Rákóczy két fia kis gyermekkorában, anyjostul, fogságba került. Bécsbe
vitték őket.
A nagy szabadságharcz alatt hasztalan kisértették meg a nagyfejedelem
vezérei a két gyermeket kiszabadítani, egész Bécs kapujáig előhatolva
portyázó dandáraikkal: tervük meghiúsult.
A fejedelem hadjárata elmult, daczára a hősi erőfeszítésnek; maga is
hazátlanná lett s aztán, mint egy elátkozott üstökös a napot, úgy
kerülte körül a hazáját, Lengyelországon, Francziaországon keresztül,
míg eljutott Rodostóhoz: hallgatni a tenger okos beszédét.
A két fogoly gyermek felnőtt. Anyjuk kolostorban lakott, ők gondos
nevelést kaptak. A nagyobbik, József, németországi akadémián
diákoskodott. A kisebbik, György, Bécsben maradt.
A császár-király elrendelé, hogy a fejedelemfi rangjához illő nevelést
nyerjen.
A rangja «grófi» volt: «Giorgio Giunchi»-nak hitták.
Volt saját lakása, udvarmestere és lovászlegénye, s helyébe jártak a
professorok és káplánok, a kik mindenféle tudományokra és vallásra
oktatták: a vívásban, lovaglásban maga az udvarmester tökéletesíté a
fiút.
Az udvarmester neve volt: Jacinto Vammana; a neve után itélve nápolyi, a
hol ez a szó «dajkát» jelent, a lovászlegényt hitták Künzli Péternek; ez
schweiczi lehetett.
A bécsi főiskolába nem járathatták a fejedelem-fiút, mert ott több száz
magyar tanuló hemzsegett, a kiktől meghallotta volna a magyar beszédet,
a mire neki semmi szüksége sem volt; de még valami más egyéb oknál fogva
sem.
A cancellárnak gondja volt rá, hogy Giorgio nevelése a szabályoknak
megfeleljen Minden semestrisben megtartották az exament a magánlakáson,
mely alkalommal a legilletékesebb fensőbbségi személyek voltak jelen, a
kik a rigorozumért illendően honoráltattak.
Abban az időben (a mult század elején) még nem voltak nyomtatott iskolai
tankönyvek, hanem a tanulók maguk irták le a tantárgyakat kéziratból: a
mi igen czélszerű intézkedés vala; mert ily módon legalább egyszer el
kellett olvasni a studiosusnak azt a studiumot, a míg de «papiro ad
chartam» lecalligraphiálta. S miután ezt dictando kellett elvégezni,
annál fogva ezen didaktikai methodus azt is biztosította, hogy a
filosopternek okvetetlenül meg kellett tanulni irni. Még pedig
tisztességesen, olvashatóan kellett irni, mert ha szarkalábakkal
töltötte meg a papirost, akkor «körmöst» kapott az öt körmére a
léniával, ha pedig malaczot ejtett az irásba, akkor a tenyerébe kapott
egy sujtást a plágával; súlyosabb vétségek correcturáját végezte a
ferula: a teljes elmulasztás, a végzetes «nes» (nescit) megtalálta a
maga ellenszerét a scuticában; morális defektus esetében működött a
virga.
Ezek a kipróbált hatású tanszerek bizonyára nem hiányzottak Giunchi
Giorgio gróf tanulószobájában sem. A tanfelügyelő bizottság, mely állt
az Alma Mater prorectorából, a cancellária tanácsosából, és a minorita
rend delegátusából, az examenre megjelenvén, semestris végeztével,
legelőször is e segédeszközöket vette oculata alá.
Ott volt a tanuló asztalra mindjárt letéve a legelébb kézbe veendő három
ösztön: a lénia; (ismeretes vonalzó) a plága: (ez hasonlított a
légycsapóhoz, csakhogy kisebb vala a csapója, s nem bőrből, hanem fából
készítve) és a ferula (ezt fiatal fűzfa veszszőből szerezték). A scutica
a falon függött: ez egy fonott korbács volt, őzlábra alkalmazva. (Ez
különben otthon is minden tisztes családnál a rendes utensiliák közé
tartozott, az ajtósarkára felakasztva, symboluma az atyai tekintélynek).
Végül a théka függönye alá elrejtve volt a virga: ez a félelmetes
erkölcsnemesítő eszköz: egy pamat nyirfaveszsző, sósvízbe beáztatva.
És a vizsgálattevő urfinak legelőször is ezeket a jó ismerősöket kellett
megnevezni az examinátorok előtt, obedientiájának bebizonyítása végett.
– Minek neveztetik ez? (A lénia).
– Sollicitator celerrimus (Leggyorsabb szorgalmazó).
– Hogy hivod ezt itt? (A plága.)
– Benignus exhortator (Jóakaratú serkentő).
– Hát ennek mi a neve? (A ferula).
– Pater scientiarum. (A tudományok atyja).
– És a mi ott lógg a falon? (A scutica).
– Ala virtutis (Az erény szárnya).
– És az ott a függöny mögött? (A virga).
– Ezorcisator (Ördögüző).
Nagyon jól van!
Erre azután a magisterek elővették a fekete könyvecskéiket s a
rubrikákból előszámlálták, hányszor volt az egyik és másik serkentő
segédeszköz alkalmazásba véve: a deputatió meggyőződhetett belőle, hogy
a növendék urfi mindezekben bőségesen részesült.
Nagyon jól van.
Még azután volt egy módszer: a mely azonban már újítás számba ment, s
annálfogva a pædagogusok által nem is volt általánosan elfogadva;
mivelhogy inkább a tanulók morális érzületére volt alapítva. Ezek voltak
a «signum»-ok. A signum bonum, és a signum malum. A jó jel volt egy
piros szalagra kötött aranyozott csillag bronzból. Ha jól felelt a
discipulus, ezt akasztották a nyakába, s ezzel pompázhatott egész
naphosszat: hordhatta az utczán. Ha pediglen rosszul felelt, vagy épen
sehogy sem, ha belesült a recitátioba, ha legyeket fogdosott az alatt, a
míg a magister prælegált, vagy plane elaludt a prælectio alatt, akkor a
signum malumot kötötték a nyakába. Az pedig lánczra volt kötve s lakatra
járt, hogy le ne lehessen dobni, s mind a két oldalán az éremnek
ugyanazt mutatta, tudniillik egy szamárfejet.
Ez az erkölcsi hatást gyakorló taneszköz azonban inkább csak az
előkelőbb ifjaknál alkalmaztatott, a kik már hazulról hozzák magukkal a
kitüntetések iránti lelki fogékonyságot.
Annálfogva nagyon helyén lehetett Giorgionál, a kinek a családi neve
Giunchi gróf.
Az examen termének falai mappákkal valának feldiszítve. A háttérben állt
a könyves theca, roppant disznóbőrbe kötött pandectákkal megtömve;
középen egy iróasztal, tele manuscriptumokkal; a szögletben egy óriási
földglobus, az átelleni szögletben a planetarendszer. Az iróasztallal
szemben a cathedra, két oldalán faragott gothikus támlájú padok. Az
egyik sorban ültek a magisterek, a másikban az examinatorok.
Ezen illustris hallgatóság elé vezette be az oldalszobából doktor
Wammana Jacinto a gondjaira bizott növendéket.
Közepes termetű, jól kifejlett siheder volt a quidam, sűrű rövidre
vágott sertehaj a fején; tágra nyilt kék szemei, fölfelé tűrt orra,
halvány, de minden hozzá intézett kérdésre elveresedő arcza, előre álló
fogai, melyek miatt az ajkai soha sem tudnak egymásra csukódni;
kiegészíti az egész fizionomia charakterét a fejtől elálló hegyes végű
fül.
Az első betanult szava az examinandusnak az üdvözlés.
– Bonum mane præcor, domini reverendissimi, clarissimi et illustrissimi:
humillime me recommendo indulgentiæ vestræ, Laudetur Dominus!
Azután következik, hogy az asztalhoz járuljon, a kezeit összetegye, és
elmondja a minden ünnepélyességet, és így a tanulási órát is megelőző
imádságot. Sebesen és folyékonyan mondta el; az utolsó tételig: «sed
libera nos a malo».
– «Amen» ismétlé a consiliarius. S kit értünk az alatt, hogy «de
szabadíts meg minket a gonosztól?»
– Az istentelen kuruczokat és az ő szövetségeseiket.
– Optime.
Ezt követi azután a beneventatio: a megjelent dignitáriusok üdvözlése,
hosszú oratióban; melyet a vizsgázó megfelelő actiókkal kisér, hol az
egyik, hol a másik kezét téve a mellére, a másikat ugyanakkor elnyújtva,
majd az égre feltartva, utoljára keresztbe téve s magát mélyen
meghajtva.
– Salve! Salve! Mondogatják rá az examinatorok.
Egyszer sem akadt meg!
Erre következett azután a fent leirt taneszközök iránti kikérdezés, s a
magisterek által előmutatott diáriumok collaudatiója, melyekből
kiderült, hogy a nővendék hány tanórát kapott, hányat mulasztott
engedelemmel és a nélkül, mivel lett büntetve az utóbbi esetekben.
Példás szigor gyakoroltatott a nevelésében.
Ekkor következett azután a tantárgyakból való megexamináltatás.
– Domine comes Georgi de Giunchi!
Így titulázták a magisterek az examinandust, a ki az egész vizsga alatt
egy nagy onyx kövű pecsétnyomó gyűrűt forgatott a jobb keze két ujjával
a bal keze mutatóujján. Ez megengedhető segédeszköz a memoria
elősegítésében, a gyűrűt körül forgatni az ujjon. Igaz, hogy csak
előkelő rangúaknak van megengedve, a kik születési joggal birnak
czímeres gyűrűk viselésére.
A rigorosandus præstanter felelt minden studiumból.
Nehogy azonban úgy tünjék fel a dolog, mintha előre ki volnának péczézve
a kérdések és a feleletek a magister és a discipulus között, az
examinator urak is intézének a podiumra kiállított elé egy-egy kérdést.
– Dicas nobis domine comes Georgi de Giunchi, hol fekszik Hungaria?
szólalt meg a prorector.
– Hungaria fekszik az ausztriai birodalom örökös tartományai között s
kiegészítő részét képezi a stryriai őrfejedelemségnek, a horvát
királyságnak, a szerb vajdaságnak és a transylvaniai
nagyfejedelemségnek, lakosainak száma másfél millióra megy, a kik
németek, tótok, rusznyákok, oláhok, ráczok, bolgárok, görögök, czigányok
és hungárnok.
– Miért neveztetnek a hungarnok ezen a néven?
– A hungarn név származik a «hungern» szóból, mivelhogy ezek a lakosok
annyira éhesek, hogy még a közéjük vetődő idegeneket is megeszik.
– Præstanter. Mióta tartozik Hungaria az ausztriai birodalomhoz?
– A tizenegyedik század óta, a midőn I. István király defectusával Péter
király az országát Henrik császárnak inscribálta.
– Valde bene. Voltak-e a hungarnoknak nagy embereik?
– Igen is valának; de azok mind idegenek voltak: Nagy Lajos olasz volt,
Johannes Hunyades és fia Mathias Corvinus oláhok voltak; a kik pedig
saját nemzetükből támadtak, azok gonosz emlékű rablóvezérek valának,
miképen Tökölyi és Rákóczy: a kik a pogány törökkel szövetkezének. Ezért
el is pusztíttatának.
– Optime! Præstantissime! Zúgott fel rá unisono a vizsgáló küldöttség.
Most a consiliarius úr intézett hozzá egy kérdést.
– Látott-e már domine comes Georgius de Giunchi egy Hungáriából
származott embert?
Az ifju ember e kérdésre hüledező képpel tekinte az ő Mentorára, Wammana
urra. Ez nincsen az irott studiumban.
Wamanna kenetteljes mozdulattal inte neki.
– Feleljen ön meg egész őszintén a feltett kérdésre, Giorgio gróf! «Igen
is láttam.»
– Igen is láttam. Ismétlé az halk hangon.
– Hol látta őtet?
Az ifju ember tátva maradt szájjal tekinte a főfő nevelőjére.
– No csak sincere meg kell mondani: «a Bärenhaus előtt».
Az ifjú zavarában a bársonyvammszának a leffentyűit húzogatva a
kezeivel, rebegé: «a medveház előtt.»
És mit mívelt ott ez a hungariai jövevény?
Erre a kérdésre hirtelen a szája elé kapta a kezét az ifjú, s a markába
vakkantá a kitörni készülő nevetést. Ámde egy oldalpillantás Wammana
kézmozdulatára, mely a ferula felé volt irányulva, hirtelen visszaadta a
komolyságát, s aztán recitáló hangon mondá el a választ.
– Nagy scythiai farkasokat mutogatott a piacz közepén a sokaságnak,
melyeknek a neve hungáriai nyelven: «komondores».
– És mondott-e egynémely szavakat is e productio alatt ama vagabundus?
– Igen is. Egyszer azt mondá hungariai nyelven: «ad ugrandum!» Arra a
scythiai farkasok elkezdtek ugrándozni, azután pedig azt mondá nekik:
«ad ugatandum!» erre elkezdének ugatni.
Erre az egész cœtus nagy hahotában tört ki.
Az ifjú uracska pállott bámészsággal tekinte Wammánára: hát ezeknek nem
húzogat a hátára a ferulával, a mért nevetni bátorkodnak az examen
alatt?
Ekkor azután a prorector ő nagysága fogta esztrengára az examinandust.
– Mondja csak Giorgio gróf úr, mit tanult ön a pogány hitűek
vallásairól? A klasszika mythologiából már hallottuk önt felelni.
Jupiter facinorái elég jól meg lettek önnek magyarázva. Hanem az
újabbkori pogányokat kérdem. Kiket értünk ezek alatt?
– Értjük a pogányok alatt a lutheránusokat és kálvinistákat, a kik a
hugonottákkal és templáriusokkal együtt a Bafomet oltárán áldoznak.
– Ki az a Bafomet?
– A Bafomet bálvány az antikrisztus, a ki a rosszat míveli a jó helyett
s az emberek lelkeit a pokolnak kiszolgáltatja. A Bafomet imádók
tagadják az Istent, a Megváltót és a Szüz Máriát. Keresztjüknek csak két
ága van, mint az akasztófának s azt ők «lignum vitænek» nevezik. A
Bafomet bálvány egy macskafejű férfiú, a kinek a derekára és lábszáraira
egy kigyó tekerődzik. Azokon az ünnepeken, melyeket a Bafomet-imádók
titkos templomaikban tartanak: a Sion hegyén kiadott tízparancsolatok
lábbal tapostatnak, s a zsoltárok melódiáira fertelmes gúnydalok
énekeltetnek; minden szombat napon pedig megtartatik a «Mete» ünnep. A
Mete egy pokolbeli csábító kecsekkel felruházott asszonyi állat, a kit a
pogányhitűek azért emelnek az oltárra paradicsomi alakzatban, hogy rút
példaadásával az embereket istentelen gonosz indulatokra ingerelje.
– Basta! Multo bene! domine Giorgio Giunchi! Elég volt ebből a themából!
Szakítá félbe a minorita delegatus.
– Ej ej! feddé a prorector Wammana urat. Nem kellett volna a textusban
benne hagyni ezt az incisumot «paradicsomi alakzatban».
– De annál jobban kitünik az ifjú romlatlan kedélye: elucubrált Wammana
úr. Tetszett látni, hogy a midőn ezt elmondá: behunyta mind a két
szemét.
– Jobb lett volna, ha nem is tudná, hogy e szavakra be kell hunynia a
szemeit.
Az examen azonban a legnagyobb megelégedésére lett befejezve a vizsgáló
küldöttségnek.
A prorector egy dicsérő exhortatiót tartott a fiatal nemesnek, s annak
végeztével egy friss babérból font koszorút tett a fejére.
A magisterek megirták a testimoniumot, s protocollumot vettek fel a
végbement examenről.
«Ex omnibus eminens: ex moribus classis primæ cum laude.»
A visitatorok aláirták a protocollumot, a melylyel Wammana úr a
cancellárnak fog beszámolni: az pedig be fogja azt mutatni ő felségének,
a kinek legkegyelmesebb akarata az, hogy a fejedelemfi a legkitünőbb
neveltetésben részesüljön.
Azután következett a bezáró ima és a búcsubeszéd, melynek végeztével a
dignatariusok úgy, mint a magisterek, a maguk salariumát átvéve, re
optime gesta eltávozának, az utczán váró gyalogszekereikhez.
Mikor aztán Wammána úr egyedül maradt a discipulusával, azt mondá neki:
– No már most fiam Péter, húzd le az ujjadról a gyűrüt, s add vissza;
vesd le a bársonywammszot, meg a csattos czipőket, nyisd ki az ablakot,
söpörd ki a szobát, mindenek előtt pedig szaladj Péter,[1] tisztítsd ki
a phaicakat[2] és vágd meg a thymiánum diabolit.[3]
Már az examen alatt megütötte az orrát egyik-másik deputatus úrnak, a
kinek finomabb szimatja volt, valami gyanus füst aroma, sőt a prorector
azt is kérdezte: «nem ég itt valami?» Megnyugtatták: a kályha füstöl.
(Kitelik attól a nebulotól, mondá magában Wammana, hogy az alatt a míg
mi itt őt – per procura – examináljuk, az alatt ő a szomszéd szobában
rágyújtott és con fuoco pipázik.)
Úgy is volt. Alig távozott el Péter az egyik ajtón, csak annyi idő telt
bele, hogy a rajta levő úri öltönyt levetheté; midőn a másik ajtón
bejött az igazi György úrfi, ugyanabban a bársonywammszban, a fején
ugyanaz a babérkoszorú; egy hosszú szárú pipából füstölve.
Ez aztán az igazi Rákóczy alak! Mintha csak az apjának a gyermekkori
arczképe szállna alá a rámából megelevenülve. Az a telt piros arcz,
gödrös áll, csattanó ajkak, finom metszésű orr; azok a nagy dióbarna
szemek, a drágakő ragyogásával, azok a sűrű szemöldök ivek, a tiszta
magas, domború homlok, a magátul göndör sötét gesztenyeszin hajzat. Még
egész gyermek volt arczban; de kifejlett termete már egy daliáé.
Kaczagva és pipázva jött be a tanterembe.
– Hát te hogy mersz idejönni azzal a pipával, azzal a koszorúval az
iskolába?
– Az iskola az enyim.
– De azzal a babérkoszorúval!
– Az is az enyém. Most vették.
– Meg ezzel a phaikával a szádban!
– Az is az enyim.
– Leteszed mindjárt!
– Majd ha kiszíttam.
Wammana felkapta az asztalról a ferulát, mely az ünnepély alkalmából
spanyol nád volt.
De a discipulus sem volt rest, ő meg a hosszú török meggyfa pipaszárat
kapta a kezébe s ekkor aztán egy szabályszerű assaut következett be a
mentor és a növendék között, melyben a ferula és a pipaszár
helyettesíték a fleureteket. Természetesen Wammana volt a mester. A
babérkoszorú csakhamar lerepűlt Györgynek a fejéről s egy művészi
csavarintással ki lett a kezéből ütve a pipaszár.
– Aha, ezt a fogást nem tudod védeni, úgy-e? Bärenhäuter!
Ekkor azonban, a helyett, hogy a lefegyverzett discipulusnak az irhájára
húzogatott volna a mester, felvette a kezéből kiütött pipaszárat s
visszaadta a kezébe.
– No! élhetetlen! Próbáld meg még egyszer védeni. Ide vigyázz. Mikor így
csinálom a quintet, te parade helyett ugorj át a primbe s szúrj előre.
Ne kiméld a gyomromat! Jól van! Derék volt. No még egyszer! Ezt a maltai
keresztet itt a mellemen.
S György urfi a harmadik «gang»-nál ismét odatalált a maltai kereszt
közepébe.
Megelégedetten szorította meg a kezét a mester.
A pipaszár meghajlott a döféstől. Annál jobban esett belőle a füstöt
színi.
Akkor aztán a mester és a tanítvány karöltve és vigan nevetgélve mentek
át a pipatoriumba, a hol már Péter készítette a vágott dohányt.
– Állj őrt a pitvarban Péter.
A mester és a tanítvány versenyt füstölve telepedék le a kényelmes török
kerevetre. Egy alacsony asztalkát húztak maguk elé, azon volt a
sakktábla: felrakták a figurákat, s elkezdtek sakkozni.
– Te ma nagyon rosszul játszol fiacskám.
– Másutt jár az eszem.
– Hát van neked olyan is?
– Kérdezd meg a prorectort, meg a consiliariust, vagy a guardiánt, a kik
megcensiáltak.
– Semmiházi! Nézz ide, milyen testimoniumot kaptál!
– Haha! Mit nézzek én ezen a bolond papiroson? – Hiszen nem tudok én
irást olvasni.
– Az őseid sem tudtak. Hallgatóztál ugyebár az ajtón az examen alatt!
Vettem észre a pipafüstről: keresztül jött a kulcslyukon.
– Azon jár épen az eszem.
– No! És micsoda tudomány az, a mit irigyelsz a Pétertől, hogy ő tanulta
meg te helyetted?
– Két dolog ragadt meg a fejemben. Az egyik az a bizonyos pogányvallás.
– Ah! A mythologia? Jupiter apró gavallércsintettei?
– Nem! Nem! Az a másik.
– A Bafomet szertartás?
– Nem tudom, hogy az-e a neve. A hol az a «Mete» jön elő. Az a pokoli
csábító szép hölgy. Arról szeretnék én többet tudni.
– Ah! Sárgacsőrü pintyőke! Arra ráérsz. Hadd nőjjön elébb egy kis prém
az álladon.
– Mondsza csak! Igazán tartanak ilyen ünnepélyeket a Mete imádására?
– A mit én megirtam, az igaz.
– Hol tartják azokat?
– Itt Bécs körül is.
– Te voltál ott magad is?
– Hogy ne lettem volna?
– Hát mehet oda olyan ember is, a ki nem tartozik a Bafomet imádók közé?
– Azzá lesz, csak egyszer ott legyen.
– De a ki a Bafometet hiszi, az nem hiszi a Krisztust?
– A Bafometet sem hiszi az.
– De a «Métét?»
– Azt már imádja.
– Te! Vigy el engem egyszer egy ilyen «Méte» ünnepélyre.
– No csak az kellene még! Az ilyen gyereknek még a «Nyír-biró leánya»
kell, nem más.[4]
– No csak egyszer.
– Hát nem sajnálnád megtagadni érte a Jézust?
– Tudom is én, hogy ki az a Jézus?
– Az emberiség megváltója, az a ki keresztre van feszítve.
– Hát miért nem veszik le a keresztről, ha olyan jó ember?
– Oktondi! No megállj! Majd beszélek én neked egyszer a Jézusról.
– Beszélj nekem a Météről.
– Méte, méte = mese! Verd ki a fejedből. Csak úgy gondolták ki a
templáriusok ellenségei, hogy elveszítsék őket.
– Nem igaz! Én magam is láttam azt a házat, a melyiknek a kapuja fölött
egy macskafejforma emberarcz van kőből.
– No, gyerek! Most már beszéljünk másról. Hát egyéb tudomány mi ragadt
meg a fejedben a mai examenből?
– Az, a mit a Péter arról a kutyás emberről beszélt a medveház előtt.
Azt mondta, hogy ez egy magyar.
– No, és hát mi bajod neked azzal?
– Szeretném én azt az embert látni.
– Minek?
– Nem tudom én. Az olyan furcsa érzés bennem. – A mint ezt a szót
kimondják előttem, hogy «magyar», egyszerre valami keserű jön fel a
torkomba. Elszomorodom: nem érzem az izét se ételnek, se italnak; aztán,
a míg ki nem megy a fejemből, úgy érzem, mintha el kellene szaladnom,
aztán futni, futni, a míg csak a szent István tornya el nem marad
mögöttem a látóhatáron. Nem tudom, mi ez a bolondság? úgy tetszik,
mintha nagyon kicsiny koromban, a mikor még az anyám ölben hordozott,
hallottam volna, vagy láttam volna olyan szót, vagy olyan embert, a ki
magyar.
– Álmodtad azt fiacskám az anyád ölében.
– Az volt ám a szép asszony, hallod-e? Hová lett az anyám?
– Meghalt az régen, fiacskám: ne keresd.
Erre a szóra a nagy gyermeknek a szemei megteltek könynyel.
A mentor elnevette magát.
– Hahaha! A kis fiu pityereg.
György mérgesen felugrott a kerevetről.
– Nem pityergek. Hanem már most akarom, hogy gyere velem oda a
Bärenhaushoz, hadd lássam azt a kutyatánczoltató hungarust.
– No no no. Fiacskám. Ülj le szépen. Mást mondok én neked. Inkább
elviszlek a Méte ünnepélyre.
– Elviszesz? Mikor?
– A legközelebbi szombat estén.
Ekkor aztán ragyogni kezdtek az ifjú szemei, nyakába borult a
mentorának. S feledve volt a futnivágyó érzés és a szépséges szép
anyának az emléke.