Arra mind a három komondor, nyilegyenesen vágtat a síkon elszéledt ménes
felé, folytonosan tartó morgással. Tudják már a regulát. Mikor a
bojtárok egyfelől kongató ostorral terelik a ménest, másfelől a
komondoroknak szembe kell a lovakkal futni. A ló nem olyan, mint a
szarvas, a kit hátulról meg lehet támadni, az agyon rugja a kutyát. Az
öreg komondor dolga a vezérmént, a kolomppal a nyakán, úgy megtéríteni,
hogy a vásárló urak felé vezesse a ménest.
Mikor aztán mind együtt vannak, a komondorok hátramaradnak s elmennek
ürgészni. Ismerik már a színdarabot; nagy felvonásköz van, nekik nincs
szerepük.
A száznál több paripa össze van terelve egy tömegbe; oda lehet közéjük
menni uraknak, hölgyeknek tartózkodás nélkül. Ezek nem is félnek tőlük:
mind előkelő asszonyok és urak, a kik ismerik a lovak
természethistoriáját, mindig azt tanulmányozzák. A «vad» ló «szelid». Ez
még nem ismer korbácsot, sarkantyút. Ez még azt tudja magáról, hogy ő a
teremtés remeke, a kiért ez a föld lett alkotva s lenézi az embert.
A karcsu nyakú szilaj mén olyan udvariasan veszi el Lodoiszka tenyeréből
a czukorgalacsint, mintha két hopmester tanította volna a kézcsókolásra.
Más állat, ha nagy csoportban van együtt, bömböl, üvölt, röfög, a ló
méltóságteljes hallgatással van a gyülekezetben; csak a vezércsődör
nyerítése hangzik fel egyszer-egyszer.
Lodoiszka kiválasztott egy gyönyörű rézderes harmadfű mént a csapatból.
Egészen vad volt az – az ő izlése szerint.
Meg is lett az alku a paripára: száz forintban, meg egy pint borban.
Hanem a vásár nem megy ám itt olyan könnyen, mint rendesen a
marhapiaczon, a hol a megvett paripának a kötőfékét odanyomják a vevő
kezébe s az vezetheti a lovát rögtön a szekeréhez s odakötheti a
saraglyához. Próbálná meg csak valaki a vadménes közepéből egy csikót
kötőféken kivezetni. Sohse látná az többé a napot!
A lovat megjegyzik s ezzel az urak félrevonulnak a látványt nézni. Az
öreg csikós meg a fiatal bojtár az egész összeverődött ménest hangos
ostorpattogással kergeti végig a síkon. Maga a csikós gazda gyalog megy
a vágtató ménes elé, két kezében a tekercsbe fűzött pányva kötéllel.
Elébb azonban a közelben settenkedő kovács czigánynak két betüt kiált
oda: «G. S».
A mint aztán a sebesen vágtató ménes a közelébe jut, egyszerre gyorsan
odaveti közéje a pányvát. A kötélhurok csoda pontossággal oda talál a
kiszemelt rézderes fejébe, s egyszerre a nyakára fojtódik. A többi száz
ló vágtat odább, ez az egy ott marad. Eleinte ficzkándozik, a fejét
rázza, a földhöz veri magát, meg újra felugrik magasra; de az a vasember
kötve tartja s a pányvánál fogva közelebb húzza magához. Mikor ez az
ember ott áll a síkon, két lábát megvetve, bő ingujját a válláig
feltűrve, olyan, mintha egy gladiator bronzból öntött szobra volna.
Minden izmában őserő. Egy maga meg birja fékezni azt a szilaj nemes
mént. Hosszu karjaival egyre rövidebbre vonja a pányvát, míg egészen oda
húzza magához a lovat. Annak már akkor az egész teste reszket s szakad
róla a tajték. Akkor odavonja a ló fejét magához s a fülébe sugdos. A ló
megáll nyugodtan, mint a bárány. Erre a két bojtár is előkerül. A ménes
legelészik tovább. A elfogott mén nyakáról leoldják a pányvát, s arra az
nyugodtan engedi a kötőféket a fejére s a száján keresztül köttetni.
– Ez betanított ló. Vigyázzunk, sugá Wammána Lodoiszkának.
A paripa engedé magát szeliden végtől végig dörzsöltetni
szalmacsutakkal, míg a tajtéktól egészen felszárították.
Ez alatt a kovácsczigány elkészült a billogozó vassal. Csak két betüt
kellett neki belenádalni, a mik készen voltak. A billog szív alakú volt.
Már meg is volt tüzesítve.
Ekkor aztán a három csikós egy percz alatt lekapta a vad mént a négy
lábáról, legyűrték a földre. Egy a fejét szorította le, kettő a lábait,
hogy meg se tudott moczczanni. Erre a kovács czigány oda ugrott a
fehéren izzó billogvassal s rányomta a tulajdonos G. S. betüit a csikó
tomporára, mialatt az fájdalomtól nyerített és hörgött keservesen.
Akkor azután fel hagyták állni s megitatták egy sajtárból.
A paripa az alatt is, a míg ivott, folyvást felrugdalt a két hátulsó
patájával.
– Nem! Erre a lóra nem fog ülni senki, sugá vissza Lodoiszka Wammánának.
– Jól van gazda, mondá Wammána, szarvasbőr keztyűs kezével a csikós
vállára ütve. Meg vagyunk elégedve a paripával.
– Meg vannak elégedve? monda fél vállról nézve végig a dragonyoson.
Hiszen még ki sincs próbálva.
– Mit tesz az?
– Hát még most csak azt látják az urak, hogy szép lovat vettek,
szemrevalót, de azt nem tudják, hogy jó lovat vettek-e? Nincs-e valami
erkölcse? Hátha merev nyakú, kemény szájú? Hátha megtörik a dereka a
lovas alatt? Hátha megroskad mind a négy csülke, mikor felülnek rá?
Hátha cseberbelépkedő? Hátha nem akar a dobogóra rámenni? Hátha
csökönös? Hisz az uraknak a szemét is kicsalja holmi lócsiszár.
Wammána boszús volt ezért a leczkéztetésért, ő azt hitte, hogy senki a
világon nem ért olyan jól a lovakhoz, mint ő.
– De hát ki az ördög ül rá erre a most billogzott vad csikóra, hogy
kipróbálja?
– Eredj fiam, Bandi, mutasd meg az uraknak.
A fiatal csikósbojtár ezzel oda ment a paripához, megtörülgette annak a
szemét a ló saját sörényével, a bal kezével befogta az orrlyukait, a
jobb tenyerét a ló hátára tette s arra egy szökéssel fenntermett a
lovon.
A vad mén eleinte el kezdett ágaskodni, felhányta a farát, szügyébe
vágta a fejét, horkolva fújta a forró gőzt az órrlyukain keresztül, a
bojtár úgy ült rajta, mintha hozzá volna nőve. Ekkor aztán más furfangot
talált ki, – elkezdett sebesen neki iramodni az avarnak, vitte a lovasát
vizen, tüskén keresztül, csak úgy duzzadtak a széltől, mint a vitorlák,
a bő ingújjak, gatyaszárak. Akkor aztán egyszerre rögtön megállt a ló,
megfeszítve a négy lábát. De a lovas nem repült keresztül a fején, a
csikós a két lábszárával fogja a ló derekát, azt nem veti az le ilyen
cselfogással. Most aztán a sarkantyu ösztökélte tovább a futásra. Úgy
elnyargalt, hogy néhány percz mulva még a porát sem láthatták.
Mikor aztán megint visszatérni látták, már akkor szép rendes ügetésben
koczogott a paripa a bojtár alatt. Pedig annak nem volt egyéb regulája a
számára, mint a két térde, meg az a rongyos kötőfék. Azt is csak
balkézzel fogta, mert a jobb kezében a süvegét tartá. Az levén a
csikónak az utolsó mesterfogása, hogy egyszer-egyszer hirtelen felkapta
a fejét, azzal a szándékkal, hogy a lovasának felüsse az álkapczáját.
Ilyenkor a bojtár hirtelen rácsapta a süvegét a csikó fejére, attól
aztán ez is felhagyott a rossz tréfájával s midőn az urak elé
visszakerült, már akkor úgy engedte magát vezettetni, akár egy kezes
paripa. A csikós gazda szavára csendesen lépkedett, vagy apró
koczogáshoz kezdett, azt is megmutatta, hogy milyen a rövid galopp. S
utoljára végső próbatétül még egy dobogó hidon átrobogott, a nélkül,
hogy vissza torpant volna. És hogy a szerepe végén bemutassa, mi lakik
benne? a nagy nyargalózás után úgy jött vissza az úri társaság elé, hogy
többet járt a két hátulsó lábán, mint mind a négyen, s olyan kevélyen
hordta a fejét, mint a ki tudja, hogy megilleti a dicséret.
– No ifjú uram, hát most mondja meg, hogy mit szól a paripájához? mondá
a csikós gazda, Györgyhöz fordulva, a kiről föl se tette talán, hogy
nyalka kurucz hajdu létére egy szót sem ért abból.
Mégis megértette az, hogy mit mondtak neki.
S nagy kedve lett volna megtenni a próbát a szilaj paripán, hisz neki is
szenvedélye volt fékezetlen lovakat nyereg alá betörni.
Hanem az a két hölgy kétfelől nagyon belecsimpajkodott a két karjába,
azok nem ereszték. Ne koczkáztassa a drága életét.
– Ez a mi emberünk, dörmögé Wammána Lodoiszkához.
– «Mienk» lesz. Sugá vissza Lodoiszka.
A csikós úgy tett, mintha nem ügyelne rájuk. Kifizettette magának a száz
forintot, meg egy dénárt az áldomásra, kettőt a czigánynak a billogért.
– Megálljunk csak gazda, még egy szóra, kötődék Wammána. A vásárban azt
dobolták ki, hogy kend olyan jól tud a botviadalhoz, hogy a ki kendet
bottal meg tudja ütni, a nélkül, hogy kend visszaütné az ellenfelét,
annak száz forintot fizet. Hátha a ló árát vissza tudnánk nyerni.
A csikós egyet sodorintott a bajuszán.
– Állok szolgálatjukra kegyelmeteknek. A ki meg akar mérkőzni velem,
annak egy magyar forintot kell letenni az én százam ellen. Aztán
jöhetnek rám ketten, hárman.
– Majd csak egyesével megyünk.
– Pedig jobban szeretem, ha hárman jönnek, mert akkor az egész «zsinórt»
behúzom.
Azzal előhozott a karámból egy nyaláb fustélyt, mind egyformák voltak,
jó szivós árva csáthi tölgyből, a bunkós végük beöntve ólommal.
– Tessék belőlük válogatni.
Magának azt tartotta meg, a melyiket ott hagytak.
Azzal feltűrte a jobb karján az ingujját egész a válláig s kiállt a
gyepre. Az ólmos fütyköst közepén markolta meg, azzal hárította el a
feléje intézett ütéseket. Úgy pörgött a kezében, mint a fergetyü.
Egyenlőtlen volt a viadal, mert ő vissza nem üthetett s csak az az egy
esélye volt, hogy az ellenfele botját kiröpítse a kezéből.
Sorra próbálkoztak vele az úri parasztlegények, biz azok sem mentek vele
többre, mint az igaziak. Mind, valamennyinek kirepült a markából a
fütykös.
Többen nem vettek részt az athletai mulatságban, sem a vajda, sem
Wammána, sem György.
A vége az volt, hogy szokás szerint a csikós beseperte a forintokat s
megmentette a maga száz forintját.
Végül az egész úri társaság nevében Lodoiszka üdvözlé a porond hősét.
– Kend ugyancsak legény a gáton, csikós gazda. Vannak-e még ilyen derék
ficzkók többen is odahaza?
– Hohó! A kik odahaza vannak, azok még csak az igaziak. Én csak olyan
vakarcs vagyok hozzájuk képest.
– De hátha valaki karddal állna szembe kegyelmeddel, ahoz mit szólna?
– Biz attól sem ijednék én meg.
– Egyet mondok: kettő lesz belőle. Mutassa meg kend egy válogatott úri
társaság előtt, hogy milyen hatalmasan tud védekezni bottal kard
ellenében. Száz forint lesz a jutalma. Teszem fel ezzel a dragonyossal
itt mellettem.
Wammána állt mellette.
A csikós egyet sodorintott a bajuszán s hegykén visszafelelt.
– Száz forintért meg nem teszem, – hanem egy szép asszony csókjáért
megteszem.
Lodoiszka egyet taszított a könyökével Io herczegnőn.
– A szép asszony itt volna hát.
– Helytt állok magamért! szólt a csikós, odalépve Io elé s a bal karját
nyújtva felé. A jobb kezében a fegyverét tartá.
Io belekapaszkodott, dévajul nevetve.
– No látod, hogy már van párod! Szólt enyelegve Wammána.
Lodoiszka fülébe pedig odasúgá:
– Van már Koráx.
György is meghallhatta ezt a szót.