Az ám a nyalka viselet.
Senkinek sem fog az olyan jól illeni, mint Giorgionak!
Szivesen vállalkozott rá.
– Csakhogy annak, a ki a magyar ruhát felveszi, magyar szájának is kell
ám lenni: mondá Lodoiszka herczegnő.
Giorgio nagyon bámult.
– Milyen az a magyar száj?
– A melyik ki tudja mondani a magyar szót.
– Hát a magyarok nem latinul beszélnek?
– De a nép között van egy saját idiomájuk is, a melyen megértik egymást.
És az nagyon nehéz. A hogy a régi hebræusok a «shiboleth» kimondásáról
ismerték meg az idegent, úgy a pusztán lakó magyarok is egy accentusról,
egy betünek a lágyabb vagy keményebb kiejtéséről egyszerre megismerik,
hogy ez tót, ez német, ez rácz s kicsúfolják érte. Hát például, mikor a
magyar athletát fogjuk meglátogatni kinn a vásáron: annál az a szokás,
hogy a botviadal közepett ő folyvást csak védelemben tartja magát; de ha
valaki a nézők közül felkiált rá: «magyar üsd!» akkor nem üti ugyan főbe
az ellenfelét, de egyszerre úgy kiperdíti annak a kezéből a botot, hogy
az kalimpálva repül a levegőbe. No hát ki tudja az urak közül kimondani
ezt a szót: «magyar üsd!»
A legelső felszólított marchese di San Carlo volt; az rögtön deprekált,
hogy ő nem képes a nyelvét ennyire dressirozni.
A többi vállalkozók pedig sorban belebuktak: ezt a szót «magyar» is
nehéz kimondani: az egyik «mátyár»-nak ejté, a másik «modjor»-t mondott,
a harmadik «madzsart» facsart ki belőle: az «üsd»-öt pedig a világért
sem tudták eltalálni.
Lodoiszka aztán mutatta nekik szájával, nyelvével.
– «Ma» – gömbölyűre nyitott szájjal, mély hangon, rövid, tompa, «a»
hangzóval, azután «gyar», a nyelvet nem a felső, hanem alsó fogsorhoz
nyomva. Így! Azután e szót «üsd», összehúzott szájjal, mély hangon,
mintha fujnánk valamit, az «s» hangzó itt nem a rendes súgó hangot adja,
a nyelvnek rezegni kell a kimondásra, hogy «zs»-hez közelítsen. És végül
a «d» hangzót lágyan ejteni, mert ha keményen hangzik, azt jelenti, hogy
rézkondér. Ekkor aztán Giorgio próbálkozott meg a veszedelmes szóval: s
ő szépen ki tudta mondani «magyar üsd!»
– De honnan szerzett ennyi ismeretet az orientalis nyelvek tudományából
a herczegnő? kérdezé marchese di San Carlo nevetve.
– A grammatica vivából.[47] Atyám kastélya Lembergben mindig tele volt
magyar urakkal. Egy szép délczeg dalia tanított meg erre leánykoromban.
Azt hiszem szerelmes is voltam bele. Azt hiszem meg is sirattam, mikor
halálhirét hozták. A nevét elfelejtettem már, hanem egy szép dalt
tanultam tőle: azt még most is tudom.
Azzal kezébe vette a herczegnő a guitárját s lantpengetés mellett
eléneklé szép csengő aczélhangon a «Repülj fecském» dalát teljes
szövegével.
Mindenki tapsolt rá. Csak Giorgio felejtette el a tapsot. Azt hitte,
hogy álmodik most. S a míg a végstrófa azt mondja: «Azon volnék, hogy
nevének Nagy ünnepet szentelnének», elhomályosítá a szemét egy
könycsepp.
… A te bölcsődalod volt ez! A te apád, a fejedelem szerzette ezt a dalt,
az ő tábori karmestere készíté hozzá a dallamok legcsodálatosabbját! A
te anyád, a fejedelemnők legszerencsétlenebbike dalolta ezt, a mikor a
te bölcsődet ringatta, a mikor még «Gyuriczámnak kedveskémnek» híttak!
Hogy jutott utána egyszerre az a gondolat eszébe: «hova lett a gyűrűd
azzal a czímerrel?»