Az asphaleia szövetségnek egészen kapóra jött az alkalom.
A vásár utolsó napja a népmulatságé volt. – S ilyenkor egész Bécs az
utczán van s minden embernek a kezében van egy palaczk. Az idegenek úgy
is hitták a bécsi népet, hogy «Flaschenträger».
Aztán a nép napján minden bolondság meg van engedve az utczán.
Más hely nincs is, a hol mulatni lehessen, csak az utcza.
Nincs még se Nobel-Prater, se Wurstl-Prater. Annak a neve még most
«Császári vadaskert». Körül van kerítve az egész erős rácsozattal s
kivül-belül puskás strázsák őrzik, hogy valami vadorzó be ne lopódzon.
Ezek a ficzkók olyan okosak, hogy nem puskával lövik a császári vadakat,
mert az nagyot durran, hanem számszeríjjal, a mi nem ad hangot. Ha rajta
kapatnak, két fülük bánja meg. Csupán elegáns úri hintóknak engedtetik
meg a vadaskert kapuján begördülni, de kiszállni azokból sem szabad, még
csak egy tavaszi ibolyának a leszakítása végett sem. A
Märzveilchen-szedés különben is a felső-ausztriai uralkodó herczegek
felségi jogai közé tartozik.[59]
A bécsi népnek tehát nem volt kertje, a hol mulasson, mulatott az
utczán.
Ott aztán volt tarka élet.
Erre a napra minden polgárnak meg volt engedve, hogy a saját házában
bort mérjen és harapni valót hozzá. Minden kapualja kedélyes csárdává
volt átalakítva, s ki hová egy két széket és arra egy vasaló deszkát
tehetett, azon árulta a kedvencz virslit, kvarglit és a méhsert.
Minden utczaszegleten énekeltek, muzsikáltak a vak hárfások és szemes
hárfásleányok, a kiket külömben tulénekeltek a járó-kelő dalárok.
Hanem aztán minden kivánni valót felül multak az «Aufzug»-ok vagy a hogy
a magyarok mondják «proseczcziók».[60]
Nagy énekléssel járt a diákok felvonulása, kik nemzetségek szerint
voltak dandárokra felosztva (a «magyar» nemzetség zászlója alatt
egyesültek a csehek, morvák, illyrek). Kivont karddal valamennyi, úgy
dalolták lelkesülten a «Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus»
zsolozsmáját. A csapat közepén jöttek a muzsák, hat ló vontatta
díszszekéren, Minervával együtt. Ezek is mind diákok voltak.
De még fényesebb volt a pékek parádéja, a kik a török ostrom alatt
mivelt hőstettek emlékére különös szabadalommal birtak a pompás
utczataposásra. Császári lovasság kisérte őket elől hátul, közben
czéhzászlókat emelve, s a hirhedett pékbillikomot ürítgetve, járultak a
daliás péklegények nagy muzsikaszóval, s minden pékbolt előtt riadó tust
huzattak, égre emelt kardokkal esküdve, hogy míg a nap az égen jár, nem
lesz a világon párja a bécsi császárzsemlyének és perecznek!
E komoly és lélekemelő látványok után következtek a tréfásak.
Minden czéh iparkodott a másikon túltenni, elsajátítani a népélet
hagyományos alakjait. A halászok díszszekerén látható volt az aranyhajú
és halfarkú Donauweib. A csizmadiák tolták előre, kerekekre téve, a
csunya nagy sárkánykigyót, melynek hátán egy czipészlevente ült, annak
az emlékére, hogy hajdanában az egész Bécs városát rettegésben tartó
tűzokádó sárkányt egy bátor csizmadialegény ütötte agyon.
A szabók népies alakja volt a hirhedett «Dame mit dem Todtenkopf». Egy
dúsgazdag herczegnő, a kinek halálfeje van, s a ki férjet keres, –
segélyül híva a hatalmas szabómesterség varázsát, mely pompás öltözetek
által még azt a halálfejet is kellemesen elfeledteti.
A mosónők felvonulásának központját képezte a megkoszorúzott
«rózsakirályné», a mészárosok ellenben kövér tulokkal, melynek szarvai
aranyozott gombokat viseltek, jelképezték hivatásuk titkát, a kit
követett a «Riesen Michel», egy nagyfejű óriás. Ennek az alaknak meg
kellett hajolni, mikor a Burg kapuján keresztül vonult a menet.
De mindvalamennyin túltett aztán a hernalsi kertészek «Eselsritt»-je.
Ez a gúnyos felvonulás a Bécs alól elvert Kara Mustafa futásának a
parodiájául volt évről-évre megujítva.
Elől jött egy csapat rongyos ember, ezek képviselték a szegény
keresztyén rabszolgákat, kisérve kegyetlen janicsároktól. Kezükben
perselyt csörgettek, a mikben könyörfilléreket gyűjtének az utczai
közönségtől. Ha szép lányt találtak, annál nem érték be a
Schinderlinggel[61], hanem annak csókkal kellett magát a török rabságból
megváltani. A török muzsikát harsogtató banda után lovagolt, a kapható
legnagyobb szamáron, a lehető legkövérebb kertész, Kara Mustafa czifra
kaftánjában, fején a nagy méhkasforma turbán, kezében kard helyett egy
tehénfark, a mivel a szürkéjét gyorsabb haladásra ösztökéli. Azután a
szekereknek egész hosszú sora, megrakva rogyásig mindenféle maskarás
néppel, két oldalt banderium helyett a «Kakaslovagok» (Hahnreiter).
Ebbe a derendócziába éppen beleillettek a Lodoiszka herczegnő és
kiséretének ökörvontatta társzekerei, a nélkül, hogy valami felötlést
keltettek volna. Attól sem kellett tartaniok, hogy felismertetnek, mert
az meg épen a bontonhoz tartozott, hogy az úrirend részt vegyen a
népmulatságban.
Az általános vigasságriadalban, belevegyülve a népszerű gassenhauerek
kardalába, együtt ujjongva pokulálva az utczarekesztő sokasággal,
eljutottak valahogy a társzekereikkel egy utczaszegletéig a
Fleischmarktnak, a hol aztán megrekedt az egész kocsisor. Legokosabb
volt leszállni és gyalog vergődni tovább a sokaságon keresztül a
kitűzött czélig.
Ez volt a Bafomet-templom. A Hanswurst-szinház.
A mai dicsőséges napon Freitheater volt. A magistratus kegyéből, a ki a
szinházdirektornak búsás recompensatiót fizetett.
Ennélfogva aztán permanens volt a szinházi előadás.
Egyik komédiát elvégezték, a másikat elkezdték, utána szünet nem
tartódott.
A közönség nem fizetett. A ki jött, letelepedett, a hol helyet talált,
vagy várt, a míg hely üresedik, páholyban, vagy karzaton. A parterre
zsufolva volt, ott ájuldoztak a közbe szorult fehér személyek.
Az asphaleia tagjai minden feltünés nélkül mehettek be a titkos
helyiségükbe. Senkinek sem volt feladata más embereknek a jártát-keltét
ellenőrizni. Készen tartott kosarakban szállíták magokkal a lakomához
való ételeket. Ma nem lesz mult századbeli múmia-vendégség.