III. Károly király (az osztrákoknál V-ik Károly császár) idejében Bécs
város, különösen az udvar régiója valóságos ethnographiai gyüjteményével
dicsekedett a sokféle nemzetbeli szépségeknek. Károlynak annyiféle
korona nyomta a fejét, (igazán nyomta;) volt trónja Spanyolországban,
Németalföldön, Olaszországban, Ausztriában, Csehországban,
Havasalföldön, Magyarországon. (Nyugalmatlan ülőhelyek.) – Ott lehetett
látni az udvarnál a heves vérű barnapiros castiliai szépséget,
aczélfényű fekete hajával, hosszú szempilláktól árnyalt epedő tekintetű
szemeivel, a fries nők eszménye mellett, kinek szabályos vonásai,
porczellántiszta fehér és rózsás arczszine, picziny ajkai, nyilt
sötétkék szemei ellentétet képeznek vele; ott volt a siciliai tündér
közelében, azzal a bronzszinű arczczal, mely a mórok uralkodására
emlékeztet a mesés sziget fölött, a lángveres hajú velenczei hölgy,
érdekes sárgásan halavány arczával, korallpiros ajkaival és fekete
szemöldökével, élveteg renyhe mozdulataival, odaadó csalfaságaival. Még
egy depossedált örmény herczegnő is látható volt a magas társaságban,
tökéletes tojásdad idomú, olajszin arczával, lehetetlen nagyságú fekete
szemeivel, s félholdforma sürű szemöldökeivel, elbámuló szájával, mely
félig nyitva van, mintha mindig tükörbe nézne, s önmagát csodálná, a
megszokott magyar, német és cseh typusait a szépségeknek nem is
rangsorozva.
De azt el kellett ismerni, hogy a legkiválóbb szépségeket mégis a
lengyelek szolgáltatták.
Lengyelországból ugyan még akkor semmit sem birt az osztrák császár,
ellenkezőleg a lengyel király birtokolt egy darab földet a magyar király
földjéből a Szepességen. Hanem azért a lengyel főuraknak mindig volt
valami keresnivalójuk Bécsben. Ott egyre változott a királyság s örökös
volt a külföldre elágazó cselszövény. S hogy ehez a pártok a legszebb
hölgyeket választották ki, azt nem is lehet tőlük rossz néven venni.
A mindenféle nemzetbeli szépségek aztán a saját nemzeti mulatságaikat is
meghonosíták a közös császárvárosban. Ha a lengyel felkapatta télen a
korcsolya- és szánkóversenyt, nyáron revanchet vett érte a velenczei
hölgy a csónakversenyével s farsang idejére behozta a maszkeradokat; az
álarczot és dominot még nappal is viselték az utczán; a spanyol donna
megismerteté a bikaviadalokat (gyilkos kimenetel nélkül), a nápolyi
úrhölgy felhozta a szemfényvesztőket és improvisatorokat, a németalföldi
a vocalquartettjeit, a «hauts menestriers»-ek «mariskatánczát» s a
strassburgi dáma divatba hozta a carrousselt.
Csupán előkelő urak és asszonyságok vehettek benne részt, kiki a saját
lován jelent meg, az ünnepmester által kiszabott jelmezben, egyenlő
számban a dámák és gavallérok. A lóháton eszközölt mindenféle
mesterséges fordulatokat és caracoládokat a lovászmester utasítása
szerint tanulták be, a hölgyek és férfiak azonban mindezen előzetes
gyakorlatok alatt álarczosan jelenének meg, csupán a jelmezeikről
ismerve meg egymást, hogy ki melyiknek a párja, a mi sorshúzás útján
lett eldöntve. Tudniillik, hogy a hölgyek húztak sorsot az egymásutáni
rendre nézve, ők azonban szabadon választották a lovagok közül, a ki az
egész carroussel alatt cavalier servantjuk legyen.
Tizenhat pár képezte a négyest, mely a mester jelkiáltására tette meg a
mesterséges fordulatait.
A lovagjáték befejezését képezte a szerecsenfő-szúrás.
Tizenhat oszlop volt felállítva a körönd mentében, mindegyiken
embermagasságban egy turbános szerecsenfej.
Ezeknek fényesen világító szemeik valának. Vékony macskaezüst lemezke
alá egy darab phosphor volt rejtve. A gyorsan elvágtató lovagnak úgy
kellett e fejet a jobbjában tartott pánczéltörő dákossal eltalálni, hogy
annak a hegye a szerecsenfő egyik szemét átszúrja. E gyors dörzsöléstől
aztán a phosphornak meg kellett gyulladni, a mikor az érczkoponyába
gyüjtött oxygennel összevegyülve, nappali fényt árasztott szét maga
körül.
Ehez bizonyára nagy ügyesség és gyakorlat kellett.
Minden lovagló pár közül elébb a hölgy szúrt a szerecsenfőhöz, aztán a
lovag. Voltak hölgyek, a kik megszégyenítették a lovagjukat, az által,
hogy oda tudtak találni a czélba, míg a gavallér elhibázta azt. Az
ilyesmit nevezték «èchec»-nek, s nagy «raillerie» lett a következése.
A hölgyeket és lovagokat jelmezeik szerint nevezték, ott volt Semiramis,
Zenobia, Amalazunda, Zoraide, Tamiris, Roxane, Olympia, Libussa,
Melusina, Atalanta, Gül Háne, Glafire, Egilone, Dido, Elpinice,
Cleopatra; a lovagok ugyanannyi historiai vagy mesebeli alaknak
megfelelő névvel.
Giorgio jelmezneve volt Saladin. Ismeretlen választója Zoraide.
Az átellenese volt Odenát, a maga Zenobiájával.
Giorgio becsületbeli dolognak vette, hogy a játékmester utasításait
czirkuszlovaglói pontossággal végrehajtsa, a visavisja annál jobban
kitüntette magát a figyelmetlensége által. Folyvást fecsegni kellett
neki a lovartársnőjével, ha pedig átgaloppirozott, egészen elfelejtette,
hogy szerepet játszik s ellenséges kihívó «defi» helyett elkezdett
udvarolni Zoraidenak. A mesternek kellett őt rendreutasítani. Egyáltalán
nem viselte magát olyan komolyan, a hogy azt a helyzet ünnepélyessége
megkivánta.
Ez által már előzetesen megszerezte magának Giorgio teljes ellenszenvét.
– Én ezt a ficzkót egyszer letaszítom a nyergéből, mondá a társnőjének.
Miféle ember lehet ez, a ki az egész illustris társaságot ennyire nem
respectálja.
A carroussel a császári és királyi trónörökösnő Mária Therézia
születésnapjának megünneplésére volt rendezve.
A megelőző napon tartották meg a lovagjátékból a főpróbát.
Ezen alkalommal a magasrangú szereplők mind letették az álarczaikat s a
kik még ismerősök nem voltak, bemutatták magukat egymásnak.
Legelébb a két szemközt álló gavallér léptetett egymás közelébe lófej
távolságra s jobbjában a felemelt spádéját, baljában a levett álarczát
tartva, megnevezte magát.
Giorgio szinte visszahőkölt, a mint az átellenese arczát megpillantá.
Ez az arcz úgy hasonlított az övéhez!
– Nevem marchese di San Carlo Giuseppe.
– Az én nevem marchese di San Christina Giorgio.
Azzal egymást kardlejtéssel üdvözölve ellovagoltak egymás mellett,
Saladin Zenobiát üdvözölni, Odenát Zoraidénak átadni hódolatát.
De a míg egymás mellett elhaladtak, mind a kettő hátra vetett fővel
fordítá egymás felé az arczát:
«Hogy mer ez az ember én hozzám hasonlítani?»
Ez az első képlet volt a «cartell». Olyasféle lovagias kihivás.
A két vitéz a saját névjegyét a spádéja hegyére tűzve nyújtá át az
ellentétes donnának, az levette a névjegyet a kard hegyéről s aztán a
saját kártyáját nyújtá vissza, szintén a saját spádéja hegyére tüzve.
Mind a két fél cartellja át volt kötve olyan szinű szalaggal, a minő azt
családi czímerénél fogva megillette.
A lovagnak, fejét mélyen meghajtva, kellett kardtávolságra közeledni a
hölgy felé s úgy maradni lehajtott arczczal s csak azután, hogy a hölgy
is átnyújtá a kártyáját, egyenesedett ki a lovag, de akkor aztán a fejét
hátrahajtva az arcza haránt állt az ég felé.
Ilyenformán a lovag a hölgygyel annak a czipője hegyétől kezdett
megismerkedni.
Giorgio legelőször is azt látta meg, hogy Zenóbia férfi módra ül a
lovon, s a lábain igazgyöngyökkel himzett szattyán topánkák vannak,
széles talpú török kengyelbe dugva, azonfelül térdig selyem harisnya, a
gömbölyű lábszárak gyöngysorokkal keresztben átfonva, onnantól aztán fel
a csipőig halvány rózsaszin selyem salavári, melyet derékban átszorít
egy perzsa schawlöv, tarka czafrangjaival a nyeregkápára omolva,
ezenfelül valami pikkelypánczélforma, mely azonban nem egyéb ezüsttel
kihimzett nehéz atlasznál s a hol aztán a pánczél árulkodni kezd, ott
megjelenik a kettős arany csatt, villogó rubintjaival, mely a kétfelől
hoszszan aláomló palástot tartja össze, ez tarka chinai szövetből van, a
gallérja marabut tollakkal prémezve.
Hogy igazán ilyen volt a Palmyra királynéjának a viselete? azt Giorgio
nem tudta megbirálni, minthogy az archæologiában nem igen volt járatos.
Végre szabad volt neki az arczát annyira felemelni, hogy a hölgy arczát
egyenes tekintettel megláthassa, s akkor aztán igazán nem volt vele
tisztában, hogy Zenobia-e ez itt, vagy valaki más?
Ez az ámbra-zománczú arcz, – ezek a hosszasan metszett, lapos pillantású
orgyilkos szemek, ezek a vékony, élveteg ajkak, kivillanó fogsoraikkal,
az a göndör haj, mely a rubinokkal rakott phrygiai süveg alól kiduzzad.
Mintha látta volna már ezt valahol? Talán csak álmodta. – És akkor más
neve volt. – No majd megtudja mindjárt, hogy kinek hivják?
A delnő viszonzá a cartellnyújtást. A névjegye aranyfonalra volt fűzve.
(Ez volna a heraldikai szine?)
Giorgio elolvasá a nevet. (Szerencséjére csupa kezdőbetükkel volt irva,
s azokat irásban is ismeré.)
De ha chaldei betükkel lett volna is, épen annyit értett volna belőle
Giorgio.
«Io Abulfeda, princzessz.»
És ha valaki megmagyarázta volna neki, hogy ki volt az az Io kisasszony?
minő szerepet játszott Zeüsz uraság korszakában? meg aztán, hogy miféle
nagy hős és historia iró volt az Abulfeda a mór királyok alatt, akkor
legkevésbé értette volna meg, hogy miképen kerül ez a két név együvé?
hogy keresztelnek egy herczegasszonyt Io névre? s hogy jut ennek a
névnek a viselője a felséges bécsi udvarhoz?
S az a napsütötte halvány arcz, az a kétfelé nyiló száj, melynél a felső
ajk épen olyan, mint az alsó, mikor mosolyog, ezek a letapadó szempillák
mind azt mondták neki, hogy «bizony Io Abulfeda». Még fejbólintást is
tett hozzá, mintha megerősítené: «Io Abulfeda».
– No hát ez az ellenfelemé, mondá magában Giorgio, s megtéve ez
etiquette szalutálást, visszatért a helyére.
A porond közepén összetalálkozott az ellenesével. Ott mind a ketten
kicserélték a kard hegyeikre tűzött névjegyeket. Marchese San Carló
megkapta Io Abulfeda jegyét, Giorgio pedig ezt a nevet olvasá az átadott
jegyről.
«Lodoiszka Braniszko herczegnő.»
Ez már érthető név. Lengyel úrnő. Piros-fehér a névjegy szalagja.
Giorgio korrekt iskolaléptetéssel járult a maga hölgye elé, itt is
megtartva a szabályszerű teketoriát, arczát a lova sörényéig lehajtá,
nevét halkan elmondva. (Saját hölgyének nem adhatta azt kardhegyre
tűzve.)
– Marchese di San Christina Giorgio.
S fejhajtva állt ott, míg a donna a saját szalagját a vállára tüzte.
Lodoiszka herczegnő hölgynyeregben ült, hosszú, oldalt feltűzött
lovagruhája volt, kettős övvel, egyik a derekán, másik arasznyival alább
aranyból, smaragdokkal kirakva, karcsú termetét aranybrokát derék
szorítá, melyen fönn mellvért gyanánt két aranyból vert szeráffő
domborodott ki, szárnyaikkal egymáshoz érve, a pofók angyalkáknak a
szája nyitva volt.
Mint a villámütés járta keresztül Giorgio idegeit az emlék. Ezekről a
szeráf fejekről azokra a halálfejekre! Hisz azoknak is nyitva volt a
szájuk. De akkor nem jutott eszébe, hogy kérdezzen tőlük valamit.
Egyszerre fölemelte a fejét s a hölgy arczába nézett.
Majd leszédült a lováról.
Ez az istennői arcz! Ezek a lángoló zöldbejátszó szemek, mikben a
meteorok minden ragyogása egyesítve van! – Ez ő! – Ez a Zsuzsanna! – Ez
a «Méte».
Felséges nyugalommal nézett az ifjúra a nő.
Giorgioval el akart szaladni a szive.
Ez a tündérek fejedelemnője már egyszer ott ült mellette egy asztalnál,
váltott vele agape csókot, ittak egy pohárból, megosztotta vele a
falatját, – most pedig őt választotta lovagjának.
Ah! A legnagyobb gyönyöre a boldogságnak, a mikor még nem élveztünk
belőle semmit, a mikor még csak igértük azt magunknak – s azt hisszük,
hogy igérve van már!
A czeremoniamesternek kellett Giorgiot figyelmeztetni, hogy álljon már a
sorba, ne bizza a lova szeszélyére, hogy mit csináljon?
Eddig csak álarcz alatt tanulták naponkint a gyakorlatokat, most
felszivhatta őt a lelkébe mind a két szemével.
S aztán mikor elkezdődött a quadrill, a kezét nyujthatá a hölgynek, hogy
őt a porond közepéig vezesse, ott párjával jobbra-balra oldalogni,
azután a lovakat hátrafaroltatva a helyeikre visszatérni, mi boldogság!
Közbe szól a tábori zene, sipok, dobok, trombiták.
A második figurája a carrousselnek a hölgycsere. A szemközti párok
egymás elé lovagolnak, szemközt érve, a lovaikat két hátulsó lábaikra
ágaskodtatják. Olyan bűbájos tünemény a nő alakja, mikor ezt az ágaskodó
paripát zabolázza, istennői kegyetlenséggel!
A vége az, hogy a lovagok hölgyet cserélnek s egymásnak a helyét
elfoglalják az elfoglalt hölgygyel s akkor aztán elébb az egyik colonne
csinálja meg a mesterséges tour de maint, a másik az alatt áll és fecseg
egymással.
Giorgio Io princzeszszel volt az együtt várakozó fél.
Io princzesz fecsegő kedvében volt.
– Mondja csak ön: hogy hívják önt?
– Hiszen átnyujtottam a névjegyemet.
– De én nem tudok olvasni.
– Hát nem tanították önt a nevelői olvasni?
– Maguk sem tudtak, szegények.
– Az én nevem Giorgio, marchese di San Christina.
– Ah, hisz az a San Christina ott van, a hol én születtem.
– Hol született kegyed?
– Siciliában.
– Mi az a Sicilia?
– Az egy sziget a tengerben. Hát ön azt sem tudja?
– Nem tudok én arról semmit.
– Én sem tudok róla többet. Hát az atyjától nem hallott ön róla?
– Soha sem láttam az atyámat.
– Én meg azt sem tudom, hogy szükséges-e az embernek atyjának lenni.
– Ezt én sem tudom.
– Hallja ön, marchese di San Christina, ön épen olyan ostoba, mint én
vagyok. Mi egészen egymáshoz illünk.
Ez veszedelmes declaratio lett volna más helyzetben.
De Giorgionak egész figyelmét az foglalta el most, hogy az a bitorló
ellenfél, az a San Carlo ficzkó! milyen tüzesen udvarol az ő hölgyének a
lovastáncz közben. Annak szeretett volna az öklével egyet ütni a tollas
sisakjára.
A játékmester jelszava parancsolt.
«Visszacserélni a hölgyeket.»
Io Abulfeda egész szenvedélylyel csípett egyet Giorgio karjába, mikor
elvált tőle. A szeleburdi elfelejtette a visszaadott hölgyet
courtoisieval üdvözölni, olyan mohón kapott a visszaszerzett magáé után.
A carroussel főpróbája tovább bonyolódott, következtek az együttes
mozzanatok az összes férfiak, az összes hölgyek csoportosulatai:
mesterséges kanyargások, álviadalok, ellentétes környargalások, a belső
karikában a hölgyek, a külsőben a lovagok, egymással szemközt vágtatva,
majd grand chaine, melynél minden lovag csinált egy keringőt minden
hölgygyel. Olyan játék, a melyben egy új embernek azt a csepp eszét is
el kellett veszíteni, a mit onnan hazulról hozott.
Mind ezeket a játékfigurákat ugyan máskor is megtették, de akkor a
hölgyek selyem álarczot viseltek, s közönséges lovagruhát. Most először
jelentek meg leálczázva; a hány annyiféle jelmezben. A hány, annyiféle
ország tündére! valamennyi a mennyországé.
György egészen belebódult ebbe a játékba. Valóságos örvény volt ez,
melynek forgatagát a szépség és báj képezte. Walkürök, amazonok, villik!
Fantasztikus jelmezekben, felhevült arczczal, repülő hajzattal, észrontó
mozdulatokkal. Egy-egy futó pillanatban, mikor az ellenkörvágtatásnál
elrohantak egymás mellett, úgy tetszett az ifjúnak, mintha azt, meg
amazt az arczot látta volna már, ezt a lángveres hajzászlót, mely
röptében az arczát érinti; ezt a nevető rózsapiros arczot, mely sugárzik
a kéjtől; ezt az amazoni termetet, mely Amalazuntha jelmezét viseli, s
hátrafordul nyargaltában, mint a nyillövő pártusok; de nem volt figyelme
a számukra: arra dobogott a szive, hogy ismét a párjához kerüljön.
Magában «párjának» nevezte őt már.
A carroussel remeke volt az utolsó képlet, a szerecsenfő-szúrás.
A hány lovagpár volt, annyi oszlopot állítottak fel a köröndben.
Mindegyikre egy szerecsenfő volt megerősítve, melynek turbánja a lovagló
párok nemesi czímereinek szinét viselte. Kinek-kinek csak a saját
szerecsenjét volt szabad szúrni.
A főpróbánál még nem voltak e kiszúrandó szemek foszforral ellátva, csak
egy csillámpala lemez volt beléjük illesztve.
Ez a játék nagy gyakorlottságot követelt. Lóhátról eltalálni egy olyan
kicsiny czélt, a minő egy szerecsennek a szeme, nagyon biztos szemet és
kezet követel, legtöbben magát a fejet sem találják el. S a ki
véletlenül beletalál a szembe, ugyan gyorsan kell a hosszú tőrét
visszarántani, mert külömben a saját taszítása kimozdítja a nyeregből.
Ennél a figuránál legtöbb nevetés szokott lenni.
Io princzessza meg a lovagja rendesen ejtettek valami furcsaságot.
Ezuttal is úgy történt.
Zenobia királyné kétszer is döfött a szerecsenje felé, egyszer se
találta, még a turbánját sem, akkor aztán visszafordulva vágott a fejére
a kardjával, mint lovagostorral – haragjában.
Lovagja, Odenátus már szerencsésebb volt, mert ő a spádéjával beletalált
a szerecsennek a szájába; de nem rántotta elég gyorsan vissza fegyverét,
minélfogva az egész a markolatáig hajlott s aztán úgy is maradt,
minthogy a játékhoz való tőrök lágyvasból voltak csinálva. A kapott
taszítás pedig megingatta a nyergében. Nem esett ugyan le, de kénytelen
volt visszarántani a lovát, mely aztán nagyot ágaskodott s kiugrott a
porondra, jobbra balra rángatva a fejét, mely komédiában marchese di San
Carlo, kivált a markában levő karikára görbült spádé miatt nagy
derültséget keltő szerepet játszott.
– Úgy kell neki, dörmögé magában Giorgio.
Ő maga biztos volt a dolgáról. Egész nap azt gyakorolta a
lovagló-iskolában. Nem adják azt ingyen.
A szerecsenfő-szúrásra pályadíj is volt kitűzve. Ezt az a pár nyeri el,
melynek tőrhegye a szerecsenfőnek mind a két szemét lobbanásra birja.
Ily diadalmas esetnél a hölgy egy arany rózsát kap, a lovag pedig egy
arany babérkoszorut.
Mikor Lodoiszka herczegnőre került a sor, az egész carroussel figyelme
odafordult. Rendkívüli ügyességgel és precisióval találta el a
macskaezüst lemezt a fekete fejen.
A férfiak vivátot kiáltottak rá.
Aztán következett Giorgio: ő meg a másik szemet találta el szépen. Ekkor
aztán a hölgyek is vivátoztak.
Övék lesz a diadal a holnapi díszelőadáson.
– Ohó! Még én is itt vagyok! Kiálta Wammána, Lancelot jelmezében kisérve
választó hölgyét.
Hogy Wammána kitünő kardforgató, azt mindenki tudta, hanem a párja egy
nagyon fiatal kis grófkisasszony volt, a kinek a szive nem engedte meg,
hogy még allegoriában is megvakítson egy embert. Mikor ő rá került a
sor, a helyett, hogy feléje szúrt volna, grácziát intett neki a
spádéjával s biztatva mondá neki: «God bye Mungo». Tudta, hogy a
szerecsenek angolul beszélnek.
A kegyelmes Izaura helyett azonban annál szebben remekelt Lancelot
Wammána: mert ő sebes vágtatva villámgyors kettős döféssel mind a két
szemét eltalálta a szerecsennek.
– Bravo! Bravo! Hangzott minden oldalról, taps is támadt elég.
Ez volt az igazi remek szúrás!
Giorgiot bántotta a féltékenység.
– Én a hölgyem nevében protestálok! A pályadíj szabályok szerint egyik
szúrással a hölgynek, a másikkal a lovagnak kell találni.
– A szokás módosította a szabályt, mondta Wammána; ha a hölgy nem
talált, a lovagnak szabad kettős döféssel győzni. Fő dolog, hogy mind a
két szem lobogjon.
– De azon esetben, ha a hölgy talált és utána a lovag, az övéké az
elsőség. S így mienk a pályadíj.
– Ez már igaz. De gondolja meg a marchese, hogy a mai próbán üresek
voltak a szerecsenfejek. De a díszelőadáson a két szemben foszfor lesz,
mely a szúrástól meggyulad s az oxigén által szítva vakító fényt fog
vetni szerteszét. Ebben a ragyogványban az utóbb jövő lovag szeme úgy
elkáprázik, hogy nem találja el a második szemet.
– Azt majd meglássuk, báró úr!
(Wammána megkapta már a bárói diplomát.)
Ezzel a főpróba be volt fejezve. A lovagok, kiki párjával, elvezették a
hölgyeiket a manègebe.
Az a lovagias kötelessége és kiváltsága volt minden lovagnak, hogy a
hölgyét lesegítse a nyeregből.
Ezért a pillanatért epedett Giorgio.
Valami vakmerőség járta a lelkét, a mit elhatározott, hogy megteszi, ha
mindjárt az életébe kerül is.
Oda kellett fél térdre bocsátkoznia az amazon mellé, úgy hogy a felemelt
térde támaszt adjon a lovarnő kengyelvasának. És ugyanakkor a bal kezét
a hölgy lábának talpa alá tenni, hogy azt a nyereg fogantyuból kiemelni
segítse s aztán a földre lebocsássa.
Az arcza érte a nőnek a térdét. Támaszul szolgált neki, hogy könnyebben
lebbenhessen alá.
Szépen, óvatosan szállítá le bal kezével annak a jobb lábát a földig, s
aztán a jobb kezét nyujtá neki, hogy bal lábát is kivehesse a kengyelből
s azzal is leszállhasson.
Ekkor csaknem az ölében volt a hölgy.
György felemelte hozzá az arczát, s alig hallhatóan súgá a fülébe:
– Zsuzsanna…
Erre a szóra dæmoni lobbanással villantak fel a hölgy szemei. Az arcza
lángolt, az ajkai haragra torzultak.
Lehajolt a térdelő ifjúhoz s ő is súgva mondá neki:
– Abrekh! Korax akarsz-e lenni?
– Nem! Hanem mandolosz.
S önkivületben ragyogó arczczal tekinte a haragos istennői arczba.
S erre a vakmerő szóra egyszerre mosoly váltotta fel a haragot a delnő
arczán: ugyanaz a mosoly, a mit már látott egyszer Giorgio megjelenni.
Akkor is ő idézte azt fel.
A rövid szóváltást talán senki sem is vette észre. Hallani nem lehetett
belőle bizonyára semmit.
Az előkelő uraságok zárt hintóikban tértek haza a lovagló körből. A
díszjelmezekben lóháton nem mutogathatták magukat az utczán.
Giorgiora is a saját ekvipázsa várt. Együtt mentek haza Wammánával.
Mikor a hintó kirobogott a körönd kapuján a könyvtár előtti piaczra, a
melyen még akkor nem volt a császárszobor, a kinek a nevét viseli most a
tér, Wammána megragadá hevesen a védencze kezét.
– Meg vagy te őrülve? dörmögé a fülébe.
– Meg…
– Tudod, hogy az életeddel játszottál ma?
– Tudom.
– Koczkáztattad a két szemed világát!
– Tudom.
– Azt szerencséltetted, hogy oda fogsz jutni a vak Sámson helyére
ajtóőrnek, holtig!
– Igaz. De hát te hogy tudod ezt? Hallottad?
– Nem. Láttam. Arra való a szem, hogy az ember meglássa azt a beszédet,
a mit meg nem hallhat. Az a te vakmerő szemlobbanásod beszélte, hogy te
Lodoiszka herczegnőnek megsúgtad a Méte titkát: hogy ráismertél. A
válasz, a mit az ő villogó szemei adtak, az a lángra gyult arcz, az a
fogait mutató száj, suttogásában is elárulá, hogy mit mondott ő neked:
«Abrekh! Korax akarsz lenni?»
– Hisz te büvész vagy…
– Erre te azt susogtad: «Nem. Mandolosz.»
– Neked ördögöd van.
– Csak figyelő elmém. Egy süketnéma lássa így az arczodat, a beszélő
ajkadat, s ki fogja találni, mit mondtál. Hát én, a ki beléd látok s
tudom, hogy mit érzesz.
– Láttad az ő arczát is? Az első mondatánál birám volt, a ki halálra
itélt. Én aztán appelláltam, fel a királynémhoz.
– S a királynéd kegyelmet adott. Bolondoké és gyermekeké a szerencse.
Most játszottál igazán va banqueot. S megnyerted a játékot.
– Ő az enyim.
– Mondhatom, hogy jobban egymáshoz vagytok bilincselve, mint ha a
biborosérsek kötötte volna össze a kezeiteket. Most aztán arra vigyázz,
hogy a titkodat más előtt el ne áruld.
– A Szent István katakombái nem őrzik jobban a halottaikat. Még egy
kérdést. Az a korax ott az oduban kimult.
– Befalazták a pinczében még az nap.
– Hát az új Méte ünnepélyen ki fogja akkor az örök zárt őrizni?
– Addig majd szerzünk a helyébe mást.
– Azt gondolom: egy vak koldust lehetne rábeszélni.
– Dejsz a vak koldusok nagy urak: azok a rangjukat fel nem áldozzák.
– Vagy talán egy halálra itélt gonosztevőt, a ki kész az életét ezen az
áron megváltani.
– Látszik, hogy ez a kép sokszor elrontja az álmaidat: ne törd rajta a
fejedet, marchese; a mesterek dolga új koraxot keresni. Ki van már
szemelve!
– Vak ember?
– Még nem, de majd az lesz.
– Valami gonosztevő? Gyilkos? Gyujtogató?
– Rosszabb a gyilkosnál, a gyujtogatónál. De hát ne rontsd te ezzel az
álmaidat! Álmodjál te csak a szép Zsuzsannáról. Annak vagy te a vak
koldusa.
– Dehogy vagyok vak!
– Bizonyára az vagy. Mert a ki annyi szépség közül csak azt az egyet
látta meg, a többit nem, az bátran kezébe veheti a hegedüt s énekelheti
az utczán: adjatok, adjatok a szegény világtalannak.
– De még mást is láttam. Azt a vakmerő ficzkót, a ki bókolni mer előtte!
– A marchese di San Carlot? Az pedig derék gavallér. Jó lesz tanulnod
tőle.
– Majd megpróbáljuk, hogy melyikünk tanít a másiknak valamit?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Harmadnap megtartották a fényes ünnepélyt a királyleány tiszteletére. A
carrousselen ott volt az egész udvar, a külföldi diplomaták, a
főméltóságok, még a török követ is jelen volt a páholyában, a kiről azon
frissében az az adoma terjedt szét, hogy a délelőtti nagy katona
maneuvre alkalmával, a holott is az álütközet hevében négy katona
valósággal halálos sebet kapott, a pasa azt jegyzé meg, hogy ez tréfának
sok, komolynak kevés.
Este a carroussel fényesen sikerült: a szerecsenfő-szúrásnál, a hogy a
főpróbán, Lodoiszka herczegnő és marchese di San Christina nyerték el a
pálmát. Az ő szerecsenüknek mind a két szeme fényesen kilobbant. Meg is
kapták a pályadíjat: Lodoiszka az arany rózsát, Giorgio pedig az arany
babérkoszorút.
Ekként földiszítve, hölgye oldalán, az illustris közönség tapsai és
vivátjai mellett lovaglá körül a meghódított porondot marchese Giorgio
di San Christina s olyan büszkén viselte a turbánja tekercsén azt az
arany babérkoszorút, miként egykor az atyja az erdélyi nagyfejedelemség
süvegét…