Az ajtózár nyikorgott: érte jöttek.
A két lovag ismét karon fogá s kivezette a nagy terembe.
A szemei kápráztak attól a látványtól, a mi reá várt.
Nem a kinzókamra; nem a rémséges csigás kötelek, nyujtólétrák, nem az
izzó rostélyok voltak elkészítve a számára, hanem egy lakomához
felterített asztal, olyan lakomához, a minőt Belzázár adott a
vendégeinek: mikor a láthatlan kéz felirta a terem falára a «méne, méne,
tekel, fáresz».
A hosszú asztal selyemdamaszttal volt leterítve s azon czifra tálakon és
szolgadeszkákon felrakva sültek, sütemények és déligyümölcsök. Egy
roppant vadkanfej, agyarastól, egész malaczok, czitrommal fogaik közt,
óriási sonkák, váralakú aranyozott pástétomok; furcsa figurákká fonott
pereczfélék, halformájú mézeskalácsok, csokoládé medvék, himes husvéti
tojások egész garmadával, egész kerek sajtok s az asztal közepén egy
egész páva, teljes tollazatában pompás legyezőjét szerteszét terjesztve.
Palaczkok és mindenféle alakú korsók nagy sokasága egészíté ki a lakoma
pompáját. A convivák mind ott ültek már az asztal körül, ezüst tányérok
és kelyhek voltak előttük: csak egy volt üresen; legfenn az asztalfőn
ülő nagymester baloldalán. A két lovag odavezette Györgyöt. A nagymester
inte neki, hogy üljön le.
György egészen meg volt igézve ettől a nagy kegytől. A rettegést
egyszerre a hála váltá fel a szivében. Az a gondolatja támadt, hogy
azokkal a törvényekkel csak próbára akarták tenni a lelkét, s most ime
kitüntetik. Ez a jutalma a becsület tudásának. Hiszen ezek víg
czimborák, a kik csak kötődnek az új bajtárssal, s aztán jól
megvendégelik.
A nagymester azt a kezét, a melylyel Györgynek inte, hogy üljön le,
felemelve felejté és olyan meghajlítással, hogy a néma jelnek el kellett
találni az értelmét. Ez kézcsókot jelent.
Ezt annál könnyebben megtehette György, mert a sisak a fején volt, s az
nem engedte, hogy az ajka is hozzá érjen a kézhez.
Midőn leült a székére, ismét inte neki a nagymester, a szomszédjára
mutatva. Ezt az intést annyival inkább elértheté, mert az asztalnál ülő
vendégek mindegyike példát adott neki. Mindenki megcsókolá a
szomszédját. – S minthogy mindenkinek fején volt az ezüst kondérsisak,
ez ismét csak olyan érczcsók volt, az agape hideg csókja: két ezüst ajk
csendült össze.
Feltünt az ifjúnak, hogy a baloldali szomszédja talárján a veres kereszt
halálfőkkel van diszítve, és azután végtül végig az egész asztalsorban
minden második lovagnak a keresztje ezeket a jeleket viseli. – Minő
megkülömböztetés lehet ez?
A visszás érzések közé, melyek egymást oly összefüggéstelenül
váltogatták a lelkében, egy-egy határozatlan kétely is furakodott: –
honnan kerülhetett ily pompás lakoma egyszerre erre az asztalra?
varázslat ez? ki itt a szakács? a pástétom sütő? S a töprengő kétséghez
hozzá járult egy érzéktalány. Valami kieszelhetetlen illat ütötte meg a
szagérzékét: mintha minden fűszerek és balzsamok aromái volnának
összevegyülve növényi és állati roha és penészszaggal.
A nagymester az ifjú vállára téve nehéz kezét, azt mondá neki:
– Úgy láss e lakomához, fiam Abrekh; hogy ez a Sabbath Passachkor
készült; most pedig vagyunk a «Thebet»-ben.
Csakhogy azt a két ünnepet épen nem ismeré a neophita. Az egyik esik
tavasz első holdtöltére, a másik deczember hóra (a héber naptár
szerint.)
Tehát azok az asztalon levő ételek legalább is nyolcz hónaposak!
Megtudta azt azonnal a metastes, a mint a legelső étek fogással
megkinálták.
A két lovag, a ki őt idevezette, nem ült az asztalhoz; rajtuk volt e
napon a hierodulos sora: az egyik az ételeket hordta körül, a másik a
bort töltögette.
Megnyitotta a lakomát a hímes tojás.
A mint azt feltörte György, annak a szederjes kék szine is meglepé: a
szagát visszatetszőnek érezte, s az íze fanyar volt és csipős. Először a
nagymester vett belőle s elkezdte a hímes héját lehámozni; aztán
négyfelé vágta késsel, s bedugta az arany lárván keresztül a szájába.
György is palástul vetette neki a gyomrát; nem sokat forgatta a
szájában; hanem lenyelte, a mit befalt. Tíz hónapos pereczet adtak neki
hozzá; jó fogai voltak; összeropogtatta. A többi asztaltárs is úgy tett.
A sajt egész telepítvénye volt az ugráló eleven lényeknek, s belül zöld
a penésztől. A nagymester abból is vágott egy darabot magának. György
követte a példáját. A posaj és penész nem riasztá vissza. A sajthoz
adtak neki esztendős pumpernickelt.
A sonka avas volt, a pástétom áporodott, a disznófej pézsmaszagú, a
sütemény dohos. Igazi másvilági lakoma: a milyennel a lelkek traktálják
meg a közéjük keveredett élő embert.
De annál jobban kelt utána a bor.
Az undorgásnak legjobb orvossága a bor. Az émelygés antitoxicona az
alcohol. A ki megutálta az ételt, az igyék!
Először az édes malváziai járta, azután jött a nehéz cyprusi; kristály
poharakból itták a rhénusit, hogy a szép aranyzöld szinében gyönyörködni
lehessen; a tokajihoz apró poharakat adtak, mindent helyrehozott a
franczia ámbraillatu muskotály: attól elfelejtette az orr az ételeknek a
szagát.
Minden poharat a körömpróbáig kellett inni. Maga a fejborító sisak
megkövetelte azt, hogy a ki iszik, a fejét hátra vesse: csak úgy
tölthette a szájába a bort, az ezüst száj tiltotta a szürcsölgetést.
S a vendégek virtust csináltak belőle, hogy egymásnak a gyomrát próbára
tegyék. Undorító adomákkal füszerezték azt, a mi a nélkül is poshadt
volt; s az volt a vitézebb, a ki az émelyítő ötletet még undokabbal
tudta visszavágni. Uri mulatság!
Mindenki elváltoztatott hangon beszélt: egyik erőtetett basszusban, a
másik fistula nyefegéssel, a hogy álarczos mulatságban szokták.
Györgynek csodaerős organismussal kellett birni: semmi sem ártott meg
neki, sem az étel, sem az ital, sem a putridus adomák.
Utoljára hordták körül a pávát. A fejedelmi lakomák legfőbb díszét.
E Junó kegyeltjéről elébb lehúzzák a bőrt tollastul, akkor a húsát
fűszeres páczba teszik s benne hagyják, míg a keleti borsok és
szekfűszegek egészen át nem járják: akkor megsütik s ismét ráhúzzák a
pompás tollazatú bőrét, szétterjesztett legyezőjével együtt, és úgy
tálalják fel. Aztán elteszik a jövő díszlakomára, meg az azután
következőkre, a míg csak benne tart.[29]
Legelőször az új vendéget kinálták meg a pávasülttel.
György nem tudta, hogy mi módon kell ahhoz hozzányúlni.
A baloldali szomszédja kisegíté a zavarából. Elől a begyénél
szétválasztható az aranytollas bőr, s akkor aztán lehet szeleteket vágni
a melle húsából. Egy darabot odatett a tányérjára.
György visszahőkölt tőle.
Ez mégis hyenafogra való étel!
A nagymester hahotával kaczagott rajta.
– No fiacskám, kapd be, míg el nem fut előled!
Valóban volt hozzá hajlandósága az ízes falatnak.
Eh! Hát oszszuk meg: sipegé vékony orrhangon a baloldali asztaltársa, s
ketté vágva a szeletet, a felét a saját szájába tömte.
Most aztán Györgynek sem lehetett finnyáskodni: meg kellett mutatnia a
bátorságát.
– Gyorsan utána ezt a pohár marsalait!
A többi asztaltárs is hasonlóul tett; kiki megosztá a maga pávaszeletét
a szomszédjával s frissen utána öblíté a tűzitalt. A marsalai expiálta,
a mit a páva vétett.
Giorgio győzte az ivást.
Vannak a természet által különös tehetséggel adományozott kivételek, a
kiket a magyarok ezzel a czímmel tiszteltek meg: «született korhely», a
kik rendesen nem isznak bort; de ha versenyre kerül a sor, az asztal alá
iszszák az egész czimboraságot.
Ilyen talentum volt György is.
Az ilyeneknek az a szokásuk, hogy mentül többet isznak, annál
figyelőbbek lesznek. Rendes embernek a bor megnyítja szivét, száját;
dalhoz kezd, kaczag, őszinte lesz, gorombáskodik: ezek a kiválasztottak
őrzik nyelvük hegyén a szót.
A zajos mulatozástól külömben a társaság minden tagja óvakodott. Azt
meghallhatta volna a szinházi közönség odaalant: megtudhatták volna,
hogy a fejük fölött egy másik szindarabot játszanak. Valami kisérteties
volt, a mint egy hosszú asztal vendégei ezüst lárvákkal az orruk előtt,
csendesen ürítgetik a kelyheiket s mert fülbe nem sughatnak, tehát
egymásnak a szájába suttognak.
Ez alatt a két hierodulos egy gömbölyű asztalt helyezett el a nagy terem
közepén, s egyúttal meggyújtotta a viaszgyertyákat egy függő csilláron,
mely épen az asztalra világított alá: az asztal körül alacsony székeket
raktak. Kártyázó asztal volt az.
Lakoma nem is lehet a nélkül tökéletes.
– Abrekh fiam; szólt a nagymester; állj fel és jőjj velünk kártyázni. A
mestered azt állítja, hogy értesz hozzá.
– Igenis: monda György. Wammana urammal szoktunk kártyázni; de mi csak
polturákban játszunk.
– Az itt nem járja, itt nincs más, csak arany pénz.
– Azt pedig én nem tudnám, hol vegyem?
– Majd megtanítalak rá. Mire való a pumpolás.
– Pumpolni?[30] Az bizony jó lehet. Csak volna kitől.
A nagymester odaszólt a jobbján ülő lovagnak.
– Iskáriotes! Mennyire taksálod ezt az ifju metastest?
– Ötszáz zecchinóra, dörmögé az az ezüst kondérja alól.
– De hogy fizetem én azt vissza? kérdezé György.
– Igen könnyen. Rád gazdag örökség vár. Az apád nagy úr s minden órán
meghalhat. Egy év mulva ezer zecchinot fogsz Iskariotesnek
visszafizetni.
– S ha akkor nem lesz ezer zecchinóm?
– Várni fog újabb esztendőt s megduplázza az összeget.
– De én irást sem adhatok a kölcsönről; mert a nevemet sem próbáltam még
leirni.
– Nem is szükséges. A kölcsönt becsületszóra veszed fel. S zálogul
csupán csak a pecsétnyomó gyürűdet adod át Iskariotesnek.
– A pecsétnyomó gyürűmet? Azt mondják, hogy ezen a családi czímerem van.
– Épen azért. Ha valamikép el találnál felejtkezni a becsületszavad
beváltásáról; ha eszedbe vennéd, hogy a nagykorúvá lett legénynek joga
van a suhancz korában felvett adósságait revocálni: hát akkor a
megtorlás rögtön utólérne, ennek a gyürűnek a segítségével.
– Meggondolom a dolgot.
(Végig ivott valamennyi borból és meggondolja, hogy elfogadja-e a
kölcsönt?)
– Hát jöjj oda és nézd a játékot.
A kerek asztalt már akkor körölülték a lovagok: az arany garmadákban
feküdt előttük. A «diabolkát» játszották, olyanforma játék, mint a
nasivasi, vagy a landsknecht.
A játékkártyák egészen másformák voltak, mint a minőkkel György és
Wammana szoktak játszani. Valódi régi XV. századbeli kártyák. Alakjuk
gömbölyű: a szineket állatok és virágok helyettesítik rajtuk. A coeur
«papagály», a carreau «nyul», a treffle «harangvirág» s a pique
«szegfű».
Szokatlan festésű kártyák nehezítik a játékot. Azokat elébb végig kell
tanulmányozni, a míg az ember bele okul, hogy az a három papagály
jelenti a «coeur ass»-t, s az egyformán felkalapozott «Dame» és «Knabe»
miben különbözik egymástól?
Egy lovag volt a banktartó, a többiek az ellenesek.
Az arany marék számra repült egyik asztal szélétől a másikra. Mindenki
némán játszott, az ezüst sisakok elrejtettek minden indulatkifejezést.
György ott állt a banktartó háta mögött, irigyen nézve, hogy gyülik meg
annak a tálában az aranyhalmaz.
A bor mámora nem kábítá el a fejét, hanem az arany mámora igen.
Azt mondá a nagymesternek:
– Hidd ide Iskariotest. Elfogadom a pénzt.
Iskariotes odajött a nagymester hivására.
Aztán átadott egy erszényt Györgynek, melyben tíz göngyöleg volt, vékony
halhólyag burokban, melyen keresztül csillámlott az arany: mindegyikben
ötven zecchino.
György pedig lehúzta az ujjáról a pecsétnyomó gyürűjét, s átadta zálogul
a kölcsönadónak.
Azt a szent pecsétnyomót, a mit kis gyermekkorában az anyja akasztott a
nyakába zsinóron, mikor elválaszták a gyermekétől. Nem a nagyobbik
fiának adta, a kisebbiket jobban szerette. És ő átadta ezt az ereklyét,
azzal a «Felsővadászi Rákóczy» czímerrel egy embernek, a kinek az arczát
sem látta, a nevét sem tudta.
Abban a biztos hitben tette, hogy ő most ezen a banktartón boszút fog
állni, s akkor aztán visszaváltja családi klenodiumát.
– El ne felejtsd, dörmögé Iskariotes: egy év mulva ezer zecchinot fogsz
visszaadni.
– Nem egy «év» mulva; hanem egy «óra» mulva.
Olyan bizonyos volt a sejdítésében.
A kártyázók közbe-közbe ittak is. Mindenik mellé oda volt állítva egy
zsámoly: azon pohár, melyet a hierodulosok a mint kiürült, rögtön
teletöltöttek ismét. Veres bort ittak. Tivornya végén a veres bor járja.
Ez a boroknak a királya, mely a többiek között igazságot tesz.
A mint egy lovag, a ki minden pénzét elvesztette, fölkelt az asztaltól,
György rögtön leült a helyébe.
Adatott magának kártyát s odatolt az asztal közepére egy göngyöleg
aranyat.
Az ő kártyája nyert.
A banktartó szótlanul odatette a másik göngyöleg aranyat a betétéhez.
György ott hagyta mind a kettőt, s újra kártyát adatott magának.
A második taillenál megint az ő figurája lett a nyertes. Ismét otthagyta
a megnégyszerezett tételt.
És aztán harmadszor is, negyedszer is benn hagyta a tételét.
Az ittas ember vakmerőségével játszott.
Mikor ötödször is kártyát kért, minden «arcz» felé volt fordulva. Nem
arczok voltak azok; csak lárvák, hasonlatosak a halálfejekhez: két sötét
üreg a szem, harmadik a száj.
Némelyik játszónak a keblén azok az ezüst halálfejek úgy szálltak és
emelkedtek, hogy azt csuda volt látni! Mi mozgatja azokat?
Az ötödik osztásnál is az ő kártyája nyert.
Már ezerhatszáz zecchino állt előtte az asztalon.
A nagymester meginté.
– Abrekh metastes. Most visszavonulhatsz.
Még csak ez az intés kellett neki, hogy teljesen beleszédüljön az
örvénybe.
A helyett, hogy a nyereségét beseperte volna s odábbállt volna vele, még
az erszényében levő többi kilencz aranytekercset is odadobta a többihez
s rekedten kiálta:
– Az egész bank!
Mindenki körülállta a kerek asztalt, a ki nem is vett részt a játékban.
Olyan csendesség volt, hogy onnan alólról fel lehetett hallani a
párdalt, a mit Hanswurst Colombinával énekelt.
A banktartónak is ugyanaz a figura jutott, a mi Györgynek: egy királyné.
Amannál volt Lucrétia, ennél Bethsábe.
A bankadó csendesen rakosgatta a kártyalapokat kétfelé. Egyet magának,
egyet a játszófélnek.
A bankadónak az az előnye van, hogy ha egyforma kártyák mellett mind a
ketten hasonló figurát kapnak: ő húzza be a tételt.
Neki jött meg a harmadik királyné: «Pentesilaë».
– Halloh! hangzott egész chorusban a nézők kiáltása. A bank nyert.
Ez az örömkitörés figyelmeztetheté Györgyöt, hogy itt neki mindenki
ellensége.
– Még nem, mondá nyugodtan. Még az én kártyám hátra van.
A banktartó felveté a kártyát, mely György részére következett.
Az volt «Helena». A cœur királyné.
Most aztán egyszerre az elszörnyedés hörgésére változott a chorus.
A cœur királyné a diabolkában preferance! Annak megint előnye van a
banktartó fölött.
A bank fel volt robbantva.
A banktartó felállt a helyéről s ott hagyta az ezüst tálát
aranycsomagaival együtt.
Most aztán már Györgynek gavalléri kötelessége lett magának elvállalni a
banktartást.
Odaült a megbuktatott helyére.
Ekkor azután valóságos dühvel indult meg a játék. Valamennyien egy
ellen. Minden mester egy tanítvány ellen.
Fel voltak ellene lázadva.
Ez a sárgacsőrű fiókmadár ide jön a vércsék közé s valamennyinek kitépi
a tollát.
És nem birnak vele. Mint banktartó is folyvást nyer.
S a mellett iszik. Minden osztás után iszik.
Hisz ez az ördögnek a legkisebbik fia.
Egyszer aztán egyike az asztalnál ülő lovagoknak rá kiállt Györgyre.
– Hohó! Abrekh! Te csalsz! Alólról húztál ki egy kártyát!
Erre György válasz helyett felkapja a zsámolyán levő poharat s úgy önti
az arczába a rágalmazónak a veres bort, hogy az annak a talárjára
egyszerre odafesti a keresztnek a negyedik ágát.
Erre mindenki talpra ugrált a kártyaasztal mellől. György pedig
összefonta a két karját a mellén s úgy nézett velük halálfej-szemet.
Azoknak mind kard volt az oldalán, ő pedig fegyvertelen volt.
«Peri thanátu!»[31] kiálták többen, kardmarkolataikhoz kapkodva. Feltünő
volt, hogy azok a lovagok, a kiknek a mellkeresztjén ezüst halálfejek
voltak, ellenkezőleg a kardhoz kapkodóknak a kezeiket ragadták meg
csillapítólag.
A nagymester közéjük lépett s igazságot tett.
– Állítsátok ki őket a középre, sértőt és sértettet; vívjanak meg
azonnal előttünk.
– Meg is vívok vele! kiálta daczosan György. Boszút állok ezért a
szóért. Csak adjatok kardot a kezembe.
A nagymester intésére két lovag, a ki a vívók segédjeül lett kijelölve,
megtette az előkészületeket. Elől bivalybőr vértet csatoltak rájuk, mely
ágyékon alól ért. «Dejszen keresztül megy az én kardom ezen a
bivalybőrön!» hetvenkedék a neophita és jobb karjukon a talárt
felgyűrték egész vállig, a jobb térden feltürték magasra, a balkezükre
pedig olyan keztyűt húztak, melynek nem volt semmi ujja.
A párbaj-segéd közlé a szabályokat Györgygyel.
«A keztyű a balkézen tiltja az ellenfél kardjának az elkapását, a
mellvért a nemes részekre irányzott szúrást; vitőrökkel történik a
vívás; csupán a fejet szabad találni.»
Györgynek eszébe jutott a mesterfogás, melyet Wammanától tanult: a
szemszúrás. Ez az, a mi a gyöngébb testalkatú vívót az erősebb fölé
helyezi, ha jól betanulta. A kit a szemén találnak, az hiába bir
Hercules erejével: egyszerre ártalmatlanná lesz.
Hanem aztán meglehetősen lehült a haragja, mikor a fegyvereket
előhozták, a melyekkel vívni fognak.
Fleurettek voltak azok: de gombbal a végükön. Ezekkel nem lehet
egymásnak a szemét kiszúrni: a gomb nagyobb mint a sisak szemnyilása;
amaz gömbölyű, ez pedig háromszögű.
– Tehát csak alakosdi vívás lesz belőle? kérdezé György a segédjétől, a
ki maga volt Iskariotes. (Az ujjára húzott saját gyűrűjéről ismert rá.)
Tehát nem megy élet-halálra?
– Valóban élet és halál az a vívókra nézve: mert a kinek a fejéről a
sisakot leütik, annak az arcza egyszerre el van árulva mindenki előtt.
Annak a nevét mindenki megtudja, s ez rosszabb rá nézve a halálnál.
Mind a két félnek kezébe adták a vítőröket, a nagymester háromszor a
tenyerébe tapsolt: azzal összecsaptak.
György jól felhasználta a mesterfogást; mikor ellenfele a quint parádból
egyszerre a fejszúrást irányzá, ő kardvédelem helyett hirtelen alákapta
a fejét, s a vítőrével alólról szúrva fölfelé odatalált az ellenfele
sisakján levő háromszögű lyukba, hogy annak az ezüst kondérja egyszerre
lerepült a fejéről.
Ott állt előtte Wammana.
Ő volt a sértő lovag: őtet öntötte arczul a veres borral; őt álarczozta
le a társaság előtt.