A bécsi császári régiségtárban láthatni azokat a gombalakú ezüst
pénzeket, a melyeken egy koronás asszony alakja körül ezen szavak
olvashatók: «Mete – es – is». A betük arab irásjegyek; de a szavaknak
arabul semmi értelme nincs.
Hát az «örök závárt» ki ismeri?
Egy érczrúdnak, mely egy vasajtó két ütközője között keresztül van
tolva, nyolcz elforgatható rézkarika van a közepén. Ezek akadályozzák,
hogy akár az egyik, akár a másik ütközőből kihuzható legyen a rúd vége.
A vasrúdnak nyolcz rendetlen sorban berótt foga van, melyeknek a
rézkarikák belsejében ugyanannyi vágány felel meg. Ha mind a nyolcz
karika úgy van elfordítva, hogy a kivülről nem látható hézagok a vasrúd
fogába mind egyszerre bele találjanak, akkor a tolózár rúdja kihúzható
lesz az egyik ütközőből s a vasajtó felnyilik. De a ki ennek a titkát
nem ismeri, elforgathatja azokat a karikákat napestig, az örök lakat nem
enged.
Mindenik rézkarikán van hat betű; azok közül kell egynek-egynek úgy
sorakozni a szomszédjával, hogy ez a mondat jőjjön ki belőle: «Mete – es
– is». Akkor ki van nyitva a tolózár.
Ki volt az a Mete? Hogy kisért az még a XVIII. század elején is Bécs
városában?
Négyszáz esztendő választja el III. Károly király idejét attól a kortól,
a melyben a templomos rendet kiirtották. Moley Jakab és társainak hamvai
fölött új réteget teremtett az örökalkotó fű, ott a Szajna szigetén, hol
a máglyán megégtek. A föld megbocsátott nekik; vétkesek voltak-e vagy
nem? azt az ég tudja.
Meglehet, hogy mese volt az egész Bafomet-cultus; az ophyr-dogma, a
Mete-imádás, a miért a templomosokat az autodafé elé állíták.
És – négyszázesztendő mulva megint divatba jött – ez a mesemondás.
Először azt hiresztelték, hogy a szabadkőmüvesek tartják titkolózó
gyülekezeteikben a Mete-ünnepet.
Azután megfordították a nyárs hegyét s azt hajtották, hogy a jezsuiták
ünneplik a Bafometet: a kik a pápai hatalmat akarják megbuktatni.
Valaminek kell lenni a dologban; mert minden ember beszél róla. S hogy a
policzia nem birja őket felfedezni, ez csak arra mutat, hogy nagyon jól
tudnak titkolózni.
Hisz annak a jámbor bécsi policzájnak a nélkül is annyi a dolga! Neki
kell felügyelni arra, hogy a Hübschlerinek nem viselnek-e olyan köntöst
és fejdiszt, a minő csak előkelő hölgyeknek van megengedve; és ellenben
viszontag, ha az udvarnál egynémely felötlő párizsi vagy londoni lafancz
divatra kap, a policzájnak kell gondoskodni róla, hogy ezt a «megrótt»
divatot a Hübschlerinek kapják fel, s ezáltal az úri dámákat
visszariaszszák tőle. – A policzáj feladata a bécsi csodatanyák légiókra
osztott csavargóit esztrengára szorítani; az utczán beszélgető gyanús
emberek után leskelődni; a csapszékekben a bort és sört megkóstolni:
nincsenek-e tulságosan præparálva? Szimatolni a tiltott eredetű dohány
után; megakadályozni a diákok és mesterlegények közötti verekedéseket;
elhallgattatni a csendzavaró kiabálást az utczán; előkérni a
jövevényektől a passusaikat. S mindezen nehéz feladatokhoz még egy
újabbkori Isten csapása: a szinészet!
Ez most kezdett Bécsben is divatba jönni.
Hiszen komédiások azelőtt is bőven sarjaztak a szép császárvárosban,
ebben nem volt soha fogyatkozás: de azokat könnyű volt ellenőrizni, az
ilyen gauklerek az utczák keresztezéseinél, a vásárpiaczon a szabad ég
alatt komédiáztak, bukfenczeztek, danoltak; de a mit danoltak, azt meg
lehetett érteni; a kit mulattatott a tréfa, röhögött rajta, a ki
kényeskedett, bedughatta a fülét s odább mehetett. De ezek az újmódi
komédiások, betanult, de le nem irt darabokat adnak elő, a mik tele
vannak kétértelmű kifejezésekkel, a policzáj hiába fülel, csak akkor
veszi észre, mikor már a finom közönség kaczagni kezd, hogy valami
czélzatos scurrillitás lett elbocsátva. S ezeket nem lehet kitolonczozni
a városból, mert igen magas körök pártfogásában részesülnek, a piaczról
sem lehet kiszorítani, mert e czélra feldekorált termekben tartják az
előadásaikat: előre fizettetett entrée mellett. A parterret előkelő
gavallérok tartják megszállva, a kik a spiczlit[18] kilökik, ha
felismerik. Mindössze is annyit tehet a jámbor policzáj, hogy a
komédiaház ismeretes bejárata közelében helyt foglal, s ha jön diák, azt
galléron ragadja s figyelmezteti a rektori tilalomra s ha jön fiatal
hajadon, a szüzek ismertető jelével, selyem vagy bársonyszalaggal a
hajában, azt nyájasan visszakergeti: «hohó! Jungfer, a Harpendlin[19]
nem arra való, hogy a Hanswurstnak mutogassák!» Hanem midőn gyalog
hintóban érkezik valaki, uraság vagy asszonyság, akkor a policzáj szépen
a kapubolt alá huzza magát és félrefordítja a fejét. Külömben is hiába
erőtetné meg az observáló tehetségét, a komédia látogatói álarczosan
jönnek, nem mindnyájan, de azok, a kik nem kivánják köztudomásra hozni,
hogy szinházba járnak. Az álarcz mögött szabad nevetni is és lehet
elpirulni is.
A komédiaház abban a részében volt a városnak, mely a régi bástyákkal
együtt az újabbkori pompás új Bécs kedvéért eltünt a föld szinéről;
szűk, görbe, partnak hágó utczában, a hová csak gyalogszekérrel lehetett
az úri világnak eljutni. A többi ódon, magastetejű házak közé
beszorítva, állt egy háromemeletes épület, hátuljával a bástyának
támaszkodva, a mely oldala már csak egyemeletesnek látszott, egyetlen
nagy gömbölyü ablakkal a közepén, a mit soha sem látott senki felnyitva.
Az utcza felöli homlokzata a háznak egész építési modora által
megkülömbözteté azt a többiektől: a csúcsives kapubolt fölött volt egy
rácsos erkély, melynek tartója egy nagy szörnyeteg fej volt. Férfiarcz,
macskafülekkel, hosszú bajuszszal és kecskeszakállal. Ezt tarták Bafomet
jelképének.
Az erkély márványkőből volt s annak a középső oszlopán volt kifaragva
szívalakú paizson az egy újjával felemelt kéz: a templáriusok
szimboluma, egyik oldalán az erkély melletti falnak látszott mély,
bevésett munkában egy nőalak, egyik kezében a serleg, másikban az «élet
kulcsa», mellén az örökkévalóság láncza. Ez a «Mete». A másik oldalán a
falnak volt hasonló vésmunkával körvonalazva egy kigyótól körültekert
férfialak, kezét egy oroszlánfőn nyugtatva. Ez a «Jaldabahot».[20]
Az erkély mögött volt két nagy góthidomu ablak, s azoknak a csúcsiveit
összekötő homlokkövön látszott domborműben a «világsárkány», mely egy
gyermeket elnyel.[21]
Az egész házat nem lakta senki. Kisértetjárta hírben állt. Azt beszélték
róla, hogy a templomosoké volt valaha, azután a János vitézek örökölték;
később katonai éléstárnak használták; de annak sem volt jó, mert a
patkányok mind megették benne a pumpernikkelt. Nem is lehetett volna
rendes, okos emberek számára lakásnak használni, apró czelláival, óriási
nagy termeivel, chorus forma emelvényeivel; a folyosóin pedig fényes
nappal is el lehetett tévedni, s voltak rajta olyan vasajtók, a miket
soha senki sem tudott kinyitni.
Egy szóval, nem lehetett ezt egyébnek használni, mint theátrumnak; hanem
annak tökéletes volt.
A földszinti nagy terem: egykor talán kegyes ájtatosság szinhelye,
egészen átalakítható volt nézőtérre; a körülfutó karzatra nyiló czellák
jók voltak páholyoknak, az apsis, (a pogány basilicáknál a tribuna)
egészen alkalmas volt szinpadnak.
E földszinti terem fölött kellett még egy emeletinek is lenni; a góth
pillérek oszlopfői el voltak takarva keresztbe épített gerendás
padozattal. Ki cselekedte ezt a barbár toldozást? a Johanniták-e vagy a
magistratus? vagy talán épen maguk a templomosok? Azt mondják, hogy az
utóbbiak tették. Az a felső emeleti terem lett volna a szentségfertőző
orgiáiknak a szinhelye.