Másnap korán reggel (tizenegy órakor) ott dörömbözött Giunchi Giorgio
gróf lakásának az ajtaján a consiliarius.[37]
Sokszoros kopogtatásra kinyitották az ajtót. Az inas, volt, Péter,
kezében tollseprővel.
– Itthon van a præfectus úr? (Előkelő ifjak nevelőit így titulálták.)
– Itthon van, de alszik.
– Hát a növendéke?
Künzli Péter tudta a szerepét. A háta mögé dugta a tollseprőt.
– A növendéke? Az én vagyok; Gunchi Giorgio gróf.
– Te vagy az? No akkor csak temettesd el magadat; mert Giunchi Giorgio
gróf nincsen többé. Azonban elébb jelents be a præfectus úrnál. Cito
citissime.
Pétert nagyon megijeszté ez a bevezetés. Beszaladt Wammána úr
hálószobájába. A consiliárius addig letelepedett a pipatoriumban.
Kevés vártatással előkerült Wammána úr. A szemei még csupa kicsinyek
voltak a múlt éjjeli dáridótól s egyre ásítozott.
– Mi az ördög lelt, hogy ilyen korán bezakatolsz, mikor még minden
becsületes ember aluszik?
– No majd mindjárt kiverem én az álmot a szemedből, csak a füledet nyisd
ki.
– Mit fecsegtél ennek a kölyöknek, hogy Giunchi Giorgio gróf nincsen
többé?
– Neked is azt mondom: nincsen többé.
– Ha nálunk is értéke volna a török közmondásnak: «a ki aluszik, az nem
él». De mondhatom, hogy most jöttem a szobáján keresztűl, úgy aluszik,
(igaz, hogy az ágy alatt) a hogy csak rangjához illik.
– Úgy van, úgy van. Lefeküdt, mint Giunchi Giorgio gróf és fel fog
ébredni, mint Marchese di San Christina. Itt hozom a császári donatiós
levelet.
Wammána szemei egyszerre felnyíltak.
– Hát ez micsoda marotte már megint a cancellártól?
– Ez a kegyelmes válasz a fényes eredményű examenre, a mi a napokban itt
e helyen végbement. Mondá, ironiás complimentet csinálva az aulicus.
– Ezért rangemelés?
– Nem csak rangemelés, de hozzá még húszezer tallérnyi évi apanage.
– Testa die Madonna! Több mint egy generálisnak!
– Én is így kiáltottam fel: «Beim blauen Herrgott!» Mennyi penészes
akták porát kell nekem nyelnem, mennyi sportulát összekaparnom, hány
instánst vérig izzasztanom, a míg húszezer tallért megszolgálok s azt is
felpanaszolják, s egy ilyen Gelbschnabel! Mit einem Wort; már most
viselheti a Giunchi Giorgio nevet a Künzli Péter, a meddig akarja s
büfflálhat mathesist, a mennyi neki tetszik; a te növendéked mától fogva
kész lovag: marchese di San Christina. Itt van a másik zsebemben a
főczeremoniamester meghivója a Burgban rendezendő nagy carousselre. A te
Giorgiod lesz a szaraczén lovag, mellékelve van a costume rajza.
Számodra is van egy meghivó: te fogsz lenni a Lancelot.
– Nem tudom kitalálni az összefüggést.
– Én nem is kerestem. Minden igaz szentek őrizzenek meg engem attól,
hogy én a nagyok tetteiben az okokat és rátiókat keressem. Én csak egy
gép vagyok, a ki akkor, arra és odáig megy, a mikor, a merre és a meddig
küldik. Még egy más hír is van, a mit nem tiltottak meg, hogy előtted
elmondjam. Marchese di San Carlo megérkezett Bécsbe.
– Ah, hivatták?
– Nem hivatták, hanem kergették. Annyi skandalumot és adósságot csinált
már a külföldön, hogy tökéletesen bevégzettnek lehet tekinteni az
akademica promotióját. A császár megbocsátott neki nagylelküen s
megengedte, hogy itt maradjon a szép fővárosban.
– Ez is kap húszezer tallér apanaget?
– S csinál mellette négyszer annyi adósságot. Még egy ephemeridessel
szolgálhatok, de ezt már csak sub rosa közlöm: az még titok.
Magyarországon megint fölütötte fejét a rebellio.
– Hol?
– Megint a Tiszán túl, a hol fészke van ennek a sárkánykigyónak. Ezúttal
is a papok rontották el a dolgot. Valami nagy alföldi községben, ha a
nevét jól megtartottam, Mező-Túron, a püspök el akarta foglalni a
kálvinista templomot. A biró, Törő János uram, váltig figyelmeztette ő
főtisztelendőségét, hogy ne nyuljon a temploma kilincséhez, mert bizony
levágja a kezét. Nem hitte el neki. S a biró szavának állt, s bizony
lecsapta a püspök jobbját a kardjával. Erre aztán az egész környék
lángra lobbant s terjed a tűz vármegyéről vármegyére. Csak egy nagynevű
vezér kellene nekik s rögtön készen volna az új kuruczháború.
– És épen most, mikor az osztrák hadsereg mind a Rajnánál van.
– A jezsuita is megérkezett Törökországból.
– No és mi hirt hozott?
– A magas portán megint erősen dolgozik a franczia befolyás. Az a hir,
hogy Arddinnél hadsereget húz össze a török.
– Hát a rodostói remete?
– Az most már egészen remete. A híveivel együtt mindennap háromszor
celebráltat misét s a végrendeletét írja. Nem hajlandó többé semmiféle
zászlót kezébe ragadni: lóra sem ül többé, hanem a mikor nem imádkozik,
akkor esztergályoz.
– És így az ellenséges hatalmak csupán az ifjakat veszik fel a
számitásaikba?
– A magyarok is azokat várják, mint a Messiást. Hébehóba egy-egy
kalandor fel is használja a nevüket s hol itt, hol amott zendülést
csinál a föld népe között. Azok nagyhamar elnyomatnak, a primipilusok
felnégyeltetnek, az aktáik betétetnek az archivumba s az egész putts nem
kerül a «Kalandozó»-ba.[38]
– Ezt mind egybevetve, elismered, hogy az én nevelési methodusom igen
czélszerű.
– Megsughatom, hogy most látják el aquarellfestésű kezdőbetűkkel a
diplomádat, melyben a bárói rangot elnyered.
– Régi vágyam teljesül vele. És te neked?
– A legelső dominium, melyre a fiscus ráteheti a kezét, mihelyt valaki
odaát nota infidelitatisba esik.
– Kezdem sejteni az összefüggést a marchese di San Carlo megjelenése és
a növendékemnek a rangemelése között.
– Mondsza csak, látta valamikor a te Giorgiod marchese di San Carlot.
– Láthatta – egy esztendős korában.
– Akkor nem emlékezik rá. És azóta nem is találkozott vele soha?
– Nem találkozhatott. Mikor Ferencz Lipót herczeg fogságra került,
princz György, a szopós gyerek, az anyjánál maradt; princz Józsefet
pedig odaadták a győri püspökhöz nevelésbe. Mikor aztán Ferencz Lipót a
felesége kabalája folytán az államfogságból megszökött: (héj, az is
olyan czifra história ám, hogyha azt egyszer elmesélem neked!)
– Ismerem jól.
– Hát akkor Charlotte Amelie herczegasszonyt a Himmelspforteni
kolostorba zárták, a kis princznek pedig Hopmestert rendeltek.
– És így ők tökéletesen idegen alakok egymásra nézve. Én nem szólok
semmit. Nem adok neked utasítást. «Mitte sapientem et nihil ei
dixeris.»[39] Ebből lehet még valami. No, én mosom a kezeimet. Én egy
intést sem adtam.
– Szükségtelen. Én tudom jól a leczkémet; csak azok is odafenn olyan jól
tudják.
– Abban nem lesz hiányosság. Pénz lesz, a mennyi kell. Elég kár. Ennyit
elvesztegetni két ilyen farkaskölyökre! Én csak azt mondó vagyok, hogy
legegyszerűbb volna a fejeiket leüttetni,[40] a míg a markunkban van a
nyakuk s nem várni meg, a míg a fogaik kinőnek, mert a lázadó apának
csak lázadó fiai lehetnek, s ha elcserélték is a nevét, nem cserélik el
bennük a Rákóczy-szivet.[41]
– Az anyai vér azonban védi őket. Amália princessze rokonságban áll az
uralkodó családdal.
– Tudom, sőt a Bourbonokkal is. Ez a kettős atyafiság biztosítja azt a
veszedelmes fajzatot, hogy röviden el nem bánhatunk velük, a hogy
megérdemelnék; mert hiába, csak igaz marad az a bölcs közmondás, hogy
«todte Hunde beiszen nicht».
A consiliarius elvégezve a dolgát Wammanával, eltávozott.
Giorgio felől azonban az történhetett a világon, a mi akart. Nem
lehetett lelket verni bele. Akárhogy emelgették, támogatták, megint csak
összenyaklott és folytatta a horkolást. Hasztalan fektette vissza az
ágyára Péter: egyet fordult, s megint az ágy alatt volt.
Este felé mégis csak felköltötte valami kellemetlen érzés. De csak úgy
félig. Akkor is a medvebőrön feküdt, a Péter ott strázsált mellette.
– Mért húzod a hajamat? mormogá Giorgio.
– Dehogy húzom én a hajadat!
– Hát akkor ki az ördög húzgálja minden szál hajamat?
– Az a «Katzenjammer» ördög.
– Kergesd pokolba. Aztán itass meg.
Péter egy egész korsó vizet belétöltött.
Akkor megint a lapos felére feküdt, az állát két tenyerébe fektetve s
elkezdett valami rettenetes szörnyeteg tárgyat bámulni, a mi előtte
hevert: egy vaslemezekből, halcsontokból és zsinórokból alkotott csodát.
– Mi ez a pimasz ficzko, a mi itt rám tátja a száját? Nézd, hogy
vicsorgatja a fogait!
– Ez biz egy Mieder.
– Hát ki hozta ide ezt a Miedert?
– Te magad vetetted le.
– Ejnye! Te hazug kutya! Hát kisasszony vagyok én, a ki Miederben jár?
Nesze egy pofon.
Az is csak úgy gondolva volt.
– Hát nem férfi vagyok én? Mi? Dugd a számba a pipámat.
Péter azt is megtette.
– Hát üres pipából dohányozzak? Ficzkó! Nem látod ott a dohányzacskót?
– Ez nem dohányzacskó; mert ez egy ridicule.
– Ridicule? Mingyárt úgy vágom a fejedhez, hogy nem fogod ridiculenek
találni.
– Azt nem köszönném meg: mert tele van aranynyal.
– Aranynyal! Te kutyafülű! Te én velem mókázni akarsz? Azt hiszed, most
is álmodom!
Azzal haragosan felugrott a fektéből s elkezdte a pipaszárral a Pétert
püfölni. Ettől egy kicsit kijózanodott.
A Péter obégatására aztán bejött Wammána.
Arra felhagyott Giorgio a verekedéssel, s leült az ágyára.
– Hát már reggel van? Az asztalkáján volt az ismétlő órája, azt füléhez
tartá és ütteté. – Már hét óra – és még sem akar virradni.
– Sőt már le is ment a nap. Délutáni hét órát mutat a klepsidrád.
– Ejh! Akkor kannibáli módon nagyot aludtam.
– No hát mit álmodtál?
– Azt álmodtam, hogy a komédiában voltam leányruhában.
Péter siránk hangon szólt közbe:
– Hát hisz én is azt mondtam, s megvertél érte.
– Nem azért vertelek meg, kutyafülű! hanem azért, hogy azt mondtad,
hogy… itt elakadt a szava.
– No hát mit álmodtál tovább? kérdezé Wammána.
Giorgio komoly képpel csóválgatá mutató ujját az orra előtt.
– Hogy tovább mit álmodtam, azt nem mondom el senkinek; mert
becsületszavamat adtam rá valakinek álmomban, hogy titokban tartom, a
mit láttam.
Ekkor a hosszúképű komolykodásból egyszerre átcsapott a furfangos
nevetésbe.
– Ahahaha! Hiszen te is ott voltál az álmomban; hát ha ott voltál, neked
is tudnod kell, hogy mit álmodtam.
Ekkor Péter felkapta a pajdlit s szétnyitva annak száját, odatartá
Giorgionak.
– Hát ezt a nagy zacskó aranyat csak nem álmodtad ide?
– Aranyat? Hebegé Giorgio, belemarkolva a pénzhalomba s az ujjai között
eregetve át a zechinókat. Akkor aztán a részeg ember logikájával azt
következtetve, hogy még mindig álmodik, visszafeküdt a kerevetére s
falnak fordult.
– Hozd a pipázóba a fekete kávét Péter; monda Wammána. Aztán a szakács
készitse el a korhelylevest, meg a heringet.
Praktikus ember volt a praefectus úr!
Kivitte magával Giorgiot a pipázó szóbába, melynek nyitva volt az ablaka
s belediktált két csésze fekete kávét, a mitől a védencze lassankint
kezdett arra a meggyőződésre jutni, hogy mégis a valóságos világban él.
Csak azt szerette volna tudni, hogy miért fáj neki olyan nagyon a haja.
Wammána megbiztatá, hogy majd mindjárt jön a borbély s le fogja vágni.
– Ezt az én szép hajamat? riadt fel Giorgio. Hozzá ne nyúljon a borbély,
mert ketté hasítom.
– Azt pedig le kell vágni, fiacskám, mert külömben nem vehet mértéket a
parókához.
– Hát minek nekem a paróka?
– Furcsa kérdés. Ezzel a lobanczos hajjal járhatsz, kelhetsz a világban,
a míg csak «Fuchs»[42] vagy; de előkelő gavallérok és dámák társaságában
meg nem jelenhetsz: mert kinevetnek. Pedig ugy-e szeretnél azokkal ismét
találkozni, a kiket az éjjel láttál.
– Hát az csakugyan nem vizió volt? Valóban ott voltam a Méte ünnepélyen?
– De arról ne beszéljünk.
– Hallgatok. Milyen reszketés állt belém egyszerre. Tedd be az ablakot.
Fázom.
Wammána tudta praxisból, hogy az alkohol deliriumát ismét csak
alkohollal szokták gyógyítani s megitatott a védenczével egy pohár
arakot. Attól ennek egy időre helyrejött a gyomra, meg a feje. A vére is
fölmelegedett.
– Hát csakugyan láttam én azt az istennőt a maga mennyei szépségében?
– Láttad bizony, és bele is bolondultál.
– Ki az a nő?
– Azt nem szabad elárulnom; de neked szabad kitalálnod.
– Van férje?
– A férje nincs útadban; mert az egy vén generális, a ki a tábort járja
s egy hónapban csak egyszer húzza le a csizmáit: de azért nagyon
elhihető, hogy egy ilyen nap nincsen planéta nélkül.
– Azt én megölöm.
– Hanem elébb találj rá.
– Hát igaz az? Nem álom? Hogy én egy titkos szövetségnek a tagjául fel
lettem avatva? Hogy a tüzkeresztségben Abrekh nevet kaptam? Hogy együtt
lakomáztam a tündérekkel? Meglestem isteni játékaikat, s az alatt magam
kártyáztam a nagymesterükkel?
– Pénz beszél. Itt az erszényed tele aranynyal, a mit az éjjel nyertél.
– És azok a törvények, a miket az asphaleia elém tett?
– És a miket te a játék végeztén elfogadtál.
– Azok valóban léteznek?
– Léteznek és meg is tartatnak. Hogy lássad, mennyire ura a szavának az
asphaleia, s milyen hatalma van a szavát rögtön beváltani: olvasd el ezt
a két iratot, nyomtatás betükkel vannak irva; az egyik a császári kegy
tanújele: diploma, mely téged marchese di San Christina névvel ruház
fel, s hozzá e rangnak megfelelő jövedelmet is biztosít; a másik irás
meghivás a nagy carousselben való részvevésre. És ezzel fel vagy emelve
abba a rangkörbe, a melyben feltalálhatod a kit imádsz s meg van adva az
alkalom, hogy meghódítsd, ha van hozzá szived.
– Giorgio extasiálva omlott a nyakába Wammanának s csókjaival árasztá el
az arczát a gyilkosának; a ki meg fogja ölni testét lelkét.
Aztán eljött a borbély, levágta a szép göndör haját, hozott neki
helyette púderes parókát. Eljött az udvari szabó s felöltözteté himzett
kantusba, puliderbe: mikor a tükörbe nézett egy új ember üdvözlé abból.
– Willkommen marchese di San Christina!
Egy nap lefolyása alatt kétszer lett újra keresztelve.