azzal a czéllal köt magához egy nőt, hogy ennek egy életen át ne legyen
egyéb gondolata, csak ő, egy meglehetősen haszontalan úr! Hogy ne legyen
más törekvése, csak férjének ambicziói, és ne legyen más szórakozása,
csak a mit egy ilyen úrnak a társasága nyujthat! Az a szegény fiatal
teremtés csupa élnivágyás; minden érdekli, mindent tudni óhajt, egy
eleven kérdőjel. S ne felejtse el, hogy a legtöbb asszony materialista.
Az eszme, a távoli érdek, a sokaság ügye hidegen hagyja; de annál inkább
megbecsül minden apró élvezetet, s nagy az érzéke a külsőségek iránt.
Észreveszi, hogy az idegen lába formásabb, kabátja jobb szabásu, hangja
kellemesebb, mint azé az úré, a ki arra vállalkozik, hogy majd ő lesz a
tökéletesség. Az igényei végtelenek; a kielégüléstől csak szárnyat
kapnak. Ha a férj egy-egy kívánságot lemetél, hét uj kivánság nő a
levágott helyén. Vágyainak nincs határa, annál kevésbbé, minél
korlátoltabb a férj anyagi hatalma, vagy adakozó kedve. Ambicziói is
vannak, saját külön, kicsinyes és hívságos ambicziói, a melyeket azonban
nem pótolhat semmi, csak a szerelem, mely nem tart örökkön, ó, éppen nem
tart örökkön! Életideje kevés, mert számára az élet csak addig tart, a
míg az ifjuság; s a természetfölöttiekben hitetlen gondolkozása egyre a
körül jár: »Ne szalaszd el egy órádat sem! Nem élsz attól a naptól
fogva, a mikor már nem vagy fiatal!« A rettegés, hogy az idő eljár, és
oda a szépsége, a mi az egész élete, egyre jobban szítja élnivágyását.
Ha értelmes, nem sokat törődik a férfiak javára készült
életszabályokkal; tudja, hogy az ő élvezet-vágyának van igaza, s hogy
azok a szabályok csak arra valók, hogy a rabnő a satrapa kényéhez
igazodjék. Kitalálja, mert könnyü kitalálnia, hogy ezeket a szabályokat
csak az ő megröviditésére alkották, s illő tiszteletet tanusít ezek
iránt a szabályok iránt, de csak addig, míg a dolog nem esik terhére. No
és, ha nem annyira materialista, mint a hogy mondottam, ha véletlenül
lelki életet a él, akkor az eset még rosszabb. Mert az ilyen lelki
életet követel a másiktól is. És annak a lelki élete a legjobb esetben
más, nem az övé. Mindegyik egy külön világban él; és idővel, minél
fejlettebb a gondolkozásuk, minél bonyolultabbak az érzéseik, annál
idegenebbek lesznek egymásra nézve. Számítsa ehhez, hogy az asszony,
akár gondolkodó lény, akár csak a természet vadvirága, magamagát jól
ítéli meg. Tisztában van vele, hogy értéke az odaadásban van, s minden
lépését ez a tudat vezérli. Tudja, hogy ő: jutalom, a melyet meg kell
érdemelni. Ha szerelemből ment férjhez: mindig számon tartja ezt a
jutalmat, mint egy hozományt; s ha szerelem nélkül adta oda magát a
férjének, soha se bocsátja meg ezt annak, a ki őt meg nem érdemelte. És
ne hagyja számításon kívül azt se, hogy az asszony mindig gyermek marad
egy kissé, a kire okvetetlenül hatással van az a fülbevalókat rabló
betyár, a ki a lelkébe lát, és fel tudja fedezni a rossz indulatát, a
kalandos hajlamait. Mindezt méltányolva, igen szeretném tudni, mit
gondol magában az a férj, a ki például elutazik, mondjuk egy pár
hónapra?!… Bízik-e vagy nem bízik? Ha nem bízik, akkor, ugy-e, előre el
van veszve? Melyik asszony bocsátaná meg a bizalmatlanságot? És ha
bízik? Ó, a szegény ember!
– Egy kérésem volna, báróné.
– Komoly kérés?
– Komoly kérés. De ne haragudjék meg érte. Arra szeretném kérni, ha
valami kisértésbe esem – azt mondják, vannak válságos idők, a mikor a
legvidámabbakat is elfogja, egy kis időre, a házasodási láz – legyen
olyan kegyes, emlékeztessen arra, a mit most volt szerencsém hallani.
Azt hiszem, a báróné Romeót is le tudná beszélni a házasságról.
– Mindig szívesen leszek segítségére, ha erről lesz szó, bár úgy
látszik, önnel kár komolyan beszélni.
Igazán kár volt velem komolyan beszélni. Sehogy se tudtam megérteni,
miért értekezik folyton a házasságról és a házasság veszedelmeiről. Csak
azért szól erről, mert ez a legkedvesebb témája? Vagy czéljai vannak a
filippikájával? Remélem, nem gondolja, hogy a szavai komolyan
megriasztanak? Azzal akarna rám hatni, hogy ördögöt és szarvakat fest a
falra?
Nem; ehhez sok naivitás kellene. Pedig ez az asszony éppen nem naiv.
És mégis. Nincs benne semmi lehetetlenség, hogy tisztára gonoszkodásból
beszél így. Azzal gyanusít, hogy szemet vetettem Katára, s mert nem
tetszik neki a dolog, a fejébe vette, hogy lehűti a lelkesedésemet, s
burkolt baljóslatokkal és gonosz példálózással rontja meg azt az örömet,
a melyet ábrándjaimban találok, vagy meglehet: reménységeimben.
A harmadik alkalommal azonban, mikor az ördög ismét átcsalt a fürdőbe,
le kellett tennem erről a véleményről. Kiderült, hogy nem Katára czéloz,
mert most már a leányokról is rosszat mondott, nemcsak az asszonyokról,
és ez sehogy se egyezett azzal a rajongással, a melylyel Katáról szokott
beszélni. Most már nem gondolhattam egyebet, mint hogy tulajdonképpen
kaczérkodik velem, s a nihilistát, a »szabad gondolkozásu« hölgyet
játszsza, hogy megzavarjon, elbolondítson, kinevessen, s végül
nevetségessé tehessen Kata előtt is. De ez se tette világossá előttem
azt a következetességet, a melylyel, makacsul, ujra visszatért a
témájához, minden igaz ok nélkül.
A hajánál fogva ránczigálta elő ezt a szerencsétlen témát; már nem is
emlékszem, hogyan talált rá ürügyet.
Csak arra emlékszem, hogy alig tiz percznyi józan beszélgetés után ismét
benne voltunk a rendes kerékvágásban.
Az erre a napra rendeltetett evangélium ilyenformán szólt:
– Nem értem, hogyan bízhatik egy férj a felesége őszinteségében; hogyan
bízhatik abban, hogy ez sohase hazudik neki, hogy semmit se titkol el
előtte. Hisz tudhatná önmagáról, hogy senki se őszinte, mindenki
hazudik, mindenkinek vannak titkai. Vajon ő nem vétkezett százszor e
tekintetben? Ha mindent elmondott volna, ha mindent elmondana, ha sohase
hazudnék a feleségének: a felesége nem szeretné. Tehát hazudik, hogy
szeressék. Ha sohase hazudott volna, a felesége nem ment volna hozzá.
Ezt tudva, hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy a felesége éppen úgy lehet,
mint ő?! Mert ennek a fejét butaságokkal tömték tele? Ez nem
nyugtathatja meg; a hazugságra mindenkinek van esze. Hogy-hogy nem jut
az eszébe, hogy talán ő se vette volna el a feleségét, ha ez mindent
elmondott volna neki?! Végre is egy jó ideig külön-külön éltek; és ebben
az időben semmivel se tartoztak egymásnak, akármit cselekedtek,
akárhogyan éreztek, akármire gondoltak, hisz nem is tudtak egymásról!
Mert az a szegény asszonyi teremtés, mielőtt elvette, még alig élt?
Annyit mindenesetre élt, hogy gondolt olyasmire is, a mit sohase mondana
el senkinek. Azt tudja a férj, hogy felesége, menyasszony korában,
igyekezett a jó tulajdonságaival tüntetni, s leplezni a hibáit;
mutogatni a fogait, ha szépek, és csukva tartani a száját, ha a fogai
rosszak. Csak a külsőségeivel lett volna így? – ezt a legjámborabb férj
se képzelheti. Mért nem gondol hát a legfontosabbra? Nem tudja
elképzelni, hogy a feleségének már lánykorában is lehettek pillanatai, a
mikor, ha minden következés, minden tanu, és a mi lehetetlen: társ
nélkül, hozzáférhetetlen titokban, lelkileg is nyomtalanul tehette
volna…
– Már leánykorában! Báróné, az égnek mered minden hajamszála!
– Azt hiszi, a leány még nem él, nem gondol és nem érez semmit?! Csak
ujdonatuj csinos franczia baba, a melybe majd Pygmalion úr fujja bele a
lelket?!… Ám legyen úgy. Mondjuk, hogy már asszony. Tehát sohase jut
eszébe a férjnek, hogy egy akárki, egy érdekes arczu ismeretlen, a ki
végigsétál az utczán, egy idegennek látszó férfias alak, a ki egy
nyilvános étteremben, mialatt ebédel, körülnézeget, vagy egy jómodorú
úr, a kit éppen hogy bemutattak s a ki egy óra mulva elutazik, nagyobb,
mélyebb hatást tehetett a feleségére, mint ő, minden sok éves
igyekezetével, s hogy annak az egyszer látott járókelőnek, vagy ennek a
jómodoru és bizonyára szerencsés utasnak a puszta megjelenése jobban
tetszhetett ő nagyságának, jobban megrezegtette képzeletét, nagyobb
erővel hatott legfinomabb idegszálaira, mint mindaz a gyöngédség, a
melylyel ő életének osztályosát valaha elhalmozta?!…
A többit, a mit aznap mondott, már elfelejtettem. De ezzel nem volt vége
akadémiai tárgyalásainknak. A hányszor átmentem hozzá, mindannyiszor
talált alkalmat visszatérni oda, a hol elhagyta. A kételkedés egész
kátéját átkorrepetáltatta velem; s mondhatom, kitanított.
Egy és más ma is megmaradt a fejemben azokból a leczkékből, a melyekkel
udvarlásomat meghálálta. Ilyeneket mondott:
– Nem értem, hogy egy férj, a ki maga is tud tánczolni, hogyan engedheti
meg a feleségének a tánczot? No, ha ő maga nem is sejti, hogy mi a
táncz, akkor értem.
Vagy:
– Társaságos élet! Milyen komoly kifejezés ez! S a mit ennek nevezünk,
az tulajdonképpen nem más, mint egy férfinak az idegen asszonyokkal és
egy asszonynak az idegen férfiakkal való, látszólag illedelmes,
valójában pedig mértékletesen érzéki érintkezése… érintkezése a szónak
elég messzemenő értelmében. Ugyanazt a társaságos életet, a melyet ő
kiván, a mely őt gyönyörködteti, egyik házastárs se bocsátja meg a
másiknak.
Aztán:
– Flirt! Ez a szó maradandó lesz. Rövid és határozott, mint a fődolgok
kifejezései. A mi korunknak, azt hiszem, egyik legtovább fenmaradó
vivmánya. Az érzékiség és az erkölcs legszerencsésebb megalkuvása. A
házasságtörés előcsarnoka, a házasságtörés elő-örömei, az _i_, a min még
nincs rajta a pont. _Fuj!_-nak is lehetett volna nevezni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– És a _gondolat_ra senki se féltékeny! Pedig a tett csak sántikál és
kifárad, a gondolat pedig repül és nem merül ki soha.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Van egy barátnőm, maga is ismeri; most véletlenül hajnalszin a haja.
Ez állott ellent a legtöbb ostromnak, azok közül, a kiket ismerek. De
hát mért állott ellent, ha olyan nagy munkájába került?!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– A nőiesség szégyenletesnek tünik fel előttem, ha arra gondolok, hogy a
nő rendesen nem _választ_, hanem ahhoz _hajlik_, a ki a legravaszabbul
tudja fölkelteni az érdeklődését.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Máskor meg azzal a kérdéssel lepett meg:
– Mondja, elvenné-e maga azt a leányt, a ki inkább meghal, de _nem_-et
mond, a míg a templomból ki nem jött? Hisz a kinek föltételei vannak, az
nem szeret eléggé! És elvenné-e, a ki annyira szeret, hogy még a
templomról is megfelejtkezik?
– Nem kivánnék tőle előbb semmit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezek az erkölcsi tanakodások, a melyekhez utóbb szinte hozzászoktam,
valami nagyon nem kötötték le a figyelmemet; a szellemi nyugtalanság,
mely a szép asszonyt emésztette, engem akkor egy csöppet se bántott. De
minél többször mentem át a fürdőbe, annál inkább kezdett érdekelni, nem
a mit mondott, hanem ő maga; nem a filozófia, hanem a filozóf. Volt
valami az arczában, a mi ellene mondott a szavainak, de szemtelenül
hazudnám, ha komolyan erősítgetném, hogy ez keltette fel a vonzódásomat.
Nem akartam, nem gondoltam rá soha, észre se vettem, s majdnem
mindennapossá lettem a »Hygiea«-villában.
És úgy tetszett, hogy ő ezt természetesnek találja.
VII.
Mikor támadt az a bolond gondolatom, hogy egyszer, éjszakának idején, be
fogok törni a Hygiea-villába – nem tudnám megmondani. Már akkor
megfordult a fejemben ilyesmi, mikor a szép Valéria, megismerkedésünk
első félórájában, olyan kegyetlenül megsértette a férfiúi büszkeségemet,
vagy legalább is minden hiúságomat. Már akkor valami efféle kóválygott
az eszemben, s mialatt a dunajeczi kastély felé haladó kocsiban
némaságra kárhoztatva üldögéltem mellette, a boszúállás vágya így
morgott, hörgött bennem (természetesen nem olyan fennen, hogy ő is
hallhatta volna):
– Várj, ezért elégtételt fogsz adni! Akarva, nem akarva, olyan
elégtételt fogsz adni, a melynél tökéletesebbet asszony férfinak nem
adhat!
Igaz, hogy később, mikor lecsillapultam, ez a nagy elhatározás hamarosan
elfüstölgött, mert kijózanodva át kellett látnom, hogy boszútervem, ha
nem is lehetetlenség, nagyon bizonytalan jövő kérdése, tehát csak
gyerekes óhajtás. Igaz az is, hogy azóta a sértés ügyét lovagiasan
elintéztük; és igaz, hogy ez a bolond gondolat, melyet az első dühroham
sugallt, a lehiggadás órájától fogva heteken át egyáltalán nem
foglalkoztatott.
De, úgy látszik, ez a bolond gondolat azért nem halt meg, csak
szunnyadt, mint a bibliai leányzó. Legalább nagyon kevés kellett neki,
hogy ujra életre keljen.
Mégis, azt hiszem, addig-addig szendergett volna bennem, míg egyszer
csak végképpen elszenderedik – ha véletlenül nem hallom, hogy a szép
Valéria hogyan gondolkozik az emberekről, az egész életről s különösen a
házasságról. Elsorvadt volna – azok nélkül az erkölcsi fejtegetések
nélkül, a melyekben egy idő óta majdnem mindennap volt részem. Azok
nélkül a séták nélkül – a nagy Fürdőház tájékán, s a hegyi utakon
szoktunk bölcselkedni – a melyeknek ezt az összefoglaló elnevezést
adhatnám: »Utazás az erkölcs körűl.«
Igen, meg vagyok győződve, hogy erkölcstelen szándékomat a báróné
erkölcs-bölcsészete növelte nagyra, ha ugyan nem ez ébresztette fel. A
kazuisztikának vannak ilyes veszedelmei.
Igy vagy úgy – elég az hozzá, az a bolond gondolat egyre gyakrabban
kisértgetett. Eleinte nem hagyott békét… utóbb valóságos rögeszmévé
érlelődött bennem… és végűl teljesen hatalmába kerített.
Azt képzeltem:
– Az erkölcs kérdéseivel azok az asszonyok szoktak vesződni, a kiknek a
legkevesebb közük van az erkölcshöz… a kik, a legjobb esetben, már
összekülönböztek az erkölcscsel… Ez az asszony, ha nem sokkal rosszabb,
mint a milyennek az egész világ hiszi, ha nem: egyszerüen rossz és
képmutató, most éli át azt a válságot, a melyet bizonyos korban a
legtöbb nő megismer, kivált ha a sorsával nincsen megelégedve. Azért
foglalkozik folyton és önkéntelenül a mások rosszaságával, mert ki akar
egyezni a lelkiismeretével, és igazolni szeretné maga előtt, hogy a mit
ő tesz, azt mindenki megteszi, és hogy ez a világrend törvénye… Ugy
látszik, az egyedüllét már nagyon terhére van. A gyümölcs megérett, és
annak az ölébe fog hullani, a ki türelmesen vár a fa alatt.
Időközben nagyon összebarátkoztunk. Észrevettem, hogy tetszem neki; hogy
megnyerő viselkedésű, értelmes és kellemesen beszélgető ifjuúrnak talál.
Nem titkolta el, hogy ő, a ki másokat éppen nem szokott kitüntetni,
örül, ha egyre gyakrabban találkozunk. Valósággal a bizalmasává tett.
Életének legfontosabb eseményeiről ugyan nekem se szólt egy szót se, de
sok olyan dolgot mondott el az érzéseiről, a melyeket csak a jóbarát
előtt szokás elárulni. Elmondta például, kiket nem szívelhet a dunajeczi
kastély lakói közül, s kiderült, hogy a mennyire szereti Katát, olyan
kevéssé lelkesedik Kata környezetéért. Ebben az egy pontban tökéletesen
egyetértettem vele.
Megfogadtam a tanácsát és udvarolni kezdtem neki, de nem azzal a
gondolattal, hogy ennek »semmi czélja.«
Határozottan kaczérkodott velem.
Ma, ma már tudom, hogy nem vette komolyan az udvarlásomat. Látta, jobban
látta, mint magam, hogy Kata milyen mély hatással volt rám, s mert
mindenki magáról ítél és a maga gondolkozása, érzése szerint magyarázza
mások viselkedését, ebből azt következtette, hogy udvarlásom csak a szép
asszonyokat megillető hagyományos udvariasság, jókedvü tréfálgatás,
melyre csak az a gavalléros szándék ösztönöz, hogy őt egy kissé
elszórakoztassam. Hálás volt ezért a figyelmességért, és ha ugratott –
pedig ugratott és én ugrottam – csak azért tette, mert ártatlannak
látszó udvarlásom kivételképpen nem boszantotta, sőt mulattatta, mint
valami csinosan játszott szinpadi enyelgés – aztán, ezenkívűl talán még
azért is, mert azt remélte, hogy ha ezzel a játékkal neki is sikerűl
engem elszórakoztatnia, ez csak javára válhatik Katának, a kit ő már
akkor féltett attól a veszedelemtől, hogy komolyabb embernek hisz, mint
a milyen vagyok.
De én akkor nem találtam ki, hogy a szép Valéria tulajdonképpen
czéltalan mókázásnak véli az én sok »elvesztegetett szerelmi
fáradság«-omat; nem hittem, hogy igazán annak véli. Nagyobbat ugrottam,
mint akarta, s azt képzeltem, hogy az ő kaczérkodása a fülemüle felelete
a fülemüle-szóra. Azt képzeltem, hogy játékunk az az örök játék, a
melyben Panni futni, menekülni látszik, pedig valójában előre halad s
megteszi a feleutat, hogy hamarább találkozzék Jancsival; hogy szavaink
csak ugyanarról a közeledésről akarják elterelni a másiknak a figyelmét;
hogy enyelgésünk az a hagyományos másról való vitatkozás, a melyben
minden szónak csak az a czélja, hogy leplezze, a miről nincs szó, azt az
egyet, a miről egyik se beszél, pedig mind a kettő folyton csak erre
gondol… minthogy a természet úgy rendelte, hogy a szerelmet mindig
elburkolja valami, hogy ködfelhő szövődjék körülötte, hogy rejtekutakon
járjon s rejtekhelyet keressen, hogy éj palástja boruljon rá, hogy
fátyola csak egy pillanatra legyen föllebbenthető, s hogy mindig
megőrizzen egy takarót a lélek titkolózásában…
A felől természetesen nem voltak kétségeim, hogy a mit a szép Valéria
irányomban érez, az legfeljebb: jó pajtásság; hogy nemcsak halálosan nem
szerelmes, de egy cseppet se szerelmes abba az Asztalos Gyula nevű
fiatalemberbe, a ki most oly szorgalmasan forgolódik körülte. De én ezt
nem is vártam; nekem elég volt, hogy tetszetősnek talál, hogy, ha nem
méltányolja bennem eléggé a művészt, láthatóan méltányolja a kellemes
viselkedésű, a kifogástalan úriembernek látszó, az éppen nem elriasztó
külsejű fiatal férfit, a kiről azt kell képzelnie, hogy nincsen
szeretetreméltó tulajdonságok híjján. Ahhoz, hogy czélomat elérjem,
minden komolyabb érzést fölöslegesnek tartottam. Úgy okoskodtam, hogy
hiszen én magam se vagyok szerelmes a szép Valériába, és ez mégse
csökkenti a buzgalmamat. Annyira meg voltam győződve, hogy a szép
Valéria, ha nem a legálnokabb képmutató, legalább is afféle, tökéletesen
megpuhított lélek, a kinek már csak alkalom kell, hogy végképpen az
ördögé legyen, – a vasúti kaland és erkölcsi tanakodásaink annyira
megtévesztettek, hogy a szerelmes nyugtalanság segítségét nemcsak
elérhetetlennek, de egyszersmind szükségtelennek tartottam, s
boszútervemet pusztán arra építettem, hogy: én tizenkilencz, ő egy
híjján húsz… és a többit megteszi majd: a váratlan támadás, a
meglepetés.
Tudniillik a meglepetéssel akartam hatni, azzal a fogással, a melylyel a
nagy hadvezérek győznek.
És itt egy vallomást kell tennem. Vagy nyolcz esztendőn át jóformán csak
a szerelemnek éltem, s ennek a nyolcz esztendőnek az élményeiből azt a
meggyőződést szűrtem le, hogy a szerelemben, mint a játékban, a
szerencse attól függ, hogy mit érhetünk el mindjárt a legelső időben. A
mi meg akar történni, annak hamarosan kell megtörténnie; csak az
nyerhet, a ki nem sokáig tanakodik, hanem azonnal mer. Azt tartottam,
hogy – különösen a nem könnyű esetekben – a legjobb rendszer a huszáros
roham.
A mikor tehát eszembe jutott, hogy alighanem a szép asszony is sokszor
gondol arra, a mire én gondolok, s hogy ő, addig is, míg ellenem kell
védekeznie, már védekezik önmaga ellen, ha ugyan alattomban már előre
meg nem adta magát – nyomban föltettem magamban, hogy nem fogok sokáig
várakozni az érett gyümölcsre, hanem meg fogom mozgatni a fát, sőt meg
is rázom, ha kell.
Vállalkozó kedvemet nagyon lehűthette volna a józan körültekintés.
Feltünhetett volna, hogy a szép asszony éppen csak engem tüntet ki
kegyes leereszkedésével; a többi közeledni kivánót most is távol tartja
magától. Pedig a fürdőn találkozott akárhány lovag, a ki érdeklődve
hallgatta volna a szép asszony erkölcsi fejtegetéseit, s ezek között
lehetett olyan is, a ki nem rejtegetett semmiféle erkölcstelen
szándékot. De Valéria kitért valamennyi elől; nem férhetett a közelébe
egy se. Ez fölkelthette volna a figyelmemet, mert az olyan asszonyok, a
milyennek Valériát néztem, nem szoktak kegyetlenül válogatósak lenni, ha
az udvarlók seregéről van szó; ellenkezőleg, szivesen látják, ha minél
nagyobb udvar támad körülöttük, s akármilyen követelő ízlésűek otthon,
egy kis fürdőhelyen az apagyilkosnak is megbocsátanak. Kinyithatta volna
a szememet az a megfigyelés, hogy Valéria nem igen tűri a társaságot, s
ha engem kivételes figyelemben részesít, a többiekkel szemben feltünően
visszahúzódó. Még az asszonyokkal se barátkozott, s majdnem mindig
egyedül találtam.
Csakhogy, bár nem hiányzik belőlem minden komolyság, ez egyszer nem tett
tünődővé a kételkedés. Valéria viselkedését, mert kedvemre volt,
természetesnek találtam. Beértem azzal a magyarázattal, hogy különbnek
tart a többi pályázónál; s mert nekem nem igen tetszett volna, ha mindig
nagy társaságban találom, egyszerüen kellemesnek, s szinte magától
értetődőnek tartottam, hogy olyanok kedvéért, a kik nem érdeklik, nem
akarja feláldozni az én társaságomat. A legkomolyabb huszonnyolcz
esztendős embert is megtéveszti néha a magában való bizakodás.
Aztán, mire mindezt észrevehettem, rögeszmémet már semmi se verhette
volna ki a fejemből.
És végre: egyre jobban izgatott a játék – a mit egy kissé ment a
huszonnyolcz esztendőm. Ebben a korban a bölcsek még nem tökéletesek;
kivált ha a bölcs nem igen szokott hozzá, hogy a kísértések virágos
kertjében úgy kell élnie, a mint rendesen csak az anakoréták élnek.
Már pedig az izgalomban nincsen körültekintés és nincsen megfontolás.
Szóval, ha azt véltem, hogy Valériának a tánczra perdüléshez már csak az
alkalom kell, és ha ebben, mint utóbb kiderült, tévedtem – nekem, ahhoz,
hogy egy jókora esztelenséget kövessek el: igazán csak az alkalom
hiányzott.
És a hol csak az alkalom hiányzik, ott az ördögnek már nyert ügye van.
Úgy képzelem, a pokolban a legszorgosabban dolgozó és legtüzesebb kohók
folyton-folyvást csak az alkalmat gyártják.
Egy délután, tenniszezés közben, Kata – mintha csak azt várta volna,
hogy Nusi és Géraldine eltávolodjanak – a hogy a két lány egy kicsit
messzibbre szaladt, hirtelen így szólt hozzám:
– Egy darabig este nem fog látni. Valami gyanusat vettem észre; azt
hiszem, leskelődnek utánam. És én senkinek sem akarom az orrára kötni,
hogy szerenádokat kapok; ez az én dolgom, másnak semmi köze hozzá.
Remélem, hogy felültetem a kémet, ha két vagy három este nem mutatkozom.
Szerettem volna még valamit mondani, de Nusi oly aggasztóan közel van…
hamar, hamar, folytassunk egy meg nem kezdett társalgást!…
És mire Nusi hozzánk toppant, már másról beszéltünk.
Vajon mit akart még mondani?
Sokáig eltünődtem ezen, de nem találhattam ki, és nem tudhattam meg,
mert, bár egész nap nyomában voltam, többé egy pillanatig se
maradhattunk magunkra. Feltünt, hogy néhány nap óta ez mindig így van.
Azelőtt, napközben, néha órákon át kettesben voltunk; senki se törődött
se vele, se velem. Most a véletlen mindig úgy intézte, hogy akármennyit
jártam utána, folyton csak a többiek közt láthattam. Talán nem is a
véletlen intézte így?!…
Egyszerre eszembe jutott:
– Nini, az alkalom!
Mert – tisztában voltam vele – abban, hogy hozzá lássak a huszáros
kirohanáshoz, eddig csak az az egy dolog késleltetett, hogy semmiért se
akartam lemondani a Katával való esti találkozóról, szerenádjaimról, a
hogy Kata nevezte. Ez a tizperczes találkozó volt a legnagyobb
gyönyörűségem; akármennyit bolyongtam ujabban a fürdőn, egész nap alig
vártam az estét. De valami nagy – és talán átlátszó – hazugság
kieszelése nélkül nem is tehettem azt, hogy ne legyek ablakomban, mikor
Kata a szerenádot várja. És megcsalni Katát! Nem, ehhez nem volt semmi
kedvem.
A kirohanást pedig csak éjjel hajthattam végre.
A ki türelemmel kíséri hosszú gyónásomat, e helyütt azt mondhatja:
– Ej, ej, mégis csak furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula! Ön azt
állítja, hogy szívét-lelkét egy kis leány képe töltötte be. Ha nem is
meri megvallani, mit érez, még magának se, nemhogy annak, a ki
mindenekfelett érdekli, úgy beszél, mint a kik igazán szerelmesek… és
tessék! Ön az üdvösségről, vagy nem tudom miről álmodozik, és miután egy
kissé kiábrándozta magát, azonnal a szórakozás után szalad! El akarja
hitetni velem, hogy önt egy olyan érzés tartja fogva, a mely ki fog
hatni az egész életére, és íme, önnek elég, hogy imádottját egy pár
napig nem láthatja kettesben, azt mondhatnám: önnek elég, hogy imádottja
egy pár napi szabadságot ad önnek, és alig hogy kilépett az álmodozás
bűvös köréből, már a legléhább örömöket űzi, mint a vásott iskolás fiú,
a ki vadúl rohan ki a templomból, hogy minél hamarabb gonosz csínyeket
követhessen el! Hát bizony furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula!
Erre a megrovásra, a melyre különben, megvallom, rászolgáltam,
egyetlen-egy mentséggel felelhetek.
Nem azzal, hogy: a legjobb akaratú, a legkomolyabb szándékokkal teli
Gyulákból is ki-kitör néha, huszonnyolcz éves korukban, a bennök
lappangó rossz, javíthatatlan Gyula – ez igaz, de nem mentség.
Hanem azzal, hogy: a rossz Gyulát ég, föld, pokol bátorította, a
jóakaratu Gyula pedig teljesen reménytelen volt.
Meg voltam győződve, hogy az, a mit érzek, örökre el van temetve bennem,
s még csak megszólalni se fog soha. Ha álmodoztam, tudtam, hogy álmom
soha se válhatik valóra; »égre vágyódás«-om tehát nem szakított el a
földtől.
De nem akarok mentegetőzni; csak elmondom, hogy mi történt.
Nos, a hogy az alkalom megvolt, már megállapítottam a haditervemet is.
A mit kifőztem, talán nagyon vakmerőnek tetszik. De csak úgy remélhettem
a sikert, ha kijátszom a körülöttünk vizsgálódó éber szemeket, s ha
mindjárt az első perczben meggyőzöm a szép asszonyt, hogy támadásomról,
már akármilyen eredménynyel jár, soha senkinek még csak sejtelme sem
lehet.
Tervemet erre építettem: