Hát hiszen «van». – Létezik. – Gyakran előfordul. – Nincsenek alóla
kivéve sem az öregek, sem a fiatalok. – Tapasztalható mind a két nemnél.
– Néha halálos kimenetelű. – A kórtünetei mindig azonosak.
Az orvosok úgy hiják, hogy «nostalgia». A poéták s más efféle laicus
emberek, a kik még az ókori fogalmak közt élnek, úgy hiják, hogy
«honvágy, hazaszeretet».
Voltaképen nem lehet eltagadni, hogy ez az ideges affectio realiter
létezik. Hanem azért szinpadra hozva, a nevetségesnek a hatását
gyakorolja – a parterre közönségre. Mint minden idegbaj, úgy ez is
ragályos, néha endemicussá válik. Egész népet is meglep, s olyankor az a
nép csodálatos extravagantiákra hajlandó. S ezekből csak erős érvágások
képesek kigyógyítani. Azonban örökölhető is ez az ideges passio. – Több
rendbeli észleletek alapján konstatáltatott, hogy ez a nervózus
ragaszkodás egy tájék, egy népfaj iránt a dédapákról az unokákig
leszármazik. – Nemkülömben suggestio utján is felkölthető ez a hajlam.
Vannak ügyes delejezők, a kik (többnyire izgató beszédek által) a
médiumokat, a kik erre fogékonysággal birnak, a honszeretet fluidumával
extatikus állapotba hozzák s egy képzelt, ideális bálvány irányában (a
kit azok hazának neveznek) az idiosyncrasiának egy nemét tudják
felkölteni, a melynek táplálására elég egy kimondott szó, egy ételnek az
ize, egy megérzett szag.
Egy ecclatans példa van erre nálam följegyezve a praxisomból.
Egy magyar nagybirtokos főúr, a ki a legutóbbi magyarországi politikai
küzdelmek után a külföldre menekült és Schweitzban élvezte a
menedékjogot, daczára annak, hogy Schweitz regényes tájai, magnetikus
jéghegyei, ózonteljes levegője teljes kárpótlást nyújthattak neki
azokért az unalmasan lapályos és egészségesnek nem nevezhető rónákért, a
melyeket elhagyott, még is azon az extravagantián hagyta magát
ismerőseitől rajta kapatni, hogy esti sétái közben a mezőről fölszed
egy-egy darabka száraz marhatrágyát, azt zsebében hazaviszi, s otthon a
szobájában meggyújtja s a míg ennek a füstjét beszivja, ettől az
illatnak nem nevezhető szagtól az egész magyar alföldi rónát vissza
tudja idézni képzeletébe, legelésző gulyáival, nyargaló méneseivel,
délibábjával és pásztortüzeivel, a mely tüzek ilyen «árva» tőzegből
vannak szítva, s hallgatja, hogy mit beszélnek a szittya rokonok egymás
között? – Ezt nevezik hallucinatiónak.
Gyakran előforduló eset, különösen az izlandiaknál és magyaroknál. (Az
én emberem belehalt ebbe a betegségbe.)
Nem tudjuk elhatározni, vajjon az az öröklött vércsepp, melyre
kútforrásunk példálózik, az a specziális Rákóczy-virus ébredt-e fel
azzal a spasmatikus hatással Giorgio szivében, midőn maga előtt látta
azt a pusztát, a karámokkal, a cserényekkel, a vágtató ménessel, az
idegent a honostól megkülömböztető kutyákkal, s azzal a fogékony ifjú
beleesett egyszerre a nostalgiát jelező pyrecticus állapotba? vagy pedig
annak a rejtélyes embernek (a kit eddig csak a kutyás embernek ismerünk)
hypnotizáló suggestiója igézte-e meg? Az egész kedélye átváltozott
utána.
Olyan embereket, olyan állatokat látott maga előtt, a minők a megszokott
fogalmakba bele nem illenek. Vad emberek, a kik nem tanultak semmit, de
a maguk dolgát, azt nagyon jól tudják. Vallást nem tartanak, bálványt
sem imádnak, de azért tudják, mi a becsület? Daczolnak az
elementumokkal. S az élet szükségeit nem ismerik. Jó ágyuk van a puszta
földön s gyönyörűségük a zivatarban.
Milyen világ lehet ott, a hol ezek az emberek laknak?
Kivált ez a vezéralakjuk, ez a mesebeli vasgyuró, a ki bőrmellényt
visel, s otthonszőtt inget és a mellett okosan beszél, mint egy biró, az
idegenekkel németül, francziául, a kutyáival latinul. Hát még az az
ismeretlen nyelv, a mit otthon tanult! Kiejtése oly erőteljes és mégis
sima, harmoniás, hangzatos.
Hogy tud bánni a fegyverével! Azzal az ősember fegyverével, a bottal! S
még hegykén elő mer állni, hogy a botjával kard ellen is megvívjon. S
kivel fog megvívni? Wammánával, a hirhedett athletessel. – De nem
fogadásból, nem a kinált bérdijért. Azt kevélyen elutasította magától. –
Hanem egy szép asszonynak a csókjáért.
Milyen öntudattal, milyen délczegen vetette ezt a szót oda!
Pedig tudta, kitalálta, hogy ezek a népies öltözetű menyecskék itt mind
úri hölgyek. – S azok előtt ő csak egy zsíros paraszt. – S még nem is
valami fiatal legény, nem is szép. – S mégis azt merte mondani előttük.
S milyen hódító hatása volt a vakmerő szavával! Rögtön akadt szép
asszony, herczegasszony, a ki azt elfogadta. A szép Io herczegnő olyan
kész volt a cserére! Marchese di San Carlo helyett – a kutyás ember! –
Nem példátlan a hölgyeknél az ilyen anæstheticus aberratio, vagy mondjuk
hystericus allotriophagia.
S most ez a vademberek vezére kész azért a szép asszony csókjáért itt
hagyni a rábizott ménest, a karámot, kész kiállani a szinpadra s
veszedelmes komédiát játszani a Méte ünnepélyen csak azért, hogy azt
mondhassa arról a tündérnőről: «csókoltalak!»
Hajh milyen magasan állt az a parasztcsikós a fiatal ember előtt az
ismert emberalakok fölött!
Hát még ha azt tudta volna, hogy ki az az ember? S mért megy az most
oda, a hová őt hivják?
Hogy ez a csikósgazda Rákóczy Ferencznek hajdani legvitézebb ezredes
kapitánya, Pelargus, a ki azért jött ide, hogy fejedelme fiát elvigye
magával.
Azt sejtik, a kik magukhoz hiják. Ő pedig szintén sejti, hogy ő neki oda
kell menni, s koczkára tenni életet élet ellen, hogy őt megszabadítsa.
Ha bilincscsel volna meglánczolva a fejedelem fia, azt könnyen
összetörné, de a mi ezt kötve tartja, az a háló, erős háló, szép asszony
szerelmes szavából van szőve. Varázshős legyen az, a ki azt eltépi.
Ezek pedig, a kik hivták, csalogatták, azt mondták magukban, «majd kapsz
te szép asszony csókját, de annak a szép asszonynak a neve
«Machaira».[58]
Visszatérett Giorgionak nem lehetett szavát venni. Minden ereiben ott
volt már a nostalgia előláza. – Ezt úgy hivják, hogy incubatio. A kik
értenek a magasabb pathologiához.