állatok életében sok olyan jelenséget látni, a mely erősen emlékeztet a
házaséletre. A vaddisznó úr az egynejüség híve; a rozmár hölgy, miután
fölnevelte kicsinyét, tavaszszal fölkeresi a rozmár urat, azt a
bizonyost, a kire hálával és szeretettel emlékszik.
– Nem vitatkozom, és megengedem, hogy az állatok beérhetik a házasság
intézményével is. De az emberek, már tudniillik azok számára, a kik
méltók az »ember« névre, a gondolkozó, az érző, az erkölcsös lény
számára valami okosabbat kellett volna kitalálni.
Megkérdezhettem volna, hogy:
– A bárónénak talán a »szabad szerelem« az ideálja? És ha igen, el tudja
képzelni ezt a formát a jelen másnemü társadalmi viszonyai között?… stb.
De nem az volt a czélom, hogy meggyőzzem, hanem hogy tűrhetőnek
találjon. S azért így feleltem:
– Sajnos, ez mindeddig nem sikerült. S a repülőgép bizonyára hamarabb
meglesz, mint ennek a kérdésnek a megoldása.
– Elég nagy szerencsétlenség minden nőre nézve. Mert neki csak akkor
szabad rendeltetése szerint élnie, ha aláveti magát ennek az
erkölcstelen nyügnek. A férfi persze segít magán. Ha van esze, nem
házasodik meg.
– Megtörténik biz az a legeszesebb emberekkel is. Lehet, hogy
ideiglenesen az ilyen is elveszti az eszét, de aztán visszanyeri.
– Igen, vannak eszes emberek is, a kik megházasodnak. A gazemberek. Ezek
elmennek a vásárra, s megkötik az alkut azzal a nyugodt elhatározással,
hogy a másik szerződő felet, ha kell, erőszakkal is rá fogják
kényszeríteni kötelessége teljesítésére, viszont ők soha semmi szín
alatt nem fogják teljesíteni az elvállalt kötelezettséget.
– De azt csak megengedi a báróné, hogy vannak jóhiszemü vőlegények is.
– A szamarak. A kik mások, a józan nőtlenek számára házasodnak meg. Ezek
között akad egy pár jóhiszemü.
– Az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek a báróné mondja.
– Ön nem hiszi, a mit mondok? Nézzen szét az ismerősei között, és
mutasson nekem egy férjet, a ki nem gazember, vagy nem ostoba.
Természetesen az ostobák vannak többségben, mert az ő táborukat
jelentékenyen erősiti az, hogy vannak gazemberek, a kik egyszersmind
ostobák is.
– Én azt hiszem, hogy van olyan férj is, a ki szerelemből vagy
szeretetből házasodott meg, becsületesen teljesíti minden kötelességét,
és végül nem bánja meg, mert nem kell megbánnia, hogy megházasodott.
– Édes istenem, én nem mondom, hogy nem akad egy-egy kivétel, valahol a
Spitzbergákon. Vagy az aranykorban, mint Philemon és Baucis, ámbár nem
hiszek az öreg Philemonnak… különben Baucis asszonyságban se bízom. De
lássa, több ezer esztendővel kell visszasétálnia a multba, hogy egy
általánosan ismert, elfogadható példát idézhessen. Csakhogy én nem a
csodaállatokról beszélek; nem szólok most a szárnyas lóról, a főnixről,
az egyszarvuról; arról beszélek, a mit magunk körül látni.
– És nem lát egyebet, csak mankón járó betegeket… meg gonosz betegeket,
a kik mankóikkal agyonverik a feleségöket?
– Olyanformán. De nem csoda. Mert azt ön is elismeri, ugy-e… vagy azt se
ismeri el, hogy megházasodni ostobaság?
– Sok esetben mindenesetre. De elképzelek eseteket…
– Ám vegye ki a kivételeit, és maradjunk a szabálynál. Megházasodni
ostobaság, vagy mondjuk szelidebben: megházasodni nagyon koczkázatos,
nem eszélyes, nem tanácsos dolog, mert ebben a sorsjátékban igen nagy
betétet kell fizetni egy olyan igérvényért, a mely a legtöbb esetben nem
nyer, minthogy a temérdek szám közül csak igen keveset húznak ki. Néha
az ostobaságnak is szerencsés a következése; vannak burokban
születettek, a kik rendesen nem érdemlik meg a szerencséjöket. De
hagyjuk ezeket; azt ön is elismeri, hogy: a sokaság veszít. Nos, a ki
veszít, megérdemelte, hogy veszítsen. Úgy kell neki; mért koczkáztatott
olyan sokat a kétes, vagy helyesebben mondva: a joggal nem is remélhető
szerencséért?! Csak egy vonást emelek ki a sok közül; az egyik
legfontosabbat. Miért házasodik meg a legtöbb ember, már tudniillik a
tisztességesebbek? A mellékes czélokat nem tekintve, azért, ugy-e, hogy
asszonya legyen, a ki az övé és senki másé? No, és mit mutat a
tapasztalás? Azt, hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz megcsalja az
urát.
– Teringettét! – kiáltottam fel, nem annyira meghökkenve, mint inkább
felvidulva – kilenczvenkilencz!
– Mondjunk csak nyolczvanat. Adok önnek még tizenkilencz ártatlant, bár
a számítást optimisztikusnak tartom. De a szám nem fontos. Szóval a
legtöbb asszony még ezt a legelső követelést, a házasság alapföltételét
se teljesíti. Ezt mindenkinek látnia kell, a ki egy kicsit szétnézett a
világban. Már most azt kérdem öntől: micsoda szemtelen önbizalom, vagy
más szóval: mekkora ostobaság kell ahhoz, hogy a többször említett
jóhiszemü vőlegény boldogan mosolyogjon és azt mondja magában: »Én _az a
századik_ leszek, a kit nem csalnak meg!«
– Bocsánat, csak azt mondja, hogy: »Én a húsz közé fogok kerülni; a
nyolczvanhoz semmi közöm.« És ez már nagy különbség. A szerint a
számítás szerint, a melyben megalkudtunk, minden ötödik legény
kiszabadul a veszedemből; miért ne remélhetné egy jóképü, derék, fiatal
és nem ostoba legény, hogy az öt közül ő lesz az ötödik, mikor a többi
négy bőven kikerülhet azok sorából, a kik rászolgáltak, a kik nem
törődnek vele, a kik megöregedtek, a kik utaznak és csak két év mulva
jönnek haza, és így tovább?
– Ön tréfál, én pedig komolyan beszélek, s az ön fiatal legényének azt
mondom, hogy neki se sokkal több a jó esélye, mint például azoknak, a
kik rászolgáltak. Mert az egész világ segítségére van annak az
asszonynak, a ki a férjét ki akarja játszani; s az egész világ rajta
van, hogy az ön fiatal Bartoloja észbe ne kapjon.
– Igen, ha az asszony ki akarja játszani a férjét. De, azt hiszem, a
legtöbb nem akarja kijátszani. Meg vagyok győződve, hogy még a között a
nyolczvan között is, a kiket végül csakugyan elvisz az ördög, sok van, a
ki a legjobb szándékokkal kövezi ki a pokolba vezető utat. Azok a nagyon
vidám hölgyek, a kik már az oltárnál így szólnak magukban: »No megállj,
öreg, majd meglátod, milyen gyönyörüen fel foglak díszíteni!« – nem
lehetnek túlnyomó számmal. Az orvosi tapasztalás szerint a nők egy
jókora százaléka éppen nem forró vérü. Ez talán jelentéktelen körülmény;
de van egy másik, a mely már nem jelentéktelen. Tudniillik, hogy az a
kedv, hajlandóság vagy nem tudom hogyan nevezzem, a mi az asszonyokat
férjeik megcsúfolására készteti, a normális nőnél alá van vetve az
érzelmi életnek.
– Én nem is azt akartam mondani, hogy mikor az oltár elé lép, már ki
akarja játszani a férjét. Rosszul értett, vagy rosszul fejeztem ki
magamat. Ellenkezőleg, azt írom a házasság rovására, hogy még az olyat
is, a ki a legszűziesebb imádsággal kezdte, idővel oda puhítja, hogy
aztán már csak így imádkozzék: »Add, Uram, hogy az uram valahogy meg ne
tudja!« Mert az egész világ úgy van berendezve, hogy az asszonyt
mindenki a csalásra ösztökéli; és minden szinte kényszeríti rá. Először
a személyek, és még inkább a dolgok. A személyek: egyik udvarló a másik
után; csaknem kivétel nélkül mindenki, a ki az asszonynyal kedve szerint
foglalkozik. Ez mind »unszolja szóval igenre«; és ha kiderül, hogy hiába
várnak tőle hasznot, egész környezete szétrebben, s többé nem
foglalkozik vele; ám hadd epedjen el lelki magányosságában; tanulja meg,
hogy annak az elszórakozásnak, azoknak a kellemes szavaknak, a melyekre
vágyódik, ez az ára. Aztán a Figarók és Zsuzsik nagy sokasága. Egyszerre
azon veszi észre magát, hogy csak Figarók és Zsuzsik veszik körül, a kik
mindannyian a Cherubin szekerét tolják, még akkor is, ha Cherubin már
kopasz és öröktől fogva kiállhatatlan. Ezek, azt hiszem, csak
műszeretetből, pusztán a világrend érdekében fáradoznak; elég az hozzá,
Rozinának látnia kell, hogy csak akkor vannak barátai, ha Almavivát rá
akarja szedni. Ebben az esetben számíthat az egész világ szivességére; a
másik esetben meghalhat egyedül. Mert azelőtt volt egy barátja: a férje,
de ezt a házasság elvonja tőle. És ha a személyek sikertelenül
fáradoztak, ott vannak, hogy megpuhítsák: a dolgok. Legelsőbben az
életnek az a folyamata, mely magából a házasságból következik. Igen,
maga a házasság az egyik legelső bűnszerző a legtöbb házasságtörésben.
Aztán: minden hiba, a mit a férj követ el, és minden hiba, a mit az
asszony már elkövetett… minden odavezet.
– Ebből nem az következik, a mit a báróné mond, hogy: a ki megházasodik,
vagy ostoba, vagy gaz, vagy gaz és ostoba, hanem az következik, hogy a
házassághoz okvetetlenül szükséges bizonyos adag bátorság. Ez a bátorság
meglehet valakiben, minden szemtelen elbizakodottság nélkül, a
megkövetelhető férfi-önérzet erejénél fogva is. Épp oly akadémiai
tárgyilagossággal védem a házasságot, mint a milyennel a báróné támadja,
és megvallom, ma még igen kevéssé izgat annak a képzeletbeli lénynek a
sorsa, a kit előbb a fiatal Bartolónak, utóbb pedig Almavivának
nevezett. Ha megtörténik vele az a szerencsétlenség, a melyet a báróné,
mint Cassandra, fenhangon és az egész Trojának jósol: ez a csapás engem
hidegen hagy. Ám bánjék vele hitestársa akárhogy; ha a szarvai még a
koporsóját is kilyukasztják, és a sirhalmából egyszerre csak ágas-bogas
agancs bukkan fel: nem keresem az eset tanulságait, hanem csöndes
részvéttel megyek tovább, mint a más országból való idegen. De nem
tartom bizonyosnak, hogy a megjósolt csapás okvetetlenül bekövetkezik, s
azért az eleven Almavivát, a kinek a báróné olyan kétségbeejtő jövőt
jósol, biztatni szeretném: »Eh, ne hagyd magad!…« Különben meg vagyok
győződve, hogy fölösleges a biztatás, s meg fogja védelmezni az
érdekeit. Végre is két nagy erőssége van a fenyegető veszedelmekkel
szemben…
– Vajon?! És ugyan mi ez a két erősség?
– Először is az az erő, a melyet maga a házasság ad neki. A házasság –
lehet, hogy tökéletlen intézmény, de – alapjában véve két ember
érdekszövetsége a többiek, mindenek ellenében. Magának ennek a
szövetségnek a megkötése olyan hajlandóságokat kelt fel, még azokban a
házastársakban is, a kiket nem a vonzódás vezérelt egymáshoz, a mely
hajlandóságokkal az ellenséges áramlatoknak nem könnyü megküzdenie. S ha
már ennek a szövetségnek a puszta tudata is javára válik a másik fél
érdekének: az együttélés még közelebb hozza egymáshoz a házastársakat.
Még a kutya és a macska is összeszoknak, ha sokáig egy udvarban kell
élniök. Az élet közössége az egymáshoz teljesen idegen házasfelekben is
kifejleszt bizonyos érzésbeli közösséget. Ez nem a bölcselkedés elvont
következtetése; ez – el lehet mondani – természeti bizonyosság, a
melynek látható jelei vannak. A kik sokáig élnek együtt, utóljára
nemcsak apró külsőségekben, hanem még arczban is hasonlítanak egymáshoz.
És ha a világ valaha lemond a házasságról, hogy a szerelmet a mai
társadalom ellenségeinek az ábrándjához képest egy bizonyos kaptafára
szabályozza, egy rendkivüli energiát, egy igen jelentékeny mozgató erőt
fog elveszíteni, a mely ezer és ezer évek során a páros életből fakadt,
az egyén érdekének javára…
– Eh, mit tud ön a páros életről?! Erre az erősségre nem adok semmit.
Különben a másikra sem, a mely aligha ér többet az elsőnél.
– A másik erősség: Almavivának a személyes tulajdonságai. A báróné nagy
súlyt tulajdonít az idegen vonzó erejének. De mért ne lehetnének a
férjnek is vonzó tulajdonságai?! A legények színe-java sohase házasodnék
meg, csak azok, a kikről a dal így emlékszik meg: »Maradt itthon
egy-két-három nyomorult…?!« Vagy ha a férjnek, a házassága előtt, voltak
is jó tulajdonságai, a házasság nyomban kiöli ezeket a jó
tulajdonságokat?!
– A házasság a kedvest kellemetlenné változtatja, a józant őrültté, a
vidámat kiállhatatlanná. Minél kedvesebb volt azelőtt, annál
tűrhetetlenebbé válik a házasságban. Nézzen csak körül, ha mondom. Hogy
ha a vőlegény pazar volt, a férjnek az első gondolata: a legcsúnyább
zsugoriság. Ha azelőtt feltünően ápolta a személyét, akkor már a
nászúton elhanyagolja magát. És így tovább. Shakspere a részegségről azt
mondja, hogy teljesen megmásítja az embert: a szelidet vaddá, a
szótalant beszédessé, az élénket álmossá, a jókedvüt siránkozóvá
varázsolja. Ilyenformát mondhatott volna a házasságról is. A különbség
csak az, hogy a házasság a jó tulajdonokat rosszakká változtatja, a
rosszakat pedig megkettőzteti.
– És ha a férj, meggyűlölvén önmagában ezt a temérdek rossz
tulajdonságot, elválik a feleségétől?…
– Ó, abban a perczben vége a varázslatnak! A gonosz öreg bűbájos egy
szempillantás alatt megfiatalodik; nyomban levetkőzi zsugoriságát,
zsémbességét; durva hangja hizelgővé, kellemessé válik; arczára ismét
kiül a mosoly; a szeme felragyog… kedvesebb, mint valaha. Mondom, hogy
nem az emberekben van a hiba, hanem az intézményben.
– Kiderül, hogy nem én tréfálok, hanem a báróné… De, nini, milyen
csodálatos kék színt öltött a hegy!
– Azért nevezik Kékkőnek.
És másra tereltük a szót.
Ez az első vitatkozásunk nem hagyott nyomot a lelkemben. Mindössze
annyit, hogy magamban ugyancsak megitéltem a bárónét.
– Annak a nőnek, a ki így gondolkozik a többiekről – okoskodtam, mialatt
a szép Valéria rendre megmutogatta a fürdő nevezetességeit – az ilyen
nőnek nem lehet rendben a szénája. Az ártatlanság egyik ismertető jele
az, hogy nem látja jól a rosszat, és még akkor se akar hinni benne,
hogyha látja. Ez az asszony, a ki nem hisz senkinek, nagyon közelről
láthatta a bűnt, talán nem egyszer. Aztán miért ócsárolná a házasságot
és minden férjet a világon, még a képzeletbelieket is, ha nem azért,
hogy védekezzék, s hogy önmaga előtt kimenthesse magát?!
Mindebből azt a következtetést szűrtem le, hogy akármint vélekedjenek is
a kastély lakói a tréfás életü Albert báróról, és akármennyire tetszetős
is, ha egy ilyen nagyon szép asszony komolykodik, erkölcsi kérdéseket
fejteget és lépten-nyomon az olvasmányaival példálózik, azért ez a szép
szellemü és szép arczu bölcsész mégis igen léha teremtés lehet, a ki a
komolyságával csak becsapja a környezetét. Megállapítottam magamban,
hogy, ha a szép Valéria nem tudott a férjével egy fedél alatt maradni,
ebben nem csak Albert báró a ludas. Az utóbbinak a mentségéül eszembe
jutott, hogy aligha alszik minden éjjel biliárdon, és elképzeltem, hogy
voltaképpen azért váltak el, mert a kitagadott báró nem tudott a szép
asszonynak olyan kényelmet teremteni, a minőt ez remélt. Talán számított
a nagyapja bocsánatára, s mikor látta, hogy az öreg urat lehetetlen
meglágyítani, nem tudta leplezni tovább az előbb eltitkolt »csunya
zsugoriság«-ot. Még el is hanyagolta magát, szegény. Ez persze nem
tetszett a szép Valériának, a ki szereti ugyan a bölcsészetet, kivált
azt a peripathetikus bölcsészetet, a melyhez legelőször is park vagy
fedett sétaút kivántatik, de még a bölcsészetnél is jobban szereti a
fényűzés apró áldásait.
De egy óra multán kiment a fejemből egész beszélgetésünk, a
tanulságaival egyetemben. A szép asszony ugyanis, kevéssel azelőtt, hogy
elbúcsúztam tőle, egy pár olyan szót ejtett el, a mely jobban érdekelt,
mint a filozófiája, vagy mint bármely filozófia, Plátontól Herbert
Spencerig:
– Tulajdonképpen azt akartam önnek mondani – szólt, minden bevezetés
nélkül térve át a váratlan témára – hogy… aztán valahogy eszébe ne
jusson Katába beleszeretni! De most már azt gondolom, hogy a legokosabb,
ha egyáltalán nem beszélünk erről.
– Miért ne beszélhetnénk erről?! – feleltem. – Sőt talán jó lesz, ha
egyszer s mindenkorra letárgyaljuk ezt a kérdést. A báróné, úgy látszik,
abban a nézetben van, hogy nagyon is ki vagyok készítve arra az érzésre,
a mely a magamfajta embernek csak bolond dolgokat tanácsol. Talán úgy
van; de az meg egészen bizonyos, hogy nem tartozom azok közé a
szerencsések közé, a kik a lehetetlenért is szivesen küzdenek. Sajnos,
az elérhető czélokról is hamarosan lemondok, mert a nagyobb nehézségek
legyűréséhez nincs bennem elég erély. Azért, ha a báróné diagnózisa
helyes, s már a közel jövőben valami bolond dolog történik velem, ez nem
lehet egyéb, mint a legközönségesebb polgári komédia: »Zsák a foltját
megleli… Jancsi Pannit elnyeri…« Mert – »kiki oly nőt kap, minőt
érdemel.«
Rám nézett, mintha azt akarná leolvasni az arczomról: vajon nem
tréfálok-e?
– No, tudja – szólt aztán – a felelete éppen nem megnyugtató. Kissé
kitérő, és nem eléggé komoly. Nem tudok hinni önnek, a mikor
szerénykedik; azt hiszem, csúfolódni akar. Önök, festők, kivétel nélkül
furcsa emberek; s az a pálya, a melyet választottak, a legsajátságosabb
mindegyik közül. A létra alján mindig vannak néhányan, a kik éhen
halnak; ezek büszkék arra, hogy éhen fognak halni. A létra legfelső foka
felé mindig eljut egy-kettő; ezek közül a legügyesebb lefesti a pápát, s
a pápával együtt belekerül a világtörténelembe. Nos, a
világtörténelemnek ezekkel a jelöltjeivel, meg a többiekkel, a kik a
létrának már a magaslatán vannak, nem is merek szóba állani. Ezekről nem
mondhatom azt, hogy büszkék, sőt azt se, hogy gőgösek; ezek fölötte
állnak minden gőgnek, s mint nem tudom melyik egyiptomi isten, egy egész
örökkévalóságon át csak a tulajdon gyomrukat nézik. Az ilyen kivételes
fenségekről szólva, természetesen nem beszélhetek nagyralátásról. Ő
magasságaik, ha egy herczegkisasszonyt vesznek feleségül, akkor is csak
leereszkednek. Szóval… nem találhatom ki a gondolatát, mert nem tudom,
hogy milyen helyet foglal el a létrán.
– Nagyon alant vagyok, a sokaság között, távol mind a két fajta
nevezetességtől. A művészetek történelme nem fog tudni rólam, és még
csak arra se számíthatok, hogy majd az éhenhalással teszek szert
valamelyes kiválóságra. De minden téren több a munkás, mint a vezető
egyéniség. Az én sorsom az, hogy az előbbiek túlságosan nagy számát
szaporítsam. Nem lehetek kevély, tehát nagyralátó sem.
– Ez az álszerénység szava. Mint minden művész, ön is különbnek tartja
magát a társainál; csakhogy, mert a sikert még nem tudta árnyékává
tennie, sértett hiúságában az igénytelent játszsza. Nem vitatkozik az
egész világgal, nem magyarázgatja, hogy mért becsüli olyan sokra a
tulajdon munkáit, de titokban épp olyan elbizakodott, épp olyan
képzelődő, mint a többi.
– Csak a szándékaimra lehetek büszke, s nem a munkáimra.
Ez a mondásom, úgy látszik, meglepte, mert bele melegedett a tárgyba s
egészen más hangon kezdett a képeimről beszélni, mint a multkor, a
mikor, a tengerszemtől jövet, először méltatott kegyes figyelmére. A
kirándulás napján néhány szóval ugyancsak lekicsinyelte a képeimet, s
most egyszerre azt kezdte bizonyítgatni, hogy többet érnek, mint a
barátaim munkái. Az összehasonlitásaiból és a megjegyzéseiből azt vettem
ki, hogy szorgalmasan látogatja a kiállitásokat, s hogy van érzéke a
művészet iránt, ha néha hamisan ítél is.
De a dicsérete nem tett büszkévé, mert a mi szegény púpos Jánosunk nagy
erejét nem vette észre. Mi magunk pedig, a városliget környékének egész
mázoló népsége, már akkor is tisztában voltunk vele, – bár önzésből csak
ritkán mondtuk fennen, – hogy mindannyiunk közül a púpos János a
legkeményebb legény.
Olyan kevéssé tett büszkévé az elismerése, hogy mindaz, a mit a
képeimről mondott, csak pillanatokra tudta lekötni a figyelmemet. Minél
tovább bírálgatta az utolsó tárlatot, annál szórakozottabban hallgattam.
Folyton az járt az eszemben:
– Mit mondhatott neki Kata?! Mit vett észre Katán?!… Mi birta rá, hogy
nyiltan a szemembe vágja ezeket a szavakat: »Aztán valahogy eszébe ne
jusson Katába beleszeretni!…«?!
Ezen törtem a fejemet, a mikor elváltunk, és ez foglalkoztatott, mialatt
a fürdőből haza mentem. Otthon már csak erre az egy mondására
emlékeztem.
– De hát mit vett észre Katán?!… – kérdezgettem magamtól.
Hogy feleletet kapjak a kérdésemre, a melyet nem tudtam kiverni a
fejemből, másodszor is meglátogattam. De akár el se mentem volna.
Katáról most már nem szólt egy szót sem. Arról beszélt, a mi engem
akkortájt a legkevésbbé érdekelt.
– Elolvastam a regényt. De igazán sajnálom, hogy végig olvastam. Az
írója szennyes lelkü ember, és maga a könyv – fuj!
Szerettem volna azt mondani:
– Bánom is én!… Mit érdekel engem ez a könyv?! És a szerzője?! És az
olvasói?!
Csakhogy ezzel nem állhattam elő. Mit volt mit tennem?! Védelmezni
kezdtem a könyvet, a legközelebb eső, legbanálisabb szavakkal. Olyan
lanyhán szónokoltam, mint a közvédő, a ki hivatalból és ingyen védi a
szegény embert.
– Ön erkölcsösnek tartja ezt a könyvet? – kérdezte a szép Valéria.
– Hogyne! – feleltem. – Ennek a regénynek a tanulsága ugyanaz, a mit
Krisztus tanított: ne ítélj, hogy ne ítéltessél!
– Ohó! – pattant fel a szép asszony. – Ez a könyv egészen mást mond.
Elnézést kér az erkölcstelenség számára, ilyen czímen: én megbocsátom a
te vétkeidet, hogy te is megbocsásd az enyimeket. Azt hirdeti, hogy az
élet csupa gyalázatos megalkuvás. Nos, hát ez nem igaz. Vagy ha igaz,
akkor jobb, ha egy vulkánnak a kitörése megsemmisíti az egész világot.
Csakhogy én nem hiszem, hogy a másféle emberek már kihaltak volna. Az én
lelkemben nincsenek ilyen mocskok.
Ez a váratlan bizalmasság nem kápráztatott el. Mindenre gondoltam, csak
arra nem, hogy a szép asszony őszinte is lehet. Inkább azon tünődtem,
hogy:
– Ugyan miért mondja ezt nekem?
De nem tudtam kiokosodni a tekintetéből, s a hogy asszonyi logikájával,
egy nagyot ugrott az ellenkező irányba, még kevésbbé értettem a
közlékenységét.
– Különben – szólt – igazuk van a regényíróknak. A regényírók azt írják
le, a mit látnak; abból általánosítanak, a mi a tapasztalásuk. És
mindenfelé csak gonosz nőket látnak, a kiket a házasság végképpen
elaljasított; a tapasztalásuk pedig az, hogy bokrétába fűzik azokat a
hazugságokat, a melyekkel az erkölcstelen asszonyok a házasság átka
ellen védekeznek.
Valami olyanformát feleltem, hogy az asszonyok se egyformák, a mint a
férfiak közt is vannak tolvajok és becsületesek. Hivatkoztam a saját
szavaira, hogy vannak nők, a kiknek a lelke nem tűr mocskot.
– Ezek nem is tudják elviselni a házaséletet – felelt az ellenvetésemre.
– Egy pár évi küzködés után lerázzák magukról a házasság kötelékét, mert
ebben a kötelékben nem maradhat meg, csak néhány, mindenre kész martir,
meg az a sok képmutató, a ki alattomban segít magán, a hogy tud.
Azt hittem, ujabb bizalmasságok következnek, a melyek némi világot
fognak vetni a tulajdon balesetére.
De a tapasztalatait elhallgatta. Csak általánosságokat mondott, a melyek
nem tettek okosabbá.