Egy veres üvegű olajlámpás, mely az erkélyről kinyuló sárkányfejű
esővizcsatornára volt akasztva, jelölte meg a szinházat, melyre
különösen szombat este a gyalog és hordszéken érkező látogatók
processiójáról is könnyű volt rátalálni.
Szinlapok ugyan még nem voltak, s azoknak a házfalakra felragasztása
épen nem lett volna megengedve; de ezt a hiányt bőven pótolta az a
hatásos intézmény, mely szerint maga az igazgató az előadandó darab
főszerepének jelmezében teveháton vagy szamáron lovagolva, bejárta a
főváros előkelőbb utczáit s a szögleteken a síppal, dobbal összegyűjtött
sokaságnak elmondá, hogy mi minden látni és hallani való lesz a mai
darabban, nem kimélve közben-közben a kukorékolást, károgást és orron
keresztül bocsátott hangokat. A primadonna jutalomjátéka alkalmával ez
maga is ott ült a nyeregben, a legpompásabb török jelmezében, mint a
háremherczegnő «Banice». Hasonló bemutatást követelt a Courtisan, a
Harlekin és a Pantalon: a főszerepvivők.
A hatóság bölcsen megtiltá a theatrum látogatását a tizennyolcz éven
alul levő ifjaknak; a mit azonban ezek azzal az egyszerű methodussal
játszottak ki, hogy női kantust öltöttek fel, s férfi kisérő karjába
kapaszkodva sasiroztak el az argusszemekkel őrködő policzáj őrei előtt.
Ennélfogva nem csak a páholyok és a parterre, de még a karzat is el volt
lepve feles számú női alakokkal; a kik közül a valóságos nőket csak az
által lehetett kiismerni, hogy a szinpadi trágárságokon azok nevettek
legjobban.
A Hanswurstszinház nézőterén leginkább csak álló helyek voltak; csupán a
hölgyek és rangbeli személyek kaptak szalmaszékeket: de azoknak nem volt
szabad támlánynyal birni, hogy tumultus esetén verekedő eszközül ne
legyenek felmarkolhatók. A páholyoknak a mellvédjei azonban kényelmesen
kinálkoztak ülő helyül; férfi és nő, kiki a maga módja szerint
használhatta azokat lovaglásra. Mind a két lábát lelógatni a páholyból
azonban parasztságnak tartatott, s a parterre közönség által kellő
repressáliákkal fogadtatott, a mik közé tartatott a lábtyük erőszakos
lehuzása.
Wammana úr az ő védenczével épen az alsó proscenium páholyban foglalt
helyet. György úrfi nem keverhette a mestert gyanuba. Wammanát mindenki
ismeré: daliás, széles vállú alakjáról, simára borotvált, kihivó
tekintetű creolszin arczáról, villogó szemeiről, kevély sasorráról, s a
lisztfehér franczia parókájáról, mely merész kivételt képezett a többi
gavallérok fekete allonge parókái közül. A páholyában szemközt ülő
hölgyecskének a kalapja alatt pedig senki sem sejtheté Conte Giunchi
Giorgiot. Kivált miután a legyezőjének is tudta hasznát venni.
Az apsisban felállított szinpad elejét festett kurtina takarta, melynek
mythologiai allegoriás mázolmányai fölött lebegett, két tenyerestalpas
angyal által tartva, a theátrumdirector nemesi czimere, alatta egy
szalagra irva: «Arma Straniczky». (A mit a bécsiek úgy olvastak, hogy
«Armer Straniczky».) Sileziai nemes úr volt.
Az armalis azonban nem akadályozta a nemes urat abban, hogy midőn a cseh
zenészek síp, dob és trombita hangicsálása után a czifra előfüggöny
felgördült s a nézőközönség közt a zaj igy-amúgy lecsillapult, saját
tillinkójának a billegetése mellett be ne vonuljon teljes Hanswursti
parádéjában: tudniillik egy fehér szamáron ülve; de háttal fordulva a
paripa fejéhez. Zöld kalapja, veres mándlija és sárga bugyogója, a nyaka
körül széles ránczgallérja volt. Széles csattos öv a derekán, abba
keresztül dugva, mint egy handzsár, a hírneves művészi kiegészítő
fegyverzet: a csettentyü (Pritsch). A haja két oldalt lenyirva s középen
csimbókba kötve.
A szinpad közepére jutva, a mint a közönség hallóh rivallása szóhoz
jutni engedé, a szamár elkezdett «iá» kiabálásokkal művészeti
tehetségének érvényt szerezni, a míg Hanswurst mester azt nem mondá
neki: «már most elég, most következem én!»
Akkor aztán, szamárhátról elmondá az egész programmot, mely a mai este
művészeti élvezetét képezni fogja. A Hanswurst utazása a kerek föld
minden tartományaiban, ugyanannyi alakzatokban: mint «nemes lovag,
magyar huszár, czigányasszony, kéményseprő, pávián, borbély, úridáma,
fejnélküli ember, veres barát, chinai mandarin, török basa és medve.»
Megelőzi ezt egy előjáték, melynek czime: «Harlekin pokolra küldetése.»
És egy pantomimia: «az ifjú Hanswurst születése és neveltetése.» Ez
alkalommal a feleségéről is beszélt Hanswurst mester: hanem ennek a
szövegéhez még nincs egészen hozzászoktatva a jelen korszak közönsége.
Az előjáték kezdődött azzal, hogy szembejön Hanswurst mesterrel Harlekin
és az ő pajtása Pierotto. Harlekin az ismeretes mindenszinű koczkákból
tákolt viseletben, Pierotto a hosszú újjas fehér ingben és lábravalóban.
Harlekin és Pierotto azt az olaszszal kevert teuton idiomát beszélik, a
mit az utókor kauderwelschnek hall emlegetni, mely hosszú időkön át a
comicum zamatját képezte a birodalmi fővárosban; ezzel szemben pedig
Hanswurst mester azt az igazi bécsi csőcselékjargont hozza érvényre, a
melynek kifejezései Adelungban fel nem találhatók. Ez tetszik nagyon!
Harlekin megrója Hanswurstot, hogy miért ül visszafelé fordulva a
szamáron? Igaz cavalière a zablájánál fogja a kabalát, nem a farkánál.
Hanswurst mester visszatromfol: «mit capiálják ezt a taliánok? Az én
lovamnak hátul van az armaturája».
A Harlekin kiváncsi megtudni, hogy milyen lehet ez a szamár-fegyver, a
mi hátul van? oda megy megnézni.
A közönség tombol és kaczag.
De tragicus vége lesz ennek a tréfának.
A szamár hátrarúg mind a két lábával. Ez az ő fegyvere.
A Harlekin «maustodt» esik hanyatt.
Erre a catastrophára a Pierotto is ijedtében arra a részére a testének
hanyatlik alá, a melyen ülni szokott.
A bugyogójában pedig egy hólyag van elrejtve, némi szines folyadékkal, a
hólyag elpukkan, s a tartalma végig festi a fehér bugyogót.[22]
Ezt a jelenetet aztán falrengető hahota követi a néző közönség részéről.
Pierottó olyan művészi praecisióval és naturalismussal játsza a
szerepét, hogy a hölgyek zsebkendőiket az arczuk elé tartják.
No most mi legyen a megölt Harlekinnel?
A háttérben van egy mészégető kemencze, melyet épen teljes működésben
tartanak a gyantapor és lycopodiumliszt faggyúgyertyán keresztül fujt
lángjai. Hanswurst mester intézkedésére ő maga és Pierotto
felnyalábolják a Harlekint s belelökik a mészkemenczébe; Hanswurst végül
magát Pierottot is utána löki a principálisának a pokoltűzbe. S aztán
meghajtja magát a közönség előtt.
Óriási tapsvihar! Mely eléggé meg van érdemelve. Ha tudniillik elég éles
felfogással birunk az allegoriai értelmét kitalálni. Ez a hazai művészet
diadala az idegen fölött. A múzsák templomát bitorló olasz Harlekint így
semmisíti meg a nemzeti vérből és húsból alkotott Hanswurst!
Erre két kalapácsütés a szinen kivül jelenti, hogy új scéna következik.
Jön Colombina, Hanswurst hitvestársa.
Széles nagy abroncsszoknya védelmezi csipőtől kezdve a termetét. Az
arcza ki van festve fehérre, pirosra. Fején tarajos főkötőt visel.
Keresi a Harlekint.
Hanswurst mester eleinte mindenfélét hazudik neki: utóljára megvallja,
hogy beledobta a vetélytársát a kemenczébe.
Erre Colombina sirva fakad.
Hanswurst mestert ez a jajveszékelés kihozza a sodrából. Azzal
gyanusítja Colombinát, hogy a Harlekin az ő szeretője volt.
Colombina erre az abroncsos baleinejának az előrészére tett kézzel
esküszik, hogy semminemű tilalmas viszonya nem volt a Harlekinnal.
Ezzel csak nagyranöveli Hanswurst mester féltékenységének sárgaszemű
dæmonát. Magát a szerelmi zálogot is gyanúba hozza.
Colombinának nem marad hátra más, mint magával a legreálisabb ténynyel
bizonyítani be törhetetlen hitvesi hűségét.
Nem! Nem! Annyira még nem ment a XVIII. század zsenije, hogy egy
teljesen empyricus maiensicai scenát hozzon a szinházi közönség elé, a
segítségül hivott maia egyelőre csak egy óriási nagy tojást szabadít elő
a vertugadine rejtekéből.
Ezt a tojást azután feltöri Hanswurst mester a csettentyűvel, s ime egy
teljesen felszerelt aprócska Hanswurst ugrik elő a tojáshajból.
Szakasztott olyan mint az édes atyja: janklija, bugyogója, krézlije. –
Ez a kis baba természetesen automat. (Ezt még az angol szinművészektől
tartották meg.)
Hanswurst kénytelen elismerni, hogy ez az ő fia.
– No ha a te fiad, akkor szoptasd te! mond Colombina. Tőlem elég volt,
hogy a világra hoztam.
S oda dobja az apja nyakába a gyermeket.
S a szegény Hanswurstnak, egész dajka módra hozzá kell látni, hogy a
csecsemőt nagyranevelje, a ki szemlátomást nő, dagad, embernagyságra
megnyúlik, kézzel-lábbal kapálózik, utóljára az apját üti agyba-főbe a
csettentyüvel.[23]
A közönség derültsége az őrjöngésig fokozódik. A férfiak a parókáikat
kapják le a fejükről s azokat lobogtatják, a hölgyek pedig nem győzik a
vállfüzőiket helyreigazítani a nagy nevetéstől.
E közben pedig Colombina asszonyság kezébe vesz egy kosarat, s elindul
puszedlit árulni a közönség között, hogy az ujszülött paszitájához
szükséges apróköltséget beszerezze.[24]
A közönség frenetikus lázban tombol.
Csak György nem nevette el magát egyszer sem az egész komédia alatt.
Egészen gyermeteg kedély volt még: olyan, mint a hajnalkavirág, mely
kinyitja a kelyhét a hajnalpirkadásra; de a tűző napsugártól
összezsugorodik. Áhitotta az ismeretlent: a nőt, s mikor megismerte
undorodott tőle.
Hány népdala van a magyarnak, mely ennek a meseszép érzésnek kifejezést
ad? Például ez:
«Fekete szemű menyecske,
Kérlek ne nézz a szemembe:
Meghalok szégyeletembe…»
Hát ez a másik:
«Ne nézz rám, ne nézz rám:
Mert megölsz engemet».
Kimondja, hogy megöl az asszonynak a szeme.
A fajban van ez az indulat.
A kutya úton-útfélen játszik a társával: az elefánt az erdők sűrűjébe
rejtőzik vele.
Wammana figyelemmel kiséré a védencze arczkifejezését, melylyel ez a
Hanswurstiádák sikamlós, leplezetlen tréfáit fogadta. Mikor a Colombina
leszállt a nézőtérre s jobbra-balra osztogatta a puszedlit, kaczér
negéddel védve magát látszatosan, de elkésve, az ölelgetések, a
kézzelfogható nyájaskodások ellen: kaczagva, sikongatva, dévajkodva,
tréfát tréfával fizetve; a hol nagy ezüst pénzt mutattak neki, ott az
igazi csóktól sem iszonyodott: elég, ha a száját megtörölte utána, s ha
egy-egy merész úr az ölébe rántotta, a deplacirozott vertugadin árulója
lett a jarretiersjeinek: György úrfi szemöldökei férfi ránczot vontak a
homlokára. A homlok mindig elárulja a férfit. Az viseli magán az igazi
nemkülömbséget.
Ez alatt a komédia a két Hanswurst, az eleven és az automat között,
véget ért, azzal az elmés megoldással, hogy az apa, megelégelvén a
kicsapongó magzatja kihágását, kapja magát, nyakon kapja a kölket,
belegyűri a tojáshéjba, a melyből kijött, rácsapja a tetejét, s
kigurítja a játékszinből. A mi nagy moralis effektust gyakorol a
közönségre; nem egy kegyes atya sóhajt fel eként magában: vajha én is
így tehetnék azzal a vásott kölyökkel otthon.
Azt az időközt, a míg ezután Hanswurst mester világkörutazási szerepének
első jelmezét, a német lovagét, felölti, kellemesen foglalja el a
polichinello: ez az elől hátul púpos törpe figura, nagy orrán pápaszem,
állán bibircsók, fején csörgő sipka. Még ez is az olasz komédia alakja;
de már a Hanswurstszinházban csak inasszerepet játszik. A Colombinát
kell neki felkeresni, hazakergetni, hogy öltözzék már át a következő
szerepéhez. Meglátja odalenn a publikum között, a mint puszedlit
osztogat. Keresztül ugrik az orchestrumon, s kereplővel a kezében kezdi
a hajszát a primadonna ellen. Az fut előle keresztül a néző tömegen. A
polichinello utoléri, elkapja az abroncsszoknyáját, a buffándli kapcsa
elszakad, az egész baleine a polichinello kezében marad: a Colombina
pedig előtünik a maga igazi Colombinajelmezében; a térdigerő, virágokkal
guirlandozott tánczrokolyában, balletszökésekkel ugrik fel a szinpadra,
s minthogy a polichinello még ott is üldözi a kereplővel, utoljára a
Colombina átszökik a proscenium páholy alacsony emelvényén: a
polichinello oda is utána akar mászni; de nem birja a nagy fejét,
hanyatt bukfenczezik.
A sylphidöltözetű Colombina védelmet keres a páholy vendégeinél:
odavetve magát a hölgy ölébe, ballerinák módjára, jól ügyelve leülés
közben, hogy a virágfüzéres rokolyáját össze ne törje: az úgy veszi
körül a mellszobrát, mint a pávát a kiterjesztett legyezője.
Az a hölgy pedig Giorgio.
A dévaj mima szemei egyenesen az ő szemébe tűznek, forró lehellete az
arczát perzseli: hosszú szempillái oly csábítón pislogatnak hozzá, a
mint ott ül az ölében.
– Nos? Tetszik? Ez, vagy a másik? Kérdezi a szinpadi tündér kaczér
negéddel: jobb kezének a két ujjával egy mézes süteményt tartva Giorgio
szájához, míg ajkai épen olyan közel érnek hozzá, s piros nyelvének a
hegye kitünik közöttük. Melyik puszedli kell inkább?
Giorgio félre fordítja a fejét.
– Ejh, hagyj békét madamenak. Csak nem vagy Sapphó, riad rá Wammana.
Nesze a puszedlid ára! (Egy tallért dobott a kosarába.)
– Á – á! szól Colombina, szemeit összehúzva, s száját kaczér nevetésre
elnyujtva. Ez monsieur! Ez garçon; mert elpirult!
Azzal Wammanának adta a csókocskát. Mindakettőcskét.
Aztán kiugrott a proscenium páholyból; olyan kicsinált ügyetlenséggel,
hogy a guirlandos rokolyákkal eltakarta az ott térdeplő polichinellot; a
ki aztán kiszabadulván, az elragadtatás pantomimikájával igyekezett a
közönségnek tudtul adni, hogy ő most a paradicsomból került elő.
– Hallod-e mester: ez a komédia engem untat; monda Giorgio.
– Hát milyen az asszony?
– Undok.
– Mert nem értesz hozzá.
– Én nem ilyennek képzeltem a nőt.
– Hát milyennek?
– A milyen a Méte. Te engem bolonddá tettél. Úgy bánsz velem, mint a kis
gyerekkel szoktak, a kinek paripát igérnek s pálczalovat adnak. Te nekem
azt igérted, hogy a Méte ünnepélyre fogsz elvinni.
– Hát hiszen ott vagyunk.
– Ördögöt vagyunk! Hisz ez komédiaház!
– S ez téged nem gyönyörködtet? Hisz ez művészet.
– Meglehet, hogy művészet. De ahhoz magasabb műveltség kell, hogy
ezekben az ostobaságokban gyönyörködjék valaki. Én azzal nem birok. Nem
tudom, hogy mi benne a tréfa? S te nekem nem a Colombinát igérted; hanem
a Métét!
– Tehát okvetlenül a Métét akarod meglátni?
– Minden bizonynyal.
– Hanem akkor nehéz próbákon kell keresztül menned.
– Bánom is én.
– Olyan esküt kell letenned, a mi egész életedre kötelez.
– Leteszem.
– A tűzkeresztségen is át kell menned.
– Ha más kiállta, én is csak kiállom.
– Törvényeket kell elfogadnod, a mik a világi törvényekkel teljes
ellentétben vannak: s mikor a Méte azoknak a végrehajtását parancsolja,
akkor föltétlenül engedelmeskedned kell.
– Ne papolj annyit! Én mindent megteszek, a mit te kivánsz, hanem engem
vigy oda, a hol a Métét meglátom.
– Ott vagyunk.
– Itt a komédiaházban?
– Itt a Bafomet templomában. Fejünk fölött van a Méte mysteriuma. Ez a
Hanswurstház csak az álczája a mi ünnepélyünknek. Arra való, hogy a nagy
közönség a szent Hermandad és az inqusitio figyelmét lekösse. Az egész
spionage mind azt lesi, hogy mit csinál, mit mond a Hanswurst? Ez a
legmagasabb szemfényvesztés. Mikor a Hanswurst elkezdi a sokféle
metamorphosisait, akkor a commilitones szerteszét a páholyokból
felmennek a felső terembe s hagyják a közönséget tombolni, röhögni ide
alant. A páholyoknak függönyeik vannak: azokat le lehet bocsátani. A mi
a kárpit mögött történik, ahhoz senkinek semmi köze. Akarod még?
– Akarom!
György kezét nyujtá a mesterének. Az a kéz forró volt és nedves; hanem
azért észrevette a mester, hogy a tanítványa reszket. Lázban van.
– Csak addig várunk, míg a komédia megkezdődik; s a közönség figyelmét a
scurrilitások leigézik.
A síp, dobszó rákezdte; Hanswurst előjött, mint keresztes vitéz,
Pantalon, mint obligát polgárférj, a kit mindig megcsal a felesége,
Colombina. A közönség belejött a kaczagásba. A páholyokban elkezdték a
függönyöket lebocsátani. Wammana azt mondá a védenczének:
– Most mehetünk.