– Hagyd már abba azt a litániát, spirité! aztán jer elő! kiálta Wammána
úr hangosan. Erre a Peti elősompolygott a házi kápolnából.
– Hehehe! Ingens nebuló! tréfálkozék vele a consiliárius. Hát levetetted
a grófi hábitust? No, azért csak végezd el a grófnak való dolgot. Hozd
ide a kalamárist, pennát papirost.
Nem kellett már a comœdiát játszani előtte.
A Peti aztán megirta a levelet a consiliárius úr szeme láttára, a ki
sajátkezüleg hitelesíté azt a «Coram me»-val.
– No, most pecsételd le. Hol a gyűrűd?
Peti hüledezve tekinte Wammanára.
– No, csak mondd meg sincére.
– Az úrfinál van.
– No, hát kérd el tőle. Hol az úrfi?
– Odabenn a kápolnában.
– Mit mível ott?
– Ájtatoskodik. Bibliát olvas.
– A Maistre de Sacy bibliáját?
– Igenis azt.
A consiliarius úr izgett-mozgott, csóválta a fejét.
– Ej, ej! oh, oh! A kápolnában!
Wammana cynicus nevetéssel torkolá le a megbotránkozást.
– Hát mit olvasna az ember egyebet a kápolnában, mint a bibliát?
Peti visszajött a pecsétnyomó gyűrűvel: annak a drágakövébe volt bevésve
a Felsővadászi Rákóczy czímer. Azzal pecsételték le az Aspremont
herczegnőhöz írt diák epistolát.
A két uraság aztán barátságos kézszorítások között vőn búcsút egymástól.
Wammana úr az ígért bál dohányért viszonzásul megajándékozá a
consiliarius urat azzal a tajtékpipával, a melyből füstölni
méltóztatott. Ez volt a békepipa. És azután egész a lépcsőig kikísérte ő
nagyságát.
Mikor visszatért, bement a kápolnába.
Giorgio ott ült a támlás széken, előtte a kitárt biblia.
Pompás maroquinba kötött, ezüst kapcsokkal ékesített könyv. Az ó és új
testamentum: a Vulgata szerint franczia nyelvre fordítva monsieur Le
Maistre de Sacy által. Kiadva Monsban; Migeod Gáspár vállalatában, «a
l’enseigne des trois Vertus» czég czíme alatt.
A szövege kifogástalan: ugyanaz, a mit mindnyájan ismerünk.
Megvizsgáltatott és helybenhagyatott a legilletékesebb egyházi
felsőbbségek által. Ott látható a bevezető előszó után a
«Permission de son Eminence Monseigneur le Cardinal de Noailles
Archevèque de Paris»;
azután az
«Approbation de Mr. l’Abbé Courcier, Theologal de l’Eglise de Paris.»