Híres nagy országos vásárok voltak egykor Bécs városában.[43] Az egyik
gyertyaszentelőkor, a másik Jakab napkor. Előtte, utána két hétig
tartott a «szabadság.»
E határidő alatt minden áruczikket vámmentesen lehetett Bécsbe vinni (a
bor kivételével) s minden idegen kalmárnak védelem és szabad adásvevés
volt biztosítva a város határában.
A hol most a muzeumok, városházak, parlamentpaloták emelkednek, a
pályaházak, a palotasorok helyén utczaszámra rendezett vásáros fabódék
voltak felütve, melyekben mind azok az árúk, kelmék voltak közszemlére
kirakva, melyeket Nürnbergtől Smyrnáig a közönség megadóztatására
kifundált a kézművesek leleményessége. Még akkor gyárak nem voltak,
mindent a kézi munka állított elé, s a távol vidékek terményét
társzekéren, teveháton vagy fullajtáros lóvontatta tölgyfahajókon
szállították a fővárosba.
Négy hétig tökéletes szabadság volt Bécs városában.
Nem is a magistratus, még kevésbbé a policzáj tartotta fenn a rendet s
osztotta az igazságot, hanem egy, ezen időtartamra kinevezett vásári
biróság, a maga soltészaival és fogdmegeivel. Ezek igazítottak minden
adásvevési viszálkodásban.
S a vásári biróságnak még a középkori törvénytevési eszközei voltak: bot
és kaloda a tolvajok számára, pellengér a rossz mértékkel mérőknek; a
«Beiszkacze» a veszekedő kofák megzabolázására. A ki pedig hamis pénzt
hozott forgalomba a vásáron, s kisült, hogy azt ő maga fabrikálta: annak
az volt a büntetése, hogy egy fényes pléhdarabot megtüzesítettek s azt
olyan közel tartották a szeméhez, hogy megvakult bele.
Sokáig szüneteltek a bécsi országos vásárok az első török megszállás
óta. A sok háborús világ, a kurucz hadjáratok elriasztották az idegen
kalmárokat a bécsvárosi búcsú látogatásától, a nagy ostrom alatt maga a
város is sokat szenvedett, a népségnek nem volt kedve a költekezéshez.
Odaát Magyarországon is inséges világ volt. Meggyengültek a főurak, nem
jártak fel drága kamukát, karassiaposztót vásárolni, skófiummal
kivarrott brokátot, arany csipkét keresni az asszonyaik számára. Nem
kellett nekik a nyuszt, a farkas- és rókaprém volt a divat, abból pedig
több volt a kivánatosnál. Aztán eladni valójuk sem igen volt a szegény
szittyáknak. A marhaállomány megcsökkent, gabona annyi termett, hogy
otthon is elfogyott, s a bor piacza Lengyelország volt, a
hajótulajdonosoknak pedig törvényül volt téve, hogy a ki magyar bort
szállít fel Bécsbe, ugyanannyi osztrák bort is tartozik a hajójára
felvenni.
A mint azonban a békességes idők ismét helyreálltak (legalább Bécs
közelében), ismét ki lett hirdetve a hajdani privilégium. Országos
vásárt publikáltak Bécsbe.
A polgármester Mux uram nagyra volt vele, hogy ez a dicső felujítása a
mult intézményeinek az ő ötlete volt; azonban a kik be voltak avatva az
államgépezet titkaiba, azok jól tudták, hogy ezt az indítványt Wammána
sütötte nyélbe.
Báró Wammána nem csupán az asphaleia törvényei idevágó paragrafusának
köszönheté rang szerinti kitüntetését: ő azt, a maga ethikája szerint,
mindenképen megérdemelte.
Ő volt a mozdító szelleme a bécsi társas életnek fent az udvari körökben
szintúgy, mint a polgárok középosztályában s a nép legalsóbb rétegeiben.
Ő honosította meg a divatot, játékokat a főuri társaságokban, melyeket a
világ minden nemzeténél tanulmányozott, a tric-tractól[44] elkezdve a
tarocchiig; ő hozta be a vonós-négyeseket a zenevilágban; ő honosította
meg az orgonavirágot a téli kertekben, mely még akkor csodálatraméltó
ritkaság volt s porczellánvedrekben míveltetett; ő adta az eszmét a
carrousselekhez, a jelmezbálokhoz, sőt alapos a föltevés, hogy magát az
asphaleia titkos szövetségét is ő koholta ki.
Csakhogy oly finomul tudta vinni a dolgát, hogy az ő neve sehol sem
fordult elő, a saját személye nem merült a fölszinre: minden ötletére
tudott találni arra való embert (néha a sequioris sexusból is), a ki azt
adoptálta, s az annál inkább le lett kötelezve iránta.
A bécsi vásároknak az újból felelevenítése is az ő ötlete volt.
Mindenféle ócska krónikákból, verseményekből kifundálta egy ilyen
világra szóló búcsúnak a programmját s ezt azután bekeblezé az irányadó
köröknél.
Néhány vaskalapos politikus ellenezte a dolgot abból a szempontból, hogy
egy ilyen sokadalom mindenféle veszedelmes gyülevésznek fog alkalmat
adni a metropolis megrohanására, de ezeket elhallgattatták.
Az országos vásár két első hete az üzleteké volt; a harmadik hét
mulhatatlanul lefoglaltatott a pörlekedések és birságolások s mindenféle
divatos büntetési nemek által, a negyedik hét volt azután a dinom-dánom
ideje. Ekkor jöttek a népünnepélyek és mulatságok.
Azok között első helyen állt a paraszt lóverseny, a hogy azt bécsi
műszóval nevezték «Scharlach-rennen». A kikiáltó trombitaszó mellett
hirdeté ki a vásártéren, hogy a kik bíznak az inaikban, hogy a lóról le
nem maradnak: összejöhetnek a «Rennweg» gyepén s futhatnak a nemes város
által kitűzött elsőrendű pályadíjért, melyet képvisel egy egész vég
skarlátposztó.
A lovak futtatása után pedig következett a Hübschlerineké, Bécs
városának valamennyi piros harisnyás leánya, a ki a város által
szabadalmazott «Frauenhäuser» lakója volt,[45] futhatott a gyepen térdig
feltűzött ruhában: a legelső, a ki a czélhoz ért, kapott egy vég
barchentet.
A vásári látványosságok, a komédiásbódék, kötélentánczolók,
állatmutogatók, paprika Jancsik összes tiszteletreméltó czéhe fölött
ezuttal egy (uram, bocsá!) magyar ember nyerte el a népszerűség
pálmáját: a «kutyás ember.»
Enyhítő körülményül legyen beszámítva, hogy a «Der Mann mit den
scythischen Wölfen» olyan specialitásban tüntette ki az ügyességét, a
mit egy komédiás sem csinál utána. Változatos repertoirja volt. Nemcsak
a komondorait tudta tánczolásra, ugatásra noszogatni, hanem a mellett
csodálatraméltó virtusokat is produkált.
Az egyik volt a szilaj ló kifogása a vad ménesből.
Egy egész rideg ménest hajtottak fel a magyar Alföldről a bécsi országos
vásárra: ezekkel együtt jött fel a kutyás ember is kisérőnek.
Ha valaki tudott volna vele szépen magyarul beszélni (s itt a súly a
«szépen» szóban rejlik, mert minden alpáré megszólításra az alföldi
csikós még a pipát sem veszi ki a szájából), hát annak majd elmondta
volna, hogy nem jött ő ide komédiát csinálni a németek közé, hanem a
gazdája küldte fel a vad ménessel a Hortobágyról, mint számadó csikóst,
két bojtárjával, meg három komondorával. Ez a három ember és három eb
tart rendben kétszáz paripát, mely soha istállót nem látott, mely a
pusztán a szélfogó cserény mellett nőtt fel. Már magában az is érdekes
látvány a városi népnek, hogyan tud két szál csikós egy egész sereg
szilaj lovat összeterelni; de hát még aztán mikor a harmadik előjön a
pányvával, s a vásárló uraság által kiszemelt paripát kifogja – egymaga
– a futó ménes közül.
Az ilyen erőmutatványért szoktak a csikósnak borravalót adni.
Azután a komondorait vették bámulóra. Azok is egészen másformájú
állatok, mint más rendes kutya. Akkorák, mint egy borjú, szép hosszú
fehér szőrük, mint a jeges medvének; szelid, okos pofájuk. Nem bántanak
senkit, ha őket nem bántják. Elfeküsznek szépen a homokban, s úgy
tesznek, mintha aludnának. Nem ugatnak minden helyes ok nélkül, nem
rohannak uszítás nélkül. Csak akkor ugranak fel, ha a gazdájuk
parancsolja s ugatnak a szavára, megkerítik az elszaladt ménest. Tudják
jól, hogy csak a kolompviselő vezérmént kell megfordítani: az egész
csapat azt követi.
Ezért a productióért is kapott borravalót a csikós.
Ekkor aztán kedve támadt ezt a helyzetet értékesíteni. Nagyon jó kereset
ez! Mutogatta magát a kutyáival a Bärenhaus előtt a vásárpiaczon. Csak
úgy omlott a sok poltura a mozsárforma csikós-süvegébe. Jó nép ez a
bécsi nép!
Egyszer aztán azt kérdezte tőle valami magyar deák (volt az sok
Bécsben): «hát aztán bácsi, nem fél ott kinn a pusztán a bojnyikoktól?»
Erre azt felelte, hogy helyt áll ő egymaga három bojnyiknak is, csak
egyszer a suhogója a kezében legyen.
Meg is mutatta, hogy mit tud?
A hosszú ólmos végű botját középen markolta, felbiztatott kettőt hármat
a bámuló legények közül, hogy próbálják őt megütni bottal. (Nem fog
senkit visszaütni.) Nem sikerült a csikóst megvágni!
Ebből megint új productió támadt. Utoljára kihirdették, hogy száz forint
jutalmat kap az a legény, a ki botvivásban, akár egyedül, akár másod
vagy harmadmagával a kutyás embert meg tudja ütni. Nagy sokaság csődült
össze ennek a megbámulására. S a kutyás ember legyőzetlen maradt. Ez is
sok pénzt hajtott. Megbecsülik Bécsben a ki valamit tud! Csak ne
szégyelje a magyar, ha pénzt adnak neki! De mikor úgy szégyenli!
A negyedik vásárhetet megnyitó úrnapján volt a nagy lófuttatás a st.
marxi versenytéren.
A magas udvari körökben is nagy előkészületek folytak erre az
ünnepségre. A főurak részvétele nélkül bécsi népünnep nem is történhetik
meg.
Ezúttal azonban valami rendkívüli dolog volt készülőben.
– Ejh mit? mondá Wammána báró a felvonulás parédéja fölött tanakodó
hölgyeknek és uraknak. Eddig a népünnepeken tulajdonképen mi voltunk a
főszereplők, a kik a népet mulattattuk. A mi fényes carrosseaink,
livrées, fehér parókás kocsisaink, baleines hölgyeink feltornyozott
frizuráikkal képezték a «höchste Hetzet». Hátha egyszer mi magunk vennők
ki a részünket a «Gaudé»-ból? S mi mulatnánk a felséges nép rovására.
Ez a szikra mindenütt tüzet fogott egyszerre.
Népjelmezbe öltözve látogatni meg a bécsi vásárt!