A vásárlátogatás a lóverseny napjának délutánjára volt határozva. Aznap
délelőtt az egész illustris társaság Lodoiszka herczegnő palotájába volt
hivatalos repostra.
Ez alkalommal csak az inasok és öltöztető frajok voltak divatos franczia
öltözetbe bújtatva s az ellentét még jobban növelte a tréfa csipős
voltát, a midőn a petit maitrenek kosztümözött lakáj jött jelenteni,
hogy «Excellenz», «Durchlaucht», «Hoheit», «Herzogin», «Fürstin»,
«Prinzessin so und so» megérkezett s aztán belépett a terembe egy-egy
parasztmenyecske, bokorugró szoknyában, rezgőkkel körültüzködött párta a
fején, haja színes szalagok közé fonva, a másiknak aranycsipkés
főkötője, selyemköténye, tarka viganója. Járta a pillangós czipő, a
piros szattyáncsizma, a himzett harisnya. Hát még a pitykés pruszlikok,
a kifűzött vállderekak, a puffos ujjú réklik, a paszomántos kamizólok és
a himzett ingelők, a szerviánkák és a czamarkák. Milyen népismei
kiállítás! Hát még az a barnaképű czigányleány! Drága szövet a karcsú
termetén, de a czigánydivat szerint lompos, rendezetlen: félválláról az
ingujja lecsúszva, borzas haja tiltul összecsavartan egy ezüst nyíllal a
fejére feltűzve. Kisérője, a czigányvajda, ökölnyi ezüstgombokkal
pompázó mentében, tenyérnyi ezüst nadrágszíj-csattal, széles
mentekötővel (hanem a mente két könyöke, meg a nadrág két térde foltos).
Ennek az egy alaknak van bajusza: valami orosz herczeg. A czigányleány
pedig a siciliai princzessz.
Mégis csak legtakarosabb volt valamennyi között Lodoiszka herczegnő,
mint nógrádi menyecske: csipkés viganójában, paszomántos ingvállában,
dudoros patyolat ingujjaival; piros kláris volt a nyakán háromrét, a
fején tarajos csipkefőkötő, a haja módosan befonva, széles tízágra
vetélt varkocsokba két felől s elől a homlokán köröskörül a bodor
hunczutkák, ki tudná, hogy mennyi?
A férfiak is mind parasztoknak, közkatonáknak öltözve. Wammána
császárdragonyos, bivalybőr pánczélban, Giorgio kurucz hajdú, Giuseppe
tiroli vadász.
Az egész társaság lelkesült kedvében volt, mikor ilyen alakban látta
egymást. Mindenki olyan újnak tünt fel egymás előtt, s növelte a tréfát
az az igyekezet, a melylyel mindenki bele akarta magát találni a pór
szerepébe, s a viseletéhez méltó viselkedést kipraktikázni.
Aztán semmi mázolás az arczokon!
Giorgio úgy neki adta magát a bámulásnak, mint egy gyermek, a kit
először vittek szinházba. A mint egyenként eléje kerültek e népies
alakok: excellenz ez! durchlaucht amaz! Ki ismerne rájuk? E természetes
parasztnőkben!
De ő épen rájuk ismert. Ő már látta egyszer az arczaikat ilyennek. S ha
még csak az arczaikat látta volna!
Hisz ez itt «Éva»; amaz a «Farao leánya», és ime «Anais», a Potifárné;
meg aztán «Delila», «Beth Sába» és «Zsuzsanna» köztük!… Ezek ők! Mind
együtt!
Az arcza lángolt, a szive lázasan vert: mentül tovább nézte őket, ama
paradicsomi varázskép annál élénkebben lobogott fel agyában.
Wammána észrevette tanítványa extatikus állapotját s a fülébe dörmögött.
– Mi lelt marchese? Egész veres az arczod.
– Minő tünemények! Minő tünemények! Hebegé Giorgio.
– Gondold, hogy l’hombret játszol most is!
Giuseppe is észrevette a fiatal ember zavarát. Ő már tapasztalt róka
volt. A helyzet magaslatán állt. Nevetett rajta.
– A marchese most látja csak először, hogy milyen szépek ezek a mi
hölgyeink!
– Most látom először? pattant fel Giorgio. Aztán a szájára csapta a
tenyerét. Igaz. Most látom először.
– Nos, marchese! monda a mester, megfogva az ifjú karját, ne
lábatlankodj itt az érkezők útjában, hanem eredj a házi asszonyhoz;
annak vagy ma a választott társa. Ott a helyed a karszéke mögött. Mondj
neki bókokat.
Giorgio szót fogadott: odament Lodoiszka herczegnőhöz, s azt mondta neki
igen fulladozó hangon:
– Ah, herczegnő! Én ma meghalok!
Ennél nagyobb bókot csakugyan nem mondhatott neki.
Húsz esztendőn alul a fiatal embernél abban éri el forrpontját a
szerelem, hogy meg akar halni. Alább nem adja.
A herczegnő nevetett rajta s a kezében tartott piros selyem kendővel
arczul legyinté.
Giorgio aztán irigységtől felbőszülve nézte el, hogy az a másik ficzkó,
a kinek az ábrázatja olyan arczátlanul hasonlít az ő képéhez, sorba
minden hölgynek hogy udvarol, a füleikbe suttog; sőt végül azt a
szemtelenséget is elköveti, hogy odajön Lodoiszka herczegnőhöz s
féltérdét meghajtva előtte, banális bókokat mond neki.
Ez már egészen kihozta a sodrából Giorgiót.
Hogy mer az ő istennője előtt letérdepelni egy idegen férfi, mikor a
térde mezítelen. (Ez tudniillik a tiroli jelmezzel együtt jár.)
Ott hagyta az úrnője karszékét s rohant Wammánához.
– Mester! rebegé indulatosan. Egy szót felelj. Tagja ez az ember a mi
asphaleiánknak? ott volt ez is a Méte lakomáján? Látta ez is azt, a mit
én láttam?
Wammána démoni mosolylyal nézett az ifjúra.
– Légy nyugodt felőle. Marchese di San Carlo még nem tagja a titkos
társulatunknak. Még csak kandidálva van. Elébb a «szívpróbát» kell neki
kiállni, tudtán kívül. Ha azon győzött, beléphet közénk.
– Ezt a napot nem fogja megérni az az ember.
– Tudtod nélkül nem történik az meg. Athletes vagy: szavad van a nagy
sanhedrinben, hogy ki vétessék föl mathetesnek, s jogod van «veto»-t
mondani.
Ez a felvilágosítás így-amúgy lecsillapítá a felháborodott kedélyt.
Giorgio ismét visszatért Lodoiszkához.
Ez annyival inkább idején volt, mivelhogy a komornyik (abban a
miniszteri díszruhában) bejött jelenteni, hogy a «repost»[48] fel van
tálalva.
Ekkor aztán Giorgionak kellett Lodoiszka herczegnőt az étterembe
átvezetni.
Itt ismét valami nagy izgalom várt reá.
Az a terített asztal szakasztott mása volt annak, a mit a Méte
ünnepélyen végig ülének.
Ugyanolyan vaddisznó fejek, pástétomok, épen olyan serlegek, poharak,
még egy egész pávasült is, teljes tollpompájában.
Giorgio még azt az infernális aromát is hozzá képzelte, a mit azon a
másvilági lakomán érzett, keverve a balzsamok és ámbrák, penészszel és
rohával.
Pedig ez csak idiosyncrasia volt. Egészen friss volt a lakoma. Nem volt
ott más szag, mint a mit a narancsok és az orgonavirágok illottak.
Az ülés rendje is másforma lett. Az asztalfőt Lodoiszka herczegnő
foglalta el, társszomszédságban a «czigány vajdával», a kit Taraszkoi
herczeg név alatt ismertettek meg Giorgioval. Orosz főúr volt,
félhivatalos diplomatai minőségben. Mint «czigányvajdát» természetesen
őt illette meg az asztalfőnél a társelnöki hely. De Giorgio emlékében
nagyon kisértett az a mély gordonka hang, a min a vajda beszélt. Várta,
hogy mikor mondja «grandissimo!»
Giorgio az asztal szögletén ült, Lodoiszka herczegnő balján.
Átellenben vele Io Abulfeda princzessz, s annak a jobbján az ő
gyülöletes hasonmása, a ki az egész asztaltársaságot folyvást tartotta
beszéddel.
Annál jobban őrizte az ajkait Giorgio, hogy egy szót ki ne
szalaszszanak. Nem is tudtak volna.
Magában mondogatta pedig: «ha ez a nagy kamasz oda át nekem
testvérbátyám volna, én rögtön osztályújítási pert indítanék ellene,
mert a mi beszédből két embernek kijár, az mind ő neki jutott, nekem nem
adatott belőle semmi.»
A társaságnak ez a lakoma arra is szolgált, hogy kiki beletanuljon a
szerepébe, nehogy a vásáros nép közé elegyedve, egymást gróf úrnak,
marchesének szólítgassák. Lodoiszka neve lett Liszka, Giorgioé Gyuricza,
Iobul csináltak Julit, Giuseppéből Sepplt, Wammánát Schatzinak szólíták,
a Vajda megszólítása volt Dádé. Pertu volt egymással valamennyi. A
megfelelő gesztusokra nézve utasítások adattak.
Az utasítások felett egy kis gyönge összekapás is volt Giuseppe és
Wammána között. Mind a kettő nagyra volt vele, hogy sok országot-világot
bejárt, sok nép szokásait eltanulta. Giuseppe erősen hivatkozott arra az
előnyére, hogy ő a népeket első kútforrásból tanulmányozta: a
korcsmában.
György természetesen a mesterének fogta pártját. Dejszen Wammána minden
nemzet szokásait ismeri: ő járt Magyarországon is.
– Azért még sem tudja, hogyan kell egy magyar legénynek föllépni? felelt
Giuseppe. Én láttam olyant is, mikor úgy lép, mintha tojásra hágna, s
azután megnyomja a földet a lépésével, hogy szinte horpad alatta: csak
úgy peng a sarkantyúja, a két vállát himbálva viszi előre, a mellét
kifeszíti; mikor megáll, összeüti a bokáit, balkezét csipőjére felteszi,
a jobb karját felemeli, hogy a széles ingujja könyökig rázódjék, s azzal
a kalapját jobb szemére rántja félre, s nagyot üt a fokossal a
mestergerendára. Így láttam én a magyar legényt egyszer.
– No hát azt én is mind tudom. Megtanított rá a Schatzi.
– A Schatzi úgy-e? Hát arra megtanított-e, hogy mikor a magyar legény
legyeskedni akar a szép lány körül, mien kezdi? Egyet pödör a bajuszán.
Ezt csináld meg.
A vendégsereg nevetett.
György egész veres lett a szégyenkedéstől. Csipegette, pödörgette volna
ő is azt a pelyhecskét az ajka szegletében, de az még nem hagyta magát
megfogni.
Aztán még Lodoiszka is bemártotta. Egy igaz magyar verset idézett, német
fordítással kisérve, a mit hajdani vendégeitől tanult:
«Bajusz kell a magyarnak, hogyha csókot akarnak».
Gyuricza erre olyan gyermeteg könyörgő tekintetet lopott a szép
menyecske felé, hogy annak eszébe jutott az a másik nóta: «Sikolt-rikolt
a sarkantyú, Csókot kér a barna fattyú! Adjon neki ifjuasszony: Ne
kivánja olyan nagyon».
Megszánta szegénykét.
– No megállj Gyuricza; ne félj semmit! Ha nincs neki! Csinálunk neked
szép bajuszt.
– Miből?
A dévaj menyecske azokra a hunczutkákra mutatott a homlokán, meg azokra
a göndör tincsekre a nyakán. Azokból csakugyan lehetne kölcsön adni s
beválnának egy legényke számára kunkora bajusznak.
Felkelt az asztaltól s kisuhant a boudoirjába.
Néhány percz mulva visszajött; tenyerén hozva a két levágott göndör
tincset.
Azokat aztán arab mézgával odaragasztotta Gyuricza felső ajkára. Olyan
pompásan odaillett az a bajusz, mintha csak onnan nőtt volna ki.
Az egész társaság tapsolt és bravót kiáltott.
György pedig odavolt a gyönyörtől és a dicsőségtől.
Ha az egész hölgy az övé lett volna, nem örült volna oly
felmagasztaltan, mint ennek az ajkához ragasztott hajcsipetnek.
Most már aztán tökéletes nyalka hajdu volt.
– No most mondd azt, hogy «lánczos lobogós teringette!» oktatá
Lodoiszka.
Azt is megtette.
Azért is megtapsolták.
Csak Giuseppe mérgelődött. Ette az irigység.
– Micsoda szerencséje van a «Fuchs»-nak.[49]
Ezért a megjegyzésért felpattant György; de Lodoiszka visszahúzta a
székére.
– Maradsz veszteg! Szóért nem szabad megharagudni! Most mindnyájan
parasztok vagyunk. Várj csak, majd mikor mink menyecskék perlekedünk
össze s produkáljuk a Beiszkaczét![50] Kár, hogy nem jött el az én
veszekedőtársam: a szép Mirasassi herczegnő. A hogy mi tudtunk két kofát
a Kohlmarkton produkálni!
– Ah! Hát nem jött el a szép Cornelia herczegnő? szólt közbe Giuseppe.
– Kimentette magát, hogy migraineje van. Te is ismered őt Szeppl?
– Nagyon is ismerem. Az ám a migraineje a szép herczegnőnek, hogy «én»
is itt vagyok. Mert csak én tudom, hogy mi módon lett a bájos Parente
Cornéliából Mirasassi herczegnő?
– Ah, ez nagyon érdekes. Mirasassi herczegnő életének titka. Ezt meg
kell hallanunk.
A többi hölgyek is felugráltak a székeikről s kisajátítva a férfiak
ülőhelyeit, körül fogták Giuseppét, kérve, hogy mesélje el nekik azt a
történetet.
József nem állhatott ellen ennyi kedves alak unszolásának; külömben is
nagyon közlékeny természetű volt: szeretett anekdotázni, mulattatni,
pletykázni. Hizelgett a hiuságának, hogy egy előkelő kalandot mondhat
el, a melyben magát mutathatja be, mint nevezetes tényezőt.
Giorgio is felkelt a székéről, átengedve azt a tyroli sennerhölgynek, s
félreállt, Wammána vállára támaszkodva s méltóságos megvetéssel tekintve
fecsegő hasonmására.
Giuseppe pedig, eleven arczjátékkal és kézmozdulatokkal kisérve az
előadását, elmondta a társaságnak az egész regényes történetet.[51]
– Hát a mult évben, hogy Norimbergában megkaptam a consilium abeundit,
átmentem Bolognába, széttekinteni.
– Ah! látta ön a félredült tornyokat? kérdezé a Sennerhölgy.
– Nekem, mondhatom, hogy minden torony félre volt dülve, mikor késő
éjjel a Belle Sciencéből hazatértem.
– Az egy tudományos intézet? szólt bele Io.
– Nem. Az egy nevezetes korcsma, a hol hölgyek muzsikálnak. Annak a
közelében fogadtam szállást: egy tisztességes özvegyasszonynál, a ki
mellékesen még házasságszerzéssel is foglalkozott. Ámbár közel volt a
szállásom, azokon a szűk utczákon mégis könnyen eltévedtem. Az is igaz,
hogy a Lacrima Christi a legrosszabb compass; a házak pedig oly magasak,
hogy alig látni meg köztük az eget. Egy éjjel, a mint hazafelé
bandukolok, egy sötét házkapu mögül megszólít egy suttogó női hang.
«St! St! ön az Giuseppe?»
Hát én mindenesetre Giuseppe vagyok. Nem tagadhattam el.
«Én vagyok Giuseppe».
Azzal a megszólító hölgy kilép a kapu alól s a kezembe tesz egy jól
bebugyolált csomagot s ilyen utasítást sugdos a fülembe.
– Vigye ezt Giuseppe a tudvalevő helyre. Azután siessen vissza: Cornélia
várja.
Azzal a hölgy besuhan a kapun s bezárja maga után. Én ott maradok a
csomaggal a kezemben az utczán. A mámor még nem ment ki a fejemből: nem
voltam egészen tisztában vele, hogy én vagyok-e én? vagy valaki más
vagyok, a kire egy Cornelia várakozik.
A mint a csomagot elkezdtem bontogatni, az egyszer csak megnyikkan a
kezemben. Hát egy kis újszülött gyermek volt benne.
(– Áh! Ah! kiáltozának a hölgyek, megbotránkozva, s csak akkor vették
észre, hogy nincsenek legyezőik, a melyekkel eltakarják az arczaikat.
Hiszen parasztasszonyoknak mindent szabad meghallgatni. No hát mi lett
belőle?)
– Az lett belőle, hogy én nem tudtam, hol van az az általam jól ismert
hely, a hová a rámbizott kincset el kell vinnem, s annálfogva borosfejű
logikával azt találtam ki, hogy legjobb, ha hazaviszem a szállásomra s
átadom a gazdasszonyomnak, viselje gondját. Szerencsésen hazataláltam s
fellármázva a signorát, átadtam neki az édes terhet, a mit magam sem
tudtam, hogyan szereztem. A signora el volt ragadtatva, a mint a drága
csipkéket megpillantotta, a melyekkel a kis ártatlan pólyái fel voltak
diszítve. Ez valami princzesszenek a kicsikéje. Mindjárt szaladt dajkát
keresni a számára.
Én pedig a további utasításhoz híven, siettem vissza ahhoz a házhoz, a
hol ezt a kényes természetű megbizást kaptam. Mert hiszen Cornelia úgy
kivánja. De ki ez a Cornelia?
Alig kanyarodtam be abba a szűk utczába, a mint egyszerre
segélykiáltozás s összevert kardok pengése üti meg a fülemet s azt
látom, hogy a kötélen lógó lámpától megvilágítva, három férfiú viaskodik
egy negyedikkel, a ki a kapu oszlopának vetve a hátát, kétségbeesetten
védelmezi magát.
Én nem sokat tanakodtam: a hol egy embert támadnak meg hárman, ott
becsületes lovag mindig a megtámadottnak fogja pártját. Kardot rántottam
s odarohantam a vívók közé s akkor aztán négy kard helyett öt csattogott
össze. Mind az öten ledobáltuk a kalapjainkat a földre, így viaskodtunk.
Ketten voltunk három ellen. Az olaszok kiabáltak mind a négyen: ezek
különben a legbékésebb conversatiót is kiabálva folytatják. A nagy
lármára, kardcsörtetésre előrohant az őrjárat: a sbirrek nyomultak elő
nagy loholva a piazza felől, alabárdjaikkal és lámpásaikkal. Erre aztán
az egész verekedő kompánia abba hagyta a dulakodást: kiki felkapott egy
kalapot a földről, a melyiket legközelebb talált s futott az utczán
fölfelé, a sbirrekkel ellenkező irányban; az én védenczem hirtelen
becsapott egy sikátorba, míg az ellenfelei az utczakanyarulatban
eltűntek: a sbirrek azokat üldözték tovább. Magam is belódultam egy szűk
oldalutczába s csak ott vettem észre, hogy a fejemre csapott kalap, mely
utolsónak maradt, nem az enyém, mert ezen egy boglár van, egy madonnakép
a Jézuskával; villogó gyémántok közé körítve; azután azt is észrevettem,
hogy a balvállamon meg vagyok sebesítve. A viaskodástól egészen kiment a
mámor a fejemből. Itt van ni! Gondolám magamban. Most egy húj alatt
kaptam egy bambinot, egy barettet, meg egy piagát, a melyikhez mind
nincs semmi közöm.
Ha még csak ezt kaptam volna!
De hogy teljes legyen a szerencsém, a mint a sötét sikátorban tovább
hatolok, szembejön rám egy fekete palástba burkolt hölgy alak.
– A Boldogságos Szűz nevére, uram! védelmezzen meg! szólít meg, rémült
lihegéssel.
A finom csipkefátyolával előkelő hölgynek kellett őt tartanom.
– Ne féljen signora! Ki meri önt fenyegetni?
– Nem! Nem engem! Hanem azt ott! Meg akarják ölni a vőlegényemet.
– Ah! Az ott önnek a vőlegénye? Legyen megnyugodva. Védelmére keltem:
nem történt semmi baja. Úgy gondolom, mert igen jól tudott futni, mikor
a sbirrek megjelentek s szétkergették a viaskodókat.
E közben egy szögleten levő lámpáshoz értünk: ott a hölgynek szemébe
tünt a fejemen lévő kalap, azzal a gyémántos boglárral.
– Ah uram, ez az ő kalapja.
– Az ön vőlegényeé? Elcseréltük a viadal utáni sietségben. Majd holnap
visszacseréljük. Szabad vőlegénye nevét megtudnom?
– Mirasassi Alfonzo herczeg.
– Odavezessem önt hozzá?
– Nem! Az Istenért! oda nem mehetek.
– Hát talán a saját családja palotájába?
– Ott engem megölnek! Hisz a bátyám volt az, a ki a herczeget
harmadmagával megtámadta.
– Akkor legjobb lesz, ha signorina elfogadja a karomat, s az én
szállásomon várja be a reggelt, a míg Alfonzot feltalálom. Lovag vagyok.
Nevem marchese di San Carlo.
A hölgy ráállt ajánlatomra, s karomba csimpajkozva, folytonos zokogás
között eljött velem a szállásomig.
Én lovagias kimélettel respectáltam a hölgy helyzetét, s nem csak az
arczát takaró fátyolához nem nyúltam; hanem még a neve után sem
kérdezősködtem. Felvittem őt magamhoz a szállásomra.
A gazdasszonyom ez idő alatt már kerített dajkát az én kis lelenczem
számára: az ott ült a karszékben s a kicsikét ápolta.
Hát a mint ezt meglátta az én stranieram, egyszerre ledobta a fátyolát
és a palástját s odarohant a csecsemőhöz, örömteljes sikoltozással, s
leborulva eléje, csókjaival halmozta azt el: fojtott hangon rebegve:
«gyermekem! kedves gyermekem», s nem törődött vele, hogy hallja-e,
látja-e azt valaki.
A hölgy csodaszép volt, a mit különben fölösleges megjegyeznem.
– Signora, mondám neki, ezt a kicsikét én hoztam ide. Nekem egy fraj
adta át annak a háznak a kapujában, a mely előtt visszatértemben a
verekedő urakat találtam. Azt kérdezte tőlem: én vagyok-e Giuseppe?
– Igen. Ez Alfonzo megbizottjának a neve. A nő, az én cselédem volt, s
önt tévedésből másnak nézte.
– E szerint ön az a Cornelia, a kit a cseléd említett, hogy vissza kell
hozzá térnem?
Erre a kérdésre fölemelkedett a hölgy s nyugodtan felelt.
– Marchese. Önre rábizhatom a titkomat. Én vagyok Parente Cornelia
herczegnő. Mi régen szeretjük egymást Alfonzó herczeggel; de családaink
ellenezték egybekelésünket. És ime szerelmünket hamarább megáldotta az
ég, mint az egyház. Ezt minálunk szégyenfoltnak nevezik, a mit csak
vérrel lehet lemosni. Bátyám és süveim halálra keresnek bennünket:
Alfonzot és engemet.
– Legyen nyugodt herczegnő. Mondám neki e bizalmas nyilatkozat után.
Fogadja el lakásomat. Én reggelig ajtaja előtt fogok őrt állani: senkit
be nem bocsátok. Reggel pedig majd felkeresem vagy Alfonzo, vagy Lorenzo
herczeget, s megkisértem a kibékítést. Ezt nem szabad karddal megoldani.
Ebben szépen megnyugodott a herczegnő, s én meghagytam a
gazdasszonyomnak, hogy gondoskodjék róla; magam pedig az inasom
fekhelyét foglaltam el reggelig a verandában. Az a karczolás a vállamon
magától behegedt. A diákéletben megszoktuk ezt.
Reggel korán felkeltem s kimentem a városba.
Gyakorlatból tudtam már, hogy tíz óra tájon az egész úri világ ott
szokott sétálni a Piazza Maggiorén; különösen a Neptun szobra melletti
Piazza Neptunon. Bizonyosra vehettem, hogy ha én a piaczon hemzsegő
gavallérok közé elegyedem, azok mindannyian rá fognak ismerni az Alfonzo
kalapjára, s valamelyik közülök megszólít érte, attól azután majd tovább
kérdezősködöm.
Jól számítottam. Alig haladtam a Laureti hires kútjáig, a midőn egy
gavallér utamat állja s elébb udvariasan üdvözöl, azután megnevezi
magát:
– Én vagyok Parente Lorenzo herczeg.
– Én pedig San Carlo Giuseppe őrgróf. Volt már szerencsém találkozni a
herczeggel: az éjjel egy kicsit összeütögettük a kardjainkat.
– Ah. Ön volt az? Ez a kalap azé az úré, a kit ön megvédelmezett.
– A sietségben elcseréltük. Parente Alfonzo herczegé.
– Honnan ismeri őt?
– Nem ismerem. Csak a nevét tudom.
– Ki mondta meg önnek a nevét?
– Parente Alfonzo herczeg mátkája, Cornelia herczegnő.
– Az én hugom? Hol van ő?
– Azt nem mondom meg, a míg Alfonzoval nem beszéltem.
– Alfonzo elcsábította az én hugomat. Meggyalázta a családom czímerét.
Nem elég ok-e az arra, hogy őt megöljem?
– Valóban elég, s ha Alfonzo nem fogja rögtön helyrehozni a vétkét: én
magam is ellene fogom fordítani a kardom hegyét, mert Cornelia herczegnő
az én védenczem. Menjünk őt felkeresni.
Erre Lorenzo megszorítá a kezemet s még egy barátját maga mellé véve
segédül, hárman elindulánk Alfonzo herczeget felkeresni.
A palotájában nem találtunk rá: a cselédei azt mondták, hogy kilovagolt
a Certosa felé. Virágokat vitt az anyja sirjára.
Mi rögtön mind a hárman lóra ültünk s vágtattunk eléje.
A porta San Isaia előtt találkozánk a szembejövő Alfonzóval.
Én kértem Lorenzot, hogy engedjen engemet előre vágtatni, hogy elébb
szólhassak Alfonzóval.
Ez rögtön fölismerte bennem a mult éjjeli védelmezőjét; különösen a
fejemen levő elcserélt kalapjáról. Elkezdett hálálkodni.
– De én most nem védelmezni jövök önt, hanem elégtételt kérni az
ellenfele nevében, a kit ön becsületében megsértett. Ön elcsábította
Lorenzo herczeg nővérét. Önnek meg kell verekedni életre-halálra, előbb
Lorenzoval, azután én velem, ha a gyalázatot le nem törli azzal, hogy
Cornelia herczegnőt rögtön hitvesévé teszi.
Erre a szóra Alfonzo nagy örvendve kiáltá:
– Hiszen régen tettem volna azt, ha Lorenzo beleegyezik.
– Most már beleegyezik.
– Akkor szent a béke.
Erre kezet szorítottunk; a mit Lorenzo meglátva, maga is türelmetlenül
odavágtatott hozzánk s azzal a két halálos ellenség egymás karjaiba
borult: összecsókolóztak, egymást cognatonak nevezték s mindent
kölcsönösen megbocsátottak.
Én aztán elvezettem őket a lakásomig; ott megtalálták a könnyekben
felolvadó Corneliát s lett belőle idylli összeölelkezés. Végül pedig
mindannyian kivonultunk: a férfiak lóháton, a menyasszony és az apa
gyaloghintókban a Madonna di Santa Luca kolostorához, a hol szabad a a
házasságot, előleges teketória nélkül, megkötni «in extremis.»[52] No ez
pedig valósággal in extremis volt. Én voltam principessa Cornelia
násznagya. Ezért kerüli azt a társaságot a szép Cornelia, a hol én jelen
vagyok, a ki jól tudom, hogyan lett ő belőle Mirasassi herczegnő.
A hölgyek el voltak ragadtatva ez elbeszélés által. A férfiak nagy
hallgatással fogadták azt.
Csak György nem tudta magát tartóztatni, hogy az észrevételét ki ne
mondja rá:
– Ha én jutottam volna ily kényes titokhoz, mint marchese di San Carlo,
nem meséltem volna el azt, mint Jäger Seppl, egy egész paraszttársaság
előtt.
Minden férfi önkénytelen fejbólintással fogadta ezt a szavát a fiatal
bölcsnek. Giuseppének észre kellett venni a szemrehányó tekinteteket, a
mik feléje villantak.
Nem értette a dolgot. Hiszen az egész világon, a hol csak jó társaság
gyülik össze, mindenütt szivesen szokták fogadni az érdekes pletykákat.
Ez pedig olyan társaság volt, a hol a titoktartás alapszabály.
– Jól adtad ezt, «jó Fülöp,» vágott vissza hetykén Györgynek.
Ezért a szóért Io a szájára ütött a tenyerével. Egy pár férfi pedig
elkaczagta magát; mások a fejüket csóválták; Lodoiszka a homlokáig
elvörösödött.
György ide-oda tekintgetett, bamba képpel.
– Mért mondta ez nekem «jó Fülöp?»
Wammána odasúgott a fülébe.
– A te szavad itélet volt a marchese fölött. Önkénytelenül az asphaleia
verdiktjét mondtad ki.
– De miért mondta azt, hogy jó Fülöp?
– Eredj. Kérdezd meg tőle.
Egy marchal-jelmezes lakáj porczellán kagylóforma medenczében bonbonokat
hordott körül. Kétféle volt: rózsaszín czukorból és barna csokoládból.
Giuseppe, mintha tudná, hogy ebből neki nem kell venni, felkelt az
asztaltól, s kiment a tornáczba.
György utána ment, s rövid időn visszatérve, Wammanát is kihivta
magával.
A bonbonokat az alatt az inas körülhordta. Mindenki vett belőle egyet. –
Mindenki rózsaszinűt vett ki. Annyi piros és barna csemege galacsin volt
a kagylóban, a hány tagja a társaságnak. Csupa fekete golyók maradtak a
medenczében.
Szavazás volt ez.
Arra szavaztak, hogy felavassák-e marchese di San Carlot az asphaleia
társaságába? Egy szavazatot sem kapott rá. A ki ily könnyen kifecsegi a
gavallértársai titkait, az nem való ebbe a szövetségbe.
Mikor Wammána és Giorgio visszajöttek az étkezőbe, már akkor asztalt
bontott a társaság, s egyes párok és csoportok félrevonultak a
szögletekbe, bizalmas beszélgetésre. Pompás festményű spanyolfalak
voltak rendetlenül elhelyezve, a mik mögé diskrét nyilatkozatok tételére
el lehetett rejtőzni.
Wammána és Lodoiszka egy ablakmélyedésbe huzódott, a selyem függöny
takarta őket.
– A két marchese szerencsésen összeakaszkodott. Mondá Wammána.
– Mi fölött?
– Giuseppe dühös, hogy leszavazták a kandidaturáját: Giorgionak
tulajdonítja a kudarczát. Giorgio pedig követelte tőle annak a
magyarázatát, hogy miért nevezte őt jó Fülöpnek? Giuseppe aztán elmondta
neki az apocryph commentatorok adomáját, miszerint Burgund fejedelme «Jó
Fülöp» a kedvese levágott aranyszinű hajtincsei emlékére alapította az
aranygyapjú rendét.
– S mi sértőt talált ebben? kérdé affectált hidegen Lodoiszka.
– Én, lelkemre, nem találok benne semmi megsértőt, ha velem ismétlődött
volna ez az anecdoton; de Giorgio eltűrhetetlennek találta, hogy az ő
istennőjét összehasonlításba hozzák a Burgundi Fülöp kedvesével s
kihívta egy szál kardra Giuseppét.
– És az elfogadta?
– Azonnal el is távozott, kartellhozókat keresni.
– Verekedni fognak? A két testvér?
– Holnap reggel. A Spinnerin am Kreuz mellett. Életre halálra. Jól
főztem ezt ki?
– Őrültség volt, a mit cselekedtél!
– Madonna? Megtértünk? Szentek leszünk?
– Mondom, hogy őrültség volt, a mi történt. Ezt a párbajt csináld
vissza!
– Sajnáljuk a kis Abrekhet? Ne féltse őt; – nagyon jól vív. Én
tanítottam rá.
– Nem tudod, miről van szó? Most értesültem Lembergből, hogy a külföldön
levő összeesküvők Lengyelország felől akarnak betörni. Ott mindig van
párt, mely kalandokra kész. Az öreget nem hozhatják el a Bosporus
mellől. – Maga sem jönne: eleget tapasztalt. – De a két fia közül az
egyik megkapható. – A bécsi országos vásár kedvező alkalom rá. –
Csoportostul vannak itt lengyelek, magyarok: vásáros népek. A magyarok
egész méneseket hajtottak fel. – De azok között vannak nyereg alá
betanított paripák. – A csikósok az összeesküvők megbizottai. –
Vezetőjük a kutyás ember. – Hatalommal nem lehet ellenük semmit tenni;
mert bizonyítványaik vannak, hogy ők Harucker ménesének a csikósai, s ez
most nagyobb hatalom, mint a kanczellár. Aztán oltalomlevelük van
Mercytől, a ki gratissima persona a császár előtt. – És igen jó a
tervük. – Minden lépten-nyomon kerülgetik a fejedelemfiakat s ha egyszer
oda csalhatják maguk közé, hirtelen lóra ültetik, s akkor aztán az egész
szilaj ménest maguk előtt hajtva, elvágtatnak hegyen, völgyön, folyókon
keresztül. Mire a nehéz lovasság utánuk ered, rég túl vannak a lengyel
határon. Olyan egyszerű ez, mint a gordiusi csomó ketté vágása.
– Erről mind tudomásom van.
– Akkor átláthatod, hogy az összeesküvők kezére dolgozol épen, mikor
mind a két fiút összehozod, hajnalban, a Spinnerin am Kreuz előtt. Ott
épen kezükbe adod a magyaroknak mind a kettőt.
– Ne féltsen engem. Az én pókhálóm erősebb, mint hogy azt egy darázs
keresztül szakítsa. – Asszonyi szemek sugaraiból van az szőve. A kutyás
embert én elvállalom: – Abrekh az ön rabja. – Ma éjjel Méte ünnepet
hirdetünk. – Most pedig megyünk a vásárba s felkeressük a csikósokat.
Az egész társaság egybegyült a czímerteremben.
Ott ki lett adva a jelszó, a mit minden hölgy annak a férfinak a fülébe
súgott, a kit kisérőül választott magának: «Méte – es – is. Ma este.
Komédia után.»
Csak Io nem sughatta azt senkinek.
– Nekem nincs párom. Monda Wammánának. Az én legényemet kidobtuk a
korcsmából.
– Majd lesz, mikor visszajövünk. Most kapaszkodjál te is a Gyuricza
karjába.
Györgyöt egyfelől Lodoiszka fogta karon, másfelől Io.
Minő hatalom tudná őt ebből a rabságból kiszabadítani?
Conspirálhattok nyalka kuruczok!
– Én leszek Delila. Suttogá Io balról a fülébe.
– Én leszek Anais. Lehellé jobbról Lodoiszka.
Melyik örvénybe merüljön alá?
Hát még ez az észháborító sugás.
– Te lész a mandolosz.
Ezt Lodoiszka súgta.
Egész teste végig remegett bele.
De a gyönyör káprázata közepett is, a mámor előálmában is ébren maradt
nála egy csodaérzés. A gyémánt az érzések között. – A becsület. – Nem! –
Ez keményebb, mint a gyémánt, mert a gyémánt megég az összetett napfény
hőkörében; de a becsület még a szerelem tüzében sem ég el.
– De csak reggelig. Súgá vissza álmai királynőjének, mert reggel vissza
kell jönnöm, ha mindjárt a paradicsomban leszek is, s arkangyalok őrzik
is az ajtót. Egy becsületszó kényszerít megjelennem.
– Hogy véredet ontsd értem?
– Nem tehetek jobbat, mint hogy meghaljak, ha egyszer ölelhettelek.
Wammána rendező jelszava közbeharsogott.
– Hiatzt Buam un Diandln, machtz eng afdi Haxn; und haltz eng tzamm imma
fidél.[53]
Azzal megindult a tarkabarka parasztlakzi a palota márvány lépcsőin,
nevetve, jodlirozva, dévánkodva, mint a kik a legjobb gaudéhoz
készülnek.