igyekezzék Katát egyedül találni, és mások jelenlétében se mondjon neki
semmi olyat, a mi őt gyerekes reménységeiben megerősitené. Ugy-e, meg
fogja igérni nekem, becsületszavára, hogy kerülni fog minden alkalmat, a
mikor Katával magára maradhat, hogy soha se fog olyat mondani neki, a
mit tanúk előtt, a mit előttem nem mondana, és hogy mások előtt se fog
beszélni vele olyan értelemben, a mely az én törekvésemmel ellenkeznék?!
Igérje meg, szavára! Hiszen tudom jól, hogy ön gentleman!
Szerettem volna azt felelni neki:
– Dehogy vagyok gentleman! Én csak egy mázoló legény vagyok, a kit, ha
nagyon mélyen talál bele nézni a bárókisasszony szép szemébe, pusztán
azért nem löknek ki a kastélyból, mert ez feltünő volna.
De csak annyit mondtam:
– Bocsánatot kérek, de a méltóságos asszony többet követel tőlem, mint a
mennyit megigérhetek.
– Akkor hát – szólt – úgy védekezem, a hogyan tudok. Különben köszönöm
az őszinteségét; az is valami.
Ettől fogva Kata egy lépést se tehetett testőrök kisérete nélkül. Vagy a
Nusik csapata volt körülötte, vagy szobalányok követték nyomon. Még
Valéria se maradhatott egyedül vele; ha egy-egy perczre összesugtak, az
egérke nyomban előkerült, mintha a falból bujt volna ki.
Még hozzá, olyan ügyesen vezényelte seregét s úgy tudta intézni a
dolgokat, hogy a testőrök között is egyre ritkábban lelhettem fel Katát.
Utóbb már, az űlés félóráját kivéve, egész nap alig találkozhattam vele.
Párthíveim ezalatt két irányban működtek. Egyfelül, nem hagytak békét az
egérkének; de azt ugyan hiába kérlelték! Másfelül, elképpedésemre,
folyton azon példálóztak előttem, hogy mit tennének mások az én
helyemben, s hogy itt meg ott, ezek meg amazok hogyan oldották meg
ugyanezt a gordiusi csomót. Szép hegedűszóban, de félreérthetetlenül,
azt a gondolatot igyekeztek belém sugallni, hogy: nincs más választásom,
mint megszöktetni Katát.
A miniszterné nyiltan megmondta:
– Szöktesse meg!… A mi családunk tagjai mind erőszakos emberek, de az
erőszaknak mindig megadják magukat! Ez nálunk már hagyomány; még talán a
czímerünkben is benne van ez a jelmondat, hogy: »Csak az erőszaknak
engedünk!« De annak aztán mindig engedünk!
Olyan kedves volt, hogy kisértésbe ejtett: ne próbáljam-e ki rajta a
tanácsát? Isten bocsássa meg, de azt hiszem, hogy ebből a kísérletből
nem következett volna semmi szörnyű vérontás.
Az erőszak! Persze, hogy mindíg az erőszak a legokosabb, a mit csak
megtehet az ember!
Igen, de hátha az öreg kegyelmes most az egyszer mégis megköti magát?!
Hátha az én erőszakom lesz az első, a melyet nem bocsátanak meg?! Mi vár
akkor Katára?
Időközben titkunk nem maradt titok. Guszti néninek a kémei fecsegtek-e?
Vagy a Kata őrízetére kirendelt szoknyás kis testőröknek nyilt meg a
szemök? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a titok lassankint
kiszivárgott, s a kastélyon belül, a legszélesebb körben is megtudták,
hogy kitől és miért kell Katát olyan gondosan őrizni. A leánysereg egy
idő óta minduntalan szétszakadozott kisebb csoportokba; hol itt, hol
amott bujt össze két-három Nusi: egyszerre igen sok suttogni valójuk
akadt. A cselédek is furcsán pislantgattak rám; tisztában lehettem vele,
hogy a kastélyban már csak egy ember van, a ki még nem tud semmit: az
öreg kegyelmes.
Valériától megtudtam, hogy a kisasszonykák is pártállást foglaltak.
– A maga drámájából a humor sem hiányzik; ezek az angyalkák hajba kaptak
magán. Ha érdekli, megnyugtathatom, hogy a mi pártunk az erősebb.
Viszont, látnom kellett, hogy a cselédek az egérkével éreznek. Az ő
gondolkozásukat fellázította az, hogy állandó lakosnak akarok
betolakodni ebbe az ősi kastélyba, a melyben mindenki talpig
arisztokrata, a szolgák csak úgy, vagy még inkább, mint maguk az urak.
A szolgáktól aztán a főispán is megtudta, hogy miben sántikálok.
Természetesen rögtön a pártomra állt.
És szerencsétlenségemben az a szerencse ért, hogy minél ritkábban
láthattam Katát, annál gyakrabban élvezhettem az ő társaságát.
Esténkint iszonyú kiabálást vitt végbe a szobámban:
– Lánczhordtát! Hát nem tudsz elbánni azzal a kis pöszével?! (A
feleségét értette.)
Folyton buzdított, lázított, tüzelt a felesége ellen, s minden este
hozott számomra egy pár ujdonatuj orosz közmondást, a melyeknek a
tanulsága mindíg az volt, hogy az asszonyt meg kell verni, és ha már
nyekkenni se tud, akkor is meg kell verni.
– Hanem azért ne félj! – biztatott. – Majd teszek róla! Csak azért is
megkapod a kis lányt! Majd teszek róla!
No, akkor már végünk van!
Nem is igen lehetett többé reménységem. A képem majdnem egészen kész
volt – kivételképpen elég jónak, legalább is tűrhetőnek találtam – még
csak az utolsó néhány ecsetvonás, a Penelope ősi ürügye, és csak az
imádság tartott a kastélyban. És az ellenséges erő ki tudta vinni, hogy
az ülés rövid félóráját nem számítva – a mit nem lehetett számítani,
mert ez alatt az egérke le nem vette rólam a szemét – már soha se
juthattam a Kata közelébe.
Ekkor Kata talált valakit, a ki, jó pénzért, egy levelet csempészett
hozzám.
Azt írta Kata ebben a levélben:
»Már nem hiszem, hogy a beleegyezésüket ki tudjuk csikarni. Elszakadok
tőlük, ha akarja. Követem akárhová. A magáé vagyok.
Éjjel – a viszontlátásra!
Kata.«
Mikor ezt a levelet elolvastam, a legnagyobb elégtételt éreztem, a
melyet az élet valaha adott.
És még ennek az első-utolsó diadalnak a gyönyörüséggel teljes perczét is
beárnyékolta valami.
A levelet William hozta el; az a Góliáth-alakú lakáj, a ki azelőtt
mindíg vigyorogva nézett rám, s a kinek, ha másfelé néztem, a két kis
szemebogara folyton rajtam volt.
Most mély tisztelettel állott előttem, mint egy gránátos a császár
előtt. S a végtelen komolyság, melylyel rendelkezésemet várta, ezt
mondta némán, de érthetően:
– Ó, most már elismerlek úrnak! Ha az ocsmány kis öreg állat felfordul,
te léssz itt az úristen. Ura a földnek, a melyet belátsz; satrapája
ennek a sok gyámoltalan asszonynak. És ha eszedbe jut, hogy egyet rugj
rajtam, csak jogaidat gyakorlod: megfizetsz érte. Mindezt
kiszerelmeskedted magadnak; ügyes ficzkó vagy!
Arczomba szökött a vér erre a gondolatra. Eszembe jutottak a
lovászmesterek, házitanítók és czigányok, a kik herczegnőket vettek el;
és a festők, a festők is!
Az örömem el volt rontva.
XIV.
A sötét szoba ablaka megnyílt, és a regényes bárókisasszony, a nyári
éjszaka nagy csöndességében, átsuttogott szerelmeséhez, a kitől a másik
épületszárny, egy keskeny udvar, kétemeletnyi mélység – és még egy másik
mélység: a kettőjük külön-külön világa közt tátongó, áthidalhatatlan
szakadék – választotta el:
– Gyula!
A szemközt lévő nyitott ablak mögött leskelődő férfi kihajolt a sötétbe:
– Kata! Édes kis Katám!
– Ne gyujtsa ki a villanyt! – suttogott Kata. – A világosság árult el
bennünket. Az, hogy az illendőség kedvéért nem oltottuk el, a míg
beszélgettünk.
– A kém most is ébren lehet – feleltem – és hátha a közelben
hallgatózik?! Attól tartok, a nénje megtudhatja, hogy maga az igéretét
nem tartotta meg, s akkor soha se beszélhetünk többé így, a hogy most,
mert engem, akármi czímen, átküldenek egy más szobába.
– Igaza van, itt nem beszélhetünk sokáig, és most már arra se
számíthatunk, hogy majd napközben… Pedig… Várjon csak; eszembe jutott
valami. Igen, ez lesz a legokosabb. Most két óra. Négykor Gyurka
Jablonkára megy a postáért, s akkor, úgy tudom, a hátulsó kis kapu már
nyitva marad. Negyed ötkor jöjjön le. Ha a kapu csakugyan nyitva van, a
parkban, a nagy halastónál találkozunk… majd átvisz a kis szigetre, a
kioszkba… csolnak mindig van ott. Ha pedig a kapu zárva marad, odalenn
megvárjuk egymást, s majd csak kitalálunk valamit, hogy hova rejtőzzünk.
Addig aludhatnék egy kicsit. Igaz… hozzon magával felöltőt vagy
köpönyeget! Reggeli négy óra tájban itt a legnagyobb hőség idején is
hideg van. Megkapta a levelemet?
Mindössze annyit feleltem:
– Megkaptam!
– Csak annyit mondjon még: mit felel rá?
– Nem tudok egy pár szóval felelni. A feleletem hosszú lesz.
– Várom!
Egy negyed ötkor nyitva találtam a hátulsó kis kaput. Lesiettem a
parkba; Kata már a halastónál várt.
Alig ismertem rá. A feje körül volt kötve fekete kendővel; a kapucznis
porköpönyeg, a melybe fázékonyan burkolózott, betakarta egész alakját.
Ha valaki véletlenül megpillantja, a mint kioson a kastélyból, nem hiszi
el, hogy a bárókisasszonyt látja.
Az arczocskája alig látszott ki a kendőből, s olyan cseppségnek tűnt
fel! A porköpönyeg alatt csak pongyola lehetett rajta, mert alakját még
soha se láttam ilyen kislányosnak; sarkatlan czipőjében egészen gyerek
lett, olyan kicsiny, mint egy serdületlen leányka. Csak a nagy szeme
volt asszonyi.
Lehajoltam hozzá – most, hogy még kisebb lett, mint rendesen, éppen
kétszer akkora voltam, mint ő – átkaroltam és körülfogtam a
felleghajtómmal. Aztán beemeltem egy csolnakba és áteveztem vele a kis
szigetre.
Katának csak a tekintete beszélt, de ó, milyen érthetően!… És én,
mialatt szerelmesemnek a szemébe nézve szótlanul eveztem, arra a
gyöngeségre gondoltam, mely ezt a gyermekies testet most az én karjaim
közé hajtja… aztán arra a bolondságra, hogy ez a gyermekies test előttem
most az üdvösségnek tűnik fel… és eszembe jutott, a mit egyszer régen
olvastam, hogy a férfinak a szerelme, ha föléje emelkedik a puszta
állatiasságnak, tulajdonképpen: az erősebb pártfogó ösztöne, melylyel
emez a gyöngébbet védelmezi, mihelyt az állatban némi öntudatosság,
valamelyes lelki élet csillan fel… Nekem ezt a kis gyöngeséget most meg
kell védelmeznem, és a ki ellen meg kell védelmeznem, az: én magam
vagyok, a védelmező! Különös feladat!
Bevittem a kioszkba, leültettem egy divánra, melléje ültem,
körülkaroltam és szerelmes szókat suttogtam a fülébe. Szerelmes szókat,
a melyek senkit se érdekelnek azon kívül, a kinek szólnak. Különben ez
volt a legokosabb, a mit aznap mondottam. Mert azután így szóltam:
– És maga el tudná hagyni értem a szegény öreg nagyapját, a kinek maga
az egyetlen öröme?!
– Ne keserítsen! Mit tehetek róla? Ő akarja így. Az ő hajthatatlansága.
– Igen, ez a hajthatatlanság az egész családjuk átka. Nem maga az első,
a kinek ez a hajthatatlanság… az a konokság, a melylyel ez az öreg ember
azt követeli, hogy mindenki az ő szemével lássa az életet és az ő érzése
szerint érezzen – szenvedést okoz. Megrontotta ezzel mindazok életét, a
kiket valaha szeretett; volt, a kit örökre boldogtalanná tett,
mindegyiknek temérdek szenvedést okozott. Mintha bizony valami dicső
életet szerzett volna az ő életbölcsesége azoknak, a kik a tetszéséhez,
a parancsához alkalmazkodtak! Az ő életbölcsesége csak szánandó alakokat
teremtett. De én ezt az öreg embert is szánom. Mennyi szenvedést okozott
a hajthatatlanságával önmagának is! Egész hosszú élete csupa szenvedés…
Ő maga tette, hogy így volt, és mégis sajnálnivaló. Aztán magán kivül
most már igazán senkije, semmije. Senkit se szeret, csak magát; maga
neki: minden gyönyörüsége, minden öröme, az egész élete. Maga jól tudja
ezt; és bár ő boldogtalanná tette a maga édesapját és édesanyját, azért
mégis szereti ezt a konok öreg embert… hisz az apját és az anyját nem
ismerte, emennek a szeretetét pedig mindennap érzi. És engem
büszkeséggel, és kimondhatatlanul édes érzéssel tölt el az a tudat, hogy
őt is elhagyná értem, de mégis – le akarom beszélni arról, a mire már
elszánta magát! Nem ő érte; ennyire nem vagyok önzéstelen. Hanem
magáért! Mert nemcsak neki okozna nagy fájdalmat, sok szenvedést;
hosszú, örökös, egy életen át tartó szenvedésre kárhoztatná magamagát
is!
Kata sírt.
– Lehet – folytattam – hogy ha a sorsunk rosszra fordul, ha igazán el
kell veszítenem magát örökre, lehet, hogy egyszer, később, gyanusítani
fog magában és az emlékemet is meggyűlöli, mert nem azt fogja gondolni,
hogy gyáva voltam – pedig, igen, gyáva vagyok – hanem azt fogja
képzelni, hogy a gazdag bárókisasszonyt, a kit nem akartak hozzám adni,
elvettem volna, de olyan önző voltam, hogy azt a leányt, a ki önként
követett volna a szegénységbe, a mi neki a mellett: a minden földi jóról
való lemondás, majdnem a magánosság s majdnem az elhagyatottság, szóval
az önkéntes számüzetés a paradicsomból… ezt a minden áldozatra kész,
nagylelkű, szerető szívű leányt, magát a leányt, a javai nélkül, nem
vettem el. Nagyon fájdalmas nekem, hogy ez megtörténhetik, hogy maga
valaha így gondolkozhatik rólam. De még ennél is fájdalmasabb, hogy:
íme, a boldogság itt van előttem, csak a kezemet kell kinyujtanom érte,
és nekem mégis önként kell lemondanom a boldogságról, egész életem
öröméről, testem-lelkem üdvösségéről!
Kata csak sírt.
– De azért – beszéltem tovább – egy pillanatra se estem kisértésbe, hogy
visszaéljek a maga nagylelküségével. Maga nem sejti, hogy mekkora
áldozatot akart hozni értem. Később soha se bocsátaná meg nekem, hogy
elfogadtam ezt az áldozatot. Nem sejti, hogy a szegénységben, a
szegénység kicsinyes bajai közepett, nem tudna megélni. Maga üvegházi
virág; a mezőn elhervadna. Szennyes ember volnék, ha magammal rántanám
az elhagyatottságba és az örökös küzködésbe. Igaz, eleinte volnának
édes, nagyon édes napjaink, a melyek egy darabig magát is sok mindenért
kárpótolnák; és nekem, nekem ezek az édes napok olyan boldogságot
adnának, a mely nekem, nekem megérné mindazt, a mi következnék: a sok
szenvedést, akár a sáros halált is!… De nyomorult, alávaló, hitvány
ember volnék, ha azért, hogy elérhessem ezt a rövid, de nekem mindennel
fölérő boldogságot, – világosan látva a jövőt, tudatosan és
szántszándékkal szerencsétlenné tenném magát!… magát, a kit a legjobban
szeretek a világon!
– Csak a szegénység?!… – kérdezte Kata.
– Ó, maga nem tudja, mi az! Nem ismeri az életet, az embereket,
magamagát se, mert hiszen még gyermek, sejtelme sincs semmiről! A
szegénység a legrettenetesebb hatalom a világon! A szegénység a szerelem
halála! Nincs az a szép, nincs az a nagy érzés, a mit meg ne öljön, a
mit lassankint meg ne mérgezzen, el ne sorvaszszon, meg ne fojtson! Én
ismerem a szegénységet, és láttam másokon, jókon, részvétre méltókon,
hogy mit tud tenni ez a pokoli hatalom! A szegénység nekem ma semmi;
fiatal, erős, egészséges vagyok, semmire sincs szükségem, és semmire
sincs gondom! De a szegénység – magával! Maga nem is gyanítja, mik azok
a nélkülözések, azok a megaláztatások, azok az emésztő, minden lelki
életet elsorvasztó gyötrelmek, a melyek elkergethetetlen piszkos
kuvaszokként folyton ott kullognak a szegénység nyomában! De én láttam,
már a gyermekkoromban is láttam, mivé tudja silányítani a legkülönb
embereket, milyen szenvedések parazitáit tenyészti, milyen rettenetes
tud lenni – a családban! Nincs fogalma, hogy mije van, a mint nem érzi,
hogy lélekzik. Nincs fogalma, miről kellene lemondania, mit kellene
kiállania, milyen kicsinyessé kellene nyomorodnia, ha átadná magát ennek
a szennyes ördögnek! Mit tud maga a szegények életéről, azokéról, a kik
a szegénység összes nyomorúságaiért nem a végzetet, hanem egymást
okolják?! Mit tudja, hogyan idegeníti el egymástól a szegénység
közössége a legjobb szíveket?! A szerelem a szalmakunyhóban, a szerelem
a szegénységben! Az mese. A szegénységben csak elhagyatottság van, és
veszekedés, örök veszekedés! Ó, csak rágondolni is, mit hozhatna a jövő!
Ha elképzelem magát lesoványodva, elbetegedve, kiaszottan, örökös
nyüglődés, vészverődés, megaláztatás, szégyenkezés közepett, a mint
álmodozva gondol elveszített környezetére, és mialatt a férje robotol:
vagy a sivár, örömtelen, kedvetlenséggel, szomorusággal teli
magányosságba menekszik, vagy olyanok társaságára szorul, a kik csak
arra emlékeztetik, hogy hová züllött, hová nyomorodott! Látni a jövőben
két embert, a kik a sok szenvedéstől, elkeseredéstől már csak kiáltozni
tudnak, két embert, a kik átkozzák az órát, a mikor egymást szerették,
és ez a két ember mi vagyunk!… Nem!
Kata egyre törölgette a könnyeit.
– És ez volt az utolsó reménységem! – sóhajtozott.
Vigasztalni próbáltam:
– Ha valaki, maga meg fogja találni ennek az öreg embernek a szívét!
De nem hittem abban, a mit mondtam…
És miután egy darabig ismét szerelmes szavakat suttogtam a fülébe – ez
volt a legokosabb, a mit tehettem – visszavittem, a honnan hoztam.
Mikor kiszálltunk a csolnakból, Katát előre bocsátottam. Ha valamelyik
cseléd véletlenül már felkelt, legalább együtt ne találjanak bennünket.
Megcsókoltuk egymást, és Kata tovasietett a gyepágyak között, a melyeken
a reggeli pára füstgomolyként gőzölgött.
Addig követtem a tekintetemmel, a míg csak el nem tűnt előlem. Milyen
kicsiny, szegényke!
– Igen, lemondtam a boldogságomról! – szóltam magamban – lemondtam
örökre! Ez fájdalmas, de nem tehettem másképpen, és a lelkiismeretem azt
mondja, hogy jól cselekedtem. Igaz, hogy furcsa alak vagyok, és ha
valaki megtudná a történetemet, vagy a leggaládabb önzéssel vádolna,
vagy hamarjában nem tudna megérteni… végre is régente nem történtek
effélék. De az aranykor gyermekeinek jobb volt; azok nem gondolkoztak,
csak szerettek.
XV.
Csak hallottam, hogy ezután mi történt.
Kata leborult a nagyapja lába elé, sírt és elmondott mindent.
Az öreg kegyelmes rettenetesen felindult, de a guta nem ütötte meg.
Ez után a nagy jelenet után, melynek a részleteit soha se tudtam meg,
párthíveim körülfogták az öreg embert, és igyekeztek a lelkére beszélni.
Az egérkét kivéve, az egész család »letérdepelt előtte«, a hogy Valéria
igérte. Megkísérlették azzal ravaszkodni ki a beleegyezését, hogy: »Ki
tudja?! Talán Kata nem is mond el mindent?!…«, – példálóztak, hogy Kata
is örökre elhagyhatja a kastélyt, a mint elhagyta az apja, – végül
minden hangnemben kérték – a kegyelmét és, természetesen nem az én
kedvemért, hanem a Kata boldogságáért, valósággal könyörögtek neki. De
minden ravaszkodás gyermekes erőlködésnek, a szökéssel való minden
fenyegetőzés hatás nélkül elpukkant rakétának, és minden könyörgés falra
hányt borsónak bizonyult azzal az erős akarattal szemben, mely az
aranysarkantyus vitéz hitvány kis testében lakott. A többieket
egyszerüen lefujta; Kata volt az egyetlen, a kivel szóba ereszkedett.
A Kata esdeklése nem maradt minden eredmény nélkül. Elszántsága,
nyíltsága és kitartása, úgy látszik, meghatották egy kevéssé. Könnyei
pedig talán a szíve mélyéig megillették; hisz Kata volt az egyetlen élő
lény, a ki tudott vele beszélni, a kivel szemben még gyöngéi is voltak.
Ennek tulajdoníthatom, hogy egy ultimátummal tisztelt meg. Magához
hívatott, és ez alkalommal színről színre megláthattam a családi
klenódiumot: a sok százados gőgöt.
Igy szólt hozzám:
– Nagyságod a fiatalságával elfordította tőlem kis unokám szivét. Ez
nagyon fájdalmas rám nézve; nemcsak fájdalmas, leverő is. De én sokkal
jobban szeretem kis unokámat, mint ő engem, s nem azzal gondolok, hogy
mit érzek én, hanem azzal, hogy mi az ő óhajtása. Nem titkolom el
Nagyságod előtt, hogy oly szavak, melyekre Nagyságod egész életén át,
szép sikereinek teljében is büszke lehet, ez ügyben legyőztek engem; nem
oszlatták el aggodalmaimat, de elhallgattatták bennem az eszélyesség
tanácsát. Öreg és gyönge vagyok; nem részesíthetem kis unokámat kellő
oltalomban; s tehetetlenségemben szeretném megóvni őt mindjárt az első
fájdalomtól is, minden fájdalomtól, a meddig lehet. Megadom tehát
magamat a nagyobb erőnek, mely kis unokámat elragadta tőlem. De házamban
régi szokás, és ezt a régi szokást Nagyságod finom lelkülete bizonynyal
méltányolni fogja, hogy a haldokló se adja meg magát kényre-kegyre. Én
is föltételt szabok; föltételt, a melyet vele már közöltem. Ha kis
unokám engem is szeret még egy kissé, akármilyen kevéssé, rá fogja birni
azt, a kit választott, hogy teljesítse ezt a föltételt. És ha Nagyságod
szereti őt, ha annyira szereti, a mennyire kis unokám óhajtja, akkor
Nagyságod, bármily fájdalmasan esik is, meghozza érte a kívánt
áldozatot.
Elhallgatott, mintha feleletet várt volna.
Csak azt feleltem:
– Hallgatom, kegyelmes uram.
– Az én családomban – folytatta az öreg – az a felfogás, és Nagyságod
meg fogja érteni, hogy az én családias érzéseim kegyeletben tartanak
mindent, a mi a rég elhunytak előtt tiszteletreméltónak tűnt fel, az én
családomban, mondom, már régóta az a felfogás, hogy: az ember értékét,
mondhatnám: az embernek az élethez való jogát az határozza meg, hogy
miképpen jut hozzá ahhoz a pénzhez, a miből él. Azok, a kiknek a képeit
Nagyságod itt látja, ezeken a falakon, különböző módon jutottak ahhoz a
vagyonhoz, a melyből éltek. A legtöbben örökölték. Némelyek
donáczióképpen kapták a királytól, véres harczok dijául. Nagyságod talán
azt fogja mondani – mert a mai világból való emberek már ilyeneket
szoktak mondogatni – hogy esetleg voltak közöttük, a kik erőszakkal
vették el másoktól, véres harczokban; lehetséges. De az bizonyos, hogy
egy se volt közöttük, a ki olyan pénzből élt, a melyért valamely
játékban ügyeskedett, a melyet megkapott, de a melyet meg is tagadhattak
volna tőle, az adományozó kedve és parancsoló szeszélye szerint. Csak
egy pillanatnyi türelmet kérek Nagyságodtól; legyen kegyes végig
hallgatni, a világért se óhajtanék olyat mondani, a mi Nagyságodat
méltán kellemetlenül érinthetné. Én a művészetet nagyrabecsülöm, s a
művészeket Isten kiküldöttjeinek tekintem. Csakhogy úgy vélem, és ebben
tér el családunk nézete a közfelfogástól, hogy ez a hívatás csupán akkor
gyakorolható a hívatás szellemében, ha a kiküldött Isten kegyelméből
gondtalanságnak örvend. A művészetről, mint kenyérkeresetről, azt vélem,
hogy ez a küldetésnek egyfelől megrövidítése, másfelől megalázása. Nem
akarom azt mondani, Isten mentsen, hogy ez a kereset nem tisztességes,
de végtelenül kínos volna rám nézve, ha a családom egy tagja akként
tartaná fenn magát, hogy Istennek tetsző munkájáért bizonyos
pénzösszeget kap, hol kevesebbet, hol többet, a szerint, a mint a
vásárló alkuszik, vagy adakozó kedvü, s némi frissitőre valóval is
kivánja jutalmazni a művészt. Reménylem, Nagyságod nem értett félre, és
nem gyanusítja meg azt a határtalan nagyrabecsülést, melylyel Nagyságod
irányában viseltetem. A föltételem tehát a következő. Minthogy, ismerve
Nagyságod nemes lelkületét, kizárt dolognak tekinthető, hogy Nagyságod
tétlenségben éljen s hitvesétől bármit is elfogadjon, Nagyságod kegyes
lesz elvállalni valamelyik minisztériumban, példának okáért a
közoktatásügyi minisztériumban egy tanácsosi állást, a melyre nézve a
kinevezésről természetesen én gondoskodom, és nehogy szóba kerülhessen
annak a lehetősége, hogy valamely művészi alkotása elárusíttassék,
Nagyságod becsületszavát adja nekem, hogy a festészet gyakorlásával
teljesen fel fog hagyni. Ha Nagyságod igazán jószívvel van kis unokám
iránt, meg fogja hozni érte ezt az áldozatot.
Nem feleltem. Azon gondolkoztam, hogy vajon nem rosszhiszemű-e?
– Őrült, de nem rosszhiszemű – szóltam magamban. – Hiszen akkor
megfognám, ha igent mondanék!
– Könyörgök Nagyságodnak – fejezte be, látván, hogy nem sietek felelni –
gondolja meg a dolgot, s aztán közölje velem válaszát, a mikor akarja.
Tehát választanom kellett. Választanom egyfelől a gondtalanság, a
nyugalom, a jövő biztonsága s főképpen a szerelmi boldogság, másfelől
pedig a művészet között, a melyet hiába ostromoltam, a mely balsikerről
balsikerre vitt, a mely még azt az érzést is megtagadta tőlem, hogy
egyszer, csak egyetlen egyszer meg lettem volna elégedve.
Választanom a szerelmi boldogság és a között, a mit eddig
osztályrészemnek tartottam, – a boldog jövő és a között, a minek eddig
éltem, a minek mind mostanáig az egész életemet oda adtam.
No, nem sokáig haboztam!
– Kegyelmes uram – morogtam, de nem fenszóval, csak magamban – ön igen
nagy úr, de én nem ismerek el magam felett urat, és az ön szeszélyét nem
tartom tiszteletben! Áldozatot, azt hoznék a kis unokájáért! Az életemet
is odaadnám érte; egyebem úgy se igen van. De az énemet, azt a mi
vagyok, az emberi önérzetemet, egyszóval: a lelkemet nem adhatom oda a
boldogságért sem! Azt az ön Istenétől kaptam, és csak neki fogom
visszaadni! Megmondhatnám ezt a kegyelmes úrnak most azonnal, de nem
szeretem a nagy szavakat, nem szeretek szónokolni, nem szeretem a
mellemet verni, és jobb, ha nem mondok semmit.