lévőknek elmondta, hogy mutatványának a czíme: _Egy gyilkosság
fölfedezése_, s ő a detektiv szerepét fogja játszani. Őt elzárják, mint
előbb; úgy, hogy nem tudhat semmiről, a mi a ház többi részében
történik. A társaság ezalatt megállapítja a gyilkosság részleteit.
Kiosztják a szerepeket: a társaság melyik tagja lesz a gyilkos, melyik
az áldozat, s meghatározzák, hogy hol lesz a gyilkosság szinhelye: a
palotának bármelyik részében. A megállapított helyen a gyilkos megérinti
az áldozatot egy ezüst késsel, a milyen sok van a házban; ezt a kést
megjelölik egy karczolással, hogy a társaság annak idején ráismerjen, s
elrejtik a többi, hasonló kés közé. Mikor mindez megtörtént, Cumberland
kijöhet fogságából. A szeme be van kötve; csak egy ütőér vezeti, a
gyilkosság egy szemtanujának az ütőere. S a detektiv fölfedezi, hogy hol
történt a gyilkosság, megtalálja az áldozatot…
Még nem készült el az elüljáró beszéddel, a mikor észrevette, hogy
Pellegrini grófnő Bragadino úr karján kisétál a teremből. És tisztán
hallhatta a grófné szavait:
– Köszönöm, de nem kérek az efféle izgalmakból.
José Mariát ez nem zavarta. Csak arra gondolt, hogy most következik a
legnehezebb feladat! A négyszeres-ötszörös munka. Fáradtságot érzett; a
mulatság végét már elengedte volna. De már benne van. Világos, hogy
könnyelműség volt belebonyolódni ebbe az erőpazarlásba. Attól tartott,
hogy nagyon kimerül, s hogy holnapután nem fog rendelkezni minden
képességével. Hanem hiába, most már nem elégedhetik meg az eddig elért
félsikerrel. Eleinte balszerencséje volt; a csorbát ki kell köszörülnie.
Ha nem akarja megkoczkáztatni, hogy a döntő estére eljátszsza a közönség
érdeklődését: meg kell mutatnia mindent, a mit tud.
Fogságát, mint előbb, most is megosztotta üzlettársával. Mr. Brown olyan
volt, mint egy hervadt virág.
– Mi baja?
– De hát sohase fogunk vacsorálni?! – kérdezte Mr. Brown,
kétségbeesetten.
– Szerencsétlen! Még nem volt a buffet-szobában?
– Hol van? Az egész házat felkutattam, földszintet, második emeletet…
hiába, sehol, semmi!…
– Talán azért nem találta meg, mert olyan lázasan kereste. De mért nem
szólt előbb?!
– Nagyon el voltam keseredve. Azt hittem, túlságosan ideges, s féltem,
hogy ezzel még jobban felizgatom…
Az ajtó kinyilt. Megjelentek a bizalmi férfiak s Cumberland úr szemét
bekötötték. A gyilkosság szemtanuja oda nyujtotta kövér, hideg kezét; a
detektiv megindult.
Nehéz munkája volt, de nem mult el húsz percz, s mindent fölfedezett. A
második emeleten, a folyosó közepére érve, toppantott: »Itt történt a
gyilkosság!« Egy lépésnyit se tévedett; ott állott meg a krétával
megjelölt helyen. Lenn a földszinten, megtalálta az áldozatot; az
áldozat a cselédszobák egyikében várta. Fölment az első emeletre, s a
kis szalonban rátette kezét a Tarchetti úr vállára: »Ez a gyilkos!«
Végül fölemelte egy zongorának a fedelét, s a hangszer belsejéből egy
kis bőrládát vett ki, mely tele volt késsel. Keresgélni kezdett a kések
között… keresgélt, keresgélt… a szemkötő felett izzadság-cseppek
gyöngyöztek… végre fölkiáltott: »Ez az a kés!«
Csakugyan az a kés volt, a melyet megkarczoltak.
Mindenfelől taps hallatszott. Cumberland levette a szemkötőjét,
meghajolt, aztán zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.
– Ez mind igen szép, – szólt Pellegrini grófné, a ki Bragadino úrral
éppen akkor lépett be a szobába, – de el tudja-e olvasni, a mit _én_
gondolok? Mondja meg nekem, például, hogy hol van ebben a perczben és
mit csinál az impresszáriója? Nézze, kiolvashatja a gondolataimból.
Tessék, fogja meg az ütőeremet!
És odanyujtotta a kezét.
Hogy hol van az impresszáriója és mit csinál? – ezt ugyan könnyü volt
kitalálnia. Ej, ej, a szép grófné nevetségesnek találta Mr. Brownt, és
most nevetségessé akarja tenni mind a kettőjüket!
Egy pillanatig habozott. Szeretett volna úgy felelni, a hogyan máskor
szokott válaszolni hasonló kérdésekre. Ezekkel a szavakkal: »A grófné
nagyon lenéz engem, mindamellett meg fogja bocsátani, ha én magam
komolyan veszem a mesterségemet…«
De nem állhatta meg, hogy ki ne aknázza a kedvező pillanatot, a mikor
föléje kerekedhetik igazságtalan bírálójának. A grófné egész este
pályázott rá: most is ki akarja csúfolni… valamelyes szelid megtorlást
Cumberland is megengedhet magának.
Megfogta a grófné ütőerét, aztán, nagyon komolyan így szólt:
– Impresszárióm a buffetben van és sandwichet eszik.
– De hisz ez nagyszerű ember! – kiáltott fel a grófné, őszinte
bámulattal.
És a mint önkéntelenül felpillantott a gondolatolvasóra, egyszerre
észrevette, hogy Cumberland, így egészen közelről nézve, nagyon, de
nagyon csinos ember.
José Maria mosolyogva nézett a grófné szemébe… s a világért se hitte
volna el, hogy milanói sikerét nem verejtékes munkájával szerezte meg,
hanem ezzel a mosolylyal.
IV.
A grófné másnap beharangozta Milano városát – a dóm harangjai nem
versenyezhettek Pellegrini úr szép hitvesével – s az előadás estéjén a
gondolatolvasónak »zsúfolt ház«-a és nagy sikere volt.
Az előadást követő napon, délelőtt tizenegy órakor, José Maria és Mr.
Brown eszményi reggeli mellett ültek, Milano legjobb vendéglőjében.
Brillat-Savarin óta nem élt ember, a ki a föld megemészthető javait Mr.
Brownnál lelkesebben méltányolta volna.
– Látja, hogy nekem van igazam? – szólt Mr. Brown, pezsgőt töltve
magának. – Egy kis csalafintaság és egy jó ötlet, a maga helyén, a maga
idejében, többet ér minden bölcseségnél, minden tudásnál, minden komoly
munkánál! Mundus vult decipi, ergo decipiatur.
Elhatározták, hogy megismétlik az előadást. Az ujságok olyan
elismeréssel irtak Cumberland II. szerepléséről, hogy a második est
sikerét is bizonyosra vehették. Még hozzá most már hirdetésre is
költhetnek.
A reménység, mely rendesen csalfa, ez alkalommal nem is csalta meg José
Máriát. Megint szép közönségük és nagy bevételük volt. De Mr. Brown
nagyon is meg találta szivlelni azt az örök igazságot, hogy: »Mundus
vult decipi…« – és José Maria másnap délben, mikor fölébredt, Mr.
Brownnak már csak hült helyét találta. Ellenben helyette egy levelet
talált az éjjeli szekrényén. A levélben ez állott:
Kedves Mester,
vérzik a szivem, hogy meg kell önt lopnom, de nem tehetek másképpen.
Nagyon meguntam, hogy olyan sűrűn kellett éheznünk; becsületszavamra,
meguntam. Én nem születtem arra, hogy éhezzem. Ehhez tehetség kell.
Önnek van hozzá tehetsége, nekem nincs.
Már pedig, valljuk meg, nem igen volt kilátásunk arra, hogy ebből a
kronikus nyavalyából rövid idő alatt ki fogunk lábolni. Elvétve,
nagyritkán, csinál az ember szerencsét… Milanóban például szép
szerencsét csináltunk, – ezt a gyönyörü várost nem is fogom elfelejteni
soha! – de ez, fájdalom, kivétel. A rendes dolog az, hogy a pénz elfogy,
egy darabig semmi se sikerül, és a rókatáncz ujra kezdődik. Ez még isten
tudja meddig tarthatott volna, és én már belefáradtam.
Elhatároztam tehát, hogy a legelső kedvező alkalommal haza megyek
Varsóba. Otthon mégis csak könnyebben találhat az ember valami mást,
valami okosabb mesterséget.
Nem tehettem ezt a nélkül, hogy önt meg ne lopjam. Az útiköltség is sok;
meg otthon is kell a pénz, a mig valamit találok.
Egy darabig úgy terveltem a dolgot, hogy megosztozom önnel,
testvériesen, becsületesen. Számítgattam, számítgattam… még abba is
belenyugodtam, hogy a harmadik osztályon megyek… de sehogy se ment a
dolog, becsületszavamra.
Összefacsarodik a szivem, ha arra gondolok, hogy így hálálom meg irántam
való jóságát… hogy éppen önt kellett ilyen pimaszul becsapnom, önt, a
kit mindenekfelett tisztelek, becsülök!… legyen szabad mondanom:
szeretek!… Nem is képzeli, Don José Maria Gomez, hogy mennyire tisztelem
és szeretem önt!… s hogy, a látszat ellenére, mennyire ragaszkodom
önhöz! Tűzbe-vízbe mennék önért!… bármely perczben odaadnám az életemet,
hogy önnek egy kis szolgálatot tegyek!… higyje el, még éhezni is tudnék
az ön kedvéért!…
De ennyit éhezni!… Ez már meghaladja az erőmet.
És egy kissé ön is hibás abban, hogy ennek így kellett történnie. Igen,
Don José, ön is hibás!… Ön olyan becsületes ember, hogy tisztára
lehetetlenség önt meg nem csalni! Miért legyek éppen én az az egyetlen
egy ember, mondhatnám: az az egyetlen egy szamár, a ki önt sohase csalja
meg?!
Alábbvaló volnék a zsiványnál, ha úgy lopom meg önt, hogy egyszersmind
pénzzavart zúditok a nyakába. Nem, ezt nem tettem. A fogadószámlát
kifizettem a mai napig, az előadás költségei is ki vannak egyenlítve:
nem tartozik ön semmivel, senkinek a világon!
Csak éppen készpénzt nem hagytam önnél.
Azt hiszem, ezzel valami nagy bajt nem okoztam önnek. Végre is ön be
fogja látni, hogy ezt a gyönyörü kövér spanyolt, a kit sokáig éltessen
az isten, kár volna csak úgy, szó nélkül, szabadon ereszteni. Hadd
erőltesse meg magát egy kicsit! Végre is, ön most már szivességet is
tett neki. Melegen ajánlom, ne engedje ki az obligóból. Jó ember az,
csak meg kell nyomni.
És kérem, fogadjon el tőlem egy baráti tanácsot. Irja meg Don Ruynak azt
a bizonyos, rég várt levelet, a melyben megbocsát neki! A feleletet
nyugodtan várhatja meg Villegas úr vendégszerető hajlékában: Don Ruy nem
fog sokáig késni. Hallgasson rám, kérem! Nem illik egy apát ilyen sokáig
boszantani. Aztán ez az erkölcstelen, kóborló élet czigánynak való, s
nem olyan derék fiatal embernek, mint ön, a ki még hozzá nemes ember!
Higyje el, hogy ez az élet nem méltó önhöz. Gondolja meg, hogy végre is
nyolczvanéves koráig csak nem fog gondolatot olvasni?! Disznó mesterség
ez; _én_ mondom önnek!
A mi azt illeti, hogy a kissé erőszakosan kölcsönzött összeget mikor
szándékozom önnek visszatéríteni? – erre nézve a következőket kell
előadnom:
Ha ön, a mint remélem, megfogadja az én önzetlen jótanácsomat, akkor a
kérdés tárgytalan. Mert ön várkastélyában semmiesetre se fogja azt
lesni, hogy egykori társa, a jobb sorsra érdemes Mr. Brown, mikor ad
életjelt egyszerü vagy ajánlott levélben? Ha azonban ön makacskodnék s –
érthetetlenül – megmaradna a mellett, hogy tovább kisérti az istent ezen
az istentelen pályán, akkor mégis csak vissza fogom fizetni a pénzét,
részletekben, már a hogyan tudom. Ha rossz sora lesz, csak irjon
bizalommal régi czimborájának (táviratczim: Braun, Varsó) – s ha csak
igen nagy bajban nem leszek, nem fogom elmulasztani a részlet
megküldését.
Ezek után remélem, a történtek ellenére se vonja meg tőlem baráti
jóindulatát; a mi engemet illet, biztosíthatom, hogy mindig változatlan
barátsággal fogok gondolni önre, és emlékét szivembe zárom.
Sírig barátja:
_Brown_.
José Maria összetépte a levelet, apró, egészen apró darabokra; nem
mintha haragudott volna, hanem, mert nem akarta, hogy a levél, bármikor,
idegen kézbe kerüljön, s kellemetlenséget okozhasson annak, a kit többé
nem nevezhetett kenyeres pajtásának. (Előbb se nevezhette annak valami
nagyon gyakran.)
– Azt sajnálom a legjobban – szólt magában – hogy egyedül hagyott, a
zsivány! Nagyon hozzá szoktam már, és meg kell adnom neki, hogy vidámmá
tette harmadfél esztendőmet!…
A papirszeleteket bedobta a kályhába, és a mint fölemelkedett, tekintete
az éjjeli szekrénykére tévedt. A fehér márványlapon egy majdnem egészen
teli czigaretta-skatulyát pillantott meg.
– Nini! Ezt itt felejtette!
Rágyujtott egy czigarettára; a többit a zsebébe tette.
Egy félóra multával már künn volt a napfényes utczán, egyelőre
hajléktalanul. Sétálni fog, s ezalatt meggondolja, hogy: mi lesz?!…
De nem arrafelé indult, a merre Villegas úr lakott.
* * *
Hogy mi történt aztán Don José Mariával? – Mr. Brown sohase tudta meg.
Kivágta magát nehéz helyzetéből, és most is gondolatot olvas?
Elpusztult, mint a vad, mely észrevétlenül tünik el a világból? Vagy
megfogadta a jótanácsot, és beadta a derekát? Elment Villegas úrhoz,
kibékült az apjával, és most várkastélyában ül?
Mr. Brown azt a föltevést találta a leginkább valószinünek, hogy José
Maria, ha előbb nem, később mégis csak beadta a derekát. Később, idővel.
Az idő mindent megőröl. Idővel a legszebb asszonyból is öregasszony
válik.
Mindegy. Azért Mr. Brown mindig tisztelettel gondolt José Mariára. Nem
tudta megérteni a merev jellemeket, hanem azért tetszettek neki a merev
jellemek.
Mi úgy hallottuk, hogy José Maria még most is gondolatot olvas, valahol
Bergengócziában, de nem lehetetlen, hogy a kételkedő Mr. Brown jól
okoskodik, s hogy José Maria egyszer mégis csak be fogja adni a derekát.
Valóban, az idő mindent megőröl, s idővel a legszebb asszonyból is
öregasszony válik.
Hanem, úgy látszik, a természetnek czéljai vannak vele, hogy azok az
asszonyok, a kiknek egykor szintén öregasszonyokká kell válniok,
legalább egy ideig, egy kis ideig: szépek. És czéljai lehetnek azzal is,
hogy, ha már minden jellem nem tarthat örökkön, mindig akadnak jellemek,
a melyek egy darabig, legalább egy darabig: hajlíthatatlanok.
VÉGE.
GÓLIÁTH
Egy öreg bohém – sok verses színdarab költője – beszélte ezt a
történetet, az »Eldorado«-kávéházban, a hol éjente fiatal czimboráinak
hazudozni szokott.
– Azelőtt – így kezdte – még nem régiben is, két otthonom volt. Az
egyiket sokszor változtattam, a másikhoz hűséges voltam vagy harmincz
esztendeig. Azt a fészket, melyet közönségesen otthonnak mond az ember,
a zugot, a hol a hajnalt és a reggelt átaludni szoktam,
meg-megcseréltem; a futó évek folytán hol itt, hol amott ütöttem tanyát.
Másik otthonom, igazi otthonom az »Arany Csillag«-kávéház volt.
Ha itthon voltam, a városunkban, nem mult el nap, hogy be ne tértem
volna a gazdagok negyedének egyik legfüstösebb zugába, egy-egy órát
agyonmélázni a mellett a kedves márványasztal mellett, melybe egy
figyelmes és kőfaragó hajlamokkal megáldott pinczér belevéste a
névbetűimet. És a mikor idegen földön barangoltam, álmodozva gondoltam
az »Arany Csillag«-ra, mint emberséges férj a távol szomorgó feleségre.
Ahányszor nagy útról tértem vissza, első látogatásom a kávéházamat
illette.
Volt az életemnek olyan korszaka is, mikor az »Arany Csillag«-ba
czimborákat csődítettem magam köré. De soh’se jártam oda a társaság
kedvéért. Ez a kávéház nem a klubbot pótolta nekem: a hol az ember
ujságokat olvas és ujságokat beszél meg; nem kerestem benne szórakozást,
a játék se volt gyönyörűségem. Igazában talán azért jártam oda, amért
más ember kimegy a fenyvesek közé vagy a folyópartra, valahányszor
rabjául esik annak a furcsa, félig édes, félig szomorú hangulatnak,
melyet a legokosabbak melankóliának neveznek.
A kávéházba már akkor is kevesen jártak, mikor én először vetődtem oda.
A leggyakoribb vendégek gabonaügynökök voltak, a kik délutánonkint a
közeli tőzsdéből átjöttek kártyázni. Magamforma, szellemi munkával
foglalkozó ember nem igen tévedt oda. Rajtam kívül a kávéháznak csak
egyetlen egy törzsökös vendége volt, a ki némi érdeklődést tanusított a
nyomtatott betű iránt. Hanem ez az egy aztán nevezetes ember volt,
legalább rám nézve nevezetessé vált.
Mikor első ízben botlottam be az »Arany Csillag«-ba, már ott találtam.
És az alatt a harmincz esztendő alatt, melyet a szokás szolgálatában
ennek a kávéháznak áldoztam, ő is ott ült a kávéházban minden áldott
nap, kivéve néhány rendkivüli esetet; de ezekről a rendkivüli esetekről
nincs még mit szólanom. Az első tíz esztendőben úgyis nagyon gyéren
fordultak elő.
Ez a másik, írástudó-féle vendég még hűségesebb oszlopa volt a
kávéháznak, mint én magam. Velem megesett, hogy néha esztendőszámra
idegen országban gyászoltam az »Arany Csillag«-ot; amaz nem utazott
soha. A mig csak valami nagy betegség le nem verte a lábáról – és ez
igen ritkán történt – minden este, pontban hat órakor megjelent a
kávéházban, beletemetkezett a külföldi lapokba, a melyeket csak ketten
olvastunk, s mikor az óra nyolczat ütött, összeszedelőzködött és
csöndesen elsompolygott. Oszlop létére nagyon kevés vizet zavart a
kávéházban.
A legpontosabb ember volt, a kit ismertem. Perczre járt, perczre evett,
perczre köhögött. Egy-két félszeg mozdulata tudós ember pedantériájáról
árulkodott. Tudósra vallott arczkifejezésének az az egyetlen jellemzetes
vonása is, melyet csak később, nagysokára vettem észre, mikor jobban
megismertem. Ez az arcz zavartalan nyugalomról, állandó lelki békéről
beszélt; ha ki nem nevetnének, azt mondanám: komoly derültség ült rajta.
Meggyőződtem róla, hogy ezt a nagy nyugalmat, ezt az örök derűt a
léleknek is, az arcznak is, csak a könyvek adhatják meg, azok a könyvek,
a melyeket szerelemmel és pedig hűséges szerelemmel szeretünk.
Akkor még jobban érdeklődtem az emberek iránt, mint mai napság. Pár
hónap multán bosszantani kezdett, hogy fogalmam sincs róla: ki lehet ez
az én testvérem a »Journal des Débats«-ban? Kérdezősködtem. Megtudtam,
hogy egy kissé csillagász, nagy mértékben fizikus és mindenképpen
mathematikus. Különben pedig tisztviselő a meteorologiai intézetben, és
Bruck úrnak hívják. Az ördögbe is, kitalálhattam volna a foglalkozását.
Az ember nem ok nélkül bujja a lapokban a meteorologiai tudósításokat.
Mindenkor szent félelemmel viseltettem az exakt tudományok, s különösen
e tudományok mívelői iránt, ettől fogva tehát illő tisztelettel
tekintettem kávéházi szomszédomra.
Figyelmemet természetesen csak tekintettel fejeztem ki, a mit nemsokára
Bruck úr szives volt viszonozni. Akkortájt került színre első verses
vígjátékom: »Diana«, a melylyel némi sikert értem el. Kevéssel az
előadás után Bruck úr egy jóakaró pillantása megértette velem, hogy
tudja: ki vagyok, s hogy, a mi őt illeti, megkülönböztet a
gabonaügynököktől. A figyelem jól esett, bár puszta udvariasságnak
vettem. Mit neki – tünődtem – a világ minden Dianái?!
Lassan-lassan, hónapok, évek multán, némi rokonérzés fejlődött ki
köztünk. Hanem azért egyikünk se közeledett a másikhoz. Sohase szóltunk
egymáshoz egy szót se. De mit is szólhattunk volna? Mit érdekelte őt Poe
Edgar és Gérard de Nerval! S mit tudtam én a minimumhoz és a maximumhoz!
A mint az idő telt, megszoktam Bruck urat, mint megszoktam a
névbetüimmel jelzett márványasztalt s a tiszteletemre kijavított
karosszéket. Éreztem, hogy hiányoznék, ha hirtelen elmaradna a
kávéházból, s néha-néha elgondolkoztam rajta: micsoda élete lehet ennek
az én tudós szomszédomnak?
Egyszer oda voltam vagy másfél esztendeig. A vándor-éveimet éltem. Mikor
visszatértem, s ismét fölkerestem az »Arany Csillag«-ot, az első nyájas
arcz, melyet megpillantottam, a Bruck úré volt. Látszott rajta, hogy
örül a megérkezésemnek. S mértéktelenül tartózkodó barátkozásunk ujra
kezdődött. Társaság gyűlt asztalom köré, vidámság költözött az »Arany
Csillag«-ba. Asztalunk körül sok bolond tréfa s dísztelen szó hangzott.
Mindez hidegen hagyta szomszédunkat. Ilyen türelmesen békés és komoly
lehetett a názárethi arcza, mikor megcsúfolták. Nagyritkán azonban
megesett, hogy mikor valami túlságosan bolondot mondtam, Bruck úr is
elmosolyodott. Erre a mosolyra igen büszke voltam.
Határozottan megszerettük egymást, Bruck úr meg én. Úgy hogy valósággal
megijedtem, mikor egyszer néhány hétig kimaradt a kávéházból. Tudtam,
hogy valami nagy bajnak kellett környékeznie. Úgy is volt, alig tudta
meglábolni. A viszontlátás megható volt, és légies nyájaskodásunk,
melyet csak a két halhatatlan árnyék: Jaufre Rudel és Melisande
túlvilági barátkozásához hasonlíthatok, mind élénkebbé vált. Már majdnem
megismerkedtünk.
Úgy tíz év telhetett el azóta, hogy Bruck urat először láttam, mikor
szomorú emlékezetű »Psyché«-met színre hozták. »Psyche« alaposan
megbukott. Sem azelőtt, sem azután nem bukott meg verses színdarab olyan
rettenetesen. Az egész nézőtér pisszegett; a második felvonás után
valóságos üvöltözés támadt. Csak egy ember volt a földszinten, a ki az
utolsó perczig kitartóan, szinte kétségbeesetten tapsolt, hogy megmentse
a darabomat: Bruck úr.
Mély hálát éreztem iránta, melyet nyilvánítani semmiféle alkalmam nem
kinálkozott. De kevéssel utóbb legalább udvariassággal viszonoztam a
szivességét. Valami értekezést olvasott fel az akadémiában. Nagyon tudós
felolvasás volt, annyi szent. Már a czíme is olyan tudós volt, hogy egy
szót sem értettem belőle. Nem tudtam kitalálni: fizikai vagy
mathematikai tárgyú-e? Hanem azért elmentem az akadémiába, meghallgatni
a felolvasását. S ha nem féltem volna, hogy felriasztom szomszédaimat,
az öreg fő-főcsillagászokat, bizonyára közbe is kiabálok: »Bravó,
helyes!«
Bruck úrnak jól esett a figyelem. Mikor lejött a felolvasó emelvényről,
engem is könnyed meghajlással üdvözölt, mint a gratuláló öreg
csillagászokat.
A sors mind közelebb és közelebb hozott bennünket egymáshoz. Úgy esett,
hogy az öreg Pistika, a pinczér, a ki körülbelül tizenöt év óta szolgált
ki bennünket, egyet gondolt és meghalt. Nagyon derék fiú volt ez az öreg
Pistika. Maga volt az eleven figyelem. Úgy ismert már bennünket, a két
törzsökös vendéget, hogy kitalálta a gondolatainkat, nem kellett vele
hosszan értekeznünk. Kedvelte ugyan az italt, de végletekre csak ritkán
vetemedett. Az öreg Pistikának egy éktelen frakkon kívül semmije és
senkije se volt a világon. Nem volt annak még kutyája se. Hárman
kísértük ki a temetőbe: a pap, Bruck úr, meg én. A temetés után Bruck
úrral néhány udvarias szót váltottunk a földi lét mulandóságáról, meg az
érdemekről, melyek túlélik a gyarló testet, s aztán kezet fogtunk. Attól
fogva köszöntünk egymásnak.
Később, néha, helyet foglalt a társaságunkban is. Igen keveset beszélt,
de a szakjába vágó vitás kérdésekről szívesen és készségesen adott
felvilágosítást. Szócsatáinkat mindíg figyelemmel hallgatta, de békés,
derült mosolygásából kiérezhettük, hogy a Sirius magasságában van
irodalmi vitatkozásaink felett. Ha általánosabb érdekű tárgyakról volt
szó, s nagyon erőltettük a nyilatkozásra, udvariasan, bár kissé
kitérőleg válaszolt kérdéseinkre, óvatosan, tekintettel a józanság
törvényeire, a tények logikájára, a statisztikára, a személyekre,
tekintettel az egész világra. Maguk a tárgyilagosság és a realitás nem
lehettek volna tárgyilagosabbak és reálisabbak.
Vagy husz évet értünk meg második otthonunkban, mikor egyszerre,
váratlanul, az »Arany Csillag« a hulló csillagok sorsára jutott.
Kávéházunk, helyesebben szólva: kávéházunknak a gazdája megbukott. A
szomorú ujság mind a kettőnket lesujtott. Az utolsóelőtti este, mielőtt
Pistika utódja végképpen bezárta a kávéházat, bankettet rendeztem a
névbetüs márványasztalon. A néhány árva vendég haza szállingózott: mi
maradtunk utolsóknak, a csillagász meg én. Kívüle csak két vendégem
volt: a kisasszony, meg a szerencsétlen Csillag. Míg én ezt a derék
embert biztattam a kétségtelen jobb jövővel, a meteorolog a
kisasszonynyal foglalatoskodott. Most beszélt vele legelőször, húsz
esztendő multán. Ez a leány megöregedett mellette, s Bruck úrnak
mindeddig nem volt hozzá egyetlen szava. Nem tudom, a szokatlan állapot,
vagy a bor tette-e, de a csillagász arcza egész este piros volt. Mikor
haza mentünk, megvallotta nekem, hogy nem szokott hölgyekkel társalogni.
Egy pár hónapig úgy bolyongtunk az utczán, mint két kivert kutya. Ha
véletlenül találkoztunk, fájdalmas mosolylyal köszöntünk egymásnak. De
az »Arany Csillag« fénye nem aludt ki egészen. Akadt uj ember, a ki ujra
megnyitotta a kávéházat. Bruck úr is, én is, diadalmasan vonultunk
vissza az ujonnan kifestett zugba.
S aztán még vagy tíz évig zavartalan barátságban éltünk, most már egymás
oldalán. Beszéltünk a minimumról és a maximumról, beszéltünk Poe
Edgarról és Gérard de Nervalról; hol én unatkoztam, hol ő; de türelmesek
voltunk egymás gyöngéje s elismerők egymás tehetsége iránt; a szeretet
sokféle különbséget kiegyenlít. A társaságom is megszerette Bruck urat:
nagyon nyájas ember volt, bár kissé hideg és tartózkodó. De a légynek se
vétett.
Mondom, nagyon tartózkodó s izgatottságra képtelen embernek ismertem.
Annál inkább meglepett, mikor egy este valami kicsinység miatt, melyről
sehogyse tudtam belátni, hogyan érdekelhette, egészen kijött a sodrából.