Eldobta a vítőrt a kezéből.
Aztán maga is ledobta az ezüst sisakot a fejéről.
– Tépjetek széjjel!
S ott állt az ismeretlenek társasága előtt, ifjui szépségének elragadó
pompájában, hasonló azokhoz a harczias angyalokhoz, a kik a triptica két
oldalán ki vannak faragva: egy egész világ ellen harczolni hivatvák;
arcza égett minden jó és rossz indulattól; szemeiből áradt a szenvedély:
ajkai csókra hivták a halált.
Dehogy tépték széjjel! «Chaire! Chaire!» hangzott feléje minden
oldalról. «Amin! Arkei!»[32] dörgött közbe a nagymester perdöntő szava.
Wammana pedig eldobva a fleurettet, odanyújtá a képét tanítványa elé.
– Ezt jól csináltad.
Györgyben egyszerre felülkerekedett a gyermeki naiv érzés; odaborult a
mester nyakába és sirva fakadt.
– Mért tetted ezt velem? Rebegé félig engesztelő, félig szemrehányó
szóval.
– Azért, hogy bemutassalak a társaságnak. Tudják meg, ki lakik benned.
Idu Abrekh! – Idu Czafénát Panéákh!
S ismét felhangzott a «chaire!» üdvkiáltás.
Lehetett szabad kitörést engedni a kebleknek: odalenn, a másik
szinházban a berekesztő zene járta. Öreg dob, kis dob, csinelli,
réztányér, trombita a megrepedésig igyekezett az utolsó nótát a publikum
fülében megörökíteni: a taps, lábdörömbözés, a fuora és bravo kiáltozás
elenyészteté az asphaleiában támadt zajt; még a vivók lábdobogását sem
vehették odaalant észre.
Most azután a leálczázott mester és tanítványa nem is tevé föl többé a
barbutánt a fejére.
Iskariotes, György segéde megdicsérte a vivó hőst: «Tudd meg, hogy a
legerősebb vivóval küzdtél ma itten.»
– De nekem megkétszerezte az erőmet a sértett becsület!
A nagymester ekkor odament Györgyhöz s pallosát kihúzva, annak a
lapjával érinté az ifjú vállát.
– Térdelj le, mint mathetes és állj föl, mint athletes.[33]
Ezt még csak meg hagyta történni magán.
Hanem a mint a ceremoniát folytatá a nagymester:
– Tüzzétek föl a mellére a keresztet: az élet kulcsát! erre boszúsan
kiálta fel a legény.
– Ugyan hagyjatok fel már a hókuspókuszaitokkal! Nem azért jöttem én
ide, hogy belőlem bolondot űzzetek. Elég volt már a komédiából. Én meg
hagytam magamat kereszteltetni égő alkohollal; meg hagytam magamat
traktálni Senakérib király idejéből fenmaradt lakomával, összeverekedtem
a saját mesteremmel. Nekem több nem kell a tréfából. Ha okosabbat nem
tudtok, ereszszetek haza.
– Ohó! Athletes Abrekh! monda a nagymester. Te azt is tréfának nevezed
talán, hogy elnyerted a társaságunknak négyezer zecchinóját? S most
azzal odább akarsz állni?
– Az is bizonyosan mind hamis pénz lesz, s ha hazaviszem zacskóstul,
akkor látom, hogy csupa játéktantuszt szedtem össze.
– A súlyáról megitélheted, hogy az mind igazi arany. Ha beletöltöd a
sisakodba, dolgot ád fölemelned. De ez még nem tied: azt ne gondold;
elébb még én velem kell megküzdened érte. L’hombre játékkal. – Te tudsz
a l’hombrehez?
– Tudok. De most semmi kedvem sincs hozzá. – Engem nem az arany szomja
hozott ide.
– Tudom.
– Tudhatod; mert te mondtad a fejemre a nevét, mikor tűzlánggal
megkereszteltek. Annak a pokolbeli szentháromságnak a nevét. Kettőt már
megismertem belőle. Ettem a Bafomet lakomájából; ittam a Jaldabahót
borából. Most a Métét akarom látni.
– Látni fogod. – Monda a nagymester. Csak legyen türelmed.
– Hát mire kell még várnom?
– Világosítsd fel a tanítványodat róla, mester! szólt az aranysisakos
Wammanának.
A Mentor aztán felvilágosítá a védenczét, hogy a Méte mysteriumait addig
nem lehet elkezdeni, a míg oda alant be nem végződött a komédia. Majd ha
a közönség kitakarodott, a komédiások is haza széledtek; mikor a
Bummerin[34] elkezdi az éjfélt zúgni; akkor elkezdődnek a «paradicsomi
viziók». Addig lehet l’hombret játszani a nagymesterrel.
A terem egyik falától a másikig fekete posztó kárpit volt húzva. A
boltozat félíve sejteté, hogy azon túl kell még lenni a folytatásnak.
Egy kisebb asztalt hoztak elé: ahhoz ült le a nagymester Györgygyel; új
kártyákat hoztak a számukra, a mik még ólompecséttel voltak lezárva.
Györgynek feltünt az, hogy az alsó szinház elcsendesültével az asphaleia
társasága meggyérült. A halálfejesek mind elhagyták a termet.