nagyon szerette az urát és mégis elvált tőle, pedig az is nagyon
szerette őt. Nem az érzéseik választották el őket, hanem a makacsságaik,
vagy a mint ők mondták: a viszonyok, az idegen emberek, a társadalmi
élet követelései. Azok a félreértések, melyek abból keletkeztek, hogy a
világ ellenére kötött házasságban nem élhettek kedvök, igényeik szerint.
Nem tudom, folytathatom-e, mert a kis ujjam, ha egyszer hozzá fog a
pletykáláshoz, nagyon illetlen tud lenni.
– Csak folytassa. Maga nem felelős azért, a mit a kis ujja pletykál.
– A szép asszony és a férje, így fecsegett a kis ujjam, minthogy az
egész világ ellenére kötötték meg a házasságukat, már az első naptól
fogva érezni kezdték Jázon és Medea átkát, azt az átkot, mely mindig
feltámad, a mikor két külön világból való ember házasodik össze. Mert
csak egymásért és csak egymásnak akartak élni, mindenekelőtt a
nélkülözést vállalták a nyakukba; a nélkülözést, a melyet, míg
külön-külön éltek, otthon nem ismertek. Ez már kezdetben beárnyékolta
egy kissé a boldogságukat; mert nem olyan sorsban nőttek fel, hogy a
nélkülözést fel se vették volna. De a nélkülözés még hagyján; vannak
ennél nagyobb bajok is. És később meg kellett érniök a keserűségeket is.
Minthogy az egész világ ellenére keltek össze, az egész világ letett
róluk; a régi társaságukat, mely hozzájuk való volt, elvesztették, az uj
társaságot, mely önként közeledett feléjök, nem találták kedvökre
valónak. Az uj környezet embereinek minden lépése, minden hangja
sértette az ízlésüket, bántotta az önérzetüket, megalázta őket maguk
előtt. Visszavonultak ettől a társaságtól, a melyben nem találtak örömet
csak boszúságot, és egymásban keresték a kárpótlást azért, a mit a
társaságban nem tudtak feltalálni. Igen ám, de – férfié az élet gondja.
Az önkéntes szegénység arra kényszerítette őket, hogy bele nyugodjanak
minden szegény ember sorsába; a kereset szüksége a férfit naponkint sok
órára elvonta az otthontól. S a különválás, a kénytelenséggé vált
kétfelé járás óráiban, a magánosságban, az egymástól való lassú
elszokásban észrevették, hogy tulajdonképpen áldozatot hoztak egymásért.
Észrevették, hogy, ha nem is vallják meg egymásnak, és ha még maguknak
se akarják megvallani, azért bizony: néha szenvednek, s míg örömeik
egyre fakúlnak, szenvedéseik egyre terhesebbek. Szenvedéseikért előbb
maguk-magukat okolták; később úgy gondolkoztak, hogy mind a ketten
hibásak; végül mindegyik a másikat okolta. Utóbb már azért is
nehezteltek egymásra, hogy a másik szenved, hogy a másik most már
nincsen oda a boldogságtól, hogy a másik néha elgondolkozik. Ezután már
nem következhetett egyéb, mint hogy fenszóval is okolják egymást; nem
következhetett egyéb, csak a kölcsönös szemrehányások, az egyre
gyakoribb és egyre hangosabb viszálykodás. Aztán… aztán a férfi, a ki
hamar elunta az örökös viszálykodást, elkeseredésében visszatért a régi
életmódjához, s ezzel a koczka el volt vetve. A viszálykodások mind
élesebbek, s ha tompább hanguak, de egyre mérgesebbek lettek, s végre,
néhány lázas jelenet után, elhatározták, hogy elválnak, mert azt hitték,
hogy már nem szeretik, hogy már gyűlölik egymást, pedig csak haragudtak
egymásra, a helyett, hogy az egész világra, a végzetre, vagy nem tudom
kire és mire haragudtak volna… Nagyon szemtelen vagyok?
– Magát nem terheli semmi felelősség; felhatalmaztam rá, hogy csak
beszéljen el mindent, a mit hallott. Pletykált még egyebet is… a kis
ujja?
– Igen. Elmondta, hogy az a szőke férfi, a kiről a történet szól, teljes
négy éven át üldözte az elvált feleségét, mert hamarosan megbánta, hogy
beleegyezett a válásba, és nagyon szeretett volna kibékülni a szép
asszonynyal. De a szép asszony konokabb volt, mint a férfi, s négy éven
át mindenünnen bujdokolt életepárja elől; ha az megjelent valahol, a
szép asszony mindjárt tovább állott onnan. Pedig neki is nehezére esett
a konokság.
– Ugyan! Még ezt is tudta a kis ujja?
– Ezt is tudta. Elmagyarázta nekem, hogy ha a szép asszony annyi rosszat
mondott a többi asszonyról, azért történt, mert örökkön az bántotta,
hogy neki, a ki minden asszonynál különbnek tartja magát, házasságon
kívül kell élnie.
– Igaza van, a kis ujja csakugyan szemtelen gyerek.
– De könnyü elhallgattatni.
– A világért se hallgattassa el. A kis ujjának a magyarázatai ugyan csak
vakmerő találgatások, a melyek épp oly illetlenek, mint a milyen
önkényesek, de engem azért érdekelnek. Folytassa, és semmit se
hallgasson el.
– A magyarázatait se?
– A magyarázatait se.
– Tehát a kis ujjam elmagyarázta azt is, hogy a szép asszony azért
jósolt olyan rossz véget minden férjnek, mert boszantotta, hogy az az
ember, a ki őt, hite szerint, nem érdemelte meg, nyugton alszik, a
lehetetlen helyzetben sem félti őt, a lehetetlen helyzetben is bízik
benne, annyival inkább boszantotta, mert tudta, hogy a betyárnak igaza
van!… Hogy a szép asszony azért rágalmazta meg a női lelket, még
legtitkosabb gondolataiban is, mert rettenetesen haragudott azért, hogy
neki soha se volt más gondolata, csak az a haszontalan ember!… És
elmagyarázta végül, hogy a szép asszony azért lázongott a házasság
intézménye ellen, mert nagyon is érezte ennek a kötésnek a hatalmát, és
át kellett látnia, előre érezte, hogy minden büszkesége ellenére se
tudja megtagadni szerelmi háláját attól a férfitól, a kinek egyszer
odaadta magát.
– Mégis magának volt igaza. A kis ujjának a magyarázatai csakugyan
olyan… hogy is mondjam?… olyan… minden tartózkodás nélkül valók, hogy
lehetetlen végig hallgatni mindazt, a mit magának elsuttogott. Maradjunk
csak a pletykáinál. Az eseményeknél, a melyeket elbeszélt vagy
elhazudozott magának…
– Beszámolok azzal is, a mit elbeszélt, mert nem hiszem, hogy füllentett
volna… Tudtomra adta, mindenekelőtt, hogy a szőke férfi, a ki elválása
óta folyton rajta volt, hogy visszahódítsa a feleségét, éppen azon a
napon törte meg először a szép asszony ellenállását, a melyik napon
engem az a szerencse ért, hogy a bárónéval megismerkedhettem. Az előbb
említett nevezetes esemény, tudniillik a makranczos hölgy
megszelídítése, a gyorsvonaton történt, Füzes-Abony és Miskolcz között.
Az elvált férj az elvált feleséget akkor csókolta meg vagy négy év után
először, egy kicsit erőszakkal… s ez a családi jelenet úgyszólván az
orrom előtt, mert tőlem nem messzire, zajlott le, egy lefoglalt
kocsiszakaszban. A szőke férfi ekkor csikarta ki a szép asszonytól azt
az igéretet, hogy ujra látni fogják egymást – a mit az elvált feleség
már csak azért se tagadhatott meg, mert látta, hogy az ura most az
egyszer nem ereszti ki a körmei közül, mert látta, hogy a szőke férfi
még egy kis botránytól se riad vissza, csak hogy czélját érje, és a
szorongatott, szégyenkező szép asszony folyton attól tartott, hogy a le
nem függönyzött kocsiajtón kiváncsi szem pillanthat be… és méltán
tartott ettől, mert ezt a családi jelenetet egy másik kocsiszakaszban
nagyon sajátságos és feltűnő némajáték előzte meg, a mely máris
fölkeltette…
– Egy kiváncsi kis ujjnak a figyelmét. No és még egyebet is tudott
mondani ez a kis kiváncsi?
– Még egyebet is tudott mondani. Elbeszélte, hogy a makacskodó szép,
mikor látta, hogy kényre-kegyre meg kell adnia magát az ellenségnek, a
ki őt kiböjtölte, kifárasztotta, s nem tudom miféle emlékezések erejénél
fogva lenyügözte – a daczot, mely benne élt, minden bajainak ártatlan
okozója: a házasság ellen fordította, s azt eszelte ki, hogy a házasélet
mindennapos kicsinyességei, nyomoruságai közepett nem lehetnek többé
boldogok, csak titkos szerelmi viszonyban, a melyet a világ nem sejt,
külön-külön élve és csak a szerelmi mámorban találkozva, a mit a szőke
ember, a ki szükség esetén a biliárdon is tud aludni, mosolyogva
vállalt.
– Hihetetlen történet.
– Hihetetlen, de igaz. Tudtomra adta aztán a hírforrásom még azt is,
hogy én, a mint akaratom ellenére, öntudatlanul közbenjárója voltam a
szerelmes párnak a vasúton – mert én voltam ártatlan okozója, hogy a
szép asszony a lefoglalt szakaszba menekült, a hol meg kellett kötnie a
miskolczi békét – később, mikor a miskolczi békekötés összes pontozatai…
hogy is mondják ezt a diplomaczia nyelvén?… igen: »érvénybe léptek«…
tehát később én csak arra szolgáltam a szép asszonynak, hogy – ha már se
a bánatát, se küzdelmeinek a történetét, se szerelmi élete
ujjászületésének a titkát nem kiálthatta ki a világnak, a hegyeknek, a
virágoknak, a madaraknak és a kislányoknak – legyen valakije, a ki
meghallgassa, a mit elmondhatott.
– Lárifári.
– Végül szemtelen hírforrásom most azt hireszteli… nem tudom, ezuttal
alapos-e az értesülése?… hogy az elvált házaspár nemsokára végképpen ki
fog békülni, s ismét férj és feleség lesz isten és emberek előtt is. Nem
tudom, hogy ez egyszer nem csalódik-e?… de alighanem most is jó az
értesülése, mert hosszu idő multán most történik először, hogy abban az
időben, a mikor Albert báró a kastélyban tartózkodik, a báróné nem siet
vissza Budapestre.
– Magának ördöge van, nem kis ujja!… Különben mindebből egy szó se igaz…
csak annyi igaz, hogy kibékültem a férjemmel és megint együtt fogunk
élni.
– No csakhogy mégis eltaláltam valamit!
– Az már igazán nem fontos, hogy eltalált-e valamit. De mit is beszél
folyton rólam?!… a mikor nem rólam van szó!
– Csak annyit akartam mondani, hogy a báróné a házasság intézményének
nem olyan engesztelhetetlen ellensége, mint a milyennek mutatja magát.
– Mért? Mert megadtam magamat a sorsomnak? Hja, az én dolgaimat már nem
lehet másképpen összedrótozni! De ez nem szól a házasság mellett, sőt!
És nem tagadom, ennek a szegény kis lánynak a jól felfogott érdekében
nagy kedvem volna lebeszélni magukat minden szép szándékukról, ha azt
hinném, hogy ennek a kisérletnek, a legszebb szónak és a legokosabb
szónak is, foganatja lehetne. És ha már erről beszélünk, vallja meg
őszintén, hogy mindabban, a mit maga körül lát… és, példának okáért,
abban a regényben is, a melyet rólam eszelt ki, nem találja-e meg az
elrettentő példát?
– Ijesztgetni ne ijesztgessen, báróné. Láthatja, hogy úgyis eléggé meg
vagyok riadva. Hiszen, ha nem volnék megriadva, akkor egyszerüen az
ölembe kapnám ezt a kis lányt, és elszökném vele.
– S azok közt a viszonyok közt, a melyekkel el kell számolnunk,
alighanem ez volna legokosabb. Mert hogy szép szerével csak úgy magának
ajándékoznák Katát, abban nagyon, de nagyon kételkedem. És hogy végre
arról is beszéljünk: mit lehetne hát tenni?!… mondja – mert ez az első
kérdés, a főkérdés… s Kata ezt nem kérdezhette meg magától – mondja:
elszánt ember maga? Kész maga mindenre, de mindenre?
– Nem vagyok elszánt ember s nem vagyok kész mindenre. Az én sorsom,
báróné, olyan bizonytalan, mint az, hogy mi lesz holnap ezzel a
falevéllel. Ha azt mondom, hogy igen-igen szegény ember vagyok, ezzel
szemérmetesen keveset mondok. Már pedig én nem akarom, hogy Katát valaha
szegénységben kellessen látnom. Nem akarom megérni, hogy olykor-olykor
rongyos czipőcskében járjon, hogy néha egy kicsit éhesen feküdjék le a
szerelem karjaiba, s hogy olyankor, ha társaságba vágyik, a cselédekhez
üljön le beszélgetni. Nem vagyok elszánt; félénk, gyáva vagyok. Tartok
tőle, hogy a báróné kalandornak fog nézni, de – mégis így van.
– Nem nézem kalandornak, hanem ellenkezőleg látom, hogy derék ember, a
miben különben soha se kételkedtem. Egy kalandor, édesem, nem haboznék.
Az úgy gondolkoznék, hogy: első a feloldhatatlan, vagy legalább is igen
nehezen feloldható kötés, a többi aztán megjön magától. És magának
annyival könnyebb volna nem habozni, mert Kata, úgy látom, nem habozik.
Hát az igen szép, édes barátom, hogy maga nem hajlandó koczkára tenni
Katának az egész jövőjét, akkor, a mikor Kata maga hajlandó erre… és még
szebb, hogy maga ezt félénkségnek nevezi – pedig több bátorság és
elszántság kell hozzá, mint ahhoz, hogy valaki megszöktessen egy
szerelmes kis lányt – … és azt se tagadom, hogy nekem ez az úgynevezett
gyávaság jobban tetszik, mint a mindenre kész szerelem, ha még oly tüzes
is… csakhogy… csakhogy a tökéletes becsületesség, kedves barátom, igen
hálátlan dolog, és az erőszakos emberekkel szemben csak egy fegyverünk
lehet: az erőszak. Azért most már azt kérdem, el van-e készülve arra,
hogy, ha a másik utat-módot választjuk, könnyen elveszíthetünk mindent,
még a csatateret is, s akkor bizony, egyszerűen le kell mondani?!…
– Igen, el vagyok készülve rá.
Ezzel a Memento Morival kezdtük meg a tanácskozást arról, hogy miképpen
fogjunk hozzá a békés ostrom nehéz munkájához.
Én abban a véleményben voltam, hogy mesterkedéssel, taktikával nem sokat
segíthetünk magunkon, s hogy mindjárt színt kellene vallani. Vagy-vagy.
Vagy mutatkozik irányunkban némi jó hajlandóság, vagy kiderül, hogy soha
se leszünk képesek ezeket a vén szíveket meglágyítani. A jobbik esetben
– úgyis nagy időbe fog kerülni, a mig Kata kikönyörögheti a
beleegyezést; a késlekedésnek tehát semmi értelme. A rosszabbik esetben
pedig – jobb, ha mindjárt megtudjuk a sorsunkat, legalább nem
reménykedünk hiába.
De Valéria letorkolt:
– Ajtóstól ne rohanjunk a házba; ne rontsunk el mindent előre a
vigyázatlansággal.
Úgy okoskodott, hogy minden attól függ: le tudjuk-e szerelni a félelmes
Guszti nénit? Ha Guszti nénit a pártunkra tudjuk hódítani, azt az
egyetlen lényt, a kinek a szavára az öreg úr sokat ad, mert ez a lánya
mindig együtt érzett vele – akkor nyert ügyünk van. Akkor az egész
család letérdepel az öreg kegyelmes előtt, s az öreg kegyelmes, látva,
hogy még leggőgösebb leánya is a Kata javára használja fel a befolyását,
nem lesz meglágyíthatatlan, annál kevésbbé, mert hiszen a kis unokája
fog siránkozni előtte, az, a kit a legjobban szeret a világon. Ha
azonban Guszti nénit nem tudjuk meghóditani, akkor mindennek vége. Mert
ha az öreg kegyelmes azt látja, hogy helyette a leánya lengeti a
feudalizmus zászlaját, akkor bizony maga is visszavonul
megközelíthetetlen fellegvárába; azt már nem engedheti, hogy valaki
nagyobb arisztokrata, hajthatatlanabb és gőgösebb legyen, mint ő, ha ez
a valaki a leánya is.
– Csakhogy Guszti nénit még nehezebb lesz levenni a lábáról, mint a vén
kegyelmest, mert a nagyapa gyöngéjéhez még csak hozzá lehet férni, a
nagynéni ellenben inkább: a családi akarat, mint: a családi érzés. És ez
a csöndes, szorgos, mindent látó s mindenütt jelenvaló személyke éppen
nem látszik érzelgős teremtésnek.
– De asszony! – felelt a báróné. – Udvaroljon neki!
Bánatomban is elnevettem magam.
– Ó, a mi ezt illeti, igazán mindenre kész vagyok!…
– Udvaroljon neki – folytatta Valéria, ugyanazon a hangon – már csak a
szegény főispán kedvéért is!
– Azt hiszi, hogy ez egy kis békességet szerezne neki?!…
– Szeretem, hogy nem ment el a kedve a tréfálkozástól. Katával
tegnapelőtt nem voltunk ilyen vigan.
– Azért, hogy ilyen siralomházi vidámságot lát rajtam, ne gondolja,
mintha nem volnék érdemes Katára.
– Maga olyan jóravalónak látszik – felelt a báróné – hogy a
legrosszabbtól tartok. Fájdalom, a siker soha se azoké, a kik a
leginkább érdemlik.
És tovább is ilyen baljóslatokkal fűszerezte a tanácskozásunkat.
– Ha minden áron keseríteni akar, lelke rajta! De szeretném, ha Katának
valami biztató ujságot vihetnék.
– Igaza van; ő még ráér kétségbeesni.
Abban állapodtunk meg, hogy Valéria teszi meg az első lépést. Beszélni
fog az egérkével, és felfedi előtte, a mit az egérke úgyis gyanít, hogy
Kata vonzalommal van irántam. Ez kitünő alkalom lesz elhitetni az
ellenséggel, hogy nekem sejtelmem sincs semmiről, és hogy eszembe se
jutott udvarolni Katának. Kitünő alkalom lesz továbbá, kitapogatni:
milyen, mekkora ellentállást szándékoznék kifejteni a jó Guszti néni,
abban az esetben, »ha a Kata vonzalma komolyabbá válnék«, s kitünő
alkalom végül: észrevétlenül kegyelmet esdekelni számomra, nagy hírnevem
és fényes jövőm nem feltünő, de figyelmet keltő ügyes emlegetésével… ezt
rábízhatom.
– Mondja meg neki – szóltam – hogy egy festőből minden lehet. Még nagy
festő is; fejedelmek és pápák barátja!
– Azt fogom mondani, hogy máris az; ez hatásosabb lesz. Igaz!… a képhez
még ma fogjon hozzá!… El kell hitetnie, hogy csak a munkájának él.
– Annyival inkább sietek hozzáfogni, mert ez a kép lesz az egyetlen
erősségem. Egy pár nap mulva, a mikor már javában dolgozom rajta, Guszti
néni, ha véletlenül meg is tudja a titkunkat, nem teheti ki egykönnyen a
szűrömet.
– Azt hiszi?
– Én semmit se hiszek, de Kata azt hiszi. Úgy okoskodik, és igaza lehet,
hogy nénje addig, a míg be nem fejezem a képet, mindenesetre hallgatni
fog; mert ahhoz, hogy a kastélyból kilökhessen, mindent el kellene
mondania az öreg kegyelmesnek. Már pedig az öreg kegyelmes beteges
ember, a kit féltenek minden izgalomtól.
– Kata még gyermek, és nem ismeri ezeket az embereket. Én jobban ismerem
őket. Ha Guszti néni mindent fölfedez, és akkorra, mikor a maga
teljességében megismeri a veszedelmet, nem tud megbékélni ennek a
házasságnak a gondolatával: biztosíthatom, nem fogja a nagypapát
kimélni. Akkor az lesz a fődolog, hogy ez a házasság ne történjék meg;
inkább üsse meg a nagypapát a guta!
XIII.
Mialatt a Kata arczképét festettem, oly gyorsan multak a napok, mint se
azelőtt, se azóta soha, – s ennek az időnek a történetét nem tudnám
pontosan elmondani. Az izgalomban átélt óráknak csak egy-egy percze
marad meg elevenen emlékezetünkben; egy-egy nagyon is átérzett benyomás
örökre bevésődik elménkbe, de benyomásaink nagy részét – minthogy akkor
szálltak meg, a mikor tulajdonképpen nem voltunk magunknál –
elfelejtjük, a mint elfelejtjük álomképeinket, a melyek akkor
foglalkoztatták gondolkozásunk műhelyét, a mikor az öntudatunk
szendergett.
És mennyi izgalmat éltem át ezalatt a néhány hét alatt! Mennyi édes
izgalmat – ha Katával olykor kettesben lehettünk, vagy olyankor is, ha
társaság közepett ült előttem, mialatt én festettem, s gyönyörködve
láttam, hogy ez a képem nem lesz olyan rossz, mint a másik! És mennyi
más, nagyrészt gyötrő izgalmat! Az aggodalom és a boszúság, a
reménykedés és a csalódás, a várakozás és a keserűségek, a felbuzdulás
és a megaláztatás minden izgalmát!
Az első napok nem igen tájékoztattak bennünket a felől, hogy
remélhetünk-e valami sikert. Az egérke igen hidegen fogadta Valéria
közlését. Azt mondta neki:
– Vettem észre, de nem baj!… Kata át fogja látni, hogy ez lehetetlen.
– Tudod – színeskedett Valéria – az efféléről a legjobb és
legengedelmesebb kislányokkal se lehet okosan beszélni. Kata úgy
gondolkozhatik, hogy végre is: ez már az isten tudja hányadik
mésalliance volna a családban!… és, meglehet, nem fogja megérteni, hogy
mért találnátok ezt olyan szörnyüségnek?
– Mondom neked, át fogja látni, hogy ez lehetetlen.
És mikor Valéria, azon a czímen, hogy milyen veszedelmessé lehetek,
felmagasztalt előtte, csak ennyit felelt:
– Igazán kitünő fiatalember. Csak egy hibája van: az, hogy szó se lehet
róla.
Ennél többet Valéria nem tudott kicsikarni belőle.
Vajon átlátott volna a szitán?
Az, hogy a közlés nem izgatta fel, jót is jelenthetett, de rosszat is.
Azt is jelenthette, hogy nem botránkozik meg Katának az ábrándozásán,
hogy a kis lány gyerekes vonzalma nem teszi aggódóvá, hogy nem
háborodnék fel azon, ha Kata hozzám kívánkoznék feleségül, és hogy bele
tudna törődni, ha arra kerülne a sor, hogy Kata rangján alul kössön
házasságot. De jelenthette azt is, hogy nyugodt, hideg, elszánt
ellenségünk lesz.
Csak később tudódott ki, hogy szűkszavúsága a kegyetlenebb gondolatot
leplezte.
Akkor tudniillik, mikor Valéria egyre sűrűbben kezdte környékezni, s
megvallotta neki, hogy ő bizony a Kata pártjára áll.
– Nem látom át – ügyvédkedett mellettünk a báróné – mért kellene
ellenkezni, s mért kellene szerencsétlenné tenni ezt a nagyon érzékeny
kis lányt egész életére.
– Erről a házaszszágról nem lehet szó – mondta ki szigorú végzését az
egérke.
– És ugyan miért nem? – érdeklődött Valéria.
– Mert megölné az apámat.
– Eh, nem először történik, hogy ilyesmit kell megérnie, és mindig
kiállotta.
– Akkor még nem volt ennyire öreg, ennyire megtört. Nem volt beteg.
– Meg vagyok győződve, hogy ha te is a Kata javára szólnál, hamar bele
nyugodnék.
– Rám nem számíthattok – fejezte be Guszti néni az értekezést.
A báróné nem adta meg magát, s bár mindinkább fogyó reménységgel, de
azért nem kevesebb kitartással fáradozott tovább érdekünkben. Egy idő
óta minduntalan ott volt a kastélyban, s a mint utóbb megtudtam,
párthiveket toborzott. Albert bárót, a kivel már nyilvánosan is
kibékült, egyetlen szóval megnyerte az ügyünknek, a mi annál
kellemesebben lepett meg, mert a mésalliance ellen tüzelők táborában
rendesen az a legindulatosabb, a kinek magának is mésalliance terheli a
lelkiismeretét. De pártunkra hódította Valéria a miniszternét is, a ki
különben mindig kegyes szemmel nézett rám.
Ez a szövetség egészségesebb ügyre érdemes hévvel igyekezett meggyőzni
Guszti nénit, hogy a Szepessy-családban egy bolond házassággal több vagy
kevesebb az már nem számít.
S ekközben én is rajta voltam, hogy megszelidíthessük a konok
ellenséget. Szót fogadtam Valériának, és – ah, mily lelkesen udvaroltam
a márványszívü hölgynek! Olyan lelkiismeretesen igyekeztem minél
kedvesebbnek, a megtestesült szeretetreméltóságnak mutatkozni, hogy
ezzel az erőkifejtéssel valami szerencsésebb halandó két asszonyt is
meghódíthatott volna, a kik közül az egyiknek az apját s a másiknak a
férjét ölte meg. De az egérke változatlanul hideg maradt. Mintha észre
se vette volna Jaufre Rudelhez méltó gyöngédségemet, vagy mintha
keresztül látott volna rajtam. Meg volt írva, hogy miután nyolcz évig
nem panaszkodhattam: a dunajeczi kastély körül barangolva, minden
elképzelhető alakjában megismerjem a szerelmi szerencsétlenséget.
Az egérke még ekkor is abban a hitben élt, hogy nekem sejtelmem sincs
Kata kislányos érdeklődéséről. Azt az arczátlanságot, hogy egy senki és
semmi föl merje vetni a szemét egy Szepessy-leányra, az egyetlen egy
leányra, a ki a Szepessy nevet viseli, olyan elképzelhetetlennek
tartotta, hogy gőgje megtévesztette az éleslátását.
Hanem egy szerencsétlen napon megtudta az igazat. Kitől és hogyan
tudhatta meg? – soha se derült ki; alighanem meglesett valaki a parkban,
a mikor azt hittük, hogy egyedül vagyunk.
Magához hívatott.
Azon kezdte, hogy elmondta, miről értesítették. Kérdőre vont, hogy
mindez igaz-e. Nem tagadtam le semmit.
Aztán jól ismert, megdermesztő nyájasságával, hosszasan fejtegette, hogy
az a házasság, a melyről a huga álmodozik, merő lehetetlenség.
Elkeseredésemben azt feleltem neki, hogy az ilyen lehetetlenségek
ujabban gyakran megtörténnek; sőt, úgy tudom, nem egyszer történt meg
már ilyen lehetetlenség – magában a Szepessy-családban is.
– Egy okkal több – szólt – hogy vigyázzunk magunkra.
Mintha egy rablóvezérrel tárgyalt volna.
– Nem tagadom – selypelt tovább – hogy Kata nyugalmára nagyon
kivánatosnak tartanám, ha már most meg lehetne szüntetni az
összeköttetésünket. De ez egyelőre szintén lehetetlen. Sőt,
ellenkezőleg, kérnem kell – és számítok a lovagiasságára, hogy
tekintettel lesz igazán nehéz helyzetemre – kérnem kell, mondom, hogy
maradjon a kastélyban, mintha semmi se történt volna. Igen, tegye meg,
ha másért nem, gyöngédségből az iránt az aggastyán iránt, a ki önnek
semmit se vétett… tegye meg az ő érdekében, hogy egyelőre ne hagyja el a
kastélyt. Míg a Kata képe el nem készül, az ön eltávozása igen feltünő
volna. Meg kellene mondanom atyámnak az igazi okot. És atyám már nemcsak
igen öreg, hanem egyszersmind igen beteg ember. Közlésem olyan
felindulást okozhatna neki, a mely megölhetné.
Meghajoltam; jeléül, hogy engedelmeskedem.