Wammana kitünő pædagog volt, a ki a gondjaira bizott fejedelmi
tanítványban felismerte a rendkivüli nagy észtehetséget, ennek méltó
kimívelésére épen a l’hombre játékot szemelte ki.
Mert a l’hombre nem is játék már, hanem tudomány. A puszta alapelveinek
a megtanulásához is nagyobb lelki fogékonyság kell, mint az egész
sublimior mathésiséhez.
Négy örökös tromf van benne: a Spadill (pique ass), Manill (a cœur
hetes), Baste (treffeass) és Ponte (cœur ass). Ezen négy öröködési jogon
uralkodó «matador»-on kivül van a választott adutt. A veres szinekben a
kártyák felülről lefelé rangfokozódnak; a király uralja a dámát, a dáma
a lovagot, a lovag a Knabét, a fekete szinekben alulról fölfelé, a
hármas üti a fölötte levőket, valamennyit: az asst kivéve; ez a kettős.
Franczia kártyákkal játszák, a melyekből ki van dobva minden színből a
tizes, kilenczes és nyolczas.
Rendesen három játszó kell hozzá: azok közül az előkezes a «l’hombre».
Minden játékos nyolcz lapot kap, a többi talonnak marad, az alul levő
szín határozza meg a tromfot.
Eddig nagyon hasonlít a klabriászhoz.
Hanem hát a l’hombreben vannak olyan nagyobb mesterkedések, melyek
mellett a mai kort jellemző klabriász csak az «orronverőcske»
szinvonalán marad alant.
A l’hombre játszáshoz hadvezéri talentum kell! Diplomatai lángész kell
hozzá. A l’hombrenek nyolcz ütés közül ötöt kell megnyerni, s hogy ezt
kifurfangozza: ott van számára az «oscuro». (Ha rossz kártyája van, mind
eldobja s felvesz új nyolczat a talonból.)
Ha nagyon jó kártyája van egy szinből, akkor «solo»-t mond; de ha
ellenfelének «solo couleur»-je van: több szinből biztos ütés s
matadorokkal, akkor azé az elsőbbség. De ennél az esetnél csak a két
fekete matador a tromf, a veresek nem azok.
Ha valakinek üthetetlen öt kártya van a kezében, az «grandissimot» mond
a talon fölvevése nélkül. De ha ezzel szemben az ellenfél «nullissimot»
jelent ki, akkor az a nyertes. Ritka eset, hogy egy játékossal szemben a
másik kettő tizenhat kártyát úgy dobálhasson el, hogy egygyel se
csináljon ütést.
Hanem aztán valamennyi esélyeit a l’hombrenek túlszárnyalja az, mikor
valaki «unot»-t jelent be. Hogy «egy» ütést fog csinálni és többet nem.
Ennyi játékfurfanghoz járul még a vakmerőség is. – A szerencsének épen
annyi jó és bal fordulata van benne, mint egy hazard játéknál. A
merészség túljár a raffinált észen.
De legnagyobb virtuositást követel a l’hombre, ha azt nem hárman, hanem
csak ketten játszák. Akkor a veres szinből kidobnak nyolcz lapot; csak a
tromfok maradnak benn. Ekkor a «l’hombre» játszó elesik attól az
előnyétől, hogy az ellenfél ütéseit megoszsza; egyiket a másikkal felül
üttesse, s vaktában hibás kihivásokra számítson. Csupán a saját eszére,
combinatiójára, sejtelmére és szerencséjére van utalva.
Ilyen kettős l’hombre játékra invitálta meg a nagymester Giorgiot.
Elfogadta a fiatal ember.
Pedig ránézve az a hátrány is volt, hogy a míg ellenfele az ő
arczvonásaiból olvashatott – s ez kártyánál erős fegyver, – addig ő a
nagymester arany lárvájától nem lehetett okosabb.
Wammana ugyan figyelmezteté, hogy tegye fel a játékhoz az ezüst
sisakját: de annak azt felelte, hogy melege van, izzad a feje alatta.
Majd a nagymester is lovagiasan megkinálá, hogy a viadal egyenlő volta
végett borítsa a fejére azt a kondért; ennek már épen hetykén válaszolt:
– Kell az nekem az aranyokat hova tenni. Még fér a sisakomba.
Így szoktak hetvenkedni a fiatal emberek játék előtt. Csak meg ne
bánják!
A játékhoz való kártyák még le voltak pecsételve a harlemi kártyagyár
billogával; a borítékot a játszók szeme láttára bontották fel, s
legelébb is kiterítették a kártyajátszmát az asztalra félkörben a
hátával felfordítva, hogy mindenki szemügyre vehesse. Tiszta fehérnek
kellett lenni a kártya hátlapjának, hogy azon semmi áruló tűszúrás, vagy
egyéb jel ne lehessen.
Azután – mind az asztalnál, mind a játszásnál kötött selyemkeztyűket
kellett a játszóknak használni először azért, hogy az ujjaik
nedvességével a fényes kártyaháton homályfoltokat ne csináljanak,
másodszor, hogy a középújjuk hegyével a kártyát fel ne ismerhessék. Mert
a hogy a vakokat be lehet tanítani arra, hogy az újjaik hegyével betüket
elolvassanak, a kártyások is ki tudják tapintani, hogy mi van a kezük
alatt.
És végül az a szabály, hogy a keverésnél nem szabad a kártyát kétszernél
többször egymásba tolni, akkor is nem a hosszával, hanem a szélével. –
Mivelhogy lehetnek præparált kártyák, a melyeknek a hátlapjára
láthatatlan jegyek vannak felróva phosphorral. A sokszoros és erős
keverés által ezek fénylővé lesznek s a beavatott megismeri róluk az
ellenjátékos kezében a foliamentumokat.
Innen maradt fenn mind a mai napig az a mondás, ha valaki sokáig keveri
a kártyát: «bizony meggyulad!»
A harlemi gyár l’hombre-kártyái, melyeket Giorgio és a nagymester
használtak, a világhirű Le Maitre készítményei voltak.
Hát bizony nem csak az a világhirű mester, a ki a vatikáni loggiák
frescóit festette; hanem az is, a ki a kártyákon remekelt. Lehet rá
fogadni, hogy több prælatus ismerte Le Maitre képeit, mint Rafæléit.
Ezeken nem voltak szinek, hanem remek fametszetű alakok a vademberek
világából, azután a vadállatokéból, majdan madarak, végül virágok. Hja
bizony ehhez kellett nagy jártasság az ethnographiában, a zoologiában és
a botanikában; a jó játékosnak, mint egykor Julius Cæsarnak,
személyenkint kellett ismerni a katonáit.
Az asztalkát úgy helyezték el, hogy Giorgio arczczal fordulva ült a
domot elrekesztő fekete kárpit felé.
Mindenkinek félre kellett vonulni a játszók közeléből. (A l’hombrenél
nem tűrik a bibiczkedést.)
– Ötszáz zecchinóban megy a játszma. Monda a nagymester.
– Áll! – viszonza Giorgio, kitéve a sisakjából tíz tekercset az
asztalra.
A nagymester osztott először.
Giorgio a saját nyolcz kártyájából azt látta, hogy ha ő «l’hombre»-t
mond, akkor az ellenfele solot fog mondani: egy szinből nem látott
semmit. Az épen az atout volt.
Ilyenkor az ember tanácsot szokott tartani magával: mit tegyen?
Lecsapja-e mind a nyolcz kártyáját s új nyolczat vegyen fel a talonból?
Mikor a kártyajátszó keresi a helyes megoldást, olyankor fel szokott
nézni a plafondra. Az a semleges terület, mely gondolatait nem
befolyásolja. Giorgionak az a kedvező helyzet jutott, hogy egy nagy
fekete kárpit volt vele szemben: a valóságos tabula rasa.
Ekkor megszólalt a Szent István toronyban az öreg harang: a Bummerin.
Mély búgó hangja ringó zúgásával úgy nyomja az embernek a szivét. Az
első kondulásánál végig járja a testét a leküzdhetetlen borzadály. Talán
a lelkében is megmozdul valami. Giorgionak az arcza mind jobban fölfelé
emelkedett.
– Hehej! Athletes Abrekh! Tán a szenteket hivod segítségül? dörmögé
gúnyosan a nagymester.
Az ifjú nevetéssel felelt rá.
– Haha! Méte segíts! «Oscuró.»
S azzal lecsapta mind a nyolcz kártyáját s nyolcz újat vett föl a
talonból.
S a kit hivott, meg is segíté.
– «Solo couleur.»
De nem csak segélyt hozott új hivének a Méte; hanem meg is jelent az
invocatiójára. A mint az éjfélt hirdető harangszó elzúgott, egyszerre
csak föl kezdett emelkedni a Györgygyel szemben levő fekete kárpit; s
azzal egyidejüleg valami csendes méla zene harmoniája hangzott át a
termen.
Az ifjú előtt egy tüneményes látvány jelent meg. Kitalálhatatlan eredetű
világításban egy keleti pagony, pálmákkal és banaán fákkal, melyeknek
vigályos lombozatán keresztül csillámlik az orgona ezüst sípjaival, a
honnan a melódiák jönnek. Az egyik oldalon egy rózsalugas, a másikon egy
szökőkút, melynek vízsugára locsogó hangjaival belejátszik az orgona
összhangjába. A fény valahonnan felülről jön e tündéri tájképhez. Az
egészet egy emelvény tartja, mely nem szinpad, hanem chorus, – a minő
templomokban szokott lenni.
Majd az orgona hangjai közé énekelt dal is vegyül: valami szivetbujó,
érzékandalító dallam; nem tudni: föld alatt lakó angyalok, vagy égbe
lopózott dæmonok csábszava-e az? Egyike azoknak a varázsdaloknak, a
miket az embernek minden érzése hall; a mik siettetik az ér verését,
mert belevegyültek a vérébe, valami kéjes lázt idézve elő egész testén,
lelkén.
– Abrekh! Hívj ki!
– Hívok. Cœur dame!
– Az a tied.
És ekkor megmozdultak a bokrok s kilépett közülök egy paradicsomi alak.
Az «első» cœur dame a földi világon.
Éva.
A tilalom gyümölcsfáját meglopó Éva.
Az a kép, a mit annyiszor látott abban a nagy könyvben lefestve. Most
elevenen állt előtte.
A milyennek alkotá az Úr az asszonyt, a maga jó kedvében.
Mosolygó piros arcza, nyitott, bámuló, kiváncsi kék szeme, domború
homloka, megcsattanó ajkai! dúsgazdag gesztenyeszinű haja, melyet
öntudatlan mozdulattal húz maga elé, mint egy fátyolt. Csupa lágy
domborúság, egymásba folyó kigyó vonalok: az egész alak egy testté vált
dal. S ez élő költeményen valami meleg rózsaszín ömlik át: az életöröm,
a vágyak, az ösztönök hő zománcza; minden mozdulatában, minden lépésében
tökéletes asszonyi állat: az első valóságos szívhölgy.
Giorgionak a lélekzete elállt: úgy bámult.
– Nos Abrekh! Hát mit hívsz tovább?
Egyszerre e paradicsomi kép előtt egy denevér repült végig tétova
zegzugos libegéssel: autochton lakója az ódon templomoknak.
– Manill! mondá György; s aztán nem nézett többé máshova, mint a
kártyába.
A zene és a dal tovább folyt. Előjött a csalit közül Ádám s Éva
csalogatására a tiltott fa alá húzódott. Virágos bokrok félig eltakarták
őket.
A denevérnek párja is került: most már ketten czikkáztak a fényes képlet
előtt. A két alak nem beszélt; hanem helyettük énekelt a láthatatlan
kar: mint az ős hebræusoknál az «alamóth» hangokat (leányhang) csak a
mélyebb oktávában kisérték a férfihangok, az orgonaszóval egyezőleg.
Giorgio odaszegezte a tekintetét a kártyáiba. Az a férfiredő ismét ott
volt a homlokán. A szempillákat azért adta a teremtő, hogy tetszése
szerint lásson az ember keveset, sokat vagy semmit.
Most megjelent a kigyó is a paradicsomban. Ügyes automat állat, dæmoni
ember-fejjel, remekül utánozva az élő boa minden tekergéseit.
Bámulatraméltó művészi mutatvány volt. S hogy ölelte egymáshoz azt a két
emberalakot.
De ez sem kápráztatta el Giorgiot.
Szépen nyerte meg a játszmát: öt ütéssel három ellen.
Egy fehér felhő eltakarta a paradicsomi tüneményt: a dal és zene
megszünt.
A játszma után Wammana odajött a tanítványához egy pohár habzó borral.
– Köszönöm. Nem szomjaztam meg.
– Azt gondoltam, hogy égsz. – Láttad?
– Láttam; de nem néztem. – Ez nem a «Méte».
– Ez «csak» az Éva.
– Folytassuk a l’hombret.
Ezuttal Giorgion volt az osztás: a nagymester volt az első kézből
játszó.
Ismét ötszáz zechino volt a tétel.
Új tüneményes látvány kezdődött.
A midőn a vékony felhőkárpitok egymás után felhuzódtak, már az alatt
elkezdődött a zene.
Üvegfuvolán utánozták a madárdalt. Az éjszakák dalnokának, a fülemülének
hangját minden bűbájos változataival.
Az üvegfuvolán játszást mindenütt tilalmazzák, a hol csak czivilizált
világ létezik: annak a csengésében valami olyan kinzó bűbáj van, hogy a
ki azt hallgatja, idegrohamokat kap tőle. Képes őrültté tenni az embert.
Egy vestaszűz elcsábul a dalától s letépi a myrtus virágát.[35] Az
üvegfuvolának a zenéje tele van kielégíthetetlen vágyakkal; előérzetét
kelti a pokoli gyönyöröknek: az ember a szivét érzi kaczagni tőle,
mintha azt csiklandoznák. Kicsalja a virágot a hó alól, feltámasztja a
megholt érzelmeket a moha alól, elcsábítja Magdolnát az imakönyvétől, s
az özvegyasszonyt a halottja hamvvedrétől; sír, zokog bele, a ki hallja,
de csak azt siratja, hogy a szerelem gyönyöre nem tart örökké.
A látvány is hozzá való volt.
Az utolsó felhőkárpit felvonultával egy ó-egyptomi gynecæum tünt elő,
lobogó naphthaláng rózsaszinű fényétől bevilágítva. A nyitott
oszlopcsarnokon keresztűl pedig besütött a hold.
S e kettős világításban ült gazdag patyolatos kerevetén az ó-hitregék
csábalakja: «Anais», a Faraók főtanácsosának, Putifárnak felesége.
Halavány, aranyzománczú olajbarna arcz, sűrű, rendetlenül szétzilált
göndör haját drágaköves diadém szorítja hátra; de annak minden szála
rebellál az abroncs ellen.
Lázadás van az arcz minden vonásában, a kigyóhajlású szemöldökökben, a
nagy fekete ragyogó szemekben, a lüktető orrczimpákban, a felvetett
piros ajkakban, mik közül az összeszorított fogsorok gyémántvillogása
jelenti az ölni kész szenvedélyt. Egy perczig sincs nyugta; minden íze,
minden tagja mintha külön önmagának élne, úgy mozog, s mégis «egy»
érzést személyesít meg együtt.
Azt az érzést hirdeti az a fuvolahangon utánozott madárdal. Azt az
érzést, mely összekeveri a poklot és a mennyországot, s úgy idvezül
egyszerre mind a kettőben.
(– Nos! Athletes Abrekh, hát nem veszed fel a talont?)
(– Engedd meg, hogy gondolkozzam rajta.)
(– No hát gondold meg, hogy mit tégy?)
A gynecæum ajtajánál egy férfi alakja jelent meg; a ki azonnal
visszahúzódott, a mint a nő alakot meglátta.
(– Nehéz az eset, dörmögé Giorgio.)
(– Megengedem, hogy vidd oda a kártyáidat a mesteredhez, s kérj tőle
tanácsot.)
Giorgio felkelt a kártyaasztaltól s odament Wammanához, ki az ivó
asztalnál poculálgatott több vitéz lovaggal.
(– Nos, Adelphos! Hát mit akarsz a kártyáidon mutatni?)
(– A kártyámon semmit. Hanem mást akarok tőled kérdezni? A hetairához
tartoznak azok a férfiak, a kik ott a choruson megjelennek?)
(– Igen. Azok mind testvéreink. Külömben nem is jöttek volna ide a zárt
ajtón keresztül.)
(– És azok a nőalakok?)
(– Azok is testvérek a hetairában.)
(– De hisz akkor azok hiába viselték mind eddig azt az alkalmatlan
sisakálarczot a fejükön; ha most így jönnek elénk. Holnap mindenki rájuk
fog mutatni: ez volt az!)
(– Ne tarts te attól. A hölgyeket így, a hogy most, soha sem látja a
világban senki. Ott az alakjuk selyembe, vasabroncsba, halcsontba van
szorítva, a hajuk puderrel fehérítve, csigákba fodorítva, toronynyá
bogozva, az arczuk kifestve, fátyolba bugyolálva. Ilyen igaznak, mint
most, sohse látja őket senki. S ki merné annak a grófnői alaknak, mikor
az ünnepélyes receptiónál a tizenegyágú diadém van a fején, a míg
himzett uszályát egy apród viszi utána, s hideg márványarczczal úgy tud
nézni, hogy senkit se lát meg: ki merné neki azt sugni: «szép Héva!
Láttalak!» A férfiak pedig álczázva vannak. Ádámnak, Sámsonnak
ál-szakáll az állán, ál-haj a fején: ki ismerne azokban a simára
borotvált arczú, allonge parókás kegyelmes urakra?)
(– Hát József? Az csak nem visel álszakállt?)
(– Ahá! József sorsa érdekel olyan nagyon. Az a druszád. Az Abrekh. No
hát csak ügyelj rá, hogy mit csinál, ha egyszer majd rá kerül a sor,
hogy te játszd a szerepét. Tetszik neked a szép Anais?)
(– Szép; de ez még nem a Méte!)
Azzal visszament a kártyaasztalhoz.
(– Soká adta a tanácsot a mestered, monda neki a megvárakoztatott
játszótárs.)
(– De jót adott.)
Azzal skartolt és fölvette a talont.
A fuvoladal magyarázta a néma játékot.
Anais odahívja a fiatal rabszolgát.
József odajön; de köpenyét szemérmesen az arcza elé tartja.
A hölgy folytatja a szerelmi ostromot.
(Két ütést csinált mind a két játszó.)
Az ifju rabszolga védi erényét: arczát még mindig eltakarva tartja
palástocskájával.
A csalogány azt énekli: «Szeress! Bolond, ki az isteneket meg nem lopja,
a mikor alusznak!»
(A nagymester kezében még két atout van és a Spadill.)
(De Giorgio nagy ravaszul átengedi neki az ütést s azzal a nagymester
marad a kihivásban.)
Ott a naphtha rózsalángjától és a hold kisértet fényétől világított
kéjteremben érzékgyújtogató küzdelem folyik a vad szenvedély s a szűzi
iszonyat között.
(Nem tesz az külömbséget! Giorgio a «Ponte»-val negyedik ütést csinál. A
játék «remis» marad.)
Most aztán futhat József, a merre utat lát, arczát folyvást tenyerébe
rejtve, míg a megvetett úrnő, a megtépett palásttal kezében, dühöng és
vonaglik, mint a kigyótól megmart leopárd.
A fehér felhő ismét leszáll a karzat elé.
(– Ebben a fiúban mesterünkre találtunk! mondja a odalépő Wammanának a
nagymester.)
(– Várjunk csak, a míg majd az jön, a kinek a neve «Méte es is!»)
A káprázatos tünemények egymást felváltva jöttek: Delila Sámsonával;
Beth Sába Dávid királyával. Delila lángvörös hajú szépség volt, hamis,
hizelkedő macskatermészet, Beth Sába valódi keleti eszménykép,
mozdulatlan bájak mellett rejtett indulatok. Félhold-alakú nagy fekete
szemöldei, rendkívül nagy kék szemei, vékony ajkai egyenkint mind a
szépség remekei voltak; de egymásnak ellenmondók: s épen e dísharmonia
által megigézők.
Delila megjelenéséhez egy Lully-féle ballabilét játszott az orgona, a
legújabban divatba jött eleven pajkos franczia zenét, hegedű és gordonka
kisérettel. Beth Sába pantomimikájához pedig a Bécs városában a mult
század elején kedvelt madrigalokat énekelték, a minőket Orazio Benevoli,
a Vatikán karmestere szerzett.
Nehéz feladat ilyen szinpaddal szemben l’hombret játszani. Mikor az
egyik játékos egy fiatal suhancz, a ki előtt még zárva van ez egész élet
titka, s a kinek a vére lángra gyúl egyetlen szikrájától annak az «örök
tűznek», minek a neve asszonyi szem.
Ez volt az examen.
És Giorgio nem bukott meg. Úgy tudta megoldani a maga mathematikai
feladványait, mint egy professor. A tündéri kisértések nem zavarták meg
a circulusait. Nem felejtette ott a szemeit a varázsteljes alakokon:
megtartotta a figyelmét a kártyái számára.
Már öt játszma volt leküzdve s abból hármat György nyert meg, a
nagymester csak egyet, egy pedig eldöntetlen maradt.
– Ezt a ficzkót vagy a szentek pártolják, vagy az ördögök! Fakadt ki a
nagymester.
Hja, ebben a korban protegálja az embert minden szellem.
Lassankint odagyülekezett a lovagoknak egész csoportja György háta mögé
a játékot nézni.
A nagymester elkergetett mindenkit, a ki melléje állt: ez a játszó joga,
nem tűrni a nézőt; de Györgynek tetszett az, hogy bámulják.
A hatodik játszmában megint ő osztotta a kártyát.
A nagymester Belzebubot invocálta s a szenteket káromlá.
– Hozzatok bort! Nem megy ez a játék ivás nélkül.
Oda hoztak nekik két serleget, tele habzó borral.
A két ellenfél áldomásra koczintott.
– Nohát kinek az egészségére?
– Vivát bellissima Méte!
Most hárfapengés hangzott alá a chorusból, mely præludiumul szolgált egy
ájtatos zsolozsmának. Palestrina zenéje.
György kiosztotta a kártyát.
A felhők felvonultak a chorus arabeszkjei mögé.
Egy babyloni kert volt a szinpadon: középen márvány fürdőmedenczével.
E fürdő lépcsőin szállt alá egy tündéri alak.
Ez már nem asszony volt, hanem istennő.
Oly vakító fehér, hogy szinte világosságot vet maga körül. Tagjain
aranyszőke langos hajzuhatag omlik végig, szemérmesen takargatva szűzies
termetét, a melyekhez hasonlót csak görög mesterek faragtak valaha.
Ilyen arczot, ilyen főt csak az eszmények klasszikus világában lehet
találni. Le nem irható az, mint más női szépség: mert az egy
megtestesült álomkép. Senki más nem versenyez vele. Olyan tökélye a
szépségnek, hogy kényszeríti a ránézőt a szemeit eltakarni és csak lopva
tekinteni felé.
Csak egy bája marad az emlékezetben: azok a mélyen zöld szemek, a mikhez
nincsen hasonlat a drágakövek országában. Talán, ha sötétzöld gyémánt
volna a világon.
György elvesztette a lelkét. A kártya reszketett a kezében. Hivhatott az
ellenfele, a mit akart: nem nézte mit dob bele. Csak ezt az alakot
nézte.
Pedig ez nem csábitott, nem mosolygott kaczérul: félénk volt minden
mozdulata, még a napsugár elől is rejtőzködő, mely a falombok közül
átlopózott.
– Ez az! Ez az! Ez a Méte!… Rebegé György tulmagasztalt tekintettel.
De az istennői tünemény nem maradt háborítatlan.
A bokrok közül két vigyorgó szatir-pofa bukkan elő. Azok a lator vének,
a kik fajtalan gerjedelemmel lopóztak Joakim, a gazdag zsidó főúr
kertjébe, hogy ők, a fogságban élő Izrael választott birái, elrabolják
annak legdrágább kincsét.[36]
A két bűnös arczátlan ajánlatokkal lép a meglepett Zsuzsánna elé. Még
merészebb támadásra is van instructiójuk az irott szerepben. Csakhogy
arra már nem hágy nekik időt Giorgio.
Felugrik a kártyaasztal mellől, s beleordít Palestrina zsolozsmájába:
– Elpusztultok, ti vén gazemberek, ez istennő elől!
S azzal felkapja a két boros serleget s egyiket a másik után odavágja a
szereplőkhöz: az egyiket orron találja, a másikat gyomron üti; azok
«oimoit»-t ordítanak görögül s futnak ketten kétfelé hanyatthomlok: míg
Zsuzsánna nagy szemeket mereszt, majd elkezd szive szerint nevetni.
Ekkor lesz aztán belőle az igazi Méte! Az észrabló tündér.
Zsuzsánna, a ki nevet! Egy segélyére rohanó suhancznak a természetadta
elszörnyedésére nevet.
Giorgio még azt a kis eszét is elvesztette, a mit eddig megőrzött.
Háromféle mámor küzdött az elsőbbségért az idegei fölött, a bornak, az
aranynak és a kéjnek a mámora. Az utolsó került fölül.
Felkapta az asztalról azt az ezüst barbutánsisakot, mely félig aranynyal
volt telve, s oda rohant vele a tüneményes tündér alakhoz. Az magasan
állt fölötte, a chorus emelvényén: el nem érheté, csak felemelt két
kezével nyújthatá feléje a sisakot.
– Vedd! Ezt mind neked adom! Légy az enyim!
Wammana és a nagymester utána rohantak és megragadták a két karját.
– Hohó! Fiacskám! csitítá Wammana. Ezt nem adják pénzért. Ez Zsuzsána a
kinek a férje Joakim: gazdag és hatalmas világi főúr. Ezt nem lehet
megvenni, csak meghódítani.
A fekete kárpit egyszerre eltakará az egész fényes szinpadot. A félterem
homályában csak a hétágú candelaber sárga gyertyái pislogtak,
körülrajongva három denevértől.
Giorgio a homlokát tapogatta.
– Álmodtam-e most?
– Jer vissza az asztalhoz.
– Nem! Nem kártyázom többet. Adjátok elő az irást! Adjatok calamust a
kezembe. Tanítsatok meg a nevemet leirni. Aláirom a törvényeiteket.
Általános hahota kelt erre a szavaira.
Hahaha! Szegény fiú! Aláirtad te azokat már, kalamus nélkül. Aláirtad a
lelkeddel, a szived vérével.
A hahota még azután is hangzott, hogy a terem üres lett. A lovagok mind
eltávozának a terem ajtóin át, melyek a pillérek mögé voltak rejtve: még
az ajtókból is visszafordultak nevetni.
Szegény Abrekh!
– Szedd össze az aranyaidat, mondá Wammana a védenczének.
– Mit nekem most minden aranya a világnak? Add oda Iskariotesnek. Adja
vissza érte a czímeres gyűrűmet.
– Iskariotes eltávozott már, s a gyűrűdet vissza nem adja, a míg egy év
le nem járt. Jer öltözni. Siessünk. A Bummerin mindjárt éjfél után egyet
fog kongatni, s azontúl az utczákon járni tilos.
Wammanán kívül még a nagymester maradt ott a teremben, mely egyre
sötétebb kezdett lenni. A hány lovag eltünt a pillérek mögött, mindegyik
magával vitte a gyertyáját. A hétágú candelaberen kivül csak öt gyertya
maradt még a hosszú asztalon.
– Nos, Abrekh! dörmögé a nagymester, jőjj, és számláld össze a nyert
pénzedet.
– Mit számlálok rajta? Nem örülök én annak.
– Én sem örülök; hanem a szabályaink szerint minden nyereménynek a
tizede az asphaleiát illeti meg. Tehát add meg a dézsmát.
Ebbe meg kellett nyugodni.
– Az utolsó játszmát te vesztetted el.
– Ha csak az ötszáz zecchinot vesztettem volna benne!
– Hát még mit?
– Az egész lelkemet.
– Hajh fiam! Sokan elvesztették már azon a lelküket, hogy a Métét
meglátták.
– Fogom-e őt valaha föltalálni?
– Az csak te rajtad áll. Számláld a pénzt.
Giorgio nyeresége ötezer zecchinora ment. Abból ötszázat átadott a
nagymesternek. Ez a dézsma. Ezerrel tartozik még Iskariotesnek. Maradt
még háromezer ötszáz aranya. Mit fog ezzel a pénzzel kezdeni?
A pénzszámlálás alatt megkezdődött a kisértetek felvonulása. A kettős
oszlopsor mögött jöttek egymás után, egy-egy perczre előtünve lovagok és
hölgyek, álarcz a képükön, a gyertyát hátuk mögé tartva. Egész hosszú
sor vonult el a sekrestye ajtóig, a melyen kilépkedtek.
Ők hárman legutoljára maradtak.
Majd a nagymester is felvette a gyertyáját az asztalról és eltávozott.
– Jer átöltözni. Monda Wammana, kézen fogva Giorgiot s maga után vonta
azt a sekrestyébe.
Wammana hamar készen volt: neki csak a veres keresztes talárt kellett
levetnie, az alatt teljes öltözetben volt, de Giorgionak az egész női
maskarádát mind magára kellett szedni, s a sok füzés, kapcsolás alatt
annyi kérdezősködésre volt ideje.
– Te Wammana! Hol voltak azok az asszonyok addig, a míg előttünk a
chorusban, mint tündérek megjelentek?
– Ott ültek a lakománál velünk együtt folyvást.
– Hogyan? Nem láttam.
– Hát azok a vitézek, a kiknek a keresztjén három halálfej volt.
– A halálfejesek? És Zsuzsánna is ott volt? Az isteni Méte?
– Az ott ült melletted az egész lakoma alatt balfelől. Ő szelt le a
számodra a pávasültből, s meg is osztotta veled a falatot, a mitől te
undorodtál.
– Ő volt az? A ki mellettem ült. Az egy nő volt?
– Hogy nem találtad ki a termetéről?
Giorgio öklével ütötte a homlokát. Oh én kapubálvány! Hogy ezt nem
éreztem meg!
– Ördög volt, a ki kigondolta, hogy halálfejekkel takarja el az istenség
remekét!
– Látod: azt mi askéták megfordítva mondjuk.
– Hát te askéta vagy?
– Az én!
– És én egy csókot is váltottam vele a sisak száján keresztül! Ha én azt
tudtam volna!
– Hát nem néztél akkor a szemébe?
– De igen. Emlékezem már rá! Azok a zöldszinű szemek! Mintha a szivembe
lőttek volna. Az az átkozott halálfejes talár!
– Pedig lásd: nem volt rajta egyéb, mint az az egy palást.
Erre a szóra dühbe jött a fiú.
– Monddsza! Ki az, a ki most ezt a szolgálatot teszi ő neki, a mit te én
nekem?
– Légy nyugodt. A hölgyek egymásnak segítenek a toilettjeiknél.
– Itt van ő még?
– Nincs. Mi vagyunk az utolsók.
– De én még két gyertyát láttam égni az asztalon.
– Azok a mandolosz és az ő mandolinája gyertyái.
– A kik itt maradnak az ajtót bezárni utánunk? Kik azok?
– Ezuttal Sámson és az ő Delilája.
– S meddig maradnak azok itt?
– A legközelebbi Méte-ünnepélyig.
– Addig nem mehetnek innen el?
– Úgy hiszem, hogy nem szenvednek semmiben fogyatkozást.
– Ah, ha én egyszer az a mandolosz lehetnék!
Wammana nagyot nevetett ezen a jámbor felfohászkodáson. Elkészült a
védencze toilettjével.
Az akkori női divathoz tartozott a pájdli viselés. Egy jó öblös,
bársonyból készült és virágokkal kihimzett zacskót viseltek a nők a
karjukra akasztva, összehúzó szalaggal, abban hordták magukkal a pipere
szereiket, fésűt, kis tükröt, illatszeres üvegcsét. Az asphaleia
hölgyeinek még más fegyverük is volt a pajdliban. Valóságos fegyver.
Keletindiai gyilkos szerszám, mely arravaló, hogy pillanat alatt öljön.
Hasonló az amerikai boxerhez, melyet az ember a négy gyűrűjével a jobb
kezére felhúz. Minden gyűrűnek van egy tigriskörömalakú finom aczél
pengéje belül, mely a tenyérbe van rejtve. Ha valaki megtámadja éjjel a
gyaloghintóban hazatérő hölgyet, az nem ellenkezik, nem kiált segélyt:
engedi magát átkaroltatni, maga is átöleli rablója nyakát szelideden s
aztán a tenyerének egy összeszorításával úgy vágja keresztül a nyakát
egyszerre négy helyen, hogy az egy kiáltás nélkül marad ott halottan.
Ilyen nyájas, testvéri öleléssel gyilkolta meg Abu Szaid emir a bátyját,
Jakub khánt: az ő találmánya ez a tigrisköröm.
A többi czókmókot kihányták a zacskóból, s teletöltötték azt aranynyal.
Wammanának kardja volt és terczerolja. Éjjel ezeken a szűk utczákon
mindenre el kellett készülve lenni a hazatérő uraságoknak: a városban
ezerekre ment a száma az éjjeli vadászoknak, s azok a védtelen embert
tisztára levetkőztették. Mire a segélykiáltásra az őrszobából előjöttek
a fogdmegek, (s azok sem hagyhatták rögtön abba a diabolkát), akkorra
már üthették bottal a nyomát a rablóknak.
A nagy ócska épületben csendes volt már minden. Csak a patkányok
cziczázását lehetett hallani, a mint végig szaladgálnak a padláson.
Wammána maradt hátul, a Méte emléktábláját, mely a bejáratot álczázta,
helyreilleszteni.
György előre ment a lépcsőkön s a tolózárt megtalálva, azt félre húzta s
aztán kinyitá az ajtót.
A tulsó oldalon keresztbe volt tolva az örök lakat, az alatt keresztül
kellett bujni.
Az ajtóőr odujában nagy lakzi volt.
A hátramaradt mandolosz most öntögette le a kürtőn át a tányérokon
hagyott ételizéket, csontokat, narancshéjat. A patkányok vígan osztoztak
a fejedelmi lakomán. Nekik fejedelmi volt az. Odafenn nem juthatnak
hozzá, mert az éléstár falai vassal vannak bélelve.
A vak Sámson nem kergeti el a patkányokat a lakomájától. Vígan
szaladgálnak végig a mellén, a hosszú szakállán. Vijjongva ugrálnak
szélylyel s futnak fel és le a kürtőbe, mikor valaki jön ismét s a
szövétnekkel az odúba világít.
Bizonyosan benézett oda a víg társaságnak minden tagja, mikor elment
mellette s aztán mindegyik azt mondá magában: hogy «no, most már vak
Sámson ismét lát!» «Ha igaz, hogy van másvilág!»
Giorgio lángoló vérét egyszerre lehűté ez a látvány.
Egy penészszé vált ember, sárga halálfej arczczal, beesett szemodúkkal,
lélekzettelen felnyitott szájjal; teste belepve a bozonttól, mint a
vadállaté. Meghalt az alatt, a míg társai a paradicsom gyönyöreiben
dúskálkodtak.
Egy ember, a kinek itt kellett elmulni az örök sötétségben, azért, mert
kibeszélte a titkokat, a miket a házban látott.
A boltozatról folyvást potyogott alá a vízcsepp a kancsóba. Ki számlálja
a perczeket utána?