– Ejh! dörmögé a csikós, azt az ugrabugrát csak a poltrás publikumnak
produkáljuk. Ilyen úrias társaságnak majd valami más mesterséget
mutassunk.
A három komondor ott ült a gazda háta mögött bothosszúságnyi távolban, a
két hátulsó lábán, mind a három egyforma poziturában.
A gazda csak a fejét fordítá hátra s odaszólt a kutya trias felé –
diákul.
– Quæras hungarum.[56]
Erre mind a három egyszerre felugrott.
Hanem a középső, (ez lehetett a többieknek az apja) egy-egy csahintással
oldalba kapta a másik kettőt (mit ugráltok ti ostobák!). Azok aztán
megszontyolodva hasrafeküdtek. Ő maga értette a classicus nyelvet.
A nagy fejét jobbra balra lóbálva, oda sompolygott a gazdájához s annak
a lábszárához törölgette a fekete orrát, valamit mormogott is hozzá s
aztán felnézett az arczába s elkezdett lihegni, hosszú piros nyelvét
csillogó fehér fogai között kitologatva s a közben végig nézte az egész
úri társaságot, mely őket körülállta, azután egy nagyot ásított, mint
mikor a kutyának nincs a rábízott feladathoz kedve.
– No hát quæras hungarum. Ismétlé a parancsszót a gazda.
Erre aztán a Bodri felczihelődött s kénytelen kelletlen léptekkel oda
czammogott a látogató uraságokhoz. Úgy iparkodott mosolyogni azzal a
jámbor buta pofájával. Azon volt, hogy megnyerje maga iránt a jó
elővéleményt. Nem harap. A farkát csóválva közelít. Azután végig
szaglászsza az emberét: akkor nagyot prüsszent, a fejét megrázva. Ez nem
az ő embere. Tovább megy a másik alakhoz. A hölgyeknek megengedi, hogy a
fejét megczirógassák; de ha férfi nyul hozzá, felhúzza a fogáról az
inyét s csendesen morog. Mikor odakerül Wammanához, egyszerre
hátratoppan: szétfeszíti mind a négy lábát s a két fülét előre hegyezi.
Wammána valami tréfát fundált ki. A háta mögé tett kezében egy virslit
rejt. Azt odatartja a kutya orra elé. Rettentő megsértés! Egy pusztai
komondorról azt föltételezni, hogy az meg hagyja magát vesztegetni.
Először is azzal fejezi ki elutasító véleményét, hogy a két hátulsó
lábával hátrakapar, azután pedig hangosan megugatja az ajándékkinálót.
Hatalmas, farkaskergető ugatás az. A két szeme rubinfényt szikrázik, a
farka csapkodja a két oldalát. «Taceas!» kiált rá a gazda. Erre aztán
elkussad, de még sokáig elmorog magában. Minő nagy gyalázat! Lodoiszka
engeszteli: «No no, Bodri. Juhozz Bodri! Csiba ne!» Erre a szóra megint
nevetésre szalad Bodrinak az ábrázatja; udvarolni kezd a szép
menyecskének, féloldalt fordítja a fejét, a két fülét hátracsapva: úgy
kinálja, hogy vakarja meg; aztán leheveredik a földre, hanyatt vágja
magát, egyik oldalról a másikra fordul; aztán megint talpra ugrik,
megrázza a bundáját, hogy csak úgy zörög a szeges örv a nyakán. Hanem
azért fanyalogva fordítja hátra a gazdája felé a buksiját s azt mondja:
«nyám-nyám-nyám» (sokat tud a kutya beszélni, csak legyen, a ki
megérti). Ez sem az igazi neki.
Ekkor Györgyre kerül a sor. A mint a komondor az alakját meglátja, a
szimatját elfogja, a vadállat párája egyszerre az emberlélek értelmét
veszi fel: hasmánt csúszik felé, hizelkedve nyihog, könyörgő szemekkel
néz fel reá, s a féllábát felemeli hozzá, mintha kezet akarna neki
nyujtani s mikor aztán az ifju lehajol hozzá, hogy megveregesse a fejét,
akkor egyszerre, orozva, nagyot nyal a kezén, ha az egyiket visszahúzta,
a másikat nyalja meg, s akkor aztán elkezd tánczolni, csaholni. Ilyen
táncz, ilyen csahintás az, a mivel a kutya azt szokta mondani: «Megjött
a mi urunk!» s aztán körben forogva tánczol, csahol, odafut a
gazdájához, körülnyargalázza, folyvást csaholva. A két fiatalabb, nyakát
magasra felnyujtva, üvölti hozzá a chorust.
A csikós botjára támaszkodva, s félpofáját a tenyerébe nyugtatva nézi
azt a szép sugártermetű ifjút. Aztán hátrafordul. Nem szabad senkinek
észrevenni ezt az akaratlan szemébe lopózott könnyet.
– Fordítsd meg azt a ménest, héj! kiált oda a lovon ülő bojtárjainak.