Péter halkan nyitotta fel az ajtót s súgva jelenté:
«Jön a filiszteus!»
Erre a szóra a mentor és a növendék egyszerre felugrott a kerevetről.
– Gyorsan! Be a kápolnába! Énekeld a litániát! György úrfi és a viczéje
rohant a kápolnaajtónak. – (A kegyes neveltetéshez az is megkivántatott,
hogy házi kápolna legyen helyben.) S azonnal megkezdődött odabenn az
éneklés. Mire a filiszteus benyitott a pipázó ajtaján, már a legénykék
el voltak távolítva: s hangzott a Péter litániája az ajtón keresztül.
A consiliariust értették a «filisteus» alatt.
A fiúkat csak el lehetett odábbítani, a sakkfigurákat is a ládába dobni,
de a dohányfüst már nem volt eltüntethető. S az már olyan sűrű felleget
képezett, hogy a látogató alig látott benne: s rögtön elkezdett
prüszkölni tőle, a mint az ajtón belépett.
Az alatt legalább összeszedhette magát a mentor.
– Helf Gott. Conducat sanitati! Prosit!
– Eh, ha! Ezt nevezem aztán füstnek! Krákogott a consiliárius, koczkás
zsebkendőjével vigasztalgatva az orrát. Egyedül méltóztatott így
telepipázni a szobát?
– Hát már ez nekem így szokásom.
– Mert az semmiképen nem volna megengedhető, hogy Giorgiot megtanítsa a
dohányzásra.
– Dehogy tanítom! Tartva magam a legszigorúbb pædagogiai és diæteticai
regulákhoz. De hát minek köszönhetem méltóságod részéről ezt a
megduplázott szerencsét?
– Elfelejtettem valamit. Examen végeztével a grófocska egy
calligraphicus epistolát szokott irni, ilyen tartalommal: «Serenissima
principessa! Si vales, valeas: ego quidem valeo. Hodie deposui examen
utralibet coram domino perillustrissimo Consiliario, deinde coram domino
reverendissimo Guardiano necnon coram magnifico domino Prorectore.
Omnibus numeris solutus. Osculor Vestras manus obedientissimus
Georgius.»[5] – Ezt egy igen magas védasszonya az ifjúnak követeli
tőlem, a kit a sorsa nagyon érdekel.
– Ezért kár volt méltóságodnak az asthmájával ennyi garádicson
felfáradni: ezt a levelet majd el fogom küldeni méltóságodnak a
kvártélyára vagy az udvari cancelláriába.
– De én nekem mulhatatlanul kötelességemmé van téve, hogy az ifjucska
saját szemeim láttára irja meg ezt a levelet. S én a kötelesség
teljesítésében, tetszik tudni, hogy rigorosus vagyok, ad amussim[6]
rigorosus. In præsentia mea kell neki az epistolát megirni.
Wammána úr meg volt akadva. A «vice», a megexaminált Péter most már
inasruhában van. Ha a consiliarus most benyit a kápolnába, egy ifjú
helyett fog találni kettőt. Az úrfiöltönyt az a másik viseli.
– Tetszik hallani, hogy ő most az ájtatosságát végzi: a litániát énekli.
Nem szabad őtet háborítani.
– De majd egyszer a litániának is vége lesz. Megvárom míg előjön.
– De úgy látom, hogy árt a perillustrisnak a dohányfüst, talán
méltóztatnék az iskolába átsétálni, úgy is ott vannak az iróeszközök.
– Hehehe! nevetett a méltóságos úr, kedélyesen döczögtetve az abdomenét.
Minek játszanak comoediát egymás előtt az augurok? Azt hiszi Wamanna úr,
hogy én nem látok át a szitán? Hogy engem lehet az orromnál fogva
körülhurczolni, «mit der Kirche ums Kreuz herum»?[7] Talán épen olyan
Pámschábel vagyok, mint az a másik két úr, a ki engedi magát «über den
Löffel barbieren».[8] S nem tudom, hogy az a siheder, a ki a mi
schédáinkra a feleleteket elrecitálja: nem a Conte Giorgio, hanem annak
az inasa, a Künzli Péter? Hehehe!
Erre a mentor meghőkölt. A consiliarius azonban cordialiter hátba ütötte
s erre ő is elkezdett kaczagni, s aztán kaczagtak jovialiter duettben.
Ez meglévén, a consiliarius úr, hogy bebizonyítsa, mennyire jó Kumpán?
maga is felvett egy pipát a tartóról, megtöltötte a dohányos
bőrbönczéből s rágyujtott. Azzal lehetett infilálni a confidens
discursust.
– Jó dohány! Csakhogy ez már volt az abaldóban. De nekem sokkal jobb
van. Minden évben kapok egy bált.[9] Igazi verpelétit, swärzolva.
Ugyanaz a magas rangú patrona küldi, a kihez a levél iródik. Majd küldök
belőle – neked. (Már tegezték egymást.)
– Ago gratias.
– De abból ne adj annak a fiúnak; mert magyar dohány. Tudod: annak a
másik fiúnak.
Wammána úr sietett a meggyujtott fidibuszszal ismét felszítani
vendégének beszéd közben kialudt pipáját, a ki szítta is, beszélt is.
– De hát mondd csak nekem pajtás: – no tudod, előre bocsátom, hogy én
mindenről pontosan vagyok informálva. Nem hiába fut össze a mi kezünkben
minden fonala a titkos policziának. No hát mondd meg nekem, micsoda
absurdus gondolat az tetőled, három magisterrel taníttatni mindenféle
tudományokat egy inasgyereknek, a kit az examen alkalmával, mint Giunchi
Giorgio grófocskát mutatsz be a hivatalos küldöttségnek: hát az igazi
Giunchi Giorgio mit tanul aztán?
– Semmit.
– Semmit?
– No a nyomtatás olvasására megtanítottam magam, ezt is csak úgy
vehettem rá, hogy a De Sacy-féle bibliai történetek illustrált kiadását
adtam a kezébe.
– Te istentelen! A De Sacyt?
– Mi is megloptuk azt már gyermekkorunkban. Aztán a képek kedveért csak
megtanulta a szöveget olvasni. – De már irni nem tud.
– De hisz akkor te egyenesen a felsőbbség intentiói ellen dolgozol.
– Jobban ismerem én azt az intentiót, mint te, barátom, s jobban
megfelel annak az én methodusom, mint az, a mit ti elém szabtatok. A ti
methodustok szerint ennek a fiúnak mindenféle obstrusus balgaságot
összevissza kellene tanítani; a minőkben az imént bőségesen
gyönyörködhettél. Hát aztán mi resultatuma lenne? Az, a mit a bátyjánál
observáltunk. Bármi bolondokat tanítunk is neki: azzal az elmetehetségei
kifejlődnek, s mikor a házi tanítás alul kikerül, elküldik magasabb
akademiákra, s ott elfelejti a bolondokat, a miket tőlünk tanult, s
beveszi –
– Az okosakat?
– A még nagyobb bolondokat. De az én methodusom szerint azzá fejlődik és
az marad, a mi szerintem az ideálja egy főnemesnek: ignorans,
luxuriosus, rixator.[10]
– E szerint te systemát csinálsz abból, hogy nem adsz nevelést Giorgio
grófocskának?
– Dehogy nem adok neki nevelést! Sokkal többet fáradok vele, mint a
három stomfax magister a Petivel. Úgy megtanítottam vívni tőrrel és
karddal, hogy akármelyik gavallérral ki merem állítani. Ugy tud
lovagolni, mint egy parthus. A l’hombre játékban levágja a
legraffináltabb kártyást. Énekel és gitározik remekül. Csak az ultima
lima van hátra. Tudod, mi az az ultima lima?[11]
– Tudom. Az asszony. Még azzal is le akarod köszörültetni, s akkor aztán
lesz belőle egy olyan igazi nemes ifjú, a milyennek te kivánod.
– A milyennek «ők» kivánják. A kit nem háborgatnak a nagyzás hóbortjai
többé. A kitől nem lehet félni, hogy mint az apja, otthagyja a szép
hölgy meleg ölelését s inkább a kardja markolatát melengesse. Ez nem
hagyja ott a nymphát a fámáért.
– Merész játék! De tudod-e, hogy a saját fejeddel is játszol egyuttal? A
legfelsőbb körökben ezt nem így akarták. Még most senki sem orrontja ezt
az impostorságot; egyedül én nekem van róla biztos tudomásom. Eddigelé
nem közöltem senkivel a tapasztalataimat. De nagy belső küzdelmembe
került, mondhatom. Nagyon sokat kellett felrónom a közöttünk fennálló
régi barátság kontójára.
– Oh, a felől igen bizonyos vagyok. Én épen olyan régen vagyok
informálva a felől, hogy te, kedves barátom, az én tanítványom által
írott leveleket miféle herczegasszonynak küldözöd; pedig titkos
policziám nincsen. Az nem más, mint Aspremont herczegné.
– No hát, Giorgio nénje. Hebegé megzavarodva a consiliarius.
– Igen. Rákóczy Ferencznek a leánya. «Minden jó lélek dicséri az Urat!»
A consiliarius kényelmetlenül feszengett.
– Nonono. Rogo humillime: hát hiszen a principessa elől nem lehet
supprimálni, hogy ő Rákóczy Ferencznek a leánya; hisz ő neki épen az
atyja birtokaiból lett egy rész donatióba adva, a mikor Aspremonthoz
nőül adták. Ő pedig jól tudja, hogy neki két férfi testvére van.
– Igen. József és György. De a József felől soha sem tudakozódik. Az már
jól præparálva van. Az már megkapta a vaccinatiót a nagyravágyás ellen.
Egész Nürnberg ecchozik a kalandjaitól. Egyszer egy patikárusnéval,
máskor meg egy ötvös leányával.
– Áh, Áh! A patikus feleségével való kalandját már én is hallottam.
– De nem olyan tökéletesen, mint én tudom.
– Egészen az Aeneas Sylvius regénye. Euryolus és Lucretia. A mit pápa
korában a szerző maga megégettetett.
– Csakhogy a Jóska nem volt az a vitéz Seladon, a ki Euryolus. A patikus
hazaérkeztére elbujt, no tudod már hová.
– Egy patikus előtt!
– Az aranyműves leányával való kalandja még czifrább. Ez a persona nem
volt valami vestalia, sőt mondhatnám: egy valóságos «Hübschlerin»,[12] a
kinek szokása volt a diákokat fekete kávéra meghívni magához. A Jóska
totaliter szerelmes volt a jungferbe; míg egyszer megtudta, hogy az más
diák számára is főz fekete kávét. Ekkor aztán nem ment el a leányasszony
meghivására többé. Azért fölöttébb megapprehendált a domicella, s a mint
a Jóska egyszer elsétált az ablaka alatt, utána öntötte a findzsából a
kávét.
– No képzelem, hogy a szittya ivadék milyen magyaros gorombaságot
követett el rajta.
– Absit! Dehogy magyarosat. Pasquillt szerzett német versekben a
leányra, s azt énekelte el az ablaka alatt.
– Német pasquillt? Egy Rákóczy-ivadék!
– De még nem ez a legnagyobb scandaluma. Ezért a pasquillért az a másik
diák lovagias elégtételt követelt a Jóskától. És az ifjú hős, a helyett
hogy maga állt volna ki a menzurába, az inasaival páholtatta el a
vetélytársát.
– No, ez nem fogja Magyarországot fegyverbe öltöztetni.
– Ez lett belőle. Kákompille a nők között; pipogya a férfiak előtt.
– Hála az egeknek!
– Hanem az öcscsében egész más vér lüktet, domine amice! Csupa tűz, láng
a gyerek. Vakmerő és megzabolázhatatlan indulatú. A mellett korához
képest tulságosan kifejlett. Ha egyszer ez beszabadul a bécsi
társaságba, minden családi békességet fel fog háborítani, s a gyilkos
párbajok napirenden lesznek. S ha egyszer ebben felébred az ördög, ekkor
ez nem ismer se Istent, se pápát, se császárt.
– Quod Deus avertat!
– Csak maradjunk mi a diabolusnál. Az egyik ördögöt csak a másik
ördöggel lehet kiűzni. Ez az én methodusom. Akárki felelősségre von e
miatt, megfelelek magamért. Csakhogy «noli turbare circulos meos».[13]
– Jól van. Hallgatni fogok.
– Csak kölcsönbe esik. Én is elhallgatom azt, hogy te leveleket
irogattatsz az én növendékem által Aspremont herczegnőnek.
– Hát hiszen ez semmi bajt nem okozhat. Először is az epistolákat nem az
igazi György princz irja, hanem iródnak azok Giunchi Giorgio gróf
nevében, Künzli Péter által. Másodszor – én nekem ezért a szolgálatért a
principessa minden évben küld egy bál dohányt, egy vendely libazsirt és
egy vendely olvasztott vajat, a mi én nekem nagyon jól esik.
– Hát hisz én nem írigylem tőled sem a libazsírt, sem a vajat. A dohányt
úgyis megfelezzük kegyes igéreted szerint.
– Ohohó! Nem a felét igértem! Csak kóstolót belőle.
– No, a felét fogod ide adni nekem. Hallgass csak rám, domine sodalis,
hadd mondok valamit. Te ezekkel a levelekkel már eddig is rosz fát
tettél a tűzre. Azt tudod, hogy György úrfinak nem szabad semmi
contactusba jönni, még csak egy izenetet sem váltani senkivel, a ki az ő
eredetét elárulhatná. Csecsemő volt, mikor az apját elfogták s éretlen
gyermek, mikor az anyjától elvették.
– Hát hiszen nem ő küld izenetet a herczegnőnek.
– De hátha a herczegnő talál ő hozzá izenetet küldeni? úgy-e, erre nem
gondoltál?
A consiliarius arcza egyszerre hizelgő mosolyra változott. (Magával
hordta mindig az egész tárházát a különféle arczkifejezéseknek.)
– Hiszen ezt præveniálta épen a te bölcs prophylacticus methodusod. A
fiucska nem tud írást olvasni.
– De átadhatja neki az izenetet valaki élő szóval.
Itt már a büszke öntudat arczát tette fel a tanácsúr.
– Az absurdum! A mi policziánk Argus-szemei mellett semmi gyanús ember
be nem jöhet a lineákon, s nem tehet egy lépést, a nélkül, hogy
controlleria alatt legyen.
– Elhiszem, hogy azokat a magyarokat száz szemmel kisérik, a kik négy
lóval jönnek fel Bécsbe, s a veres ökörben tokaji bort isznak; vagy a
kik ökröket hajtanak fel a vásárra; meg a kik instantiával kullognak a
dicasteriumokhoz; de ki tudja szemmel tartani azt a tízezernyi
csavargót, csőcseléket, a kiktől a külváros hemzseg? Vannak olyan berkek
Bécs városában, a hova a policzáj be sem meri ütni az orrát.
– Hát azokkal meg hogy tévedne össze a te növendéked?
– Hogy tévedne össze? Azok mindenféle világcsaló komédiával keresik a
pénzt, s bebarangolják a várost piaczról-piaczra. S a népet nem lehet
eltiltani a mulatságától. Emlékezel rá, mit felelt az examen alatt a
diákunk arra a kérdésre, hogy látott-e már magyar embert?
– Igen. A scythiai farkasokat mutogató magyart, mondá.
– No, hát még most csak a Péter látta azt az embert, mikor velem együtt
sétálni volt. Ott produkálta magát a Bärenhaus előtt.
– Hivatalos engedélye van rá.
– No, hát nekem ez az ember gyanús! Én ismerem a világcsalók, a bohóczok
kategoriáit, egész ethnographiai classificatiójuk szerint: különösen, a
kik itt Bécsben szoktak megfordulni. – Vannak itt lengyel
medvetánczoltatók, a csehek produkálják a kakasviadalokat, a taliánok
mutogatják a majmokat, a tirolok ügyeskednek a betanított madarakkal, a
czigányok tánczolnak és jövendölnek, a németek marionetteket játszanak.
– De én még magyar embert soha sem láttam, hogy a piaczon a sokaság
előtt produkálta volna magát akármiféle komédiázásból. Ez az első![14] S
nevezetes, hogy épen ma, az examen után, minden incidens nélkül,
csakhogy épen említeni hallotta a Péter által, a György (az igazi
György) arra unszolt, hogy vezessem el őt oda a Bärenhaus elé, a hol ezt
a kutyatánczoltató magyart megláthatja. Természetesen lebeszéltem róla.
A consiliarius megszeppent.
– Kivánod, hogy elfogassam azt az embert?
– Hagyd el azt. Én valami mást fogok vele csinálni. Ebbe nem szabad a
rendőrségnek belekontárkodni; mert az mindent elront. Majd elfogom én
azt az embert, s kitudom, hogy kicsoda? S aztán majd ártalmatlanná
teszem.
– Bizonyára nagy szolgálatot fogsz tenni a státusnak. De kérlek, te se
beszélj erről senkinek.
– Hát megfelezed velem azt a bál dohányt, úgy-e?
– Az egész bál dohányt ide fogom küldeni.