halni azért, mert önnek a szeszélye így kivánja?! Végre is kettőnk közül
csak én vagyok részvétre méltó. Mert én kényszerűségből koplalok, mig ön
szabad akaratból. Ha olyan valaki koplal, a ki elvből koplal, az
hagyján; ám legyen tetszése szerint; úgy kell neki! De én ártatlanul
koplalok. Hogy jutok én ahhoz, hogy én is koplaljak, mert ön koplalni
akar, mert önnek ez, úgy látszik, szenvedélye?! Vagy nem ön maga akarta
így? Ha hallgat rám, akkor most nem volna semmi gondunk. Ehhez nem
kellett volna egyéb, csak egy kis föllépés. Ha egy legelsőrangú
fogadóban szállunk meg és két termet nyittatunk az első emeleten, ha
magunkhoz méltóan vonulunk be a városba, ha beleegyezik, hogy a
titkárjaként szerepeljek és legalább is lovag úrnak czímezzem, – pedig
ön tulajdonképpen előkelő ember volna, vagy mi?! – akkor most ehetnénk,
ihatnánk, pezsgőzhetnénk hitelbe, annyit, a mennyit akarunk, s ha
kedvünk támadna pénzt csörgetni a zsebünkben, egyszerüen bemennék a
szálló irodájába s azt parancsolnám, hogy adjanak ide ezer lirát. Pénzt
söpörnék be, pénzt vennénk magunkhoz, pénzt markolnánk, ha a zsebünkbe
nyúlunk! De ön makacskodott, önnek egy zugfogadó kellett, a hol már a
harmadik napon számlával álltak elő, a hol vasárnap óta egy darab sajtot
se kapunk hitelbe, és én itt állok, ártatlanul, éhesebben, mint egy
sakál-csorda, pénz helyett belépőjegyekkel a zsebemben, néhány
piskótával a gyomromban, és ön nekem – bölcselkedik!… mikor én
Arisztotelesz, Kant és Spinoza összes gondolatait odaadnám egy tál
spaghettiért!
– Kibírja! Legyen nyugodt, kibírja! Látott már ön más szeleket is! Nekem
pedig egészen mindegy, hogy azokon a napokon koplalok-e, a mikor a
vasúton ülünk és utazunk uj hazát keresni, vagy pedig olyankor böjtölök,
mikor paloták közt járunk és megbámuljuk a gazdagok fényűzését… Egyre
megy, higyje el, egyre megy. Mert ön nagyon jól tudja, hogy én nem
szeszélyből mondtam önnek ellent, hanem józanságból. Megpróbáltuk
egypárszor, a mit ön itt is ajánlott, és bebizonyult, hogy ez a rendszer
nagyon rossz rendszer. Mire megtarthatjuk az előadást, vagy legjobb
esetben: előadásainkat, s mire hozzájutottunk a tiszta jövedelemhez,
addig a számlánk olyan rengetegre nőtt, hogy sohase maradt elég pénzünk
a továbbutazásra. Meguntam, hogy mindig mindenünnen a szálló kapusától
kölcsönzött pénzen utazzunk el a harmadik osztályon, egy pár garas ára
cseresznyével a zsebünkben. Nem csalunk meg senkit, de ez nagy
szépséghiba volt a viselkedésünkön, és nem is valami nagy okosság, mert
önnek most aligha volna oka a panaszos bőgésre, ha például legutóljára
is, Firenzében, nem fizetünk annyit az első emeleti termekért!
– Szépséghiba! Persze, ha ön ilyenkor is az esztetikával bibelődik!… Az
esztetizálás, kérem, gazdag embereknek való mulatság, a kik unalmukban
már nem tudnak mit csinálni, tehát folyton azon törik a fejöket, hogy mi
hibát lelhetnek másokban, s ha csak messziről megérzik a szegénység
szagát, már finnyáskodnak. De a magunkfajta munkásembernek nem szabad
finnyásnak lennie. Élnie kell, a hogyan lehet, mert nem az a czél, hogy
éhen haljunk. Tudom, hogy ön ezt nem ismeri el, és éppen ez a mi bajunk!
Hol volnánk már, ha önnek véletlenül nincsenek rögeszméi! Hja persze, ha
az ember annyira spanyol, hogy a kölcsönnek még a gondolatától is
iszonyodik, – pedig maga az állam is minduntalan kölcsönre szorul! –
bizony ez a fényűzés egy kissé sokba kerül! De hogy jutok én ebbe a
krédóba?!… hogyan, miképpen, cur, quomodo, quibus auxiliis jutok bele
én, éppen én?! Sírni szeretnék, ha arra gondolok, hogy ön micsoda
puritánná tett engem! Önnek csak akarnia kellene, és annyi kölcsönt
vehetne fel, a mennyit akar. Önt olyan föllépéssel s olyan
bizalomgerjesztő arczczal áldották meg az istenek, hogy mondhatom,
halálos vétek, ha ezt az égi adományt parlagon heverteti. Csak meg kell
jelennie, és még a Wertheim-zárak is felpattannak. De hiába. Mert
képtelen vagyok rábírni önt, hogy egy kis kölcsönért megmozduljon; a
legártatlanabb, a legszendébb kölcsöntől is visszariad; sőt minduntalan
megesik, hogy még azt a kölcsönt is visszaútasítja, a mely önként
kinálkozik, a mely úgyszólván a keblére dől, a nyakába borul önnek!
Velem kaczérkodnék a kölcsön, a kutyafáját! De milyen galádul csúfolódik
az emberrel a sors! Engem, a kinek jó fejem, tiszta eszem, világos
látásom van, azzal átkoztak meg az istenek, hogy: minden szavamat
bizalmatlanság fogadja és minden lépésem gyanut kelt. Elég mutatkoznom,
és az emberek ösztönszerüleg begombolkoznak; vagy ha nagyon meleg van:
minden második halandó úgy beszél velem, hogy jobbkezét a kabátja belső
zsebében tartja és görcsösen szorongatja a tárczáját. Nem mondom, hogy
mostoha volt hozzám a természet, de megtréfált, mert azzal fizetett ki,
hogy a szerelemben legyen szerencsém s ne a pénzügyekben. Nézze meg jól
az én arczomat. Ez az arcz az, mely minden szobaleányt és minden
félvilági nőt megőrjít, s őt ha elmondanám önnek, hogy milyen
hódításokat tettem a legjobb körökben, ön vagy kétségbeesnék a világ
romlottságán…
– Vagy pedig azt mondanám, hogy ön egy negyedóráig se tud meglenni a
nélkül, hogy valakit el ne akarjon kápráztatni, és olyankor, a mikor én
nem ülök fel önnek: magamagát áltatja.
– Mondom, hogy nem ejthetek ki egy szót, a mely bizalmatlansággal ne
találkozzék. De hát ön azt képzeli, hogy én nagyra vagyok a szerelmi
sikereimmel? Ördögöt! Arról nem is beszélek, hogy ha most egy nagy fazék
káposztaleves és a szép Helena között kellene választanom,
becsületszavamra egy pillanatig se haboznám… Csak annyit mondok, hogy
egész szerelmi jövőmet odaadnám azért, ha olyan arczom lehetne, a milyen
önnek van, mert az ön arcza kezes báránynyá varázsolja a vérszopó
uzsorást is; és ez már beszéd! Mit érek vele, hogy mosolyomtól
elolvadnak a nők, ha komoly üzleti fejtegetéseimre igazi szerelmeim: a
pénzemberek csak gúnyos vigyorgással felelnek?! Nem ezt, nem ezt kértem
én osztályrészemül, de születésem pillanatában a végzet tréfálkozó
kedvében volt, és úgy rendelkezett, hogy a szerencse mindig csak
asszonyi alakban keressen fel, s én e miatt egy életen át pukkadozzam
mérgemben. Ön pedig, a kinek a legnagyobb szerencse pottyant az ölébe,
mert okos embernek a bizalomgerjesztő arcz százezreket érő forgó tőke,
véka alá rejtőzik ezzel a könnyfakasztóan becsületes ábrázatával, a mely
nekem többet érne minden pénzverő gépnél! Most is! Látott valaki ilyet?!
Hallott valaki ilyet?! Itt van egy gyönyörü kövér spanyol; az isten is
fejőstehénnek teremtette, sőt nem is fejőstehénnek, hanem hízott
tyúknak… meg lehetne enni egyszerre. Úgy pottyan közibénk, mint a hogy a
mesékben a sült galamb repült a dologtalan, boldog emberek szájába… és
éppen a legjobbkor! Mint a vérmességtől folyton szédülő ember, szinte
várja, hogy eret vágjanak rajta… Ismeri önnek egész úri atyafiságát, önt
magát is minden fentartás, minden rejtett gondolat, minden gyanakvás
nélkül becsüli: kettejük találkozásából a korlátlan hitel égi szikrája
pattan ki… És a hízott jószág, a zsírjától fulladozó merinói ürü,
ismervén rendeltetését, vár és egyre várja a taglót… Nagy kínban van,
mert nem tudja, milyen szavakkal ajánlja fel önnek tárczáját,
csekk-könyvének legszebb lapjait, hitelét az angol banknál, házát,
villáját, szántóföldjeit, szélmalmait, mindent, a mit ön akar… És ön,
ön, a ki már kéket és zöldet lát az éhségtől, mert, ha nem csalódom, már
harmadnapja viszi túlságba a vegetariánus életmódot… egy örökkévalóságig
tartó üres csevegés után, mely engem előbb izgatottá, aztán
hiszterikussá, s végül lázas beteggé tett – mert már egy végtelenség óta
egyre szenvedélyesebben, egyre ingerültebben vártam, és vadul kalapáló
szívvel, a lélekzetemet is elveszítve vártam, hogy mikor tér rá ön,
végre, valahára a fődologra… – ön elereszti őt úgy, a hogy jött!…
elbocsátja őt, mi több: kimenti karmaim közül, a nélkül, hogy átvenné
azt a sok, sok ezer lirát, a mely neki már a száján lebegett!… sőt a
nélkül, hogy megadóztatná legalább öt lira erejéig!
– Soha, Mr. Brown, soha!
– Persze, a rögeszme! Hát, kedves mester, én tudom, hogy ön kiváló,
tudós, nagyelméjü ember… sőt ritka ember… mert én méltánylom a
művészetét is… az egész világon a legjobban én méltánylom… sajnos, csak
igen kevesedmagammal méltánylom… De akármilyen szembeszökők az ön
jelességei… engedje meg kijelentenem, hogy önön már nem lehet segíteni,
mert mindig élhetetlen volt és mindig élhetetlen marad. Élhetetlen és
nem tébolyodott, ó nem, mert ön a tébolyodottságot csak szinleli, csak
szemérme palástjának használja… de élhetetlen, rettenetesen élhetetlen!
José Maria elmosolyodott.
– Éppen azért társultam egy élelmes emberrel, mert én élhetetlen vagyok.
Én bizony nem értek hozzá, hogyan kell közvetíteni a művészetet a
közönséggel, hát kerestem egy élelmes embert. De úgy veszem észre, hogy
ez az élelmes ember is átkozottul nehezen tud zöld ágra vergődni, mert a
legutolsó eredmény az, hogy ez az élelmes ember ugyanott van, a hol én
vagyok, sőt az élelmes ember még jobban kékül-zöldül, mint én, az
élhetetlen! És mig én valamiképpen belenyugszom sorsomba, vagy legalább
nem zúgolódom, az élelmes ember szeretne fellázadni, de nem tud… nagy
kedve volna itt hagyni a faképnél, de hozzám van kötve, az
élhetetlenhez, mert nélkülem nem tud mit kezdeni!
– Sohase csúfolódjék, mert én csakugyan élelmes ember vagyok. Én például
nem követnék el olyan bolondságot, hogy végig éhezzem Közép-Európa
összes nagyvárosait, egy olyan impresszárió társaságában, a kinél
szerencsétlenebb flótás még nem született erre a világra, ha csupán egy
pár soromba, egy rövid levélkébe kerülne, hogy haza mehessek és
visszaüljek a jólétbe. Nekem, kedves mester, volna annyi sütnivalóm,
hogy már régen megírtam volna az apámnak azt a bizonyos levelet, a mely
tudatja vele, hogy minden meg van bocsátva… vagy betoppannék hozzá,
minden bevezetés nélkül, és fütyülnék Mr. Brownra. A ki ilyen elemi
dolgot mulaszt el, akármint vélekedjék egyébként a jelzálog nélkül való
kölcsönkérésről, az joggal mondható élhetetlen embernek. Én ilyen
szarvashibát sohase követtem el; az én lelkiismeretem tiszta. És azt
mondhatnám, hogy nem ismerek nálam élelmesebb embert. Igaz, hogy hiába
vagyok élelmes, mert nekem soha semmi se sikerül, de ez nem az én hibám.
– Ez csak a rémséges, az égbekiáltó, a szemtelen balszerencse, ugy-e?!
Nem, Mr. Brown. A filozófia arra tanít, hogy semmi se történik ok
nélkül. A balsiker, ok nélkül, nem üldöz senkit. Mindig az emberben van
a hiba.
– Akkor az arczomban van a hiba, de nem a psychémben, mint ön szokta
mondani. Talán az arczom kifejezésében. Vagy annyira meglátszik az egész
megjelenésemen, hogy tetszem a nőknek, hogy a férfiak csak irigységgel
és kajánsággal tekinthetnek rám, s igy előre meg volt írva, hogy, a
szerelmet kivéve, semmiben se lehet szerencsém. Minden tündér ott volt a
bölcsőmnél, csak a szerencsegolyóbison utazó tündért felejtették el
meghívni. De az élelmesség tündére ott volt. A minek bizonysága az,
hogy, ámbátor semmihez sem értek a világon, az impresszárióságot kivéve,
ismereteim, ha encziklopedikusok is, mindenesetre fölötte hézagosak, és
ámbátor a világ legélhetetlenebb, legholdkórosabb emberével szövetkeztem
arra a czélra, hogy üzletet csináljak: ezzel a holdkórossal is
megkerestetem a mindennapi piskótámat. Megélni egy olyan élhetetlen
ember keresete nyomán, a milyen ön!… ennél nagyobb élelmesség már nem
képzelhető.
– Gratulálok az élelmességéhez!… de, jól van, nem vitatom el többé ezt
az erényét. Annyi bizonyos, Mr. Brown, hogy az ön balszerencséje még az
én élhetetlenségemet is tulszárnyalja. És igy olyanformán bolyongunk a
világban, mint a vak és a sánta, a kiknek a története az ön
encziklopedikus ismereteiből aligha hiányzik. Ön egy sántát czipel a
hátán, de világtalan lévén, kissé sokat bukdácsolunk, sőt mondhatnám,
hogy minduntalan a földhöz vágódunk. Mindegy, Mr. Brown; azért
bolyongjunk tovább.
– Ugy érti, hogy keljünk fel és menjünk sétálni?
– Ha úgy akarja. Közeledik a villásreggeli ideje: sétáljuk el!
Egy percz multán már benne voltak abban a tömegben, a mely a Galleriából
a dóm felé hömpölygött. Szép időben, déli verőn a Galleria olyan népes,
hogy az idegennek egy pillanatra úgy tetszik, mintha Párisban járna.
Alig tudtak előre haladni.
De még ebben a nagy tömegben is feltüntek azok előtt, a kik csak azért
mennek ki az utczára, hogy minél több ismerős és ismeretlen embert
lássanak. A gondolatolvasó érdekesen halvány feje kimagaslott a
sokaságból; Mr. Brown pedig a szemébe mosolygott minden csinosabb
fehérszemélynek. Fehér mellényének sajátságos zománczszerüségét csak az
avatottabb szem vehette észre, s mozgásának könnyedségéből,
fesztelenségéből olyan gondtalanság, vidámság és előkelőség sugárzott,
mely a haza igyekező ruhapróbáló-kisasszonyokra csak a legkellemesebb
hatással lehetett. De a kalapskatulyát czipelő kis nőcskék között is
akadtak, a kiket ez a hódító mosoly álmodozóvá tett, s a kik, miután Mr.
Brown tova lebbent, így sóhajtoztak magukban:
– Istenem, mikor csípek fel már egy ilyen nábobot!
És ki tudná, hogy ezen kívül még mennyi szerencséje volt?!
III.
Este tiz órakor José Maria és Mr. Brown beállítottak Villegas úr házába.
– Mire határozta magát? – kérdezte Villegas úr a gondolatolvasótól.
– Ha ön megengedi, előadom mindazt, a mit tudok.
(Arra gondolt, hogy hátha nem tud ellentállni a kisértésnek, és mégis
csak enni fog valamit?! Legalább leszolgálja, a mit megeszik.)
– Akkor végig vezetem önt minden szobán, mert talán könnyebbségére lesz,
ha már ismeri egy kissé a házat.
– Köszönöm – felelt José Maria, s valami bágyadt mosoly vonult át az
arczán – olyankor, ha be van kötve a szemem, sohase botlom el.
– És még egyet. Bemutatom önt mindazoknak, a kik tehetnek egyet-mást a
végből, hogy önnek holnapután közönsége és kellő sikere legyen, de
mindenekelőtt bemutatom Pellegrini grófnénak. Mert Milanóban ma ez a
szép asszony gyártja az ugynevezett közvéleményt. A miért ő lelkesedik,
az divatossá válik; a mit ő kicsinyel, annak nálunk nem lehet sikere.
Meg is várja, hogy az, a ki a közfigyelmet egy perczre le akarja kötni,
előbb bemutatkozzék neki. Már itt van: keressük meg.
Karon fogta José Mariát s átvezette a szomszéd termekbe.
Buffet-n haladtak keresztül. A gondolatolvasó tejfehér arczán valami
könnyed pirosság jelent meg.
Már ekkor a vendégek között elterjedt a hír, hogy eljön az a Cumberland
II. is, a kinek előadását már két napja hirdetik a plakátok. Sokan
ráismertek az arczképéről.
– Valami világfájdalmas vonás van az ajka körül – mondták azok az
asszonyok, a kik a buffetben időztek.
Villegas úr tovább vezette José Máriát s közben elpletykálta neki, a mit
a grófnéról tudott.
– Mondhatom, igen veszedelmes személy és sokféleképpen veszedelmes. A
törvény előtt felesége egy öreg diplomatának, a ki úgy fél tőle, mint a
tűztől, s azért, ha csak teheti, elküldeti magát a pokolba, Londonba,
vagy Japánba, ha pedig Milanóban kénytelen tartózkodni, úgy tesz, mint a
struczcz: bedugja a fejét a homokba. Az asszony, a mint látni fogja,
nagyon szép, és már jó ideje zavartalanul éli világát. Igen sok kedvese
volt, de a szerelem eddig nem tett rá nagyobb hatást, mint a viz
tükörére akármilyen sok evezőcsapás: maga a nagy viztömeg mozdulatlan
marad, s mikor az evező tovavonul, egy percz mulva már a viz tükörén
sincs nyoma. Mindig ő mondja fel a barátságot, és nagyon hamarosan.
Afféle női Don Juan, vagy női Faust, a ki még nem találta meg azt a
pillanatot, melyhez így szólhatna: »Maradj, oly szép vagy!« De azért,
vagy éppen azért, folyton keresi ezt a szép pillanatot; idegesen,
lázasan keresi; rémesen kaczér, ellenben nagyon jószívü. Hanem vagy igen
nagy a becsvágya, s olyan Achillesre vár, a ki egyszersmind Apollo, vagy
nagyon sokat kellett csalódnia, elég az hozzá, most is ott van, a hol
kezdte, mert a barátjaival se törődik többet, mint az öreg diplomatával,
s mindig csak az uj szerelmet lesi. Ideges türelmetlenségében,
unalmában, folytonos lázában minden iránt érdeklődik, s mindenben
érezteti a hangulatát, vagy szeszélye változását. Ha holnap megtetszik
neki valaki, a ki a szivére pályázik, – mert olyan szép, hogy az
elrettentő példák ellenére is bőven akadnak ilyen pályázók, – ismét
gyönyörünek látja a világot, s bizonyosak lehetünk benne, hogy a
hangverseny-teremben bemutatkozó zongoraművésznek szerencsés estéje
lesz. Ha azonban holnapután olyan valakit vesz észre, a ki félénk, vagy
egyelőre nem értette meg az üzenetet: »Dites-lui, qu’on l’a remarqué!«…
vagy ha mához egy hétre nagyon megcsalódik utolsó szerelmei
valamelyikében, akkor az egész világgal éreztetni fogja a rosszkedvét:
önnek holnapután nem lesz sikere, s mához egy hétre adhatnak a Scalában
akármit, az előadást botrányosnak fogja találni. Azért azt ajánlom
önnek, hogy nagyon mélyen ne nézzen a szemébe, mert ön is úgy járhat,
mint a többiek, mint a neslei torony áldozatai, ellenben igyekezzék
fölkelteni az érdeklődését, mert ez többet érne, mint ha az ujságok
holnap hasábokat irnának önről.
– Azt hiszem, hogy ön egy kissé túloz. Az angyal se olyan, mint a
milyennek festik, s az ördög még kevésbbé, különösen, ha az ördög az
asszonyi nemhez tartozik. Aztán meg Milano nem olyan kis város, a hol
egy ember csinálhatná a sikert és a divatot, akármilyen szép, akármilyen
előkelő, akármilyen divatos és akármilyen gonosz is ez az ember. De
mégis, ezek után megvallom, jobban szeretném, ha nem mutatna be.
– Fél?
– Nem, hanem a nélkül, hogy művészetnek tartanám, a mit csinálok,
megbecsülöm azt, a mi a kenyeremet adja. Sikert csak ettől várok és
óhajtok; a sikert se óhajtom, ha ezt nem a lelki képességemnek
köszönhetem, hanem annak, hogy a megjelenésem, az arczom, a tekintetem
vagy a mosolyom milyen hatást tett Kirke grófnéra. Nem szeretem a
Kirkéket; nem akarok disznóvá változni.
– Ej, ez már tulságosan castiliai gondolkozás!… Különben, elismerem,
hogy egy kissé túloztam, a mi megnyugtathatja önt. Nincs szó egyébről,
mint hogy illendőségből eleget tegyünk annak, a mit ez az asszony joggal
megvár tőlem, és a minek az elmulasztása igazságtalanul káros lehetne
önre nézve.
– A hogy parancsolja.
Pellegrini grófnét a nagy teremben találták. José Maria egy kissé
megilletődött: az »imádkozó leányok«-nak festenek ilyen arczot.
Villegas úr bemutatta a gondolatolvasót:
– Grófné, megigértem Cumberland urat; ime, itt van. Az igazi nevén Don
José Maria Gomez de Silvának hivják; a predikátumait Victor Hugo négy
sorban mondja el _Hernani_ban. A személyazonosságot én magam
bizonyíthatom; ismerem az apját, ismerem őt magát is, négy éves kora
óta, s nem tévedek a személyében, mert három évvel ezelőtt épp ilyennek
láttam őt Madridban. Bátran nyujthatja feléje a kezét; ez a szép kéz
most is csak nemes ember kezét fogja érinteni.
(Villegas úr nem volt meggyőződve, hogy a grófné kacsója másféle kezet
még nem érintett.)
Aztán odább állott. De a teremben maradt, s más vendégeivel beszélgetve,
félszemmel azt nézte, hogy a szépművészetek milanói főfelügyelője, a ki
az imént kiváncsian emelte fel szép szemét, miképpen fogadja José
Mariát.
Boszúságára azt kellett látnia, hogy a társalgás nem tart sokkal tovább,
mint maga a hosszas bemutatás. Ugy látszott, rövid mondatokat váltanak;
a gondolatolvasó olyan maradt, mint a jégcsap, s a hogy pár percz multán
a grófnét nagyobb udvar fogta körül, José Maria eltünt a közelből.
Villegas úrnak úgy tetszett, hogy a grófné olyanformán biggyeszti az
ajkát, mint a mikor valamit kicsinyleni szokott.
– Szegény földim! – gondolta az emberséges spanyol. – Sohase lesz belőle
semmi!
Ugy vélte, a legjobb lesz, ha akkor kezdeti meg vele mutatványainak
előadását, a mikor már mindenki eljött és még senki se készül haza, s
kérésére José Maria tizenegy órakor dologhoz látott.
Az előadás kezdete a legrosszabbat jósolta. José Maria
szerencsétlenségére, mindjárt először egy olyan fiatal úr jelentkezett
médiumnak, a ki nagyon eredeti szellemnek tartotta magát, s a ki a
gondolatolvasóban kalandort gyanított. Elhatározta, hogy leleplezi a
csalót, s mikor José Maria elmagyarázta neki, hogy mi a tennivalója, az
jutott eszébe, hogy nevetségessé teszi Cumberland urat. Fölviszi a
padlásra. Vagy ha odáig nem is, a harmadik emeletig mindenesetre
megsétáltatja. Csak ez járt a fejében, és örömmel látta, hogy a
gondolatolvasó úgy indul meg, mintha az ő sugallatát követné. José Maria
fölment a harmadik emeletre, egy darabig keresgélt, aztán észrevette,
hogy félrevezették.
Kijelentette, hogy más médiumra van szüksége. Villegas úr, a ki nem
szerette volna, ha felsül a mutatványaival, s most már félteni kezdte a
pártfogoltját, míg amazok odafent jártak, föltette magában, hogy ő maga
áll kötélnek. És ebben az elhatározásában csak megerősödött, mikor
látta, hogy José Maria halott-halványan érkezik vissza, szemkötőjével a
kezében, tehát: kézzelfogható elismerésével annak, hogy a kisérlete nem
sikerült. »Én jobb médium leszek, – ajánlkozott Villegas úr – önnek
ideges emberre van szüksége.« José Maria, bár úgy nézte, hogy Villegas
úrnak az idegei hajókötél-keménységüek, s különben sem szivesen vállalta
a házigazdával való szereplést, elfogadta az ajánlatot, mert attól
tartott, hogy másodszor is rosszhiszemü médiumra találhat. De elindulni
se tudott, s azonnal kiderült, hogy Villegas úr elfelejtette, hová
rejtették a gombostűt. Végre, harmadszorra, sikerült a kisérlet: egy
szőke kisasszony jelentkezett médiumnak, s Cumberland nyílegyenesen
indult a gombostű felé, a melyet nyomban meg is talált, minden
keresgélés nélkül. Hogy eloszlassa az első rossz benyomást, megismételte
a mutatványt, – most már egy jóképü úriemberrel, – tétovázás nélkül
haladt le a földszintre, bement a ruhatárba, s kihúzta a gombostűt egy
felöltő béléséből.
Már akadt hang, a melyik nem fukarkodott a tetszésnyilvánítással, de a
többség még kételkedett.
– Ez semmi, – szólt Pellegrini grófné, mikor Cumberland visszatért a
terembe, – harmadszorra én is megtalálom.
José Mariának, akarva, nem akarva, elő kellett hozakodnia műsorának
mindegyik számával.
A második mutatvány az volt, hogy: a gondolatolvasó teljesíti a
társaságnak valamely, előtte eltitkolt kívánságát. Csak annyi segítségre
van szüksége, hogy attól fogva, mihelyt a terembe lép, olyan valakinek
az ütőerén tarthatja a kezét, a ki hallotta ezt a kívánságot.
Elzárták, és efféle feladatokat eszeltek ki számára:
Válaszsza ki Guicciardini grófné bokrétájából a hófehér rózsát és
nyujtsa át Bonafede kisasszonynak. Oldja ki Bragadino úr nyakkendőjét és
kösse meg ujra. Húzza ki az órát a Pandolfini úr zsebéből, nézze meg,
aztán kérje el a Tarchetti úr óráját, győződjék meg róla, hogy valójában
mennyi az idő, a második órát adja vissza, és végül igazítsa meg
Pandolfini óráját a szerint, a mint a Tarchetti órája jár. És így
tovább.
Cumberland egy pár percz alatt pontosan teljesítette minden feladatát.
Sokan tapsoltak; de Pellegrini grófné gyanakodott:
– Valaki megsugja neki, hogy mit csináljon – jegyezte meg, eléggé
hallhatóan.
Hanem mindjárt el kellett ismernie, hogy a gyanuja alaptalan volt.
Cumberland uj mutatványnyal állott elő, a melyet egyetlenegy
czinkostársnak a segítségével nem hajthatott végre; azt pedig már nem
lehetett elképzelni, hogy a sorra jelentkező kilencz-tiz médium mind
egyetért vele. A gondolatolvasó, mindannyiszor más-más médium ütőerét
fogva, arra vállalkozott, hogy lerajzolja azt az európai nevezetességet,
a kire a médium gondol, csak annyit köt ki, hogy az illető igazán
nevezetesség legyen, a kinek az arczképét mindenki ismeri.
Lerajzoltatták vele a pápát, az uralkodókat, a nagy szinésznőket és
egy-két híres zeneszerzőt; a sokaság éljenezni kezdett, és Pellegrini
grófné csak annyit mondott:
– A rajzban egy kissé gyönge, de lehet, hogy jobban fest, mint rajzol.