Nem kiméltük egymást, s úgy rémlik, az én »igazság«-omat nagyon
eláztatták, mert emlékszem, hogy ezt az inkább nagyhangú, mint tartalmas
kijelentést koczkáztattam meg:
– Az igazságot nem lehet csak így egyszerűen letorkolni. A remeket nem
lehet csak így hirtelenében tönkre ócsárolni. És ha az egész világ agyon
neveti is. Az igazság, melyet valamely remekben kifejeztél, akárhogy
temesse el a léhaság, a közönbösség és a gyerekes gúny, kitör sírjából
és eget kér, kikel és termékenynyé válik, mint a mag, mely háromezer
évig a fáraók sírjában hevert, s háromezer év multán a földbe jut és
kicsírázik.
Valami képzelhetetlen történt: Bruck úr, a ki rendesen elnéző és néma
tárgyilagossággal hallgatta gyerekességeinket, Bruck úr szeliden
megveregette a vállamat.
A meteorologtól ez a vállveregetés valóságos ömlengésnek tűnt fel. Annyi
volt ez, mintha más valaki a nyakamba borult és megcsókolt volna.
Mindnyájan összenéztünk. Bruck úr kissé elpirult. Hanem még akkor este
hazakisért. Először életemben. Csikorgó hideg volt, nem akartam
elfogadni a szívességét. Hiába. S ettől fogva elkisért minden este,
messze eső lakásomig, bárhogy szabadkoztam.
Ezeken az esti sétákon, meg máskor is a kávéházban, szivesen
beszélgetett irodalmi dolgokról, rendesen magától. Mással nem igen
elegyedett szóba, de velem szemben szinte közlékenynyé vált.
Egyről-másról elmondta benyomásait. Úgy látszott, érdeklődni kezdett az
irodalom iránt. De önmagáról is elmondott egyet-mást. Hogy árva és
örömtelen életet élt, hogy egész élete a munkáé volt, hogy szereti
Shaksperet, s hogy Julius Caesart könyv nélkül tudja.
És néha úgy tetszett, mintha még akart volna mondani valamit.
Elhallgatta.
Néhány hónapi tünődés után végre is elszánta magát.
– Akar nekem egy nagy, igen nagy szivességet tenni? – kérdezte egy este,
mikor éppen búcsúzkodtunk.
– Bizonyára, és pedig örömmel.
– Úgy kérem, látogasson meg holnap három és négy óra közt. Nagy, igen
nagy szivességre kérem.
El nem képzelhettem, mit kivánhat tőlem. Másnap pontosan megjelentem a
lakásán. Igen szivesen fogadott; láthatólag izgatottan várt.
– Engedje meg – szólt – hogy elhagyjak minden fölösleges bevezetést.
Azonnal látni fogja, mire nézve kérem nagybecsű véleményét. Hadd térjek
mindjárt a dologra.
Leültetett egyetlen karosszékébe. Megkinált egy ezüstgöngyölegbe burkolt
szivarral, melyet nyilvánvalóan külön az én számomra vásárolt. Aztán
asztalához ült, kiszedett a fiókból valami papircsomagot, ránézett a
csomóra s így szólt:
– Góliáth. Szomorújáték öt felvonásban. Irta Bruck Jeromos.
Majd elájultam. Erre nem voltam elkészülve.
Olvasni kezdett. Verses tragédia volt valósággal, s nem valami tréfa;
verses tragédia zsidókkal és filiszteusokkal. A zsidók és a filiszteusok
nagyon mulatságosak voltak benne. Ilyen színdarabot csak egy meteorolog
írhatott. Irtózatos kedvem lett volna hahotázni.
De a hogy jobban megnéztem emberemet, elment a kedvem a nevetéstől.
Szeme vad tűzben égett, arcza lángolt, ki volt kelve magából.
Az első felvonás után aggódva kérdezte:
– Nos?
Kezet szorítottam vele. Szerencsét kívántam munkájához, s elmondtam
Góliáthról mindazt, a mit Macbethről gondoltam.
Végig olvasta, s én nagyon komolyan hallgattam. Nem éreztem többé a
nevetés ingerét.
Ujból kezet fogtam vele és ujból magasztaltam. Elmondta, hogy
harminczkét éve dolgozik ezen a munkán. Húszszor is megváltoztatta,
átalakította, ujra írta. S megkérdezte tőlem: ebben a formában hagyja-e
végkép, vagy még változtasson rajta valamit?
Tudtam, hogy ha a változtatás ellen nyilatkozom, ezután már színházi
összeköttetéseimre kerülhet a szó. Kellemetlenül éreztem magamat. Gyönge
voltam, a mit később keservesen megbántam. Ajánlottam, hogy valamelyik
lényegtelen jeleneten tegyen változtatást. Egy-két évet akartam nyerni.
Nagyon hálálkodott a tanácsért. Idegesen szorította meg a kezemet, s
biztosított, hogy soha se fogja elfelejteni.
Akkor este különösen vidám volt. Részletes magyarázattal szolgált az
asztaltársaságnak a new-yorki szabadság-szoborról. Hol van a világító
tornya, milyen sebességgel haladnak a tengeren át a vándorló madarak,
hogyan csalja őket a fény a toronyhoz, mint verődnek a falhoz s hullnak
élettelenül a torony párkányzatára.
Hanem, mikor egyedül maradtunk, velem csak Góliáthról beszélt. Temérdek
dolgot tudott róla mondani. S minden szaván meglátszott, hogy erre az
egy kártyára tette az életét.
Úgy három hónappal ezelőtt az én csillagászom halott-halványan érkezett
az »Arany Csillag«-ba. Megsemmisülten rogyott egy székre, s aggódó
kérdéseimre nagynehezen ezt hebegte:
– Ellopták Góliáthot.
Valami gazember feltörte az íróasztalát, elvitte az apró értékeit s
mindenféle írással együtt Góliáthot is.
Igyekeztem vigasztalni, megnyugtatni. Bizonyítgattam, hogy az, a mi a
Góliáthban remek, megvan. Megvan a fejében. A mi a fődolog, azt a tolvaj
nem vihette el. Szomorú mosolygással hallgatott.
Másnap felakasztotta magát. Akár csak Gérard de Nerval.
Mert hát nemcsak a new-yorki halvány fény: az Ideál, ez az óriási
világító torony is megkívánja a maga áldozatait. Szegény madarak!
Azóta nem mentem az »Arany Csillag«-kávéházba.
TARTALOM.
Solus eris 1
A gondolatolvasó 233
Góliáth 275
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
9 |»à la Watteau» |»à la Watteau«
15 |nem vise ték |nem viselték
23 |Így törtent |Így történt
83 |»Szeretlek.» |»Szeretlek.«
83 |«Magyar Művészet« |»Magyar Művészet«
94 |»haragszom rád»-ot |»haragszom rád«-ot
103 |nyivánuljon |nyilvánuljon
107 |Asztalos.» |Asztalos.«
115 |magyarazat nem |magyarázat nem
119 |vissza. utasító |visszautasító
119 |okozni- |okozni.
121 |Es máskor |És máskor
151 |„Ne szalaszd |»Ne szalaszd
174 |kettesbsn |kettesben
284 |hagllatta |hallgatta]