A páholyok mögött volt egy szűk folyosó. Abból megint nyilt egy másik
folyosó, a mit aztán elzárt két egymás mellé szorult ajtó. Mind a két
ajtó zárában benne volt a kulcs.
Ezek a közönség kényelmére vannak rendeltetve: azt jelentik a zárban
hagyott kulcsok.
Csakhogy a jobboldali ajtónak a kulcsa valami elátkozott praktikával
lehet szerkesztve, mert az akár jobbra, akár balra fordítja az ember,
semmikép sem nyitja ki a zárát: elfordúl tízszer is egymásután; az ember
érzi, hallja, hogy jobbról is balról is csattan a zárnak a nyelve; de
csak nem nyílik ki. A mellette levő ajtó pedig az első kulcsfordításra
engedelmeskedik. Annál fogva mindenki békét hagy a jobboldali ajtón a
kulcsforgatásnak, s választja a baloldalit.
A kik a «ház» titkaiba be vannak avatva, tudják a fortélyát a
bösztörzárnak s azok előtt felnyílik az ajtó, mely egyszerű fából van, s
beléphetnek a szűk folyosóba, melyet az ajtó elzár.
Wammana előrebocsátá a tanítványát.
A rejtett folyosó végén egy olajlámpa pislogott. A falak csillámlottak a
penészes nyiroktól, mely a szellőzetlen odúkat el szokta lepni. A mi fa
volt a folyosón: az ajtófél és lámpaczölöp, fekete penésztaplóval volt
behúzva s a szögletekben túltengett a sárga pinczegomba. A márvány
padlatra lehullott penészhóban meg lehetett látni a lépések nyomairól,
hányan haladtak végig a folyosón legközelebb. Még csak egy szelelő lyuk
sem volt; a levegő fojtó, nehéz és búszos, mint egy sírboltban.
A tulsó végén a szűk gádornak a pislogó olajlámpa alatt volt egy tömör,
kovácsolt vasajtó: küszöb és ajtófél gránitból. Két lyuk a gránit
ajtóragasztókba fúrva, képezte az ütközőket, a melyeken keresztül volt
dugva az érczrud a rézkarikákkal, a mik az örök závárt képezték.
Az ajtó mellett volt egy szűk czella: épen olyan magas és mély, hogy egy
ember állva és fekve elférhessen benne.
Abban lakott egy ember. Egy vak ember. Az volt a závár őre.
A léptek hangjára előbújt az odújából. Rettenetes alak volt. Haja,
szakálla, mint egy összecsapzott kócztömeg, takarta testét, a mire nagy
szüksége volt, mert az öltöny lemállott róla; csak egy pokróczdarab volt
az egész takarója: arcza fakó volt s annyira a csontjaihoz aszott, hogy
inkább hasonlított egy halálfőhöz; csak a lezárt szempillái voltak
veresek, s a kék erek a halántékain mutatták lüktető veréssel, hogy él.
– Nos, hát vak Sámson, hogy megy az élet? szólt a nyomorulthoz Wammana.
Az odúlakó hangja inkább hörgés volt, mint beszéd.
– Vége felé. Nem sokára látni fogok. Fulladozó köhécselés kisérte a
nehezen mondott szavakat.
– Legyen neked a te hited szerint.
György borzadva tekinte erre a pasquilljára az emberi lénynek.
– Micsoda ember ez itt?
– Ez a «Korax.»
– Mit jelent az?
– «Ajtósarok.»
– Miért hivják így?
– Azért, mert ő senkinek nem nyitja ki az ajtót, nem látja a betüket a
karikákon, a miket én most egymás mellé állítok. Az ő feladata, a mint
mi beléptünk az ajtón, ismét keresztül tolni a vasrudat a karikákon, a
mikor azok saját súlyuknál fogva ismét maguktól összevissza fordulnak a
rúdon.
– De hisz akkor mi nem tudunk ezen az ajtón visszajönni.
– Annak is megvan a módja. Ez a vasajtó nem csak kifelé, hanem befelé is
nyílik. Belül aztán csak egyszerű keresztrúd zárja el, a mit mindenki
félretolhat, a ki vissza akar térni.
– De ilyen formán, mikor mindenki visszajön, a vasajtó nyitva marad.
– Ne féltsd te a vasajtót! Akkor megint az utolsó kijövő után bezárja
azt a «mandolos».
– Hát az mit jelent?
– «Závár».
– S az a mandolos akkor ott marad bezárva a külső zárral, míg újra rá
nem nyitnak?
– Igen.
György oda volt büvölve a gyászalakhoz. Vánszorgáskor lecsuszott a vak
ember térdéről a pokrócz, s előtünt a nehéz láncz, mely bokáira verve s
a falba erősítve őt fogva tartá ezen a helyen: az is veres volt már a
rozsdától.
– Ez az ember büntetésből van itt? kérdé György.
– Igen. Áruló volt az «asphaleia» ellen.
– Mi az?
– Szövetségünk neve: «vészmentesítő.»
– S az árulásnak nagy büntetése van?
– Azt is jó lesz előre tudnod. Ez az ember el lett itélve megvakításra s
holtig való fogságra.
– S megengedik a törvények, hogy ezt tegye valakivel az asphaleia?
– Nekünk saját törvényeink vannak. S azokat neked is el kell fogadnod.
Gondold meg. Még most visszafordulhatsz az ajtóból. Ez az ember itten
dali legény volt, mikor idekerült. Nem viszi már soká. Kikopik belőle a
lélekzet. Ő azt hiszi, hogy az lélek. Helyébe másnak kell kerülni. Vess
számot a magad lelkével; s ha félted, ide ne hozd.
– Nem félek semmitől.
– Akkor lépj be az ajtón.
A vasrúd kattogva húzódott keresztül a rézkarikákon, elhagyva az
ütközőt; a vasajtó feltárult.
György még egy pillantást vetett a vak ember odújára.
– Honnan kap ez ételt és italt?
– Két kürtő szolgál az odujába: egyik fölfelé, másik lefelé. A felső
kürtőn át szórják le neki az ételhulladékot s ezeken ő elélődik, a míg
ismét szórnak le valamit. Az italát pedig összegyüjti a kőkorsójába. A
padmalyról víz csepeg alá, minden perczben egy csepp. Egyúttal klepsidra
is, számlálhatja rajta a perczeket, órákat, napokat.
– S ki az, a ki a kürtőn át leszórja neki a hulladékot?
– Az a «mandolos».
– Az is büntetésből van ide bezárva?
– Hahaha! Majd megtudod azt, hogy mért van az ide bezárva! Az a jutalom.
Pályadíj! Hahaha!
A kaczagást elfojtá az ajtócsörömpölés.
A vasajtón túl egy csigalépcső következett, mely valahonnan felülről
kapta a világosságot. Wammana elől ment, György a nyomában, míg egyszer
aztán véget ért a csigalépcső, elzárva egy márványtábla által, melyen a
Méte alakja volt domborműben kifaragva.
Wammana megnyomta a tenyerével a márványlapot, melyre az könnyedén
félrefordult.
– Beléphetsz: mondá Györgynek, maga előtt bocsátva őt.
Valami sekrestyeforma volt, a mit György maga előtt látott. A lépcső
félhomályát felváltá valami szembántó lobogás. A közepén állt egy nagy
rézmedencze, a mellett volt egy magas vert ezüst amphora, melynek szűk
torkán jött fel a lobogó fény: borszesz égett benne. Ez a csalfa
világítás minden alakot reszketőnek tüntetett fel: hol előtüntek, hol
hátramentek a homályba.
Négy férfialak állt a háttérben: mindegyiken válltól sarkig érő fehér
talár, elől a veres kereszttel, de a melynek nincs negyedik ága: a
gnosztikusok hitregéje szerint a mankóvá alakult kardmarkolat: egy nagy
T betű. Fejeiket a templomosok által használt barbutansisak fedte: kerek
bogrács-alakú ércz föveg, mely állig lejön, elől három nyilással a
szemek és a száj számára. Három alaknak ezüstből volt a sisakja, egynek
aranyból. Hosszú, egyenes kard volt az oldalukra csatolva, egyszerű
szőrkötélen.
– «Méte es is», szólt Wammana a küszöbön átlépve.
– Ave frater, dörmögé rá a négy alak.
György szilárd léptekkel járult eléjük.
– Te vagy a «mathetes?» kérdezé az arany sisakos.
– Mi az? kérdezé vissza György.
– «Tanítvány».
– Az vagyok.
– Akarsz az asphaleiába fölvétetni? Tudod mi az?
– Tudom. Akarok.
– Akarsz titoktartást esküdni, hogy semmit abból, a mit közöttünk
hallasz és látsz, senkinek egy szót is el nem árulsz?
– Becsületszavamat adom rá.
A négy férfi valami idegen nyelven kezdett el egymás közt beszélni, a
melybe Wammana is beleszólt.
Végre a főnök kimondá a határozatot.
– Merész thesis volt, a mit a mathetes fölállított: méltó arra, hogy
mint dogma a sanhedrin által megvitattassék: «vajjon erősebb ligamen-e a
becsületszó, mint az eskü?» Egyelőre az esküt kell tőled követelnünk.
– Jól van, leteszem azt.
Erre mind a négyen kihúzták a pallosukat s azokat keresztbe téve a
rézmedencze fölött, odahivták Györgyöt, hogy tegye rá a kezét, a hol a
kardok csillagot képeznek s mondja el utánuk az esküformát.
Mikor azt egy nagy kapcsos könyvből felolvasá a tanítvány előtt Wammana,
György hangosan felkaczagott rá, és aztán nevetve mondá el az esküt.
«Én Giunchi Giorgio, a ki nem hiszem, hogy Giunchi Giorgionak hívnak,
esküszöm a Jaldabahóthra, a kit nem hiszek, hogy van a világon, hogy el
nem árulom a Méte titkait: nem azért, mert istenasszony; hanem azért,
mert asszony; nem azért, mert a büntetést félem, hanem azért, mert a
becsületemet féltem.»
Így mondta utána az esküt.
A négy érczsisak alatt egyszerre felhangzott a kaczagás. A meglepetés,
az elégült kaczaj hangja.
– Ez lesz a mi emberünk!
– Ez a derék mathetes!
– Ebből lesz a mandalos.
– Elfogadod-e a tűzkeresztséget? kérdezé a főnök.
– Ha más átesett rajta: én is elviselhetem, monda György.
– Mi legyen a neve? kérdé a rendmester Wammanától, a keresztapától.
– «Abrekh.»
– Jól van! Legyen Abrekh; akkor lesz belőle még majd
«Czafénáth-Panéák».[25]
Erre intének Giorgionak, hogy vetkőzzék le.
Női öltöny volt rajta, az akkori divat szerinti vállfűzőt se felvenni,
se levetni nem lehetett segítség nélkül. Wammana teljesíté védenczénél a
komornai szolgálatot. Akkor azután egy érczfényben csillámló leplet
borítottak a fejére, mely sarkig betakarta: hasonló szövetű harisnyákat
húzott fel Wammana az ifjú lábaira egész térdig.
Mind a lepel, mind a harisnyák asbest szövetből voltak.
Akkor aztán odaállíták a rézmedencze közepébe a neophitát.
A nagymester felvevé a kancsót a lobogó borszeszszel s eldörmögé a
formulárét.
«Én keresztellek tégedet a Bafometnek, a Jaldabahótnak és a Métének
nevében Abrekhnek.»
Azzal a fejére tölté az egész kancsó borszeszt, mely végig futva a
leplen, egyszerre lángba borítá az egész alakot; a medencze fenekére
konyhasó, chlorstrontium, rézsav és szalamia volt hintve, mely a tűz
közé vegyülve, zöld, sárga és rózsaszin szikrazáport lövellt körül: ezek
között állt a felavatott tanítvány.
Érezheté a körülnyaldosó láng hőségét, láthatá a szöveten keresztül a
szinváltóztató szikraözönt; de azért a lepel alatt egy hajszála el nem
perzselődött. Csodának tartá a mi vele történik. – Asbestnek soha a
nevét sem hallotta.
– Lépj elő! Monda neki a nagymester.
György, a medenczéből kilépve, bámulva látta, hogy minden lépténél
lángnyomok maradnak hátra: a szikrák pattognak a talpa alatt.
Ekkor levették róla az asbest leplet.
Még el volt kábulva a borszesztől, melyet belélegzett. A szemei
kápráztak.
– Charié Abrekh! monda neki a nagymester, a kinek még mind az öt újja
hegyén kék lángok tánczoltak. (Annak is asbest keztyűje volt.) György
bátran megszorítá a felé nyujtott tüzes kezet.
A többiek is kezet szorítának vele. Mind az öten.
György félmámorában azt hitte, hogy a mióta ő a tűzkeresztségen átment,
azóta a számok is megszüntek számok lenni. A 4-ből 5 lett. Azt már nem
érte utól az esze, hogy az ötödik alak a keresztes talárral és az ezüst
sisakkal az ő mestere Wammana.
A kézszorítások és üdvözlések végeztével őtet is felpalástozták:
csakhogy az ő talárjáról még hiányzott a veres kereszt. Azután egy ezüst
sisakot tettek a fejére, mely az egész arczát eltakarta. Úgy észlelte,
hogy a sisak igen vékony dongájú és könnyű. Ez aligha tartaná fel a
kardcsapást.
Azzal az egyik lovag felnyitotta a sekrestye ajtaját s kivezette rajta a
tanítványt.
György egy góth boltozatú nagy termet látott maga előtt; melyben a
legelső látvány, mely figyelmét megragadta, egy hosszú asztal vala,
fekete szőnyeggel leterítve. Azon volt egy hétágú gyertyatartó, minden
ágában égett egy viaszgyertya.
Az asztalt végtől végig ülték hasonló talárba öltözött, és ezüst
sisakkal letakart alakok, mint a minők Györgyöt ide vezették.
Mindegyik előtt égett egy gyertya.
– Idou Abrekh! Monda a nagymester, bemutatva a gyülekezetnek a
neophitát.
Arra mindannyian mormogva üdvözlék.
– Chaire! Chaire Abrekh!
Azzal mindenki leült a helyére. A nagymester elfoglalta az emelvényt az
asztalfőn. Az ifjút az asztal végére állíták.
Mikor végig nézett az ülő alakokon, feltünt neki, hogy azok közül
többnek a mellén levő kereszt három szára egy-egy ezüst halálfőn
végződik: egy halálfő a jobb mellen, a másik a balon, harmadik az övön
alul. Mire való ez a megkülömböztetés?
A nagymester ezüst kalapácsával egy előtte levő harangra ütve, jelt
adott a gyűlés megnyitására.
– Hozzátok elő a «Syngraphét».
A Syngraphe volt az asphaleia törvénykönyve: abban volt megirva a
«nomos».[26]
A nagymester jobbján ülő presbyter felnyitá a törvénykönyv kapcsait, s
feltárta annak kezdő lapját.
– Hallgasd meg a mi törvényeinket Abrekh, monda a nagymester. Ha aláirod
őket, beléphetsz a homiliába[27] és azok szerint élsz; ha nem irod alá,
kivül maradsz és hallgatsz.
A presbyter felolvasá a nomos paragraphusait egyenkint.