi hölgy úgy elbámult az én Józsefem
szépségén, hogy mindannyi belevágott a késsel a kezébe. Nos, hát ki nem
vágott a hölgyek közül a kezébe?
E szóval Koleikháb pajkos nevetéssel csípett bele Abrekh piros
orczájába.
– Nos. Hát nem a legszebb fiu a világon az én Józsefem?
S oda fordította eléje az arczát, a szemébe nevetve dévajul.
– Koleikháb asszony! Ez ellen tiltakozom! szólalt meg Zsuzsanna. Ez az
én Abrekhem.
S maga felé fordította György fejét, erővel.
– No hát nem az én Abrekhem vagy?
Igy versengtek az egyptomi hölgyek a fiatal rabszolga fölött.
– De hát minek neked az Abrekh? felelt Koleikháb, gömbölyű barna karját
az ifju nyaka körül fűzve. Hiszen te Zsuzsanna vagy.
– Igen is, az vagyok.
– Az erényes Zsuzsanna! A kit csak látni szabad, de hozzá nyúlni nem.
Van neked férjed. Joakimod, a ki nagykövet Ninivében. Te rólad meg van
írva Zsuzsanna könyvében, hogy te vagy az erény mintaképe. Dániel
próféta mondta ki rólad itéletalakban.
– Zsuzsanna könyve apocryph!
– Talán nem is úgy volt, a hogy ott le van irva.
– Nem hát.
A vajda igazságot tett a két perlekedő asszony között, a kik kölcsönösen
óvták a tenyereikkel Abrekh arczát, nehogy a másik megcsókolhassa.
– Ördögöcskéim! Tartsunk rendet. Most mindjárt azt mondom, a mit bölcs
Salamon, hogy ha két asszony vitat egy fiút, akkor azt kétfelé kell
vágni.
– Bölcsebbet mondok én! feleselt Koleikháb. Én rólam azt írják, hogy
engem megvetett az ifjú, a kit szerettem! de Zsuzsannáról meg azt
jegyezték fel, hogy ő volt ártatlan az ifju szerelmétől, a kivel
vádolták. Vallja be Zsuzsanna az igazat, akkor én lemondok és átengedem
neki Abrekht.
– No hát bevallom, mondá Zsuzsanna, neki hevült arczczal.
– Ezt hallgassuk! kiáltozák az asztaltársak. Ez derék lesz!
Meghazudtolja maga az erényes Zsuzsanna Dániel prófétát!
A szép hölgy oda nézett Györgyre azokkal a zöld tüzű sötét szemeivel s
megszorítá a kezét titokban s aztán rákezdte, könnyelműen odadülve az
asztalra.
– Hiszen ha elolvastátok az apocryph könyvet Zsuzsannáról, magatoktól is
rájöhettetek a valóságra. Joakimnak van egy kertje Babylonban, a hol a
fogságra vitt zsidók gyűléseiket tartják. Mindenki odamehet. S mikor
eltávoznak, senki sem számlálja meg, hogy mind kijöttek-e a kertből. A
sűrű bokrok között akárki ott maradhat elrejtőzve. A kert közepén van
egy vízmedencze. A férfiak eltávozta után oda jön a ház asszonya,
Zsuzsanna; nagyon okosan teszi, hogy két szolgálóval kisérteti magát.
Védik és vigyáznak reá. Ott azonban eszébe jut, hogy a házban feledte a
szappant. Azzal visszaküldi mind a két szolgálót, hogy hozzák el a
szappant. Miért küldte el mind a két cselédet? Nem hozhatta volna el
egyik is a szappant, s a másik ott maradt volna! Miért parancsolta
nekik, hogy zárják be a kertajtót? Miért nem várta meg, míg visszatérnek
a szappannal a szolgálók? Miért nem jöttek többet vissza a szolgálók?
Azért, mert ott volt Abrekh! S a két leskelődő vén biró igazat mondott.
Meglesték a szerelmi találkozót. Meg is fogták ők Abrekhet, de az erős
legény volt: leöklözte mind a kettőt s maga szépen elmenekült. A birák
bevádolták s elitélték Zsuzsannát. Ámde közbejött Dániel. Dániel az
assyriai király kedvencze, Abrekhnek hű czimborája. Ez megapellálja a
birák itéletét saját magához. Azt kérdi a két véntől, milyen fa volt az,
a melynek árnyékában e találkozáson Zsuzsannát meglepték? Egyik azt
mondja, hársfa volt, a másik, hogy cserfa volt. Ezért az ellentmondásért
elitéli Dániel a két öreg assessort s ártatlanná teszi Zsuzsannát! Hát
nézték is azok akkor a fákon a leveleket! Miért nem kérdezte Dániel azt
a biráktól, hogy milyen volt az a fiatal ember, a kivel Zsuzsanna
találkozott? azt majd egyformán írták volna le. De ettől bölcsen
tartózkodott, s a falevelek miatt a vádlókat verette agyon! Nekem pedig
meghagyta az erényes hirnevet és az Abrekhemet.
– Éljenek a Dániel próféták! ujjongott az egész társaság.
A Szent István torony öreg harangja zúgta az éjfélt.
A csikós két könyökére támasztva az állát, hallgatott és bámult, mint
egy orvos a gyanuba vett beteget, a ki a baját titkolja, olyan fürkésző
figyelemmel nézte Györgyöt.
Milyen zavarban van a fiú, midőn így vetélkednek érte a szép tündérnők!
A fiatal szív még fél az örömtől. Nem akar hinni a boldogságban, nem
ismeri az erejét. Fél, hogy a pillangószárnyait elégeti abban a
lángörvényben. És mégis vágyik utána. Úgy látja közelíteni maga felé az
asszony szerelmét, mint a szél-arát, mint a forgatagot, mely magával
akarja sodorni s felemeli az égbe. Nem akarja elhinni, hogy a paradicsom
kapuja meg van nyitva előtte, tele ismeretlen üdvösséggel, megölő
gyönyörrel. Szégyenkedik. Gyermeknek érzi magát…
Hiszen még az is volt. Félig angyal. Szárnyai vannak.
Pelargus öklében behorpadt az ezüst pohár, a mint elnézte, hogy tépik ki
ezeket az angyalszárnyakat belőle, s tanítják idejekorán embernek lenni!
A hierodulok apró poharakat hoztak, s azokat megtölték fonott üvegekből
azzal a bűverejű római liqueurrel, a mit a bacchanál végén szoktak inni.
Zsuzsanna leszürcsölte Abrekh színig töltött poharáról a színét, piros
nyelvével megnyalva utána a száját, mint egy szép panthera s így nyújtá
azt Abrekhnek. Saját kezével tölté a szájába.
Koleikháb is megkinálta a maga poharából, melyet elébb maga megizlelt,
de Zsuzsanna nem engedte azt Abrekhnek elfogadni; betakarta a tenyerével
a száját.
Ezen aztán Koleikháb felfortyant.
– No hát madame Zsuzsanna, ha ön így exegetálja az apocryph-könyvet,
akkor ön az egész hetairiát csúfúl rászedte eddig. Ön ez ideig a
hypocrisisben[62] azt a Zsuzsánnát játszotta a hetairia[63] előtt, a kit
az apocryph leír: a Dániel ártatlan védenczét, a Joakim hűséges
hitvesét. Emlékezünk a legutóbbi theatrumra, mikor az Abrekh innen a
nézőtérről poharakkal hajigálta meg a két incselkedő birót. Most már
értjük a synaphæiat.[64] Csakhogy Abrekhnek akkor nem itt a nézőtéren,
hanem odafenn a szinpadon van a helye: Zsuzsanna karjai között.
– Úgy van! úgy van! Kiáltozának mindannyian a convivák. Végül az archon
(a vajda) kimondá az egyhangú itéletet.
– Miután Zsuzsanna maga beismerte és felfedezte a mysterionát, tartozik
azt symbolicussá tenni.
(Az asphaleia saját jargonjában keverve volt a sok görög műszó, a
latinnal és héberrel. Az ujoncz, az idegen nem értette azt meg. A csikós
fülelhetett rá! Ámde a régi kuruczok a debreczeni collegiumot nem hiába
járták: ott megtanultak görögül, zsidóul. Pelargus mindent megértett.)
– Mit szólsz Abrekh? kérdezé Zsuzsanna, szemeinek egész bűvsugárzatával
tekintve annak a szemeibe.
Az ifju már nem volt ezen a világon: ott járt valahol a hetedik égben. A
szót nem hallotta, a szemeket nem látta már, csak a tüzét érezte mind a
kettőnek.
De megzavarta ez elyseumi jelenetet egy goromba hang.
A csikós felugrott a székéről s az öklével az asztalra vágva, közbe
dörgött goromba borizű hangon, a milyenen ittas emberek hőrögetnek.
– No de már urak, asszonyságok! Köszönöm a vacsorát! Engem ide nem azért
hívtak, hogy én itt nézzem, hogy csókolódik más, hanem, hogy én kapjam
meg a szép asszony csókját. Én a jussomat nem hagyom.
Delila belekapaszkodott a karjába s el akarta csitítani.
– Majd azután, Sámson!
– Deh! Eb ura a fakó! Ha én Sámson vagyok, előttem a Herko Páter sem
őgyeleg. Ha én egyszer bort iszom, akkor az a szóm, hogy «ki a legény a
csárdában!» Én a szép asszony csókját nem hagyom holnapra. Én nem nyalom
a mézet üvegen keresztül.
Erre többen is kezdték neki magyarázni:
– Ezt elébb meg kell szolgálni! Elébb a fogadást kell megnyerni. A
viadalban a győztesé a szép asszony csókja.
– No hát jöjjön az a filiszteus, a ki meg akar szúrni karddal, ha én a
botomat a markomba fogtam! Lássuk, hogy ki a legény a gáton.
Wammana szólalt fel.
– Nagyon jól van! Legyen egy scénában egyesítve mind a két dráma.
Egyszerre a szinpadon Sámson és Delila, meg a filisztinek, és Zsuzsanna
Abrekhel.
– Bravó! Chaire! kiáltá az asztaltársaság. Zsuzsanna tapsolt. Koleikháb
pedig irigyen és fogait összecsikorgatva, rikácsolt közbe: «dæmoni
gondolat! az aphrodisis és hæmothypos[65] egyesítve! A Messalinák, a
Poppæák, a Zoémiások nem találtak ki ilyen orgiát.»
Csak azt sajnálja, hogy nem ő a mima ebben a pokolparadicsomi drámában.
– Menjetek fel a színpadra! parancsolt a vajda.
Erre felálltak az asztal mellől a pantomimia szereplői. A hölgyek
vezették a férfiakat: ők ismerték a járást a Bafomet-templom titkos
folyosóin. Elől ment Zsuzsanna Abrekhel, utánuk Delila Sámsonnal.
Egy szűk márvány csigalépcső vezetett fel a folyosótól az orgonához.
A színpad a karzat mellvédjéig volt felemelve, a két szélső oszlop köze
öltöző-kabinokat rejtett. A háttérben volt az orgona, fényes sípjaival,
aranyozott arabeszkjeivel és macskafejű szárnyas angyalkákkal.
A jobb oldalán a színpadnak volt Delila pompás keleti sátora tigrislábú
kerevetével, tigrisirhával letakarva, czifra füstölő árasztott kábító
ámbra-illatot. A bal oldalon volt a hagyományos hársfa és cserfa (ott
volt mind a kettő), közöttük a márványmedencze, mely fölé egy faragott
nympha tartott két felemelt kezében titoktartó fátyolt.
A két hölgy betuszkolta Györgyöt az öltözőbe, a hol az Abrekh jelmeze el
volt számára készítve. A csikóssal egy perczig sem hagyták egyedül
találkozni. Visszatérett Delila utasítást adott Sámsonnak, hogy hol
találja costumejét: az orgona mögött s azzal elfutott az öltözőbe.
Pelargus, az orgona mögé lépve, körültekintett. A hogy előre tudta: az
orgona mögött volt az a nagy gömbölyű ablak, mely a Bafomet-templom
hátulján a bástyára szolgál.
Ezt az ablakot felnyitá s kinézett rajta. Onnan a bástyáig öt ölnyi
lehet a mélység.
Azt épen végig éri a pányva. Ott van átkötve a derekán; ez a
csikós-jelmez kiegészítő része. Annak az egyik végét megkötötte az ablak
keresztfájához.