messzeeső villájában lakott, az első emeleten. Két szobát bérelt, és az
övé volt az első emeleten lévő veranda is. Csak egy szobalány volt vele,
s ez a második emeleten aludt.
Este tiz órakor a villa kapuját bezárták. De a szép asszony ilyenkor még
nem feküdt le, hanem kiült a verandára, a hol néha éjfélig olvasgatott,
a függő villamos lámpa világánál. Két nap egymásután éjszakára is a
fürdőben maradtam, s vacsora után felsétáltam a villa elé, jó éjt
kivánni szépemnek. A hódolatnak ezt a kétségtelen jelét természetesnek
találta, s azzal hálálta meg, hogy egy pár perczig lebeszélgetett hozzám
a verandáról. De, hogy ne zavarjuk meg a villa csendjét, nemsokára
elküldött.
Mialatt így felszólongattam hozzá, észrevettem, hogy a szobalány pontban
féltizenegykor jelenik meg a verandán, átadja a bárónénak a lakás
kulcsát, s ettől fogva eltűnik. Tizenegykor bizonyosan már alszik
odafenn.
A verandáról nem nyílt ajtó a lakásba. Valériának, hogy szobáiba
juthasson, a folyosón át kellett visszavonulnia. A folyosón balra az
első ajtó a nappali szobájába nyílt; s az alvószobájába csak innen
lehetett eljutni.
Gondosan szokott elzárkozni; mindig elcsukta a verandának a folyosóra
vezető ajtaját is. De nappali szobája erkélyes volt, s egyszer, mikor
fenn jártam nála, láttam, hogy az erkélyajtónak nincs kulcsa. Utóbb, a
mikor egyszer arról beszélgettünk, hogy a fürdőben valakit megloptak,
hallottam is tőle, hogy az erkélyajtó kulcsa elveszett.
Tehát az erkélyre kellett eljutnom. De a verandáról ez lehetetlen volt.
A ki keres, talál. A második emeletnek az a szobája, mely a Valéria
nappalija fölött volt, megüresedett; a lakó kora reggel költözött ki, s
a szoba kulcsa egy pár óráig benne maradt a zárban. Tovább nem; mert
egyet gondoltam és elloptam. Kedvezett a szerencse; senki se volt a
folyosón, senki se látott.
Ha tovább is kezemre jár a véletlen, ha a második emeleti szoba nem kap
hamarosan uj lakót: akkor eljuthatok az erkélyre.
Nos, el is jutottam. Minden úgy történt, a hogy terveztem, egészen a
terv legutolsó pontjáig: a legfontosabbig.
Szóval, egy csillagtalan este, lenn, a sötétségben, mozdulatlanul
vártam, míg az első emelet verandáján eloltják a villamos lámpát. Éjfél
táján minden elsötétedett. Még egy darabig vártam, mert a
vendéglő-épület felől valamelyes élet hallatszott. Végre mély csend ült
az egész tájékon.
A feladatom első része nem volt nehéz. A földszint verandájáról feljutni
előbb az első, aztán a második emeleti verandára: semmiféle nehézséggel
se járt. Egy vállalkozó fiatalembernek, a ki jó tornász, ennyit mászni
nem olyan nagy dolog. És egyelőre nem koczkáztattam semmit. Ha
véletlenül rajta kapnak, azt mondom, hogy a szobalányhoz igyekeztem. Egy
kicsit kinevetnek, és sebaj.
A második emeleti verandának a folyosóra nyíló ajtaja nem volt zárva.
Odafenn senki se aggodalmaskodott. Igyekeztem tolvajmódra járni, s
meglehetősen nesztelenül nyitottam ki a lopott kulcscsal előbb az üres
szoba ajtaját, majd az erkély fölött lévő ablakot. De most következett a
feladat nehezebbik része. Lebocsátkozni a második emeleti ablakból az
első emeleti erkélyre, egy vékony, rövid kötélen, a melyet a
függöny-zsineg megakasztására szolgáló két vasgombhoz erősítettem.
Most már bizony azt koczkáztattam, hogy, ha ügyetlenül végzem a
dolgomat, kitörhetem, ha nem is a nyakamat, a lábamat bizonyosan, s
azonkivül a botrány!… De ez a vállalkozás is baj nélkül sikerült. Érosz
isten, a szerelmi kalandban járók pártfogója, kegyesen nézett rám, de
magam is segítettem magamon s dicsekvés nélkül mondhatom, hogy
becsületére váltam az atletikai klubnak.
Ott voltam az erkélyen.
Rendkívül óvatosan nyitottam ki az erkélyajtót, besurrantam a sötétbe, s
lábujjhegyen néhány lépést tettem előre… a mikor egyszerre csak gyökeret
vert a lábam, s szinte megdermedtem.
Az alvószobából, melynek az ajtaja be volt téve, hangokat hallottam: a
szép Valéria hangját, meg egy férfiét. Tisztán hallottam a hangjukat;
tisztán hallottam azt is, hogy nevettek.
Dühömben majdnem elkáromkodtam magam.
– No, itt én teljesen fölösleges vagyok! – morogtam, pár pillanatnyi
várakozás után.
És még hozzá: visszamenni azon az úton, a merre jöttem! Az igazat
megvallva, erre az eshetőségre nem is gondoltam előbb. Azt reméltem: az
ajtón fogok kimenni, hajnal felé, s a folyosóról a lépcsőn kerülök a
második emeletre, felhúzni a kötelet s betenni az ablakot.
S most, tessék, hátra van az, a mi a legnehezebb: visszamászni a második
emeletre! Koczkáztatnom kell a nyakamat ujra, nagyobb veszedelemnek
indulva, mint előbb, és csak azért, hogy, ha véletlenül bajom esik,
egyszersmind nevetségessé váljak! Nagyon szégyeltem magam.
Ha a kötél valamivel hosszabb volna!… ha leszedhetném a két vasgombról,
hogy lebocsátkozhassam az erkélyről!… Vagy ha megkisérthetném a
leugrást!… Ha át tudnék kúszni a verandára!… Csakhogy mindez pusztán
óhajtás és lehetetlen dolog volt, vagy még veszedelmesebb, mint a
szomorú visszavonulás felfelé.
Bizonyára sokkal kevesebb lelkesedéssel végeztem el ezt a kis
testgyakorlatot, mint jövet, de fenékig kellett üríteni a poharat, és
valahogy, nagy vigyázattal és még nagyobb erőfeszítéssel, visszakerültem
oda, a honnan kiindultam, azon az úton, a melyet egy macska se talált
volna kényelmesnek.
Ezzel azonban még nem volt vége a kirándulásomnak. Minden áron tudni
akartam, hogy ki az az úr, a ki odafenn nevetett.
Megtudtam azt is.
Kitalálhattam, hogy nem marad reggelig a villában, s hogy hol fog
kilopózni a jól ismert épületből. A kit titokban, éjjel bocsátanak be, s
titokban, hajnal táján szöktetnek ki, az nem jár a kapun keresztül,
hanem a villa hátulsó kis ajtaján búvik ki, a melynek a kulcsa
akármelyik cselédtől megszerezhető. (Nekem is lehetett volna annyi
eszem, hogy ezt az utat-módot válaszszam, ha nem féltettem volna olyan
ostobán annak a hölgynek a jóhírnevét!)
Csak várakoznom kellett.
El voltam rá készűlve, hogy a türelmem erős próbát fog kiállani, és
csakugyan, magam se hittem volna, hogy képes vagyok ekkora kitartásra.
Órák multak el, és még egyre ott állottam, őrhelyemen, a villa mögött
meredező fenyőfák között.
Végre – már világosodni kezdett – emberem kibujt a hátulsó kis ajtón, a
melyet aztán gondosan bezárt. Majd, határozott léptekkel, mint a ki jól
ismeri a járást, megindult azon a szűk gyalogösvényen, mely a fürdőtelep
mögött, a hegyen át, Jablonkára visz.
A mint felsietett a hegyoldalban balra kanyarodó s valamivel odább a
magaslat felé kígyózó útra, egészen jól láthattam az arczát.
Megismertem. A szőke volt; a vasúti szőke ember.
Éktelen harag fogott el. És nem tudtam, hogy kire haragszom jobban:
magamra-e, vagy arra az asszonyra?
VIII.
A kastélyban egy ujabb meglepetés várt rám.
Vagy három órai alvás után olyan rosszkedvben ébredtem fel, a minő csak
a pálinka betegeit szokta elfogni, a kijózanodás első órájában, a mikor
az öntudatot semmi egyéb nem foglalkoztatja, csak a legkegyetlenebb, a
legfolytonosabb s a legmakacsabb fejfájás. Mélységesen szégyenkezve
gondoltam az utolsó napjaimra; szabadulni szerettem volna az elmémben
egyre kavargó, elcsöndesedni és leülepedni nem akaró, még eleven
benyomásoktól; elhatároztam, hogy összeszedem magamat és kiverem a
fejemből mindazt, a mi legutóbb történt, összes fürdői élményeimet,
Valériát, a kit ezentúl nem fogok ismerni, a szőkét, vigyorgásait, s a
rossz Gyulának minden gondolatát.
Mint a ki csömörében friss vizet s erkölcsi kijózanodásában a megbékítő
gondolatot szomjazza, mohón kerestem az uj, a tiszta, a felüdítő
benyomást, kerestem a vigasztalódást, kerestem Katát.
És Katához nem tudtam hozzáférni.
Mindig sokan voltak körülötte. Ha más nem, Guszti néni folyton a
sarkában volt; mint egy egérke, egyre ott sündörgött, a merre Kata járt.
Észre kellett vennem, hogy szemmel tartják… mintha tőlem őriznék. És
Kata is mintha szökött volna előlem. Néha meg olyan különösen nézett
rám!
Ármányhoz folyamodtam, hogy egy perczre elfoghassam. Tüntetve
készülődtem a fürdőbe, s délután meg is indultam arrafelé. De mihelyest
eltüntem szem elől, visszafordultam, s elbujtam a parkban.
Talán megértette, miben sántikálok, s ő is kereste az alkalmat, hogy
kettesben beszélhessen velem, vagy talán a véletlen könyörült meg
rajtam, elég az hozzá, ennek a fogásnak a segítségével, végre egyedül
találtam, de csak egy pillanatra.
A tennisz-pálya tájékán sikerült ráakadnom, s ez a körülmény nem
biztatott azzal, hogy hosszasabban beszélhetek vele.
Azért szerettem volna, ha azonnal megkérdezhetem, hogy mit akar
elmondani nekem?… mire czélzott a multkor, a mikor utóljára beszéltünk
tanúk nélkül?
De ő szólított meg.
– Nini, nem ment el a fürdőbe?
– Nem, visszafordultam; reméltem, hogy végre őrizet nélkül találom és
megkérdezhetem…
– Hohó, várjon csak, előbb tessék beszámolni azzal, hogy hol járt
tegnap, tegnapelőtt, és még azelőtt!… Szökevény urfi!… vallja meg, hogy
udvarolni járt!
Mosolyogva nézett rám, de mintha a mosolyában egy kis szemrehányás
rejtőzött volna.
Nem volt időm felelni. Végzeteim, a Nusik és Géraldine-ok, már ott
voltak a nyakamon, tenniszfegyvereikkel.
– Hol járt? És milyen náthás! – szánakozott rajtam egy Nusi, a kivel
vagy két napja nem találkoztam, s a kinek kissé rekedten kivántam jó
napot.
(Náthás vagyok? No, az nem csoda!)
Nyilvánvaló volt, hogy Kata most már nem fog előhozakodni a
mondanivalójával, és szorongva vártam az estét.
Vajon ki fog-e nyílni az ablak? Vagy megbüntetnek, a hogy érdemlem?
Az ablak kinyílt, csakhogy a szerencsém mindössze eddig tartott; a mi
ezután következett, abban nem volt köszönet.
Már jó későre járt az idő, s még egyre hiába vártam. Egyik czigarettát a
másik után szívtam el, de az a villamos körte, ott átellenben, csak nem
akart kivilágosodni.
Egyszerre zörejt hallottam; az egyik ablaktábla megnyílt, s Kata kidugta
fejecskéjét a sötétbe. Ó, hogy ragyogott a szeme! Ez a szokatlan
világítás valami változást árult el, a melynek a sejtelme is
megdöbbentett.
– Azt akartam mondani a multkor – szólt át halkan – hogy olyasmit vettem
észre, a miből úgy látszik, mintha a mi barátságunk nagyon nem tetszenék
a Guszti néninek. El akartam pletykálni magának ezeket a gyanús
dolgokat… hogy mit szól hozzá, igazam van-e?… Úgy gondolkoztam: talán jó
volna, ha a nagy nyilvánosság előtt szertartásosabbak lennénk, ellenben
maga egy kicsit hízelegni próbálna a Guszti néninek. De ez most már
meghaladott álláspont. És azért nem is beszélem el az apró
megfigyeléseimet… nincs sok időnk… különben is fölösleges. Mert már nem
csak gyanítom ezt; most már bizonyos vagyok benne. A Guszti néni
tudniillik színt vallott. Nem mondom el, mit szónokolt… most is minden
pillanatban rám nyithatja az ajtót… Elég az hozzá: őriznek magától!
Meglehet, sokáig nem lesz alkalmunk kettesben beszélgetni… Aztán, ha
társaságban lát, úgy találhatja, hogy megváltoztam… Előre
figyelmeztetem: ne törődjék ezzel! Jegyezze meg magának, hogy akármit
lát, akármit hall… és akármi történik… ez engem nem változtat meg! De
színeskednem kell egy kicsit, mert nem szeretném, ha följelentenének a
nagypapának. Persze, ezentúl nem beszélgethetünk esténkint. Az óvatosság
későn jutott eszembe. Megtudták; és ez, úgy látszik, nagyon nem illik.
Meg kellett igérnem, hogy nem teszem többé. Guszti néni azzal
fenyegetett, hogy, ha ez még egyszer megtörténik, el fogja mondani a
nagypapának. És a nagypapa szeret engem, de nem akarom, hogy tudjon
erről. Baj volna, ha éppen most haragítanám meg, a mikor ajándékot várok
tőle… mert igen, igen szeretném, ha megfestené az arczképemet!
Megértett?
– Édes kis Kata! – suttogtam, de olyan sok volt a szívemen, hogy többet
nem tudtam mondani.
Intett, kedvesen, olyan kedvesen, mint talán még soha, és az ablak
bezárult.
– No, szépen vagyunk! – szóltam magamban. – Két szék között, a pad
alatt!
De azért nem volt kedvem tréfálkozni.
Tehát, mialatt bennem, észrevétlenül, kifejlődött egy érzés, a mely
huszonnyolcz éves vén kamasz koromig ismeretlen volt előttem, a melyről
tudtam, hogy most már mindenkorra egybeforrott velem, a melytől megválni
épp olyan érthetetlennek tűnt fel előttem, mint a milyen érthetetlen
(nem az észnek, hanem az érző énnek) a halál – azalatt oda jutottam,
hogy annyira se vagyok, mint a legelső napon!
Mert akkor legalább kedvemre gyönyörködhettem ebben a szép virágban!
Most pedig már csak a látogató órákban bámulhatom… s azóta kitették
melléje a táblát: »A t. cz. közönség figyelmeztetik, hogy az elkerített
virágokhoz hozzáérni tilos!«
S ha még azt mondhatnám, hogy csak magamat okolhatom, hogy bűnhödöm a
bűneimért!… Ha annak tulajdoníthatnám ezt a csapást, hogy nagyon sokat
akartam, hogy nem értem be a boldogitó érzéssel, hanem, telhetetlenül, a
szórakozásra is ráéheztem, hogy profán szívvel az élvezetet kerestem
akkor, a mikor csak az áhitatnak lehetett helye bennem!
De nem. A bűneinkért csak ritkán bűnhödünk. A sánta nemezis a
legtöbbször nem éri utól emberét; rendesen az büntet, sujt, pofoz
bennünket, ártatlanokat, a mi ellen nem vétettünk: az elemi erő, a
világrend, a melyet én inkább világrendetlenségnek szeretnék nevezni, a
végzet vagy az anyag tehetetlenségének a törvénye, a gondviselés vagy a
buta véletlen.
A legtöbbször a nagyravágyásunkért, az égbetörésünkért bűnhödünk – a
legjobb érzéseinkért!
Nem történt nagy dolog, de ez a kicsinység erősen megvilágitotta – a mit
különben eddig is észrevehettem, mert hiszen minden szinte kiáltozta
körülöttem – vágyódásaim teljes reménytelenségét.
– Tulajdonképpen örülnöm kellene – elégedetlenkedtem – mert eddig nem
tudhattam, legfeljebb gyaníthattam… csak ez a fordulat győz meg róla, és
ez bizonyossá teszi, hogy Katának nem vagyok akárki. Ennél is többet.
Hogy nem vagyok neki idegen; azok egyike, a kik iránt közönbös. Talán
még többet, még többet!… Milyen jóleső, milyen édes érzés! Csakhogy… és
mennyi »csakhogy«!… Már akkor, a mikor még nem is örülhettem a
fölfedezésemnek, a mikor még hozzá se juthattam ehhez az édes érzéshez –
már előre pofon vág a világrend, már előre megrontja, megmérgezi az
örömömet! Egy perczre se adhatom át magamat az ábrándozásnak, mert a
Guszti néni szürke ruhájában sürgő-forgó világrend már előre bejelenti,
hogy minden ábrándom esztelenség; már előre tudatja, hogy annak pedig, a
mit fel fogok fedezni, ne örvendjek valami nagyon, mert arról, a mi
ezután eszembe juthatna, arról egyszerüen nem lehet szó. Siet
megvilágítani a helyzetemet, és ez a helyzet: csupa megaláztatás, azután
pedig csupa reménytelenség. Ha elfogadom azt a megszégyenítő szerepet, a
melyet nekem juttat, s úgy viselkedem, mintha magam is elismerném, hogy
szó se lehet rólam, olyan kevéssé, akár egy lakájról, – ha tettetem,
hogy nem is óhajtok többet, mint a mennyi az alázatos helyzetébe bele
nyugodó »utilité«-nek kijár, – ha színeskedem, ha jól viselem magam, ha
nem is merek felnézni az égre: akkor, akkor messziről tovább
gyönyörködhetem annak puszta látásában, hogy milyen tündéri lények
születnek a kiválasztottak számára! Ha pedig nem fogadom el ezt a
megalázó szerepet, akkor: le is út, fel is út! Az az édes kis teremtés
persze nem is sejti, hogy ezt adta nekem hírűl. Úgy képzeli:
mesevilágban élünk, a hol a szerelmesek, egy kis színeskedés, egy kis
ügyes játszadozás után, jólelkü Colombinák és Arlecchinók furfangos
csínyjeinek segítségével, végre is kiküzdik szívük igazát, és minden jó,
ha jó a vége. Nem sejti, hogy akár elfogadom, akár nem fogadom el a
megalázó szerepet, a megoldás csak egy lehet; nem sejti, hogy sorsom
mindenképpen: a reménytelenség.
Meglapulva, bujkálva, alattomban ármánykodni, küzködni, erőködni,
hízelegni, törtetni valamiért, a mi olyan elérhetetlennek látszik, hogy
elég elárulnom a czélomat, és már le kell mondanom róla! – bizony, ez
nem éppen megtisztelő feladat!
És mily hiába tenném, ha vállalkoznám erre a feladatra!
De úgy kell nekem!
Mert mit is keresek én itt, azon a helyen, a melyet más gondolkozású,
más szervezetű emberek számára határoltak el, ebben az idegen világban,
a melyben másnak kell mutatkoznom, nem annak, a mi vagyok, nem büszke
művészléleknek, hanem síma beszédű és hibátlan viseletű udvarfinak,
fizetett játszótársnak, mert a kikötött bérért ezt is megvárják, nem
csak a munkámat, – ebben a nekem olyan kellemetlen világban, a hol
minden nyájas szó bánt, mert minden nyájas szó megannyi sértő
leereszkedés, s a hol minden tettem megaláz önmagam előtt, mert minden
tettem hozzám nem illő kicsinyesség, megfizetettnek nézett
játékrendezés, haszontalanság, melynek a művészethez nincsen semmi köze,
– mit is keresek én itt, hol egy szekér után szaladva, a mely nem akar
felvenni, hol egy fellegvárra bámulva, melynek a felvonó-hídját soha se
fogják előttem leereszteni?!
IX.
Három nappal később elkészültem a régen megkezdett munkával.
A kép mindenkinek tetszett. Az öreg úr hálálkodva köszönte meg
»kegyesség«-emet, mint egy koldus a meglepően bő alamizsnát, és kért,
tiszteljem meg őt azzal, hogy fessem le az unokáját is.
A milyen leereszkedő kedvében volt, ha véletlenül leejtem az ecsetemet,
mint Michel Angelo a kalapácsát: az aranykulcsos vitézek nesztora – a
nagy művész fejedelmi vendégének példáját utánozva – felugrott volna
tolószékéből, hogy az ecsetet fölemelhesse és átnyujthassa.
(Tehát még nem tud semmit. Még csak nem is gyanakszik rám. És
feljelentés nélkül eszébe juthat-e az a szörnyüség, hogy szemet merek
vetni az unokájára?! Az igaz, hogy nekem is adott szemet az isten, de
csak azért, mert e nélkül nem festhetném le a bárókisasszonyokat, és nem
azért, hogy meg is lássam őket.)
Ötöltem-hatoltam, s végezetül nem tudom mit feleltem.
Ez a kép valósággal lázassá tett. Minél jobban tetszett a dunajeczi
kastély birálóinak – pedig egyre több és nagyobb lelkesedést fakasztott
– annál kevésbbé tetszett nekem. Hogy röviden jellemezzem, azokat a
szavakat használom, a melyek magukban foglalják minden idegenkedésemet.
Hideg és élettelen volt. Csinos, tetszetős, síma, hibátlan,
kifogástalan, szóval rossz. Azt az elragadó földi bájt, mely a Kata
arczáról sugárzott, anyjának arczképére nem tudtam átlopni.
Akármire gondoltam, akármerre néztem, mindenfelől a balsiker vigyorgott
szemembe.
– Én aztán igazán elmondhatnám, hogy: »Ennyi bánat elég volna egy
lónak!« – igyekeztem magamat kicsúfolni.
Csakugyan, ez sok volt az elégedetlenségből. Az elégedetlenségből kevés
is elég. Olyan keserűség fogott el, hogy sajnálattal gondoltam arra a
szomorú békességre, a melyben otthon éltem.
– De hát mit is keresek én itt?!… – ismételgettem magamban folyton,
mihelyt magamra hagytak zsarnokaim, a Nusik, Géraldine-ok.
Hiszen itt még rosszabbúl vagyok, mint otthon! Otthon se lehetek ugyan
elégedett, otthon se lehetek teljesen békén, mert sehol se szabadulhatok
meg attól a kellemetlen tudattól, hogy csak ilyen kevés telik ki tőlem!
– de otthon legalább a magam ura vagyok. Itt, minduntalan parancsolnak
velem, s úgy illik, hogy engedelmeskedjem. Aztán csak cselédsorban lévő
emberek békülhetnek ki azzal a szereppel, a melyet itt nem háríthatok el
magamtól, a melyet most, akarva, nem akarva, játszanom kell.
Mi tart vissza? Az öreg ember uj megbízása? Az az óhajtás, hogy magam is
szeretném, ha Katát lefesthetném, és ha szerencsésen tudnám tükröztetni
képemen azokat a vonásokat, a melyekben annyi gyönyörüséget találok?
Nem. Előre tudom, hogy ez a munkám se sikerülne. Ha a sokáig tartó
habozás, ingadozás, késlekedés – más szóval akarattalanságom – arra
kényszerítene, hogy végre is hozzá kellene látnom ennek a másik
arczképnek a megfestéséhez: csak az ujabb balsiker, az ujabb
elégedetlenség és a még nagyobb, még több keserűség várna rám.
Mi tart hát vissza? Maga a kis lány?
Igen, ő tart vissza. Ő tesz habozóvá, ingadozóvá; azért késlekedem, mert
jól esik tovább is látnom őt.
Pedig, minél tovább látom, csak annál rosszabb lesz, hogy egy pár hónap
multán mégis csak el kell szakadnom tőle.
Mi czélja, hogy tovább maradjak? Mit érek el vele, ha csakugyan
hozzálátok ahhoz, a mit itt tőlem várnak?
Ez a kis lány soha se lehet az enyém. Valamivel tovább láthatom; ennyi
az egész. És minél tovább látom, annyival inkább nehezemre fog esni,
hogy végre is le kell mondanom róla.
Nincs konokabb elhatározás, mint az akarat nélkül való emberek hirtelen
elhatározása. Az akarat betegei időtlen időkig mozdulatlanul ülnek mély
tengerfenéken, de ha egyszer neki lendülnek, hogy no most hamar
cselekedni fognak, akkora elszántsággal látnak a kivitelhez, hogy ehhez
igazán esztendőkig kellett gyüjteniök az erőt. Mintha egyszerre ki
akarnák pótolni a sok mulasztást, olyan hévvel rohannak toronyiránt,
hogy semmiféle anyagi erő nem bír a csökönyösségükkel.
A fejembe vettem, hogy ki fogom szakítani magamat abból a világból, a
hol máris sok keserűségben volt részem, s a hol ezentúl csak ujabb
keserűségek várnak rám. Ez az elhatározásom hirtelen támadt, de nem
tudott volna eltéríteni tőle semmi a világon.
Egy nagy hazugságot eszeltem ki; hogy gyászeset történt a családomban –
pedig milyen régóta nincs már senkim! – s hogy e miatt azonnal el kell
utaznom. Este, mikor a többiek már visszavonultak, megirtam a
bocsánatkérő leveleket, aztán befogattam és elhajtattam Jablonkára, az
éjszakai vonathoz.
Mikor a vonat megindult velem, nem tagadhatom le, megbántam, hogy
végrehajtottam azt az elhatározást, a mely oly hirtelen támadt bennem, s
a melynek természetes következéseivel előre nem számoltam el. Valami
szüntelenül sajgott a szívemben s nem akart nyugton hagyni.
A Stoa okoskodóinak a példájára, nem a beláthatatlan jövő hazug
igéreteiben kerestem a vigasztalódást, hanem a bölcseség keserű
igazságaival iparkodtam visszaszerezni lelkem békességét.
– Igaz – erősítgettem magamban elhatározásomnak a helyességét – igaz,
hogy a boldogsághoz csak az az érzés vezet, a melytől megválni most
olyan nehezemre esik. De ez az érzés sokaknak megadatott, s a boldogság
mégis csak kevesek osztályrésze. Nekem ez az Eldorádó épp olyan
elérhetetlen tartomány, mint a halhatatlanság maga. A lehetetlenségek
sárkányaival kellene megküzdenem, hogy eljuthassak a közelébe, s ennek a
küzdelemnek a vége az volna, hogy le kellene buknom egy örvénybe akkor,
mikor már láttam a vizen imbolygó tündérváros fehér fényben ragyogó
körvonalait. Jobb előbb mondani le, mint később. A boldogság úgyis csak
pillanatoknak a fel-felragyogása. Ha sokáig tarthatna, nem volna az, a
minek áhitjuk, reméljük.
Rideg dolog: egy életen át mindig szeretet nélkül élni, de ha valóvá
tudnád is tenni a lehetetlent, ha meg is ízlelhetnéd valaha a boldogság
isteni italának egy aranygyűszűbe kimért cseppjeit, ha társaddá tehetnéd
is azt a leányt, a kit ma minden élő lény közül a legjobban szeretsz, s
a legtovább, talán halálodig fogsz szeretni: abban a világban, a melyet
magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek minden
magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyratörésében, mindig
_solus eris_, egyedül léssz.
És szentül hittem, hogy soha se fogok többé visszatérni erre a tájékra,
a mely mellett a gyorsvonat közönbösen rohant el, s a melyet a sötétség
eltakart előlem.
X.
Mégis visszamentem. Nem is sokára.
Katának egy sürgönye hítt vissza. Csak ez az egy szó állott benne:
»Várom.«
Ó, milyen boldoggá tett ez a sürgöny! Éppen akkor fogalmaztam meg a
feleletet az öreg kegyelmes levelére, mely nyilatkozat-tételre szólított
fel: elkészítem-e az unokája arczképét, _avagy_ családi gyászom
következtében _netalán_ úgy alakultak a körülmények, hogy ezek _immár_
megakadályozzák ígéretem teljesítését? Éppen akkor szövögettem össze a
hálálkodó udvariasságokat, hogy: nagy sajnálatomra, teljesen lehetetlen,
nagybecsü felszólításához képest stb… Ó, hogy’ siettem eldobni ezt a
fogalmazványt!
Most már megvallottam magamnak, hogy tizenegy napon át nagyon
szenvedtem.