A bécsi vásár utolsó hetében egyik mulatság a másikat tolta ki a
helyéből: a tarka méhraj, a nyüzsgő néptömeg folytonos forrongásban volt
tartva az élvezetek változatos fajai által s nem tudott belefáradni.
Policzájnak hire sem volt a nagy sokadalomban; mégsem volt semmi
zűrzavar. A népkedély tartotta fenn a rendet. Az emberek nevettek,
danoltak, tréfálkoztak. A harag csak parodiának vált be, s az
összeszólalkozás maradt a szóharcznál: ökölre nem került a dolog, kést
nem rántottak soha.
Egyedül a vásári biróság osztott igazságot. Annak voltak eszközei hozzá.
Veszekedő hajlamok elrettentésére ott volt a Beiszkacze, a piacz
közepén. Két olyanforma gömbölyű épület, mint a katona-silbaknak
szolgáló faköpönyeg, volt egymással szembe állítva. Azokon csak egy
akkora lyuk, hogy egy emberfő kifér rajta. Ezúttal is volt két lakója,
két kofa: egy sovány, meg egy veresképű. Azokat oda zárták be,
büntetésül lecsillapíthatatlan veszekedésvágy miatt. De ott is
folytatták. Mind a kettő kidugta a fejét a lyukon. Olyan közel voltak,
hogy csaknem az orruk érte egymást. De nem haraphattak. Csak a nyelvük
pergett. Abban nem engedtek egymásnak. A melyik egy perczre elhallgatott
volna, vagy a fejét a faköpenyeg lyukán visszahúzta volna: le lett volna
győzve. A publikum jött-ment körülöttük s heczczelte őket: «Beisz
Kacze!»
A komédiásbódék előtt verték az öregdobot, a marionette szinház Paprika
Jancsija trombitálva hitta a műpártoló közönséget az előadásra, a
vademberek ordítottak vadállati módon; a dohányos török teveháton verte
a két oldalra akasztott üstdobokat, az orosz kürtösök körbe állva fújták
búskomor nótáikat, a vándor charlatán, római lovag jelmezében árulta a
csodagyógyszereit hintója bakjáról, meg nem szünő ékesszólásával, melyet
szaporított a két famulusa csengetyü szóval és trombita recsegéssel;
közbe hangzott az állatmutogató oroszlánjainak bömbölése; a boros, sörös
sátrak alatt kiki a maga nótáját danolta, palaczkfenékkel verve hozzá a
taktust. De mind ezt elnyomta a nagy publikum érdeklődésének változatos
öszhangja. «Ott megy már!» – «Ingadozik.» «Most mindjárt leesik!» –
«Vivát! odafenn van.» – A mi szólt annak a kötélentánczolónak, a ki egy
szál kötélen, melynek egyik vége a földhöz, másik a minoriták tornyának
a keresztjéhez volt megerősítve, egy talyigát tolt fel, a miben egy kis
leány ült.
Majd meg csengő török muzsika nyit utat a zsibongó tömeg között a
lovaslegények számára. Ezek a «scharlachrennen» lovasai, a kik bevégzett
verseny után zárt hadsorban térnek vissza a st. marxi síkról. Elől a
győztes dalia, fején zöld koszorúval, az elnyert skarlatvörös posztó a
termetén körülcsavargatva. Leghátul pedig a ki legutolsónak maradt; az
is kapott jutalmat: egy eleven malaczot; azt úgy kell neki végig vinni,
a sokaság gúnykiabálása között, hazáig. A közönség borral, serrel
kinálja a legényeket, a kik alig ülnek már a lovaikon, a sok áldomástól.
A győztes megfelel minden felköszöntésnek; de olyan rekedt már, hogy a
beszédét nem lehet hallani.
A mint ezek elhaladtak: jön nagy sípszóval egy másik csoport. Csupa
leánynép. A versenyfutásban résztvett Hübschlerinek: térdig érő
szoknyákban, felbontott hajjal. Tudva van a kharakterük, mert hiszen
czéhet képeznek: joguk van a Bodenhasét, a ki czéhen kivül űzi a
mesterséget, a városból kiüldözni. De senki sem dévánkodik velük. A
kurta sárga mantill a vállukon tudatja, hogy ezek «ne bántsd virágok»
palam et publice. A ki tudja is egyikmásiknak a nevét, világért sem
kiáltaná el magát. Végig vonulhatnak háborítatlanul a sokaságon.
Ökörvontatta szekereken érkeztek meg a vásárba Lodoiszka herczegnő és
asztaltársasága.
«Ezek az igazik!» ujjongott a közönség.
Katonaurak a donnáikkal!
Ezeknek nem kell muzsika, hogy utat nyisson előttük a tömeg. A
dragonyos, a kürazir, meg az arkebuzir előtt mindig nagy volt a
respektus. Aztán markotányosnéjuk is van.
A csaplárosok lélekszakadva rohannak eléjük s hivogatják őket a
csárdáikba. A katonák jól fizetnek.
De a vajda büszkén int, előljárva, a hatalmas ezüst buzogányú botjával:
takarodjatok, mi a fürdőházba megyünk.
«Áh! a fürdőházba! Ezek jól sarczolhattak valahol! ott belépti dijat
fizetnek s csak lepecsetélt borokat isznak.
A nagy vásár idejére egy élelmes vállalkozó a fürdőpavillont is
fölépítteté a vásártérre; azon módon, a hogy azt a flórenczi tudós Poggi
leirta. Most is olyan nagy kelete volt, mint hajdanában.
Egy közös fürdőmedencze, langyos vízzel töltve, melybe folyvást új vizet
okádott négy réz sárkánykigyó, képezte a díszes társaságok kedvencz
találkozó helyét. Ez volt a polgári osztály legjobb mulatsága. Szép
hölgyek, fiatal szűzek, csak egy patyolat öltönyben sereglettek össze a
nagy tükörfürdőben, s ott fogadták az ismerős férfiak látogatását, a kik
szintén hasonló vászonköntöst viseltek; ott beszélgettek, adomáztak,
énekeltek; uszóasztalokat hozattak maguk elé, s azokon kártyáztak,
ostábláztak. A fiatal lánykák tánczra kerekedtek, úszókantusaikat a
vizszínén lebegtetve, hogy magával Venus Anadyomenével versenyezhetének
bájaik tekintetében. És ebben senki semmi furcsaságot nem talált. –
Ellenben a közönségnek az a része, mely nem fürdeni, csak nézni és
mulatni jött ide, helyet foglalhatott a körülfutó karzatokon s ott
gyönyörködhetett az olympi látványban. Az előkelő urak virágokat és
koszorúkat hajigáltak alá a karzatokról a szép kisasszonyoknak, a miket
azok a köntöseikkel igyekeztek elfogni, a mi sok tréfás megjegyzésre
adott alkalmat. – Sőt maguk a tisztelt hajadonok is felszólíták a
nézőket, hogy pénzdarabokat hajítsanak le hozzájuk s ha azt nem tudták
röptében elkapni, a víz fenekére esett pénzt egészen alábukva
buvárkodták elő. És senkinek nem jutott eszébe, hogy e mulatságban
valami szégyenelni valót találjon. – Kegyes atyák a leányaiknak, jámbor
férjek a feleségeiknek, vőlegények a menyasszonyaiknak minden
megbotránykoztatás nélkül engedték ezt a kedélyes tréfálkozást: épen
úgy, mint mai napság a csárdást és walzer tánczolást.
Csak épen hogy a papoknak és barátoknak volt megtiltva e társalgásban
való részvétel. (No meg a hebræusoknak átalában.) De már az apáczák nem
voltak tőle eltiltva.
Lodoiszka herczegnő és társai ezuttal azonban csak mulató közönségül
jöttek a fürdő pavillonba s a mint a koszoru és pénzdobálás
kedélyeskedését elvégezték, ismét továbbmentek. Fölültek a hatökrös
társzekereikre s nagy ostorkongatás mellett megindultak a marhavásár
felé, a hol a minden országból felhajtott tulkok csordái deleltek,
kettős korláttal elválasztva a ménesektől: a két korlát között járhatott
a vásárolni kivánó közönség. A magyar telepet messziről jelezé a magas
póznára felvont háromszinű zászló.
Az a tér, melyet a bécsi vásárbirák a szilaj ménesek számára kijelöltek,
bátran vetekedett Hortobágygyal. Épen olyan laktalan, míveletlen puszta,
melyet a nagy ostrom alatt a megszálló török had letarolt s melyet azóta
sem telkesíthettek meg. Két nagy úr tilalma feküdt rajta: az egyik a
főhadifortificatio, mely az előretolt ravelin sánczai körül
bombavetésnyi távolban minden építkezést megtiltott, a másik pedig a
Duna folyam, mely minden évben kétszer elárasztá a rónát, beterítve azt
kavicscsal és nádgyökérrel. S a hová a Dunaár el nem jutott, ott pedig
irtatlan bozótok lepték el a lankát, a miket népies névvel
«görögberek»-nek hittak. – Az unokák csak a nagyapáiktól hallák, hogy
ott valamikor, Kara Mustafa előtt, gyönyörű szép gyümölcsös kertek
valának, kedélyes mulató kolnákkal, s hogy az a nagy tér, a mit
«Sziget»-nek neveznek, hatvan év előtt a zsidók városrésze volt, a hová
azoknak este a bástyakapuk bezárása előtt a belvárosból haza kellett
takarodniok; a szerteszét heverő veres téglák most is mutatják még a
szűk utczák helyeit, düledező sirkövek a hajdani temetőjüket.
Valami emberriasztó vidék az egész, a Wiener Wassertől a dunai
Lakenekig.[54] Még legelőnek is rossz, a vadvizek miatt. Aszott páfrány,
rőt rekettyebozót verte fel a kavicsos, nyirkos földet, a tocsogókban
nádberek, a partokon bűzös labodák burjánerdeje; a legregényesebb része
vadszeder szövevény, sündisznók tanyája s a mocsárlég bűzös ködében
csorvás lázak és patécsok leskelődnek az emberre.
Nem is ismeri azt a vidéket más, csak a vadászok, a kik hódra (castor)
lesnek. Még az is tanyázott bőven a metropolis alatt. De a vadászok is
csak csapatokban mertek az ilyen expeditióra vállalkozni, mert az erdő
mélyén ott volt a gonoszhirű «Trausnicht» (ne higyj neki) malom. Ökör
hajtotta taposó malom volt. Ezt nem pusztította el a török, szüksége
volt rá. Ez idő szerint pedig úgy volt elhirhedve, mint rablók,
utonállók tanyája, a kik onnan intézték vakmerő támadásaikat a főváros
környékére, s ha üldözőbe fogták őket, a sűrű bozótban könnyen
menekültek.[55]
Ezt a nagy sivatagot kapták meg vásártelepül a magyar csikósok, a kik,
írott igazságaik szerint, Harucker ménesét hajtották fel a bécsi
vásárra, az egész Békésmegyét felvásárolt új földesúrét.
Más ember, más ló el is pusztult volna ezen a helyen mind egy lábig; de
az alföldi csikósnak, meg az ő ménesének ez a kedves tájék! Annyival
kedvesebb, hogy itt nem bántja a sok bögöly- és légysereg, mint a
Hortobágyon.
Az országos vásár idejében ez a nagy sivatag is betelepítődött. A magyar
csikósok megmutatták, hogyan lehet hevenyészni tőzeg vályogból karámot
(a hol a gúnyáikat tartják), aztán meg nádkévékből «vasalót», a hol a
tőzegparázsnál nemzeti ételeiket készítik, s a lovak védelmére sövényből
font cserényt. Sírkutat is vájtak, s ahhoz vályút készítettek az
itatáshoz. A többiről gondoskodik a zöld mező.
S a hol gulya, ménes letelepszik, ott azután a czigány is otthon van.
Egész putrisor támad a közelben, szellős sátorokkal, gyékényfödeles
kordékkal kiegészítve s végül a kunyhóváros temploma is megterem
magától: a csárda.
A bécsi népnek mind ez mulatság volt, seregestől jártak a megnézésére, s
divatba jött a városban a csikósokról beszélni.
Nem is olyan emberek azok, mint más. Úgy ülnek a lovon, hogy a nyergük
nincsen terhelővel a ló hasához szorítva, s még sem potyognak le róla.
Egy füttyentéssel megállítják, egy ostorkongatással megtérítik a nagy
sokaság szilaj lovat. Van közöttük egy fiatal legény, a ki kevélyebb egy
őrgrófnál. Rá se néz a szép menyecskékre, a kik megszólítják: pedig csak
úgy bolondulnak érte. Barna piros az orczája, mint az érett kormosalma;
s a fekete göndör haja a két vállát veri. Az a másik csikós, a kinek a
szürke haja szironyok közé van fonva, úgy csüng le a két füle mellett,
bizonyosan az apja lehet, mert a mint egyet kiált a legénynek, az
egyszerre engedelmeskedik, vissza nem felesel.
Hát még aztán maga a számadó csikós! Az a megbámulni való alak: öles a
termete, széles a válla, hosszúk a karjai. Nem fiatal már; de azért az
életkorát nehéz volna kitalálni: az arcza épen olyan rézbarna, mint a
két karja, mikor a lobogós ingujj végig csúszik rajta. Komoly,
méltóságos tekintetet tart. Sűrű szemöldökei, mik az örök égnézéstől,
távolba vigyázástól, előre vannak huzódva, szinte mogorvának tüntetik
fel, a keményen kiviaszkolt hegyes bajuszpár sem arra való, hogy
röhögésre tánczoljon.
A másik kettő nem tud más nyelven, mint a mit az anyatejtől tanult;
hanem ez a harmadik jócskán töri a németet, francziát, lengyelt, a
latinhoz is vagdal. Bizonyosan világlátott ember. Írni, olvasni is tud s
kalendáriumot hord a tarisznyájában. Csak a napok rendje végett, de nem
az időjárásért. Jobban ismeri a meteorologiát a pásztorember, mint a
csillagvizsgálók!
A vásár három első hete alatt több, mint felét eladták a magukkal hozott
ménesnek a csikósok. Igazi eredeti vér magyar lovak voltak. Nem nagy
termetűek, de serények, kitartók: könnyen találtak vevőkre.
A vásárlátogató jelmezes úri csoportot már közeledtében fogadta az
eléjük futott czigánygyerekek csoportja. Fiúk, leányok mind olyan
őszinte megjelenésben, a hogy a természet megalkotta: tánczoltak,
czigánykerekeztek az ökrös szekerek mellett tenyereiket tartogatva, s
kapkodták a dobált filléreket, ki egyet elkaphatott, dugta a szájába,
hogy a testvérek el ne vegyék.
A csikós karám előtt leszálltak az uraságok. A kutyás ember eléjük jött,
a három komondor tisztelettávolban kisérte.
A csikós ott hagyta a süvegét a karámban. Inkább nem tette fel, hogy le
ne kelljen neki venni.
Nem is kezdett semmi selim alejkumot. Megvárja, míg a látogató köszönti
őtet.
Lodoiszka ki akart tenni magáért. Ő tud a csikósok nyelvén. Hogy lefőzi
ezt a vadembert egyszerre, a mint annak hazája nyelvén megszólal.
– Isten jó nap, csikós bácsi!
– Fogadj Isten, szép nagyasszony.
E közben egymásra néztek.
Ezek az éles szemszögzések, ezek a szemöldlehúzások! Két ellen
kémszemléje volt ez!
Mind a kettő azt vizsgálta: mi lakik ebben a másikban? Mind a kettő
megtudott valamit az első tekintetre.
– Hát édes csikós bácsi, abban járunk, hogy egy paripát szeretnék venni
ennek az én uramnak; ne lenne többé hajdú, hadd lenne belőle huszár:
magyar menyecskéhez való!
A csikós fejét ingatta, botjára könyökölve.
– No hát nincs az uram számára való lova kegyelmednek?
– Ló van elég. De kegyelmed nem magyar paraszt menyecske.
– Miért gondolja?
– Nem gondolom, hanem tudom. Ha én egy rátekintésre meg tudom mondani a
lóról: ez telivér, ez félvér, ez arab, ez spanyol, ez mokány ivadék; hát
egy szép asszonynak az arczáról hogyne tudnám megmondani, ha ránézek,
hogy miféle nemzet? Hogy pedig nem paraszt, azt kimutatja, hogy a
legénynek a jobb karjába fogódzik. Így az uraknál szokás, a kik balfelől
hordják a kardot. De a paraszt a jobb kezében hordja a furkós botot,
annak az asszonya a balkezét fogja az urának; annak is csak a
hüvelykujját, mikor egymással mennek.
– Ejnye csikós bácsi, de haragos!
– Nem vagyok én haragos, se rátartós, csak szemes. Sokszor jönnek ám ide
hozzánk ilyen parasztnak öltözött urak, asszonyságok, a kik magyarul
beszélnek, azt gondolják, majd azzal lefőznek. De nem oda Buda! Tudom én
azt jól, hogy lóvásárnál csalni gavalléros dolog. De a kiről én
észreveszem, hogy engem meg akar csalni, azt én csalom meg. Azt mondják,
hogy a római pápa csalhatatlan: jöjjön csak ide hozzám lovat vásárolni,
majd akkor tudja meg, hogy igaz-e az?
Lodoiszka nevetett a tréfán.
De a csikósnál nem volt abban semmi tréfa.
– Kegyelmed kálvinista, úgy-e?
– Az én. Pedig kemény nyakú. A ki igaz hozzám, ahhoz igaz vagyok. Aztán
azt a magyar szót se erőltessük, princzesz! A kiejtéséről megtudom, hogy
lengyel. Én tudok németül. Hadd értsék ezek a többi Herschaftok is, hogy
miben alkuszunk meg?
György elmélázva hallgatta ezt az idegen nyelven folytatott társalgást,
s rajta feledte a szemeit az ismeretlen alakon. Idegen, ismeretlen volt
előtte a szó és a beszélő ember. És mégis valami álmatag gyönyör lepte
meg a szivét ez alatt, vagy inkább édes fájdalom. Mintha valaha
álmaiban, vagy az élet előtti időkben hallott, látott volna ehhez
hasonlót. És ez a vadon pusztaság, ezek a vágtató paripák, a fehér ebek
mintha egyszer megjelentek volna már előtte.
Wammána közbeszólva véget vetett az ábrándozásnak. Ő is megmutatta, hogy
járt Magyarországon, németül szólt a csikóshoz, de fűszerezve magyar
ékesszólással.
– No hát csikós gazda, az ebadta, produkálni azt a kutyát, ad ugrandum,
itt a pénz, kutya teremtette!
S odacsörgette a csikós orra elé a dénárokkal telt hólyag zacskót.