hiányzott nekem, s hogy ennek a csekélységnek minő nyugtalanságot,
mekkora idegességet és milyen lenyűgöző, megbénító elkeseredést
köszönhettem. Nem részletezem, mert nem számítok részvétre.
Tudom, hogy gyónásom türelmes hallgatója így ítél meg magában:
– Úgy kell önnek, fiatalember! Úgy kell annak, a ki egyszerre két nyúl
után szalad!
A részvétre nem számítok, de ez ellen a megítélés ellen tisztelettel
tiltakozom.
Kérem, méltóztassék kegyes figyelemre méltatni, hogy az, a mi engem az
utolsó tizenegy napon át, akaratom ellenére, a lehető legkeservesebben
foglalkoztatott, régebben csak úgy jelent meg elmémben, mint az a tudat,
hogy van valahol egy Ausztrália nevű világrész, a mely csodálatosan
különbözik a miénktől, s a melyről ennél sokkal többet nem igen fogok
tudni, mert ezt a messzeeső világrészt én soha se fogom látni. Arra,
hogy Kata egyszer olyan vonzódással, olyan rokonérzéssel lesz irántam,
mely lelkemet minden tisztes, tartózkodó szándékom ellenére a legnagyobb
izgalmakkal fogja eltölteni, régebben egy perczig se gondoltam… vagy, ha
gondoltam – mert a képzelet vakmerő, annál inkább vakmerő, minél
félénkebb és félszegebb maga a képzelgő – csak úgy gondoltam rá, mint
egy álomra, a mely valósággá nem válhatik soha.
Ha szaladtam: csak egy irányban szaladtam.
A mit cselekedtem, az bizonyára csak a gyarlóságomat tette
nyilvánvalóvá. De ha léhaságokat követtem el, igyekeztem ennek
valamelyes magyarázatát adni, és hogy a léhaságaim ellenére van bennem
egy kis komolyság is, erről, sajnos, bizonyságot tesz – az, a mi később
történt.
Bízvást mondhatnám, hogy ha elkövettem a híven és őszintén felsorolt
léhaságokat: ez talán már ösztönszerü védekezés volt a komoly érzés
ellen, a menekülés öntudatlan kísérlete az elől, a mit eleve végzetesnek
sejtettem.
És végre, ha eddig túlságosan léhának tűntem fel, ha meglepő, hogy
egyszerre csak érzésekről beszélek: még azt is meg kell vallanom, hogy
addig, a míg Katát mindennap láttam, nem tudtam tisztán, csak
gyanitottam, hogy ez a kis lány milyen mély hatással volt rám. És azt
képzeltem, hogy: távol a szemtől, távol a szívtől…
Önkéntes számüzetésemnek már a legelső pontjaiban át kellett látnom,
hogy: tévedtem, mert a felejtés nem lesz könnyű. Aztán – furcsának
tűnhetik fel, hogy effélét említek, de ez is hozzá tartozik a
történetemhez – aztán, a negyedik vagy az ötödik éjszakán, a melyet már
otthon töltöttem: egy álomlátásból megtudtam, hogy az, a mit Kata iránt
érzek, sokkal jobban hozzá forrt a lelkemhez, mint gondoltam, mint
öntudatom hinni akarta. Egyszer, a mikor az agyvelőm elzsibbadt, a
szívem nagyon hangosan szólalt meg, és felvilágosított.
»Bolond ember az, a ki az álmát elmeséli«… és mégis el kell mesélnem,
hogy beszámolhassak vele, micsoda hatással volt rám ez az ostoba álom,
vagy más szóval: ellenőr nélkül maradó és minden fegyelem alól
kiszabaduló érzéseim esztelen lázongása.
Álmomban egy ostromlott vár bástyájáról vaktában lövöldöztem az alant
nyüzsgő ellenséges seregre, a lövő-résen át; Kata, a kedvesem, rongyos
ruhácskájában, tőlem néhány lépésnyire, a bástya egyik sarkában, a
legvédettebb helyen húzódott meg, és a fegyvereinket töltögette. Az
embermagasságú falak csak úgy a hogy oltalmaztak bennünket; jobban
védett a sötét, csillagtalan éj. Gránátok és bombák röpködtek a fejünk
felett, s a fekete éjszakában nem láthattam Katát, csak olyankor, ha
alulról egy-egy óriási tüzes csóva lobbant fel, mely megvilágította a
táj egy részét, néha az égboltot is. És valahányszor a pusztító tűz
ilyen kivilágítással kedveskedett nekünk, egymásra pillantottunk…
boldogan láttam, hogy: még most is ott van!… és összemosolyogtunk.
Ajkamon még ott égett a csókja… nem féltettem őt, nem remegtem érte…
hanem ujra meg ujra átéreztem annak a tudatnak a gyönyörüségét, hogy:
ismét diadalmasan vagyunk túl egy perczen: ő él! ő az enyém!… a karomban
csodálatos erőt éreztem, a harczi zajt zeneként hallgattam, és az az
egyre ismétlődő, a felcsapó lángok nyomán ujra meg ujra felvillanó
gondolat, hogy: küzdünk és élünk! – valami soha se ismert édes érzéssel
töltött el…
Mikor fölébredtem, mikor az öntudat kiragadott még édes kábultságomból,
mint a gyermek, a ki sajnálja, hogy fölébredt, mielőtt megízlelte az
álmában látott édességet, felsóhajtottam:
– Milyen szép álom volt!… Milyen kár, hogy már fölébredtem!…
És még egy pár pillanatig egész testemben éreztem az öntudatlanul átélt
gyönyörüséget… aztán eszembe jutott, hogy az élet örömét, az élet
tudatának testi gyönyörüségét még soha se éreztem át ennyire, az
élvezetnek ilyen erejével, mint most, a mikor nem voltam magamnál.
Utóbb megpróbáltam mosolyogni azon, hogy milyen furcsa volt ez az álom:
– Ugyan miféle ügynek a szolgálatában hadakoztam ilyen tüzesen, ilyen
odaadó lélekkel? – bírálgattam ösztöneimnek oktalan csapongását.
De hiszen az mindegy, hogy melyik ügynek a szolgálatában küzdünk,
mihelyest hiszünk az ügyünkben. Nem az ügy a fő, hanem hogy milyen tüzű
lelket viszünk az ügy szolgálatába.
És úgy látszik – így révedeztem el később – nem élet az, ha csak
magunknak élünk. Másokért kell élnünk, hogy igazán érezzük az életet,
hogy gyönyörködni tudjunk abban, a mi benne jó.
Még napokig foglalkoztatott ez a bolondság. A furcsa álomlátás
felkorbácsolta bennem azt is, a mitől eddig még nyugton voltam.
Már nem tagadtam le magam előtt, hogy: igenis, nagyon megbántam »átkos
hamarság«-omat. Hátha!… Hátha nem is lehetetlen az, a miről most már
tudom, hogy: egy a boldogságommal?!… hátha csoda történik és még valóra
válhatik az az álomkép, a melyről ha le kell mondanom, az egész életem
olyan sívár, olyan szomorú lesz, mint ezek a legutolsó napok?!
Az öreg kegyelmes levele már kísértésbe ejtett. Erre a megtisztelő,
hamaros tudakozódásra támaszkodva, szép szerével mehetek vissza, mintha
csak egy kiránduláson jártam volna. Senki se fogja gyanítani, hogy nem
ez volt a szándékom, és hogy, mint egy megvert kutya, csak
visszasomfordálok. Még rajtam áll, hogy igent mondjak; mert ha most
igent mondok, senki előtt se kell szégyenkeznem – magamat kivéve.
De mily szégyen – a legilletékesebb bíró előtt! Mily tökéletes lelki
vereség! Mily kiáltó bizonysága annak, hogy nincsen egy cseppnyi
akaratom!
Mert: mi változott azóta, hogy hirtelen megtettem, a mit a legjobbnak
gondoltam? Jóformán semmi. Megtudtam, hogy többet fogok szenvedni, mint
képzeltem – és ez az egész. Azok az okok, a melyek arra a fájdalmas
elhatározásra rábirtak, ma is fennállanak. Sőt, minél keservesebb rám
nézve, hogy szakítanom kellett, annál bizonyosabb, hogy: jobb előbb
szakítani, mint később, a mikor csak még keservesebb volna.
Hanem Katának a sürgönyére sutba dobtam minden bölcseséget.
Most már, igenis, változott valami.
Most már nemcsak magamról van szó, hanem mindenekelőtt: róla.
Van-e jogom, hogy előre lemondjak minden reménységről – a csodában való
reménységről – az ő nevében is?
– Én nem számítok, hanem Katának tartozom vele, hogy visszamenjek –
siettem elhitetni magammal, a mit jól esett elhinnem. – Lesz, a mi lesz.
De Kata megvárhatja, és meg is várja tőlem, hogy öregasszonyos
szomorkodás helyett megkíséreljem kiküzdeni, a mi a jogunk volna, vagy
mi az ördög…
És rögtön találtam egy másik kitünő okot is.
– Mi birt rá, hogy minden reményt feladva, hirtelen lemondjak? Az, hogy
egyszerre elválasztottak Katától; annak a tudata, hogy ezentúl nem
láthatom szabadon, hogy ezentúl csak mások jelenlétében beszélhetek
vele, a mi annyit jelent, hogy az igazi összeköttetés már megszakadt
közöttünk. Nos, ez a választófal, mely annyira elkeserített, azóta
leomlott. Ha nem is ez volt a czélom vele, visszavonulásom bizonyára
eloszlatta az egérke gyanúját. Azt kell gondolnia, hogy rosszúl
okoskodott, mert, ha afféle terveim vannak, a minőkkel gyanúsított,
semmiesetre se hagyom el a pályát, ilyen hosszú időre. Ha nem így volna,
ha nem így gondolkoznék, okvetetlenül megakadályozza, hogy
visszahívjanak. Tehát most már nem fogja olyan Argus-szemmel őrizni
Katát, legalább egy darabig nem; amúgy is nagyon feltünő volna, ha
őröket állítana melléje olyankor, a mikor Kata ül, én pedig festek,
vagyis azt teszem, a mit ők kívántak. Másfelől, azóta Kata is
megértette, hogy mi keserített el, mi tett reménytelenné, s mi volt az
igazi oka hirtelen elutazásomnak; tehát azt is, hogy a kettesben való
beszélgetésről, és, ha a szükség úgy kívánja, titkos találkozóinkról nem
mondhatunk le, már akármibe kerül… Meg fogja találni a módját, hogy
olyan szabadon találkozhassunk, mint az első időben; talán még többször
láthatom, mint eddig…
Nem tanakodtam tovább egy perczig se, hanem visszamentem, a leghamarább
induló gyorsvonattal.
XI.
Mikor másodszor szálltam le a vasútról a jablonkai őrháznál, az idő dél
felé járt. Sürgönyömet még idején megkapták; a kocsi eljött értem; s
délután két órakor már a kastélyban voltam.
A régi szobámba vezettek, a mi igen jó jelnek látszott. A főispán,
szerencsémre, valahol másutt intézkedett, s nem ült azonnal a nyakamra.
Sietve öltözködtem át, hogy ne keríthessen a hatalmába, ha nemsokára elő
talál kerülni: és mihelyt tűrhető alakban mutatkozhattam a hölgyek
előtt, jelentettem, hogy tisztelegni óhajtok a méltóságos asszonynál.
A főispánné azt üzente vissza, hogy a dohányzóban vár. A dohányzóban?
Furcsa!
Nagyon kiváncsi voltam az arczára. És mégis, mikor a dohányzóba
beléptem, a figyelmemet valami más kötötte le, olyannyira, hogy szinte
megzavarodtam.
Az egérke társaságában egy férfit találtam, egy urat, a kit félig már
ismertem: a vasúti szőke embert… a Hygieából kilopózó szőke embert… a
szőkét, a kit annyiszor kívántam már a pokolba… a kire egy idő óta
gondolni sem akartam.
A meglepetésem akkor se lehetett nagyobb, mikor a Hygiea sötét
szobájában meghallottam ugyanennek az embernek a nevetését. Annyira
elbámultam, hogy észrevehették rajtam.
Az egérke azon kezdte, hogy bemutatott a szőke gavallérnak:
– Asztalosz barátunk!… Czaládunknak az a tagja, a kit még nem iszmert:
Albert báró!
Tehát a szőke ember és Albert báró, a szép Valéria elvált férje, egy és
ugyanazon személy!
Hályog hullott le a szememről.
Emlékezetem sebesen összerakta, a mit valaha a Mestertől hallottam, a
mit a vasúton, és a Hygiea-villában észrevettem, végül mindazt, a mivel
a szép Valéria annak idején tele beszélte a fejemet… képzeletem
elvégezte a munka többi részét, és – mindent megértettem.
De hát mit érdekel engem most már mindez?!
Ez a gondolat magamhoz térített.
Albert báró különben nem sokat foglalkozott velem. Megemlítette, hogy
úgy rémlik neki, mintha egyszer már találkoztunk volna, ha nem csalódik,
a vasúton; megdícsérte a képemet, szivarral kínált meg, aztán
megköszönte nénjének, hogy, bár nem tűri a füstöt, a dohányzóban adott
neki kihallgatást, és magunkra hagyott bennünket.
Siettem bele kapaszkodni Albert bárónak a szavaiba, s figyelmeztettem az
egérkét, hogy a dohányzóban máris nagy a füst – szemtelenül hazudtam,
mert az ablakok nyitva voltak – és minthogy én úgyis csak jelentkezni
óhajtottam…
– Szemmi, szemmi – bíztosított az egérke – a jó szivar füsztje engem nem
zeniroz. Czak a férjem szivarfüsztje zeniroz, mert ő rossz szivart szí.
Bocsánatot kértem tőle, hogy olyan sokáig nem adtam hírt.
– Azért nem írhattam – hazudoztam, hogy a gyanúját elaltassam – mert a
legutolsó napokig magam se tudtam, hogy eleget tehetek-e a megtisztelő
felszólításnak, a családi gyászeset következtében ugyanis az én
életviszonyaimban is változás állott be… – és így tovább, mintha
könyvből olvastam volna.
El akartam hitetni vele, hogy semmi se vonzott vissza, s ha mégis itt
vagyok: csak a festőt látja, és nem a szerelmest.
Nem vettem észre rajta semmit. Erről az arczról, a mely mindig olyan
egyforma volt, mint egy egérke feje, ember még gondolatot le nem
olvasott. És ugyanazzal a semmit se jelentő, hideg nyájassággal szólt
hozzám, mint eddig.
A kihallgatás hamar véget ért, s egy pár percz multán megindulhattam:
fölkeresni Katát.
– Ha üdvözölni akarja a fiatalokat – szólt a főispánné – a parkban
találja őket. Már epedve várják.
Katát természetesen nagy sokaság közepett találtam. Mikor messziről
megpillantottam, a Romeo szava jutott eszembe: »Fehér galamb
hollóseregben…«
No, de rajtunk se lehetett ám észrevenni semmit!
Olyan angolosan üdvözöltük egymást, – Kata már messziről olyan
indiánus-kiáltással köszöntött, – olyan kollégiumi stilusban, olyan
tüntetve paroláztunk, – hogy lármás pajtáskodásunk a legjobb szemű
embert is megtéveszthette volna. Itt pedig csupa gyanutlan lélek között
ugráltunk – mert egyrészt a látszat, másrészt a nagyobb vigasság
kedvéért, úgy, a hogyan szoktuk, valamennyien valóságos ugrándozást
vittünk végbe, szerencsés visszaérkezésem méltó megünneplése végett.
A lányok versenyeztek Katával az örömrivalgásban:
– Asztalos, szívem, már meg akartunk halni magáért! – szólt az egyik
Nusi.
– Bele akartunk ugrani a halastóba! – tódította egy másik.
– Gyulám, Gyulám, csakhogy itt vagy! – szemtelenkedett a Géraldine-ok
egyike.
– No csakhogy végre férfit is érzünk magunk körül! – sivítozott égi
ártatlansággal egy kis buta csirkefogó, a ki még kurta ruhában járt.
És én hasonló hangnemben válaszoltam a zajos, meleg üdvözlésre, úgy
ugrándozva közöttük, mint egy hosszú bakkecske, a mely a gödölyékkel
játszik. Kifogástalan készséggel, hűségesen elmókáztam mindazt, a mit
egy fizetett mulattatótól meg lehet kivánni, és alig vártam, hogy abba
hagyhassam ezt a komédiázást.
Reméltem, hogy Kata nem fog sokáig várakoztatni. Nem is csalódtam. Egy
negyedóra mulva, igen ügyesen, valami játék ürügyével élve, félre lopott
a víg bandától.
És nem kerülgette sokáig, a mit mondani akart.
Pár pillanatnyi csend után, mialatt – kéz-kézben – hosszan néztünk
egymás szemébe, így szólt:
– Tudom, hogy maga szeret engem, és boldoggá tesz, hogy szeret. A
felesége akarok lenni. Ez majdnem lehetetlen, de kisértsük meg
kierőszakolni, a mi lehetetlennek látszik. Ha nem lehetek a magáé, soha
se fogok férjhez menni.
Hogy mit dadogtam erre, már nem tudnám elmondani. Talán akkor se tudtam,
hogy mit mondok; hiszen alig voltam magamnál – a gyönyörüségtől!
Bizonyosan azt mondtam, a mit mindenki más mondott volna a helyemben.
Ezt könnyü elképzelni; és kit érdekelne mindez?
Elég az hozzá, vagy öt percznyi sugdolózás után – melynek a részletei
kettőnkön kívül az egész világot untatták volna – megvallottam neki,
milyen kevés a reménységem ahhoz, hogy a sorsunk még jóra fordulhat, s
hogy csakugyan azért utaztam el, mert elveszítettem minden
reménységemet. Kata ugyanúgy látta a dolgokat, csak reménykedni tudott
jobban, mint én; mert kevésbbé ismerte az életet, és mert szerette
azokat az embereket, a kiktől a jövője függött.
Elmondta, milyen sokat vár attól, hogy jó ügyvédünk lesz – Valéria.
– Menjen el hozzá a fürdőbe – suttogta – ha lehet, már holnap reggel, és
tanakodják ki, hogy mit lehetne csinálni? Akárhogyan képzelik, én azt
fogom tenni, a mit a leghelyesebbnek találnak.
– Beszélt már vele?
– Mindjárt másnap, hogy maga elutazott, elmondtam neki mindent.
– És Valéria – biztatta?
– Ő se nagyon bízik abban, hogy kikönyöröghetem a nagypapa
beleegyezését, de azt mondta, azért előre nem kell kétségbeesni. Talán
csak azért mondta, mert megesett rajtam a szíve. De megigérte, hogy
mindent megtesz az érdekünkben, a mit csak megtehet. A sürgönyömet is ő
küldötte el.
– Hát az ellenséges tábor? A Guszti nénit értem, mert ha az egész
kastélyt a mi pártunkra hódíthatjuk, csak éppen őt nem, ő egymagában is
fölér egy egész táborral… és százan lehetnek mellettünk, még se érhetünk
el semmit, mihelyt ő ellenünk vonúl ki. Mit gondol, már nem gyanakszik?
– Nem tudom. Azóta nem szólt egy szót se, de sejtelmem sincs róla, mit
gondol magában.
– Megakadályozhatta volna, hogy visszahívjanak, s minthogy ezt nem
tette, úgy hiszem, sikerült eloszlatnunk a gyanúját. Nem gondolja, hogy
így van?
– Fájdalom, ez semmit se jelent. Az, hogy az én arczképemet is maga
készítse el: a nagypapa kívánsága; az édes anyám arczképe nagyon
tetszett neki. Guszti néni nem akadályozhatta meg, hogy a nagypapa magát
visszahívja… csak úgy akadályozhatta volna meg, ha nagyon komoly okkal
áll elő… ha elmond mindent, a mit észrevett. Ezt nem merte tenni. A
nagypapa már nagyon öreg ember; féltjük minden izgalomtól. És ez a
leleplezés olyan lelki megrázkódást okozhatna neki, hogy ezt a Guszti
néni is bizonyosan el akarja kerülni, a mig csak lehet. Természetesen a
Guszti nénit ez se tartaná vissza, hogy mindent eláruljon neki, ha azt
látná, hogy máskép nem választhat el bennünket. De most még nem látja
annak a szükségét, hogy a legveszedelmesebb eszközt, a rá nézve is
veszedelmes eszközt, használja fel a megrontásunkra. Azt gondolhatja,
hogy maga is meg tud birkózni velünk.
– Félek, hogy igaza van.
– Neki vagy nekem?
– Hogy neki is igaza van. Mert abban semmi kétségem, hogy maga jól
magyarázza a Guszti néni viselkedését. Meggyőzött róla, hogy semmit se
jelent, ha visszahívtak. Persze jobban szerettem volna az ellenkezőt
hinni, de magam is gyanítottam, hogy ebben csak a reménykedésem lát
biztató jelt.
– Azért az se lehetetlen, hogy elutazásával és váratlanul hosszú
távolmaradásával eloszlatta a Guszti néni gyanúját. És így, a mivel
nekem olyan rossz napokat okozott, legalább – javunkra vált. Talán mégis
javunkra vált.
(Hogy megcsókoltam-e azt az édes ajkat, a mely így suttogott? – ez úgy
se érdekel senkit.)
– Annyi bizonyos – folytattam egy félpercznyi szünet után, melyre
fátyolt borítok – annyi bizonyos, hogy Guszti néni olyan szívesen
fogadott, mintha soha se gyanakodott volna rám; és az is jó jelnek
látszik, hogy a régi szobámba vezettek… nem költöztetett máshová.
– Ezekben a jó jelekben se bízom.
– És megint igaza lehet. Ez az asszony, ha gyanakszik, a gyanuját
előttem nem fogja elárulni, a míg meg nem szerezte a bizonyosságot; sőt
csak annál szívesebb arczot mutat, hogy minél kevésbbé ügyeljek magamra,
és ő minél hamarább tisztában legyen azzal, a mit tudni akar. Az is
valószinű, hogy nem azért kerültem vissza a régi szobámba, mintha már
nem gyanusítana, hanem ellenkezőleg, mert meg akar figyelni bennünket.
– Ebből pedig az következik, hogy jobban kell vigyáznunk, mint eddig.
Tehát esténkint nem láthatjuk egymást, hanem mindig a véletlentől kell
kicsikarnunk, hogy kettesben beszélgethessünk.
– Végre is akármilyen mindenütt jelenvaló, nem járhat mindig a
sarkunkban.
– És én majd egy kicsit kezére járok a véletlennek, ne féljen.
(Ismét szünet.)
– Lássa – szóltam aztán, egy kissé felvidámodva – jól teszi, hogy
felbátorít!… így!… így!… mert engem ez a Guszti néni nagyon
megfélemlített. Rettenetesen szívós ellenségnek látszik; nincs
veszedelmesebb, mint a csöndes, lassú víz. Az igazat megvallva, nem
értem, minek köszönhetem, hogy olyan kérlelhetetlenül ellenségem, és még
kevésbbé értem, hogy mért olyan nagy ellensége minden mésalliance-nak.
Hiszen ő se ment férjhez a Dalai Lámához!
– Ennek az lehet az oka – felelt Kata nevetve – hogy Guszti néni egyszer
igen-igen szerelmes volt a bácsiba…
– Kibe? A főispánba?
– Igen. És azóta ostobaságnak tart, megvet, utál minden szerelmi
házasságot.
XII.
Másnap már korán reggel ott voltam a fürdő sétaterén, hogy minél
hamarább túl legyek a köteles tanácskozáson. Igaz, még nem régen nagyban
fogadkoztam, hogy a szép Valériát soha se látom többé, de a mióta
megtudtam, hogy a szőke ember és Albert báró egy és ugyanazon halandó, –
a mióta mindent, de mindent megértettem, – már nem volt mért húzódoznom
ettől a találkozástól.
Kilencz óra tájban ügyvédünk lejött a lakásából s megindult rendes
sétájára, hegynek fel. A legelső fordulónál elállottam az utját.
(Ismertem az utjait s valamennyi szokását.)
Egy cseppet se volt meglepetve, hogy egyszerre csak felbukkanok előtte.
Mintha várt volna, ezekkel a szókkal fogadott:
– Előkerült végre, Don Juan?!…
– Én és Don Juan? Úgy látszik, a bárónét jókedvében találom.
– Igenis, Don Juan. A ki mindenfelé szépeleg és senkinek se udvarol
nyíltan, de mindenkinek titokban, alattomban, azt én Don Juannak
nevezem. Tessék, a míg én abban a boldogító hitben éldegélek, hogy egy
magasabb rendű, mondhatnám szent czélból, sikerült elbolondítanom ő
veszedelmességét, addig ő, suttyomban, meghódítja a kis hugom szívét,
természetesen egy szót se szólva arról, hogy odaát, túl a hegyen, miket
szokott suttogni a nénike fülébe! És milyen ármányos! Én se vagyok a
leggyermekesebb lélek… de eldicsekedhetik vele, hogy engem, minden
asszonyi éleslátás csúfjára, mégis rászedett, tisztára a jó képével,
mert soha se hittem volna, hogy olyan nagy betyár! Lám, lám, mikor
elvégzi magában, hogy az ültetvényei már nem kívánnak több gondozást…
csak meg kell várni, míg a mag kikel… mikor látja, hogy a szénája már
rendben van, akkor kapja magát, gondol merészet és nagyot, vakmerő
játékba fog, és hirtelen elutazik, csak azért, hogy visszahívják, hogy
utána szaladjanak, hogy, a mikor visszajön, ne legyen egyéb dolga, mint:
aratni.
– Nem is vagyok olyan nagy betyár! – feleltem. – Ez a sok ravasz
számítás egy pillanatig se fordult meg az én ármányos fejemben. Csak
azért utaztam el, mert elveszítettem a reménységemet.
– Melyik reménységét, ha szabad kérdeznem?
– Csak egy reménységem volt: az, hogy senkinek se lesz ellenére, senkit
se botránkoztatok meg vele, ha titokban, alattomban, Katáról ábrándozom.
Mert én se vagyok a leggyermekesebb lélek, és hogy a báróné csak tréfál
velem, e felől nem lehettek kétségeim.
– Szépen vagyunk. Elveszítek egy csaknem eszményi, mert nagyon kezelhető
udvarlót, az ex-udvarló ezt be is jelenti, ugyszólván hivatalosan
jelenti be, tudtomra adja, hogy nem álomképének, hanem ügyvédjének
óhajt… és később talán nászasszonyának, mert nem jó az embernek egyedül
lennie… És most én, én boronáljam össze ezt a házasságot?!
– Félek, senki se boronálhatja össze.
– No, magam se bízom valami nagyon ennek az ügynek a sikerében! De ez a
szegény kis Kata!… Ha tudná, milyen szép akkor, a mikor szerelmesen
sír!… Lelketlen ember, hogy’ tehette ezt?!… De ezen túl volnánk, és
egyelőre ott tartunk, ugy-e, hogy most már csapjak fel
házasság-közvetítőnek?!… Mondja, nem találja furcsának, hogy csak azért,
mert imádom ezt a kis lányt, és mert részvéttel vagyok egy érdemes
ex-udvarlóm iránt, éppen én legyek az, a ki kimódolja ezt a majdnem
lehetetlen házasságot, éppen én, a ki a legjobban tudom, hogy a szerelmi
házasság soha se vezet jóra, én, a ki esküdt ellensége vagyok minden
házasságnak?!…
– Bocsánatot kérek, báróné, ha nagyon merésznek talál… De szeretném, ha
megengedné, hogy őszintén feleljek.
– Csak rajta.
– Tehát, engedelmével szólva, ha egy északi regényíró, a ki ötször vált
el, s a kit egymásután öt különböző feleség csalt meg, mert mind az öt
utálatosnak találta… ha egy ilyen északi regényíró engesztelhetetlen
gyűlölséggel szónokol a házasság intézménye ellen, ezt még meg tudom
érteni. De azt már kevésbbé tudom megérteni, hogy mért szónokol a
házasság intézménye ellen egy olyan szép asszony, a ki csak egyszer vált
el, s a ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével?!
– Tessék?
– A ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével! – ismételtem.
Valéria arcza biborszinűvé vált. Erre nem volt elkészülve.
– És maga… honnan szedi ezt a gyanusítást? – kérdezte a meghökkenés pár
pillanatnyi némasága után. (Kiélvezhettem a hatást.)
– Én nem gyanusítom a bárónét, és soha se mondok olyat, a mit nem tudok
bizonyosan. Csakhogy… van nekem egy kis ujjam, az igen sokat tud, és
nekem mindent megsug. Egész regényt tudnék elmondani, a melynek a
részleteit mind a kis ujjam pletykálta el nekem.
– Mondja el, kérem! Ez a tudós kis ujj igen érdekel engem.