báróné és a miss egy padon ültek, a tengerszem közelében; a többiek
állva, vagy járkálva várták, míg a két inas megterít. A terítés
természetesen abból állott, hogy nagy plaideket terítettek a fűre; az
ifjuságnak ott kellett lakmároznia. De néhány kényelmesebb ülőhely is
találkozott: a padon kivül egy-két simára levágott fatörzs, melyek nem
minden haszon nélkül helyettesítették a székeket. Az egyiket mintha csak
Miss Nellynek készítették volna.
A báróné Katával a padon maradt, s az uzsonázás, a kirándulás
legérdekesebb eseménye, megtörtént a nélkül, hogy Kata jóslata
teljesedett volna.
Pedig kezdtem óhajtani az ígért változatosságot, már csak azért is, hogy
megszabadulhassak Géraldine zsarnoksága alól. Géraldine az uzsona alatt
egy kicsit becsípett, s ez a körülmény semmi jóval nem biztatott.
Éppen arra gondoltam, hogy Kata ismerheti a báróné titkait, vagy
legalább a báróné titkai közül a szelidebbeket, de aligha ismeri a szép
asszony gondolkozását, – és Géraldine éppen ujra be akart fogni igájába:
a mikor a szép asszony csakugyan eljött értem, s megváltott Géraldinetól
ezekkel a szavakkal:
– Induljunk hazafelé, s ezt az urat bocsásd el egy pár perczre.
A kezdet nem igért sokat. A folytatás azonban meghaladta a
várakozásomat.
– Nem sokáig terhelem – szólt, meglassítva a lépteit, hogy utolsóknak
maradjunk. – De egy kis beszédem van önnel.
A hangja meglepett, s nem állhattam meg, hogy a szemébe ne nézzek.
– Kata figyelmeztetett – kezdte – hogy hibát követtem el önnel szemben.
– De, méltóságos asszony!… (Eszembe jutott, hogy nem szereti, ha
bárónénak szólítják.)
– Kérem, hallgasson meg. Bocsánatot akarok kérni öntől, s ha végig
hallgat, bizonyos vagyok benne, hogy nem fog neheztelni rám.
– Engedelmet kérek, de én nem panaszkodtam a bárókisasszonynak. Többek
között azért sem, mert nem szeretek panaszkodni; s mindenekelőtt: mert
nem volt okom panaszra.
– Ne legyen olyan büszke, és ne tagadja le, hogy megbántottam. A
büszkeségben úgyis hiába versengene velem, s jobb lesz, ha megértjük
egymást. Aztán meg ugyan miért tagadná azt, a mit én éppen olyan jól
tudok, mint ön?! Hogy én önt megbántottam, arra nem Kata
figyelmeztetett; ezt én tudtam jól. Csakhogy tegnapig nem törődtem vele,
hogy ön megsértődött-e vagy egyszerüen zsebre vágta a bántalmat, mert
hozzászokott a bántalmakhoz. És ha önt véletlenül beteggé teszi a harag,
a felháborodás, vagy nem tudom mi: azzal se törődtem volna.
– Ezt már meg tudom érteni.
– No lássa! E szerint mégis csak egyet gondolunk a történtekről. Elég az
hozzá, Kata tegnap felvilágosított. Megmagyarázta, hogy
igazságtalanságot követtem el önnel szemben, mert ön nem az az ember, a
ki ilyen bánásmódot érdemelne.
– Ah! A bárókisasszony csupa jóság, de… legyen szabad megjegyeznem… neki
még oly kevés az élettapasztalata!… Hátha ő téved, s én nem érdemlek
ennyi figyelmet?
– Ne gúnyolódjék. Azok után, a miket már elmondtam, nincs többé joga
erre. A kérdésre különben szivesen megfelelek. Igenis, teljesen megbízom
a Kata itéletében. Ez nem olyan tizenhat éves leány, mint a többi; talán
már észrevette. Vakon elfogadhatja a Kata nézeteit; nem teszi ki magát
vele semmiféle nagyobb csalódásnak. De nekem most nincs szükségem arra a
föltétlen bizalomra, a melyet az ő szavai megérdemelnek. Tegnapig
egyszerüen nem volt véleményem önről; ma már van. Azelőtt nem érdekelt,
hogy ön kicsoda, honnan jött, milyen ember, érzékeny-e, s gondol-e
valamit; nem igen foglalkoztam önnel, őszintén szólva: alig vettem
észre. Hanem a Kata szavai, a melyeket becsben tartok, fölkeltették a
figyelmemet, s ma már belátom, hogy ön nem szolgált rá a bántalomra.
– Ilyen hamar megalkotta a véleményét?
– Ilyen hamar. Sajnos, több az emberismeretem, mint szeretném. Annyi
leczkét vettem ebből a kellemetlen, de mindenkire nézve köteles
tantárgyból, hogy hamarosan kiismerem magamat, ha egy-egy uj feladattal
állok szemben. Nos, elismerem, hogy igazságtalan voltam ön iránt; de ha
megkövetem önt és bocsánatot kérek a bántalomért, el kell mondanom a
mentségemet is.
A szavak értelme bizonynyal hizeleghetett a hiúságomnak, de a szép
Valéria kissé hidegen mondta ezeket a kegyes szavakat.
Azért én is minden nagyobb meghatottság nélkül és olyan hangon
hálálkodtam, mely nem igen egyezett a szólam jelentésével.
– A báróné nagylelküsége… bocsánatot kérek, méltóságos asszonyom, ha a
tilalma ellenére is bárónénak szólítom, de igazán nem tudom…
– Szólítson, a hogy kedve tartja. Az a megjegyzés csak az ismeretlennek
szólt.
– Azt akartam mondani, hogy a báróné nagylelküsége érdemetlenül dús
kárpótlást nyujt valamiért, a mit tulzás nélkül lehetetlen bántalomnak
nevezni. Az első alkalommal nem lehettem olyan szerencsés, mint most,
mert a báróné talán rosszkedvü volt: ennyi az egész. Nem szeretném
kiaknázni a nagylelküségnek ezt a perczét, s kérem, ne térjünk vissza az
én multkori balesetemre, a melynek a czímén igazán nem érdemlem meg,
hogy a báróné ennyi kegyet pazaroljon rám.
– Ön még folyton gúnyolódik, s úgy látszik, nem tud egykönnyen
felejteni. Nekem nincs kifogásom ez ellen a tulajdonság ellen, mely
káros vagy értékes, a szerint, hogy mit óhajt inkább: kényelmes, nyugodt
életet-e, vagy azt, hogy mindig meg legyen elégedve magával? Az ön
dolga. De ha ön most is makacsul ragaszkodik az első benyomásához: ez
előttem csak azt bizonyítja, hogy jobb, ha minél előbb túlesünk a
kimagyarázkodás szükséges jelenetén. Annyival inkább, mert ön egyelőre
téved. Ha úgy fejeztem ki magamat, hogy el akarom mondani a
mentségeimet, ez nem jelenti azt, hogy csupa kellemes dolgot fogok
mondani önnek.
Egy kissé meglepetve néztem az orvos leányára. Abban, a mit mondott, de
még inkább: szavainak és mondatainak egymáshoz fűződésében, olyan
határozott elmélkedő hajlandóság nyilvánult meg, látnivalóan
önkéntelenül, mely asszonyoknál, kivált szép asszonyoknál, legalább is
szokatlan, s rendesen csak olyanoknál tapasztalható, a kik csak az
olvasmányaiknak és csak az olvasmányaikban élnek. Ezt a hajlandóságot
hamarjában sehogy se tudtam összeegyeztetni a vasúton látott jelenettel,
a szőke úrral és egyéb emlékeimmel. De ha már az okoskodó szavak is
megleptek, az utolsó mondat, mely nem csupa kellemes dolgot igért,
valósággal kiváncsivá tett.
– Kérem, báróné, hallgatom.
– Tehát meg kell önnek mondanom – és azt hiszem, méltányolni fogja ezt a
mentséget – hogy én akkor olyan feldúlt lelkiállapotban voltam, a
milyenben talán még soha; pedig már volt részem rossz napokban. Hogy mi
zaklatott fel ennyire, az maradjon az én titkom; különben nem tartozik a
dologra. A nélkül is elhiheti nekem, hogy nagyon izgatott valami; ha
jobban ismerne, csodálná, hogy ennyit is elmondok, mert éppen nem vagyok
közlékeny természetü. Ön, meglehet, azt fogja mondani, hogy abban az
órában, a mikor a jablonkai állomásra értünk, s a véletlen úgy akarta,
hogy ön rám szoruljon, már nyoma se volt rajtam az izgatottságnak;
legalább is lecsillapultnak látszottam. Ebben van valami igazság;
csakugyan akkor már kezdtem csendesedni. De még később is nagyon ideges
voltam, s mialatt ön mellettem ült, nem igen tudtam egyébre gondolni,
csak arra, a mi aznap jóidőre megfosztott a békémtől s a nyugalmamtól.
Nagyon valószinü, hogy a milyen nehezen tudtam uralkodni magamon, mással
is úgy bántam volna, mint önnel; nem ön az első, a kit megsértettem,
mert nem szoktam színeskedni, udvariaskodni, s igazuk van azoknak, a kik
azt mondják, hogy gyöngédség nélkül való, rideg és kiméletlen vagyok. De
nem lehetetlen, hogy megfékeztem volna az indulataimat, ha véletlenül
másvalaki ül ott az ön helyén: egy ártatlan, a ki soha se vétett
ellenem, s a kinek az arcza leszereli a kötekedő kedvemet. Csakhogy
önnel szemben nem tudtam ilyen szelid lenni.
– Éppen velem szemben nem? Miért?
– Mert mindjárt az első perczben megboszantott – még a vasúton, alig
hogy helyet foglaltam a kupéban – s mert az, hogy ujra találkoztunk,
kellemetlen hatással volt rám.
– Sejtelmem sincs róla, mivel boszantottam meg.
– Megmondom, bár ezt az őszinteséget furcsának fogja találni. Alig
helyezkedtem el önnel, a teljesen ismeretlennel szemben, a ki rám nézve
nem volt senki és semmi, ön jónak látta a tekintetével tudtomra adni, –
és milyen kifejezetten adta tudtomra! – hogy a megjelenésemet kedvére
valónak, s a személyemet… hogy is mondjam?… izlésére méltónak találja.
Eh, mért ne beszélnék egészen nyiltan, s olyan durván, a milyen durva az
ön néma vallomása volt?! Az ön tekintete ezt mondta… nem, ezt kiáltotta:
»Tetszel nekem; pompás teremtés vagy!« Nos, kedves művész úr, ez
utálatos volt!
Mintha villamos ütés ért volna. Tessék elképzelni Szent Antalt, a kit
két hét óta tánczolnak körül csábosabbnál csábosabb teremtések; Szent
Antalt, a ki egy keskeny hegyi ösvényen halad, oldalán a világ egyik
legszebb asszonyával; köröskörül tavaszi illattal terhes levegő; fenn
derüs, halványkék, örökkévalóságot igérő égbolt; alant a mélységben,
csörgedező patak, mely folyton azt beszéli, hogy az idő eljár; a
távolból villik nevetése hallatszik… és a szép asszony, a ki eddig a
kazuisztika témáihoz hasonló komoly dolgokról beszélt, hirtelen áttereli
a szót, a kazuisztika leplezetlenségével, a durva szerelemre.
És tekintetem, ez a fölötte nyilt s merészségéért éppen most megrótt
tekintet, önkéntelenül, valamely mágnesség erejénél fogva, oda csapódott
a hirtelen megvillant fényességhez, s beleveszett az indulatosságtól
ragyogó szempár mély tüzébe.
Szép ellenségemet soha se láttam még ilyen gyönyörünek. Csodálatos
arczszinére élénkebb rózsapirosságot varázsolt a levegő – vagy az
indulat? Világos tavaszi ruhája mintha magából a szépségéből fakadt
volna ki, mintha pompás alakjának teljes kivirágzása lett volna… És
nagyon közel voltam hozzá; mikor arczomba vágta az »utálatos« szót,
szinte éreztem a lehelletét.
Nem vagyok olyan bolond, hogy kétszer kövessem el ugyanazt az
ostobaságot, tehát igy szóltam:
– Esküszöm, báróné, hogy inkább ki se nyitottam volna a szememet, mint
hogy megbántsam… bár ezt büntetésnek is sokallanám… És őszinte
megbánással kérek bocsánatot. De engedjen meg egy kérdést.
– Tudom, mit akar kérdezni. Hogy, ugy-e, nem ön volt az első férfi, a ki
billet doux-t küldött számomra a tekintetével? Nem, nem ön volt az első.
De ez nem menti önt. Akármilyen megszokott valami ez a nem kérdezett,
sértően tolakodó némabeszéd: az én érzésem szuverén, s nekem jogom van
mindannyiszor felháborodni, a hányszor valaki helyénvalónak találja,
hogy engem ilyen formán megtiszteljen. És ha valamennyi férfi azt
gondolja, hogy neki joga van bármely ismeretlen hölgynek értésére adni a
kegyes tetszését, a lovagias szolgálatokra való hajlandóságát, vagy nem
tudom mit, ezt én azért mégis utálatosnak találom, annál utálatosabbnak,
minél több ilyen férfit látok, s minél inkább meggyőződöm róla, hogy a
hódolatnak ez a formája mindennapos.
– Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy sok hölgy van, a ki nem így
fogja fel a dolgot. Van a ki megbocsátja az illetlen érdeklődést, s nem
lát benne egyebet, csak azt, hogy fölkeltette a szépségét megillető
elragadtatást, a minek még semmi következése.
– Megengedem, hogy vannak, a kiknek jól is esik ez az úgynevezett
hódolat, s elpirulnak az örömtől, ha az első jöttment elfogadhatóknak
találja őket; de ezekhez nincs közöm, mert ezek csak csinos állatok.
– A báróné igen szigoru. Ebben a pontban az emberiség egy nagy része
elnézésre szorul. És ha a hiba, a melyet a báróné annyira elitél,
meglehetősen gyakori, ennek a magyarázata talán az, hogy az érzés, a
melyből keletkezik, nagyon természetes.
– Én nem itélek el senkit, a ki nekem alkalmatlanságot nem okoz. Tőlem
az emberiség nagy része azt gondolhatja, azt érezheti, azt teheti, a mit
akar. Nekem nincs kifogásom semmiféle érzés ellen. De mire jó az a lelki
finomultság, mely oly élesen megkülönbözteti a művelt embert a
műveletlentől, ha nem arra, hogy a legtermészetesebb érzéseinkkel se
okozzunk kellemetlenséget senkinek?!
– Akkor már csak a kegyelmi szakaszra hivatkozhatom. Tekintsen arra az
enyhitő körülményre, hogy ez a hiba végre is csak a lovagiasság egy
csunya kinövése.
– Nekem nem kell senkinek a lovagiassága; nem várok, nem követelek
senkitől semmit, azon a czímen, hogy asszony vagyok. De az már a
személyes szabadságomnak a megsértése, ha egy ismeretlen, egy akárki,
csak azért, mert férfi, jogot formál arra, hogy – bármilyen formában –
tudtomra adja a tetszését vagy nem tetszését, s kedve szerint
megboszanthasson a tolakodásával, csak azért, mert asszony vagyok. Ha
szép vagyok, semmi köze hozzá; mert én – én vagyok, a kihez, se szóval,
se tekintettel nem közelíthet más, csak a kinek megengedem.
Lehetetlen volt a szőkére nem gondolnom. No lám, no lám, minő császárnői
kevélység lakozik egyik-másik hölgyben, a ki alattomban szivesen perdül
tánczra, ha a gavallér módot talál rá, hogy ezt feltűnés nélkül tehesse.
De annyit már megtanultam, hogy a »semmin se csodálkozni« elvét főképpen
az asszonyokkal szemben kell alkalmazni, s bármily furcsának tűnt fel az
ellentét a között, a mit a vasúton láttam, és a között, a mit most
hallottam, nem árultam el a meglepetésemet. Csak ennyit feleltem:
– Mindezt meg tudom érteni. De kevesen gondolkodnak így, és én nem
ismertem a bárónét.
– A mint hogy én se ismertem önt. Ha elmondanám, hogy mit képzeltem
önről, a fellépése és túlságosan gondos ruházata után itélve, egyszerűen
letaszítana a mélységbe. Szóval meg akartam önt büntetni;
izgatottságomban, elkeseredésemben, szinte örültem, hogy véletlenül a
körmeim közé került valaki, a kivel jogosan éreztethetem a bennem
meggyűlt sok keserüséget, haragot és ember-gyűlöletet, vagy inkább
megvetést, mert ez az igazi szó. Azóta meggyőződtem róla, hogy ön más
ember, mint a minőt a külseje mutat. Igaz, akar egy jó tanácsot? Ne
öltözködjék úgy, mintha mindig lóversenyre készülne, vagy mintha az élet
nem állna egyébből, mint hogy az ember reggeltől estig angolok
társaságában ebédel! A festőnek joga van hozzá, hogy ne legyen
boszantóan korrekt; megengedhet magának egy kis szabadságot, egy kis
egyéni ízlést.
– Sajnos, báróné, nem vagyok olyan nagy művész, hogy egy magam alkotta
jelmezben élhetném végig az életet.
– Tudja, ne is legyen nagyon elbizakodott. Láttam a képeit, s őszintén
szólva, nem ragadtak el. Lehet, hogy valamennyi lelkiismeretes munka.
Annyi bizonyos, hogy az egyik unalmasabb, mint a másik. De azt hiszem,
ön többet ér, mint a munkái.
– A báróné kissé kegyetlenül dicsér. Felvilágosított róla, hogy az
arczom legalább is közönséges, az öltözködésem szerencsétlen, és – a mi
sokkal fájdalmasabb – a munkáim se találtak a bárónénál részvétre. Ezek
után igazán hálás volnék, ha megmondaná, hogy sok hibám ellenére mivel
érdemeltem ki a bocsánatát?
Rám nézett, és mintha komolyan szólt volna:
– Ön nem rossz ember; türelmes; és tud uralkodni magán. Ezek előttem
értékesebb tulajdonságok, mint azok, a melyekre ön talán sokat tart.
Adjon kezet és béküljünk ki.
Mialatt, egy pillanatig, kezemben tartottam szép, formás, puha kezét,
melynek ápoltsága éppen nem vallott embergyűlöletre, hirtelen arra
gondoltam, hogy mindez, a mit beszélünk: csak komédia.
Azért valami olyat szerettem volna mondani, a mi kifejezze, hogy a
különösen hangzó elismerés, noha hálával tölt el, nem tesz túlságosan
büszkévé, de megelőzött.
– Mondja – szólt, rövid elgondolkozás után – sokára lesz kész a
munkájával?
– Ez nem csupán tőlem függ – feleltem kitérően, mert az jutott eszembe,
hogy ugyan miért sietnék vele?
– Tudom, de azt gyanítom, hogy ön úgy dolgozik, mint Penelope.
Ez talált. Akárhogy elégedetlenkedtem, akárhogy készülődtem megszökni,
most, hogy valaki felnyitotta a szemem, meg kellett vallanom magamnak,
hogy igenis, örültem a kötelességnek, mely nem engedte, hogy megszökjem.
És ebben a perczben gondoltam rá először, de nem szivesen gondoltam rá,
hogy lesz egy nap, a mikor semmi se köt többé ehhez a szép, ehhez a
máris felejthetetlen tájékhoz.
Mosolyogni próbáltam.
– Nem vagyok annyira lusta, mint a báróné képzeli, mert…
Aligha érdekelte a feleletem, mert közbe vágott:
– Adok még egy jó tanácsot, s ez komolyabb, mint az első volt. Meg
akarják kérni, hogy készítse el a Kata arczképét is. Ne vállalkozzék
erre. Hanem mihelyt elvégezte, a mihez már hozzáfogott, csomagoljon
össze, utazzék el, és valahogy vissza ne nézzen!… a mesevilágra nem jó
visszatekinteni.
– A mesevilág nem oly rejtelmes, mint a báróné szavai.
Sehogy se akartam megérteni. Bántott, hogy beleavatkozik abba, a mi nem
tartozik rá.
– Akkor hát világosabban beszélek, bár tudom, hogy ez fölösleges, mert
ön csak játszsza az ártatlant; jól teszi: ez kötelessége. Hanem azért
meghallgathatja, a mit mondok; azon a czímen beszélek, hogy Katához ma
még én állok a legközelebb. Nos, nekem nem tetszik, hogy Kata olyan
melegen védelmezi önt. Csak rövid ideje, hogy megérkezett, s már
valóságos barátság van Kata és ön között. Mi jut eszébe, hogy kis
lányokkal kezd barátkozni?
– Az ember azokkal barátkozik, a kiket kedveseknek talál.
– Az ember azokkal barátkozik, a kik hozzávalók.
Ridegebben és durvábban nem szólhatott volna, de el kellett ismernem,
hogy igaza van.
– Csak most látom – szóltam – hogy a báróné olyan jelentőséget
tulajdonit a »barátság« szónak, a melyre én nem gondolhattam. Ezt nem
magyarázhatom meg másképpen, minthogy a bárónét tévedésbe ejtette a
túlságosan aggodalmas szeretet…
Nem fejezhettem be a mondatomat, mert a szép asszony a szavamba vágott:
– Majd máskor beszéljünk erről, most már nem lehet. Nézze, Géraldine
visszaköveteli önt.
Géraldine csakugyan aggasztóan közeledett felénk. Elvált a nem messze
zajongó társaságtól, s jött visszafelé, nyilván abban a meggyőződésben,
hogy már eleget pihentem.
– Látogasson meg egyszer odaát – szólt a szép Valéria, valamivel
halkabban, hogy Géraldine ne értse. Nagyon jó czigányunk van, s ha
udvarolni akar valakinek, udvaroljon nekem. Ennek sincs semmi czélja, de
ez legalább nem sodorja veszedelembe.
Nem felelhettem, mert Géraldine már elállta az utat.
– Kérlek, add kölcsön ezt az urat egy perczre!…
Mintha egy gombostűt kért volna, a melyet nem érdemes visszaadni.
VI.
Átmentem a fürdőbe, nem egyszer, hanem többször.
Mikor először mentem át, hosszas készülődés után és kelletlenül indultam
el, mint a ki nehezen szánta rá magát valami régóta köteles robot
teljesítésére, s az utolsó pillanatig habozik, hogy ne forduljon-e
vissza, mikor már közel ért a czélhoz.
– Meg kell lennie – biztattam magamat. – Halljuk, hogy mit akar még
tudtomra adni?
Kiderült, hogy semmi különöset. Nem mondott olyat, a mit régebben nem
sejtettem.
Másodszor már nem esett nehezemre ez a kirándulás.
– Katáról fog beszélni – suttogott bennem a remény – és arról a
titokról, melyet csak ő tud.
Aztán lestem: hátha elejt egy-egy szót, a melyből megtudom, mit olvasott
a kis lány szivében?
Katával csak közönbös dolgokról beszélhettem. Még azt se mondhattam el
neki, hogy Valéria vissza akar küldeni a pokolba, a honnan jöttem, mert
sokallja a barátságunkat. Valéria volt az egyetlen, a ki erről a
barátságról tudott, s talán többet tudott, mint mi.
A harmadik alkalommal az a gondolatom támadt, hogy Valéria kaczérkodni
kezd velem, Kata iránt való szeretetből. El akar bolondítani, hogy
nevetségessé tehessen Kata előtt. Ez a gondolat mulattatott.
És így tovább. Tizedszer – mert utóbb már majdnem mindennap ellátogattam
a fürdőbe – tizedszer már tisztában voltam vele, hogy a szép Valéria
maga is érdekel.
Ez bolond dolognak tűnhetik fel. De Szent Antal előélete büntelenebb
volt, mint az enyém; Szent Antal edzettebb volt a kivánságok
legyőzésében; nem kergetőzött naphosszat egészséges, bájos és csintalan
kisasszonyokkal; és mégis, ennek a példás életü remetének is voltak
perczei, a mikor megingott, megzavarodott.
A szép Valéria pedig annál könnyebben megzavarhatott egy huszonnyolcz
éves, egészséges kedélyt, mert a viseletében is, a szavaiban is volt
sok, nem érdektelen ellenmondás. Azonkivül a huszonnyolcz éves kedély
nem volt ment minden kételkedéstől, s elvből nem hitt a szép
asszonyoknak. Végre is, ha egy elvált ifjú báróné kijelenti, hogy az
udvarlásnak vele szemben semmi czélja, ezért a kijelentésért csak az
ördög áll jót, a ki nem egészen elfogadható kezes.
Hiába, nem tudtam elfelejteni, mennyire hatalmában volt a szőkének, ha
csak egy pillanatra is!
És ha a szőke eredményeket érhetett el, hát én miért ne?!…
Ez bizonynyal közönséges lélekre valló gondolkozás, mert ha egy kicsit
kényesebb vagyok, – s a barátság, melylyel Kata megtisztelt, bízvást
kényessé tehetett, – annak a vasuti emléknek el kellett volna vennie a
kedvemet minden léhaságtól. A ki barátságot tud fakasztani egy szűzi
lélekben, csak lealacsonyítja magát, ha olyan kegyek után futkos, a
melyekben a gyorsvonat első osztályu utasai közül talán akármelyik
részesülhet, föltéve, hogy a pasasér szemrevaló legény, ügyes és
vakmerő.
De, azt hiszem, bizonyos helyzetekben ez a gondolkozás menthető. Ha
valaki huszonnyolcz éve ellenére, sok cseresznyeajku kisértés közepett,
az anakoréták életmódjára van kárhoztatva: megtörténik, hogy
el-elcsuszamlik, s tévelygésében megkoczkáztat olyan lépést is, a melyre
nem a lelke, nem a jobbik énje unszolja.
Aztán nem ez az egyetlen mentségem. Egy másik mentségem, a mely
okvetetlenül javamra szól, az: hogy a fürdőn csak megerősödtem a
gyanumban és a kételkedésemben, s hogy mindaz, a mit a szép asszonytól
hallottam, csak bátorított a kalandra, s nem hogy észretérített volna,
ellenkezőleg, szárnyat adott a képzeletemnek.
Történni nem történt semmi. De majdnem kezdettől fogva a legkényesebb
témákról beszélgettünk, s ezeknek a beszélgetéseknek a során a szép
Valéria olyan különös nézeteknek adott kifejezést, a melyek, azután,
hogy eleinte nagyon megleptek, lassankint ugyancsak aláfütöttek a
reményeimnek.
Mindjárt a legelső alkalommal mondott egyet-mást, a mire nagyot néztem.
A fedett sétaúton találtam; egy padon ült és olvasgatott, szokása
szerint meglehetősen szórakozottan. Mialatt hamarosan letárgyaltuk a
kastélyban legutóbb történt apró eseményeket, rápillantottam a könyvére.
Egy ujabb franczia regény volt, a melyet véletlenül én is olvastam.
Akkoriban mindenki olvasta ezt a könyvet. A meséje az, hogy egy asszony,
férjének a távollétében, átkutat egy nyitva felejtett fiókot, s az ott
lelt irományokból megtudja férje titkait, többek között azt, hogy
hitvestársa tizenhárom év óta számtalanszor megcsalta. Természetesen
felháborodik, de a férj messze jár, s az asszony magánosságában,
önkéntelenül vizsgálgatni kezdi a lelkiismeretét, emlékezetébe idézi a
multat minden részletével, s lassankint rájön, hogy noha ő nem követett
el házasságtörést, mégis sokat vétkezett a férje ellen; rájön, hogy neki
is vannak titkai, a melyeket elrejtett a férje elől, a melyeket sohase
vallana meg senkinek. Ez végül arra az elhatározásra birja, hogy nem
fogja szétbontani a házassági köteléket, s férjének sohase fogja
elárulni, hogy titkait megtudta.
Már nem emlékszem, melyikünk volt az, a ki a beszélgetést ráterelte a
könyvre és a könyv irójára; talán én. De arra határozottan emlékszem,
hogy a szép Valéria, miután tüzetesen megvitattuk a regény alapeszméjét,
áttérve a nagy általánosságokra, a következőket jelentette ki előttem, a
kit még alig ismert, a kivel akkor mindössze harmadszor beszélgetett:
– Minden intézmény közül a házasság a legerkölcstelenebb. Mert
hazugságra kényszeríti azokat, a kiket összefűz, s mert megöli, vagy
gyűlöletté változtatja át az egyetlen isteni eredetü valamit: a
szerelmet. Az emberek igen sok gonoszat eszeltek ki abból a czélból,
hogy megrövidíthessék a többieket, de a házasság az emberi találmányok
leggonoszabbjai közül is kimagaslik.