Boldogtalanul fogok élni, és egyedül, örökkön egyedül! De a lelkem szava
szerint fogok élni; megyek az utamon tovább, s végzem a munkámat, a hogy
Isten tudnom adta. Ám jöjjön ujra, mindig a balsiker; legyen örök Szépem
halálomig könyörtelen; ha a munkám haszontalan, ha a munkám értéktelen
is, ha senkinek se kell, s még nekem magamnak se szerez örömet, de az
álmomnak fogok élni! Előre, induljon a gálya!
Kata egészen fehér volt, mikor találkoztam vele.
– Mit felelt neki? – kérdezte, és láttam, hogy remeg.
– Semmit. Igent nem mondhattam, inkább nem feleltem semmit.
– Nem fogadja el a feltételt, ugy-e?! – és felragyogott az arcza.
– Nem fogadom el. Remélem, nem ítél el érte.
– Ha elfogadná, nem volna az az ember, a kinek… – nem fejezte be;
zokogásra fakadt.
De rögtön összeszedte magát, fölemelte a fejét és így szólt hozzám:
– Csókoljon meg.
Megcsókoltuk egymást, utóljára.
Azután… azután sokáig a szemembe nézett, megszorítottuk egymás kezét, és
elváltunk örökre.
VÉGE.
A GONDOLATOLVASÓ
I.
– Hogyan? Ön a Cumberland II.!… Ön az a gondolatolvasó, a kit ezek a
plakátok hirdetnek!… Ön, Don José Maria Gomez, az én Don Ruy Gomez de
Silva barátom fia!… A kit, mig Madridban laktam, gyakran tisztelhettem
házamban!… Ön, a ki Castilia egyik legrégibb családjából származik, ön,
a ki mintaképe volt a komoly, tanult, törekvő fiatal embereknek!… és –
gondolatolvasás!… Eh, ön tréfál!
– Nem tréfálok, kedves Villegas úr, és ha holnapután este elfárad a
Thalia-terembe, meggyőződik róla, hogy igenis a Cumberland II. én
vagyok!
A beszélgetők: egy idősebb úr és egy jól öltözködő, csinos, de nagyon
halvány arczu fiatalember, a ki csakugyan hasonlított a plakátokon
látható arczképre, künn ültek az utczán, egy kávéházi asztalka előtt, a
Galleria Vittorio Emanuele egyik legnépesebb pontján, szemben Milano
legdrágább szállójával.
– De hát hogy jutott eszébe?!… vagyis… mert az igazat megvallva, nem
értem… de nem akarom megsérteni azzal a kérdéssel, hogy…
– Hogy miképpen jutottam idáig? Vagyis hogyan sülyedtem ennyire? Nagyon
egyszerü történet. A mint jól tudja, átkozott rossz pályát választottam:
műépítész lettem. És attól a naptól fogva, hogy megkaptam az
oklevelemet, Spanyolországban nem építenek többé házakat. Senki se
építtet házat; az emberek inkább nem laknak, csakhogy házat ne kelljen
építtetniök.
– De, édes istenem, ebből még nem következik… Jól van, elképzelem, hogy
nem jutott hamar semmiféle megbízáshoz, még azt is, hogy nem kapott
alkalmazást a nagyobb vállalatoknál vagy valamelyik már elismert
műépítőnél… csakhogy engedjen meg, ön teljességgel nem volt rászorulva
arra, hogy azonnal keressen… ön kivárhatta volna a jobb jövőt… hiszen az
ön atyja vagyonos ember!
– Igen, az apám vagyonos ember, de lobbanékony és heves. Különben méltán
boszanthatta, hogy a két fia közül az egyik semmit se csinál, csak
játszik és költ, a másik pedig tanul, próbálkozik, kész volna a
csillagokat lehozni az égből, de olyan élhetetlen, hogy egy fityinget
nem tud megszerezni. Azt hiszem, rám még jobban haragudott, mint az
öcsémre; attól legalább soha se várt semmit, minden reménységét belém
helyezte és huszonnégy éves koromban, miután addig folyton taníttatott,
én is csak ott voltam, a hol az öcsém: mind a ketten az öreg úr nyakán
élősködtünk. Elég az hozzá, egy rossz órájában, a mikor az öcsémért
nagyobb összegü játéktartozást kellett kifizetnie, azt vágta az
arczunkba, hogy ingyenélők vagyunk.
– No és?
– No és a többit elképzelheti. Ha más ember sért meg ilyen mélyen, és
nem az apám, azon az emberen keresztülgázolok. Az apámtól természetesen
nem szerezhetek elégtételt, de azt az apámtól se nyelem le, hogy engem
ingyenélőnek nevezzen. Még abban az órában elhagytam az apám házát.
– Összezördült az atyjával, ilyen csekélység, egy szó miatt, melyet az
atyja ingerültségében ejtett ki, s a melyet ő nem is úgy gondolt…?!
– Nem zördültem vele össze, csak nem tűrhettem el, hogy még egyszer,
joggal, ingyenélőnek mondhasson. Meg akartam élni a magam emberségéből,
és elmentem hazulról azzal az elhatározással, hogy az apai ház küszöbét
nem lépem át mindaddig, mig nem lesz vagyonom.
– És Don Ruy eltűrte azt, hogy ilyen nevetséges okból hosszu ideig
tartó, talán örök elidegenedés támadjon apa és fiú között?… hogy
elváljanak évekre, meglehet mindenkorra?… és hogy ön tönkretegye a
jövőjét?
– Az apám is konok, mint én; hiszen az ő vére vagyok. Különben meg kell
vallanom, később megbánta a heveskedését. Üzent, hogy megbocsátja a
szökésemet. Kerestetett; nyomomba akarta uszítani a rendőrséget, a mely
persze semmit se tehetett volna ellenem, mert nagykoru vagyok, és nem
követtem el semmi olyast, a mi jogot adott volna a rendőrségnek arra,
hogy beleavatkozzék a dolgaimba. Aztán magándetektiveket fogadott fel,
hogy fedezzék fel a rejtekhelyemet. De én olyan jól eltüntem, hogy hiába
kerestek.
– S ha én most nyomban sürgönyzök Don Ruynak?
– Czéltalan volna. Mire az apám ideérne, én már más városban leszek.
Valahol messze; s nem mondom meg önnek, hogy hol. Letartóztatni nincsen
módjában, de azt hiszem, bele is fáradt…
– Hogy önt ne lehetne letartóztatni?!… De hiszen álnéven bolyong a
világban!
– Nem én. Bejelentem én mindig az igazi nevemet is. A Cumberland II.? –
az csak művészi név! Mintha azt mondanám: Pulcinella.
– Már bocsásson meg, kedves José Maria, de a mit ön művel, az tisztára
őrültség! Tudom, hogy igen furcsa teremtései vannak a jóistennek, tudom,
hogy ezek a furcsaságok fölötte változatosak, tudom, hogy az emberi
lélek rendkivül bonyolult gépezet, és hogy az emberek gondolkozása a
végtelenségig különböző lévén, nincs az a bolondság, a melyre ne akadna
vállalkozó, de azért el merem mondani, hogy önnél nagyobb bolondot
keveset láttam szabad lábon… Ne haragudjék, hogy így beszélek; öreg
ember vagyok, önöknek jóbarátja, s ha a szavaim gorombák is, a világért
se akarnám megbántani.
– Nem bánt meg, kedves Villegas úr, mert tudom, hogy száz ember közül
kilenczvenkilencz úgy gondolkozik, a hogy ön. De már én olyan vagyok, a
milyen; castiliai vagyok!
– Látom a castiliai érzékenységet, de őszintén szólva, nem látom a
castiliai büszkeséget. Mert – engedje meg még ezt a bizalmasságot is! –
ön nagy hidalgo ugyan a szegény Don Ruyval szemben, de már nem olyan
nagy hidalgo az egész világgal szemben. Mert végre is, az a mesterség, a
melyet ön most folytat, nem valami előkelő foglalkozás, sőt… hogy is
mondjam?… legjobb lesz, ha megmondom kereken… egy kissé világcsalás!
– Ebben ön téved. Nem előkelő foglalkozás, az igaz, de a czipőkészítés
se előkelő foglalkozás, s azért a varga sokkal tisztességesebb ember
lehet, mint akárhány királyi kincstartó. Nem előkelő foglalkozás!
Persze, hogy nem előkelő foglalkozás, ha az ember pénzért mutogatja,
hogy mit tud! Sokkal szebb foglalkozás, ha az ember a várkastélyában ül
és beszedi a jövedelmeit. De sohasem előkelő, ha az ember a közönség
garasaiból él s a közönség tetszéséből eszik, vagy nemtetszéséből
koplal. És szorosan véve semmiféle pénzszerzés nem előkelő. Pénzt
örökölni sokkal előkelőbb. Nekem azonban, legalább egyelőre, szereznem
kell a pénzt; és nem nagyon válogathattam a foglalkozások között, mert a
házépítésen kívül, a mely tudományomnak semmi hasznát nem vehetem, csak
ehhez az egy dologhoz értek: a gondolatolvasás mesterségéhez. Hajdan,
mint műkedvelő, sportot találtam benne; nagyobb tökéletességre tettem
szert ezen a téren, mint a többi ember; most tehát, mikor rászorultam a
pénzszerzésre, ebből élek, mert egyébhez nem értek, s mert ezt jobban
tudom, mint más. De kereken tagadom, hogy ez a mesterség »egy kissé
világcsalás«; épp olyan tisztességes mesterség ez, mint a czipőkészítés
vagy a házépítés.
– A gondolatolvasás?
– Látom, hogy ön engem kóklernek néz, és hogy ezt a szót:
»gondolatolvasás« – meglehetősen félreérti. Hát ha én azoknak, a kik egy
lira belépődíjat fizetnek, valami affélét bizonygatnék, hogy le tudom
olvasni akárkinek a homlokáról, mit gondolt az imént, vagy mit gondol
ebben a pillanatban: akkor önnek igaza volna, s akkor engem ki kellene
seprüzni a világból.
– De hát mit csinál ön tulajdonképpen?
– Többféle mutatványom van; ha elmondom önnek a legegyszerübbet, megérti
valamennyit. A legegyszerübb mutatványom az, hogy: megtalálom az
elrejtett gombostűt. Engem becsuknak valahová, az impresszáriómmal
együtt; neki se szabad tudnia, hol van az eldugott tárgy: ne mondhassa
senki, hogy összejátszunk, hogy ő árulta el nekem a rejteket, valami
titkos jellel… ó, a gyanusítás mindig nyomon követ!… Mialatt mi foglyok
vagyunk, a nézők elrejtik a tűt; akárhová, akármelyik emeleten, ha
akarják: a pinczében vagy a padláson, ha akarják: az épületen kivül,
valahol a harmadik házban. Azután bekötik a szememet, én pedig megfogom
egy olyan nézőnek a kezét, a ki tudja, hogy a gombostű hol van, s ujjaim
hegyét ennek az embernek az ütőerén tartva, megindulok. Én megyek elül,
ő csak követ, és kendővel a szememen, tehát vakon, egyenesen oda megyek,
az ismeretlen épület labirintusain keresztül, a hol a gombostűt
elrejtették; ha más házban rejtették el, kivezetem emberemet az utczára,
megtalálom a házat, s megtalálom a tűt.
– És hogyan lehetséges ez?
– Úgy, hogy, bár én megyek elül, voltaképpen ő vezet engem, nem mindig
gyorsan, de mindig biztosan. Én tudniillik az ő gondolataiból olvasom
ki, hogy merre menjek; nem szóval árulja el a rejtekhelyet, hanem a
gondolataival. Mert minden gondolatára reagál a szívműködése, s ütőere
mozgásának még oly csekély elváltozásait is megérzem, az ujjaim hegyén
át. Ha ő ellenséges indulattal van irántam, ha rosszhiszemü s azt akarja
bebizonyítani, hogy szemfényvesztő vagyok, ha gondolatában félrevezet,
ha más helyre gondol, nem az igazira, s más utat jelöl ki elméjében, nem
az igazit: akkor sohase találom meg a tűt, akkor oda megyek, a hová
csal. De ha megengedi, hogy olvassak a gondolatában, ha az igazi helyre
gondol, s arra, hogy jól megyek-e: akkor az ő ütőere biztosan vezet
engem, mert folyton elárulja, jó utra léptem-e, mindig megmondja: »viz«…
»tűz!«… »nem«… »igen!« Ez az egész; nagyon egyszerü dolog, de tessék
utánam csinálni. Megmondom, mi szükséges hozzá. Először is rendkívül
fejlett tapintóérzék. Nézze, milyen puha, finom kezem van; az ujjaim
hegyének az érzékenysége kivételes. Azután az egész idegrendszernek
hasonlóan kivételes érzékenysége, fogékonysága, ingerlékenysége. Nálam
ez is megvan, s az, a mit előadok, egyre fokozza ezt a fogékonyságot. A
mesterségem ára az, hogy gyorsan, de biztosan aláásom az egészségemet,
mert, hogy fel ne süljek, ápolnom kell a betegségemet, s a tréning
napjain mesterségesen idézem elő, temérdek teával és fekete kávéval, az
idegeim ingerlékenységét. Pedig rendes körülmények között amúgy se tudok
aludni; csak olyankor alszom, mikor már az orrom hegyén a lélek;
ilyenkor altatószereket használok s napokon át fekszem egész vagy
félálomban, hogy aztán ismét egész napokon át folyton ébren legyek. Mert
a mutatványaimhoz beteges éberség kell, s azonkívül rettenetes figyelem,
a felfogóképességnek kivételes erőmegfeszítése. Mondhatom, mindig össze
kell szednem minden megfigyelő erőmet. Azután nagy gyakorlat kell hozzá,
és higyje el, nem közönséges lelkierő. Mert a megerőltetés olyan nagy,
hogy az ember könnyen kidőlhet a feleuton, a mi itt a teljes felsülést
jelenti. Nem képzeli, mennyire kimerít egy-egy fogasabb feladat. Ha az
előadásomnak vége; csurog, nem, ömlik rólam az izzadság, a homlokom
csupa verejték, s még napokig rettentően fáj a fejem. Gondolja, hogy nem
érdemlem meg, a mit szerzek? No, lehet, hogy nem érdemlem meg. A mit
teszek, nagyon kicsinyes, igaz. Csakugyan nem mozdítja elő az emberiség
jólétét, a ki megtalálja az elrejtett gombostűt. De hogy ez nem
tisztességes kenyérkereset, azt már senki se mondhatja. A mit egy
liráért megmutatok, azt érdemes megnézni, már csak azért is, mert nem
igen van még egy másik ember, a ki ugyanezt szintén meg tudná csinálni.
Aztán keservesen megszolgálom a kenyeremet; megdolgozom azért a kis
bevételért, a melyet némelykor nem veszek be. És végül az egészségemet
adom érte, hogy megélhessek; azt hiszem, az életemből már több esztendőt
árusítottam el, mint a hány éve annak, hogy ezt a mesterséget folytatom,
és bizony potom pénzt kaptam érte. Hol itt a világcsalás?
– Nemcsak a »világcsalás« szót vonom vissza, hanem a »kissé«-t is.
Fogalmam se volt a mutatványairól, s abból, a mit mond, látom, hogy ez
komolyabb mesterség, mint képzeltem… az orvosokat különösen érdekelheti.
De egyben megmaradok a véleményemen. Bizony, kedves José Maria, kár,
hogy ezt a sok munkát, ezt az éber figyelmet, ezt a nagy lelki erőt, és
mindezeket a kivételes képességeket, általában egész komolyságát,
tanultságát nem fordítja valami érdemesebb dologra.
– De ha nem építhetek házat!… Mit csináljak?!
– Különösen nagy kár, hogy még hozzá az egészségét is aláássa. Meg
vagyok győződve, hogy ennyi fáradsággal és ennyi szellemi erőfeszítéssel
más téren fényes sikerekre tenne szert, a nélkül, hogy kénytelen volna
az életéből ujabb és ujabb esztendőket adogatni el… Egyébként hogyan
jövedelmez a mestersége? Szerez legalább vele? Gyüjthet így akkora
vagyont, a mely lehetővé teszi, hogy egy pár év mulva visszavonulhasson
és a pihenésnek élhessen?
– Hogyan jövedelmez a mesterségem? Nem egyformán. Néha jól, néha
rosszabbul. Milanóban nem remélek nagy jövedelmet; a viszonyok nem éppen
kedvezők. De sok helyütt szép eredményeket értem el. Hogyan jövedelmez?
Hm… Megvallom, zavarba ejt, mert attól tartok, hogy félreértett. Az
imént én nem akartam panaszkodni; ó, semmi okom panaszkodni!…
– Bocsássa meg ezt a talán nem éppen helyénvaló bizalmaskodást… Csak az
ön iránt való érdeklődés… Szóval, nagyon örvendek, hogy találkoztunk. A
mióta Milanóban lakom, olyan ritkán beszélek földivel!… És annak
örömére, hogy találkoztunk… Pinczér, egy üveg xeresit!… Igaz, most jut
eszembe!… Nálam ma nagyobb fogadóest van… legyen szerencsém; nagyon
fogok örülni… Tudja mit? Keressen meg nálam egy gombostűt! Ó, nem akarom
kihasználni a többi vendégem szórakoztatására!… de azt hiszem, nem
ártana önnek sem… mert sokan járnak a házamba olyanok, a kik minden
társaságban megfordulnak… és nem rossz reklám volna holnaputánra, ha
holnap az én vendégeim az egész Milanót tele kürtölik azzal, hogy mit
láttak… De kocczintsunk! A szegény Don Ruy egészségére!
Kocczintottak. Villegas úr ivott, s a gondolatolvasó is megnedvesítette
vértelen, vékony ajkát az aranysárga borral.
– Nem parancsol a borhoz piskótát? – kérdezte Villegas úr.
A gondolatolvasó fehér arczát valami érthetetlen pirosság futotta el.
– Köszönöm, nem kérek – felelt.
Ebben a pillanatban a két spanyol asztalkája előtt járó-kelő sokaságból
egy borotvált arczu, fehér czilinderes úriember bukkant ki, a kinek a
szája nyájas mosolyra nyilt.
Volt benne valami a lordból, a szinészből és a pinczérből; nem lehetett
más, csak: impresszárió.
II.
– Kérem, mutasson be! – szólt a gondolatolvasóhoz francziául, de olyan
kiejtéssel, mely elárulta, hogy a franczia nyelv ismeretét nem a
dajkatejjel szivta be magába.
Villegas úr és José Maria eddig anyanyelvükön beszéltek. Most a
gondolatolvasó is francziául szólalt meg:
– Kedves Villegas úr, bemutatom önnek a század legügyesebb és
legszerencsétlenebb emberét. Művészi nevén Mr. Brownnak hívják, Varsóban
ismerkedtem meg vele, nemzetiségére nézve: apai ágon levantei, anyai
ágon cserkesz, s mostanság az a foglalkozása, hogy az én impresszárióm.
Egészen másképpen gondolkozik, mint én; a filozófiája kissé felszines;
hanem azért nagyon jó fiú. No, Mr. Brown, mi ujság?
– Az az ujság, – felelt Mr. Brown, olyan előkelő fesztelenséggel, a
melynek láttára José Maria ajka széléről valami mosolyféle lebbent el –
hogy holnaputánra az összes jegyeket elkapkodták. Mindössze két
elsőrangu ülés maradt meg… kettő vagy három… három vagy négy, szép,
finom sarokülés, valamennyi az első sorban és éppen a középen, a terem
legjobb helyén… ezt az öt-hat jegyet magamhoz vettem… és ha a barátja
netalán parancsol…
– Ó hogyne, hogyne!… – bólintott Villegas úr, a ki Mr. Brown fehér
mellényének némi zománczszerüségéről azonnal észrevette, hogy akármilyen
kifogástalan José Mariának az öltözete, a gondolatolvasó már gyakrabban
láthatott borus napokat.
– De semmiesetre! – tiltakozott José Maria. – Ön, a kit talán szabad
atyai barátomnak neveznem, nem fog megsérteni azzal, hogy
visszautasítaná azt a páholyt, a melylyel tiszteletemet óhajtanám
kifejezni.
Villegas úr ezt nem utasíthatta vissza. Törte a fejét, mi módon
viszonozhatná a szegény hidalgo udvariasságát, s ekközben egy pohár
xeresit töltött Mr. Brownnak.
Mr. Brown azok közé tartozott, a kik, ha egy pohár jó borral kinálják
meg őket, a borhoz és a kináláshoz fölöslegesnek találnak minden
magyarázatot, minden titulust. Nem hiányzott belőle az »élni tudás«, s
ezzel együtt jár, hogy az ilyen csekélységet, barátok között, még csak
egy pillantással se veszi észre az ember. Elővett a tálczáról egy
piskótát, belemártotta a xeresibe, eltüntette, aztán egy másik piskótát
csipett fel, és ezt is megmártogatta, olyan mozdulattal, a melyet csak
valami párisi szinésznőtől leshetett el.
– Arról beszélgettünk, – szólt Villegas úr, a kinek figyelmét ez a
bájosan hanyag előkelőség nem kerülte el – hogy nekem nagy örömet okozna
és a holnaputáni siker érdekében talán nem volna haszontalan, ha az én
kedves José Maria barátom nálam is bemutatná ma este egy kisebb társaság
előtt, a mit holnapután a nagy nyilvánosság elé visz. Az ilyesmi
reklámul szolgálhat.
Mr. Brown piskótájáról felpillantott a beszélőre. Azt szerette volna
kifürkészni: kérhet-e ezért és mekkora összeget? De José Mariának egy
tekintetéből, mely villámokat lövelt rá, nyomban megértette, hogy ez a
reménység is csalfa reménység volt, hogy mint már annyiszor, most is
ujra csalódott!…
– Nagyon köszönöm szivességét, kedves Villegas úr, de nem élhetek a
szerencsével, mert akármilyen jól esnék is a reklám, kifáraszthatna, ha
ma is dolgoznám; azután meg, ilyen rövid idővel a föllépés előtt,
tökéletes nyugalomra van szükségem; a holnapután szükséges erő
koczkáztatása nélkül nem mehetek nagy társaságba…
– Lárifári – vágott közbe Mr. Brown. – Biztosíthatom, kedves Villegas
úr, hogy mindenesetre elmegyünk!… Hogyne mennénk el!… Miért ne mennénk
el!…
Villegas úr is rajta volt, hogy eloszlassa José Maria aggodalmait. A
gondolatolvasó azonban megmaradt a mellett, hogy köszöni a meghívást, de
nem élhet vele.
– Már pedig nekünk erre a reklámra szükségünk van – erőszakoskodott Mr.
Brown, a ki úgy látszik, tisztában volt vele, hogy miért vonakodik José
Maria olyan állhatatosan. – Mert, barátok közt nem titkolom el ön előtt,
hogy a jelen pillanatig még egyetlen egy jegyet se tudtunk eladni!
Egyetlenegyet se! – ismételte vésztjósló nyugalommal.
José Maria elnevette magát.
– Mindig kitör belőle a lengyel! – szólt spanyolul Villegashoz. –
Különben jó fiu, és nem tehet róla, hogy lengyelnek született s mindig
lengyel marad! De azért ne képzelje, kedves Villegas úr, hogy mi afféle
éhenkórászok vagyunk. Csak a balsikertől való félelem beszél belőle; az
aggodalom elvette az eszét.
– Hiába beszél spanyolul – haragudott Mr. Brown – nem fogja
félrevezetni, nem engedem, hogy félrevezesse Villegas urat!… Én
megmondom, a mit mondani akarok, és kijelentem, hogy ebben az egyben már
nem fogok engedni. Végre is az impresszárió dolga, hogy az efféléről
határozzon. Én vagyok az impresszárió, vagy ön? Nos, ha én vagyok, akkor
elmegyünk. Minden bizonynyal, kedves Villegas úr, minden bizonynyal.
– Ön elmehet, de én nem megyek el.
– Akkor itt hagyom önt végképpen. Nem bajlódom tovább az ön ügyeivel.
Keressen magának más impresszáriót. Én nem szaladgálok tovább. Ön
eszeveszettül makacs. Elmegyek ebben a perczben. Adja el a jegyeit ön
maga. Itt vannak.
És odadobott az asztalra egy nagy halom czédulacsomót, a melyet négy
különböző zsebből kotorászott elő.
– Bánom is én, menjen el! Majd visszajön!
– Persze, hogy visszajövök. Mit csináljak itt, Milanóban, ön nélkül?! Én
nem produkálhatom magamat!… mit tegyek?… a hatalmában vagyok! De ez nem
ok, hogy visszaéljen a helyzettel! Nem ok, hogy szeszélyből megtagadja
azt, a mit az ügyvezetőség szükségesnek tart!
– Vegye figyelembe az ügyvezetőség kivánságát – szólt közbe Villegas ur
– és igérje meg, hogy eljön. Ha estig mást gondol: megkeres egy
gombostűt. Ha nem: igérjük, hogy egy szóval se fogjuk erőltetni. De
mindenesetre a vendégem lesz!
José Maria lassankint megingott. Attól tartott, hogy ha sokáig
vonakodik, Mr. Brown tulságosan közlékeny talál lenni. Nem akarta, hogy
mai körülményeit és életemódját Villegas úr apróra megismerje; inkább
megigérte, hogy elmegy. Földije megmutatta, hogy a Galleriának melyik
házában lakik, kifizetett egy üveg xeresit és tizennyolcz piskótát,
aztán elbúcsúzott tőlük.
Mikor már vagy tiz lépésnyire volt asztaluktól, a gondolatolvasó
szemrehányással halmozta el impresszárióját.
– Megint szép jelenetet csinált nekem, minden igaz ok nélkül! Azt hiszi,
Villegas nem találta ki, hogy ön miért kapaszkodott bele erőnek
erejével, noha önt nem is hívta?!…
– Az volna csak a szép, ha önt az impresszáriója nélkül hívnák meg
valahová, azért, hogy kizsákmányolják az ön gondatlanságát és
meglopjanak mind a kettőnket!…
– Ugyan mit komédiázik, hiszen nem vagyunk idegenek között!… Gyönyörü
ötletei vannak, mondhatom! Ez a Villegas engem még a jólétben ismert;
pokolian kellemetlen rám nézve, bár ön ezt nem méltányolja, ha az ilyen
ember belelát a gyomromba!… Aztán semmi kedvem elmenni. Miért menjek el?
És ön nem nyugodott addig, mig meg nem igértette velem!…
Mr. Brown a sokfelé »hanyag előkelőség«-nek nevezett mozdulattal dőlt
hátra székén, olyan fagyos arczot vágva, a milyen a Szardanapálé
lehetett, a mikor már mindent megizlelt és mindenbe beleunt. És azon a
hangon, a melyen a művészek a szinpadon beszélnek egymáshoz, alig
mozdítva meg az ajkukat és tompán, hogy a közönség ne hallja őket, igy
szólt, utánozhatatlan előkelőséggel:
– Nem bánom, de már torkig vagyok ezzel a büdös éhezéssel. Éhes vagyok;
enni akarok.
– Először is, ön ismét csalódni fog, Mr. Brown, mert nem vacsoráról van
szó, csak száraz mulatságról, teáról és művészetről…
– Ó, majd csak találunk ott valami ennivalót is!…
– És másodszor, ön voltaképpen csak most kezdi, én pedig már harminczhat
órával ezelőtt kezdtem meg ezt a legujabb böjtölő rezsimet, és azért
mégse panaszkodom.
– Hja, ön jóllakik filozófiával is! De az én gyomromnak másféle
követelései is vannak.
– Eh, a gyomor nem olyan követelő, csak némelyik ember tulságosan
elkényezteti magát! Ön nem akarja elhinni nekem, hogy az emberi
szervezetnek valójában sokkal kevesebb táplálékra van szüksége, mint a
mennyit az örök emberi telhetetlenség, az inyesség, a mindig tulságos
mértékben kielégített s éppen azért falánk vágy, a tulságos gyakorlat
által fokozott inger, a gyomor idegessége s a második természetté vált
rossz szokás diktál be az emberbe.
– Ön szerencsés ember, mert ön filozóf. Ön ki tudja számítani, hogy:
ennyi és ennyi súlyú fehérnyét, továbbá ennyi és ennyi súlyú
szénhidrátot vett be, ez az állati élet fentartását ennyi és ennyi ideig
teszi lehetővé – és ez önnek elég. De az én gyomrom ordít.
– Ez tévedés. Ön ordít és nem a gyomra. A gyomra szerény, csak a
psychéje követelő. Különben egyáltalán nem értem ezt a követelőzést.
Tegnap egy nagy czipónagyságu süteményt kerített valahonnan… nem akarok
tapintatlan lenni és nem kutatom ennek a rejtelmes ügynek a részleteit…
most pedig annyi piskótát kebelezett be… mondhatom, sokfelé jártam már a
világban, sok mindenfélét láttam, de hogy valaki egyszerre annyi
piskótát evett volna meg!…