mintha legalább is a pápa követe volnál; mert ez a parancs. Tudjuk, mi a
kötelességünk, és megteszszük, pontosan, vonakodás nélkül; bár nem a te
szolgálatodra születtünk. De ne feledd, hogy mindez csak látszat;
ámbátor mi másképpen mutatjuk, valójában te is cseléd vagy, mint mi.
Urforma, jobban fizetett cseléd, a ki több pénzért kevesebb,
kényelmesebb munkát végez; de csak cseléd, a ki dolgozik, és a kit
megfizetnek.
Mert az lehetséges, mester, hogy él valahol a világon egy őrült gróf
vagy herczeg, a ki a művelt, tehetséges és derék embert éppen olyan
embernek, és éppen olyan rangu társadalmi erőnek tartja, mint magamagát,
– ez lehetséges, noha én még nem láttam ilyen csodabogarat, – de olyan
cseléd, a ki ezt a művelt, tehetséges és derék embert úrnak, az őrült
gróffal egyforma valakinek, a cselédsor fölé emelkedett,
tiszteletreméltó személynek tartsa, ilyen cseléd nincs, nem jött a
világra, vagy elrejtőzött valahová a mesevilágba, a hol a romantikusok
kék virága nő.
A lakáj arisztokratább az arisztokratánál. Mert a mágnás talán
megbocsátja, hogy egyszerüen nem születtünk, hanem a cseléd könyörtelen.
Nem lehetetlen, hogy a nagyurak egyszer, a messze jövőben, ki fogják
mondani az ész és jellem jogán alapuló teljes egyenlőséget. El tudom
képzelni, hogy majdan lesznek herczegi sarjadékok, a kik »szabadság,
egyenlőség és testvériség«-et fognak kiabálni, mint máris voltak
jóhiszemü előkelőségek, a kik komolyan vették a demokráczia elveit és
könyveket irtak erről a fantazmagoriáról. Meglehet, hogy a világ
valamikor ki fog fordulni a sarkából, de az bizonyos, hogy a lakájok még
akkor is fenn fogják tartani elveiket.
Van köztük egy nagy kamasz, egy mammuth-csontozatu óriás, valami
William. Ez a William nem követett el velem szemben semmiféle
tiszteletlenséget, de ha rám mosolyog, s ha, jóllehet másfelé nézek,
érzem, hogy két kis fekete szemebogara meg akar telepedni rajtam,
felforr a vérem, s a tenyerem bizseregni kezd. Az emberi méltóság érzése
ilyenkor valósággal lázong bennem; azt követelné, hogy ne gondolkozzam
egy pillanatig se, hanem próbáljam ki, erősebb-e az öklöm, mint ennek a
simára borotvált oráng-utángnak a széles pofacsontja?! És el kell
hallgattatnom az emberi méltóság érzését!
A mester elfogult, s mindezt nem fogja méltányolni, de mondhatom, nem
értem magamat, hogy már régen meg nem szöktem. És hamarjában nem is
tudnám megmagyarázni, hogy mi tartott itt eddig?
Talán leginkább az ál-szemérem és a jóravaló restség. Az, hogy szó
nélkül megugrani kissé nevetséges volna; és még bajosabb megértetni,
hogy hosszas habozás és több mint egy heti eszem-iszom után, miért nem
akarom teljesiteni, a mit meggondolatlanul, könnyelmüen, botorul, de
végre is magamra vállaltam.
És igen, még egy. Az a bizonyos munka. Ebben igaza volt, mester. A
feladat csakugyan csábító.
Nehéz, de azért, vagy éppen azért csábító.
Ha ezt a képet meg tudnám csinálni úgy, a hogy már a lelkemben él! Még
most is hiszi, hogy meg tudom csinálni? Én nem hiszem.
Mert a milyen szép a feladat, olyan gyönge a legény. Azt már tudom, hogy
egy szétfoszlott álmot kellene lefestenem; látom ezt az álmot, s azóta
valami nem hágy békén. De mily ügyetlen a kezem!
Nem irok többet, mester; hajnalodik, s egy kissé fáradt vagyok. És mért
szaporítsam a szót, mikor azt se tudom megirni, mit fogok tenni holnap?
Lehet, hogy egyet gondolok, s nyomon követem ezeket a sorokat, a
melyeknek késedelméért bocsánatát kéri
hálás tanítványa: a hires _Asztalos_.«
Erre a levélre nem vártam feleletet. A mester azonban nem fojthatta
magába a rövid megjegyzését. S három nap mulva megint üzenetet hozott a
posta. Az üzenet így szólt:
»Te, barátom!
Én tudok a sorok közt olvasni. Te mindenről irsz, csak arról nem, a
miről nem akarsz. Mindenről irsz, de a kis Katáról egy szót se.
Keresztüllátok a leveleden, és megjósolom, hogy hiába készülődöl, mert
maradni fogsz!
_Antal_.
U. i. Köszönöm kérdésedet, már jobban vagyok. Vagy nem is kérdezted?«
Restelkedve jegyzem fel, de meg kell vallanom, hogy másodszor már nem
irtam a mesternek. Mert mire az üzenete megérkezett, már akkor
bizonyosan tudtam, hogy: igaza van, csakugyan maradok.
És nem akartam, hogy kinevessen.
V.
A kis Katáról csakugyan nem irtam egy szót se. Azt hittem, hogy ez a
szándékos feledékenység észrevétlen marad.
Róla nem irhattam azon a hangon, a melyen a többiekről. Hogy
megmagyarázzam, miért teszek vele kivételt, hazudnom kellett volna. Vagy
megirni a teljes igazságot.
Hazudhattam-e a mesternek? S a teljes igazságot megirni nem volt kedvem.
Nem is illett volna.
Lehetetlen volt elárulnom a titkomat. Nem is csak az én titkomat, hanem:
a titkunkat, kettőnk titkát.
Ó, nem volt valami nagy titok! De a legédesebb titka egész életemnek…
Akkor már nagy barátságban voltunk. Hogyne! A mi barátságunk rohamosan
fejlődött.
Még nem is láttam az öreg kegyelmest, a ki a halastó mellett várakozott
ránk, még meg se nézhettem jól a mellettem haladó »eleven fénykép-« et,
– a mint végig mentünk a gesztenyefasoron, Kata így szólt hozzám:
– Furcsa! Most látom magát először, és az az érzésem, mintha már régen
ismerném, mintha nem is lett volna olyan idő, a mikor nem ismertük
egymást. Mintha már százszor hallottam volna a hangját; mintha kis
gyermek koromban sokszor találkoztunk volna. Én azt hiszem, ez azt
jelenti, hogy mi nagyon jó barátok leszünk.
– Igen, ez azt jelenti – feleltem én, és hamarjában nem tudtam egyebet
mondani. Mert abból, hogy egy megmagyarázatlan érzéki csalódásból,
félálomból és emléknek tetsző sejtésből szőtt képzelődésben
találkoztunk, én már megértettem, hogy az isten az én számomra is
rendelt boldogságot, ha azt, a mi számomra rendeltetett, nem is érhetem
el soha – és majdnem elárultam a meghatottságomat.
Aztán egész nap arra gondoltam:
– Vajon kinyitja-e az ablakát ma este is? Vajon eszébe jut-e neki a
tegnap?
Úgy izgatott ez a kérdés, mint az őrültet a rögeszme.
Kinyitotta.
És attól fogva kinyitotta minden este. Nem kértem erre, nem beszéltünk
össze, de mintha összebeszéltünk volna, sohase mulasztottuk el ezt a
kései találkozót. Mikor a többiek már elálmosodtak, mi akkor
kikönyököltünk az ablakba tereferélni. Napközben is sokat voltunk
együtt; máskor is megtörtént, hogy magunkban beszélgethettünk; de ezek a
rövid nocturne-ök kedvesebbek voltak nekem, mint a nappali találkozások.
Pedig ilyenkor mindig csak tiz perczig beszélgettünk, és akkor se
mondtunk semmit.
De a hallgatag megegyezés, mely ezeket az ártatlan tereferéket légyottá
édesítette, boldoggá tett. Titkom volt vele, olyan titkom, mely másokat
ugyan egy cseppet sem érdekelt, de mintha közelebb hozott volna
bennünket egymáshoz, a késő est mély csendjében.
Egy este, vagy két nappal azelőtt, hogy a mester jelentés-tételre
szólított fel, Kata ezekkel a szavakkal lepett meg:
– Egész nap mondani akartam magának valamit. De sohase maradtunk
egyedül.
– Parancsoljon.
– Egészen őszinte lesz hozzám, ha nagyon szépen megkérem?
– Mindig őszinte vagyok és leszek.
– Akkor hát mondja meg: haragszik maga Valériára?
– Már hogyan haragudnám?! Hisz alig ismerem! Miért kérdi, miből
következtette ezt?
– Ne kérdéssel feleljen. Először én kérdezek.
– Kérem, szolgálatjára állok.
– Nem történt maguk között semmi? Se azóta, hogy itt van, se azelőtt,
soha?
– Nem történt, soha, semmi. Először is, olyan rövid idő óta ismerem…
másodszor alig váltottunk pár szót…
– Éppen ez az. Mikor én magát bemutattam neki, alig néztek egymásra.
Azóta feltünően kerülik egymást. Mi ez?
– Véletlen. Vagy ha nem az, akkor a báróné antipathiája, a melybe bele
kell nyugodnom. Úgy látszik, nem tetszettem neki, s minthogy én nem
vagyok törlészkedő természetü…
– Becsületszavára mondja, hogy nem ismerte előbb? Akkor látták egymást
először, a mikor én bemutattam magát?
– Nem, pár nappal előbb láttuk egymást először. Aznap, a mikor
megérkeztem.
– Ah, ez érdekes!
– Egy cseppet se érdekes. Ugyanazon a vonaton jöttünk, s rövid ideig
ugyanabban a szakaszban. De aztán külön szakaszt váltott magának, s csak
a jabblonkai állomáson ismerkedtünk meg, a mikor megmondták neki, hogy a
kastélyba igyekszem s nem jött értem kocsi.
– Hohó, ne olyan sebesen! A részleteket is szeretném hallani.
– Semmit se hallgattam el, a mi szóra érdemes.
– Feleljen a kérdéseimre. A vasuton, ismeretlenül, nem beszéltek
egymással? Mért váltott Valéria külön szakaszt? A legtakarékosabb
asszony a világon!
Elmondtam, hogy mi történt, természetesen egy kissé rövidesen, »ad usum
Delphini.« Ilyenformán:
– A vasuton nem beszéltünk egymással; azt hiszem, rám se nézett. Hogy
mért váltott külön szakaszt, nem tudom bizonyosan; de alighanem azért,
mert az az úriember, a ki mellettem ült, úgy pöfékelt, mint egy gőzös.
– Az elbeszélés meglehetősen hiányos, mert sehogy se tudom megérteni,
mért nem kérte meg azt az urat, hogy tegye le a szivarját. Ez
alkalmasint magának is feltűnt. De halljuk tovább. Tehát Jablonkáig nem
történt semmi. Nos, mi történt Jablonkán?
– Majdnem semmi. Mikor figyelmeztették, hogy fütől-fától kérdezősködöm,
nem küldtek-e a kastélyból kocsit, s látta, hogy úgy nézegetek
mindenfelé, mint egy megszeppent matróz az árbocz-kosárban, odaküldte
hozzám a vasúti őrt, a ki azt kérdezte: én vagyok-e az a mázoló, a kit a
kastélyban várnak? Az igenlő feleletre a báróné felajánlotta, hogy
elszállít a kastély kapujáig. Természetesen siettem elfogadni az
ajánlatot; de megjártam. Azt képzeltem ugyanis, hogy illendő lesz néhány
hálálkodó szót ejtenem, hanem a báróné felvilágosított. Kijelentette,
hogy nem azért vett fel a kocsijára, mintha társalogni kivánna. Erre
persze nagyot koppantam és elhallgattam. Nemsokára aztán jött az igazi
kocsi, és én örültem, hogy volt szerencsém. Ez a mi románczunk; a többit
tudja.
– Hm, hm. Egy kicsit hézagosnak találom az előadását.
– Ha akarja, megesküszöm, hogy minden nevezeteset elmondtam. »Rien que
la vérité, la vraie vérité, toute la vérité.« Különben kérdezze meg
tőle.
– Az is furcsa, hogy Valéria ezt nem mondta el nekem.
– Nem helyezett rá nagy súlyt. Egyáltalán nem sokat foglalkozik velem.
– Pedig lett volna rá alkalma. Mert beszéltünk magáról.
– Ugyan?
– Igen; az igaz, hogy nem sokáig.
– Lássa, ez már érdekesebb. El nem tudom képzelni, hogy miképpen
kerülhettem szóba.
– Ezt ugyan könnyü elképzelni. Én hoztam szóba a dolgot, mint most
magával.
– Mikor?
– Tegnap este.
– Az imént azt mondta: »Először én kérdezek.« Ez azt jelenti, hogy
másodszor majd rám kerül a sor. Szabad arra kérnem, hogy most már
cseréljünk szerepet, s én is megkérdezhessek magától egyetmást?
– Tessék.
– Tehát mért nem szólt erről tegnap este nekem? Mért beszélt először a
bárónéval?
– Megmondom. Nekem már régebben feltünt a maguk viselkedése. Akkor,
mikor Valéria először jött át. Valéria ugyan nem mindenkivel barátságos;
vannak, a kik azt fogták rá, hogy embergyűlölő. Ez nem igaz;
ellenkezőleg, csupa szív – a parasztok megmondhatnák – s maga még nem
látott embert, a ki a legnyomorultabb állatokat úgy szánná, s olyan
erélyesen védelmezné. De szerencsétlen. És mert szerencsétlen: ideges,
szeszélyes, csekélységek miatt fellobbanó, néha éles szavu, haragtartó,
és a haragosaival szemben kiméletlen. Ezért gőgösnek is mondják. Pedig
nem az; hanem az olyanokkal, a kiket nem szeret, szivesen, majdnem
örömmel érezteti a felsőbbségét, vagy a neheztelését; azt hiszem, ez is
a szerencsétlenségéből következik. Szóval az a hire, hogy
felfuvalkodott, rideg és goromba; és az igaz, hogy van egy pár férfi, a
kivel úgy bánt, mintha csakugyan ilyen volna. Mert egy cseppet se
kaczér; a férfi-társaságot nem szereti; azt a sok léha alakot, a ki
odaát a hölgyek körül legyeskedik, nem tűri meg a maga közelében; no és
jaj annak, a ki udvarolni akarna neki! De maga nem olyan ember, mint a
kiket ő üldöz, gyűlöl vagy lenéz. Azért nem értettem, hogy magát sehogy
se akarja meglátni, s eleinte azt képzeltem, hogy talán tévedek. Úgy
okoskodtam, hogy talán akkor valami nagyon elfoglalta a lelkét – mert ő
kiszámíthatatlan, néha lázasan ideges, s ilyenkor kifürkészhetetlen – és
mert akkor beteg lehetett, igazán nem vette észre magát. Hanem mikor
másodszor átjött, akkor már láttam, hogy dehogy is tévedek! Úgy tett,
mintha nem is emlékeznék a bemutatásra; feltünően kerülte a maga
társaságát; ha mégis összejöttek, állhatatosan másfelé nézett; s a
hányszor magáról volt szó, mindig másról kezdett beszélni. Maga pedig
mintha értette volna ezt a viseletet, igyekezett az illetlenséget meg
nem látni és lehetőleg távol tündökölni. De a legkülönösebb az volt,
hogy Valéria nekem se szólt magáról egy szót se. Pedig Valéria nekem
mindent elmond. Még egy olyan titkát is elmondta nekem, a mit senki se
tud kivülünk a világon; senki, csak ő meg én. Az igaz, hogy nem
pazarolta érdemetlenre a bizalmát, mert én el nem árulom soha még a
férjemnek se.
– Ha magának elmondta, nem lehet valami borzasztó titok.
– Ne gondolja. Ismerek valakit, a ki a fél életét oda adná érte, ha
megtudhatná, a mit én tudok. De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, mikor
láttam, hogy itt valami nincs rendben, azt mondtam magamban: »Ha Valéria
szándékosan nem veszi észre a mi vendégünket, ennek csak egy magyarázata
lehet…« De nem veszi majd rossz néven, ha elmondom?… tudja, nem hizelgő,
a mire gondoltam.
– Nem mondhat olyat, a mit rossz néven vennék.
– Nos hát így okoskodtam: a magyarázat nem lehet egyéb, mint hogy
Valéria, első pillantásra, rosszul itélte meg a mi vendégünket.
Jelentéktelen, üres embernek tartja; afféle ellenállhatatlannak, a ki
azt képzeli, hogy minden nőnek bele kell bolondulnia. És aztán, legyünk
őszinték… igazán mulatságos, hogy szemébe kell mondanom ezt a
gorombaságot…
– Csak rajta. Ne féljen; én nem félek.
– Tudja, magának az arczából nem néz ki valami rettentő komolyság.
Magának olyan arcza van, hogy az első pillanatban az ember azt gondolja:
»No ez aligha lángész, mert iszonyatosan csinos fiú.« Csak később látja
az ember, hogy nem is olyan nagyon csinos, hanem kiragyog a szeméből,
hogy nem rossz ember.
– Ez volt az a nagy gorombaság? Tudom én jól, hogy nekem afféle
cotillon-rendező ábrázatom van, a melyből nem sok bölcseség néz ki.
– Bocsánat, a maga arcza, ha jobban megnézi az ember, csupa okosság, és
nem is olyan szép, mint képzeli. A maga arcza csak kedves. De Valéria ki
nem állhatja a csinos fiúkat. Azért, a míg nem beszéltem vele, azt
hittem, hogy egy kicsit lenézi magát. A mi vendégünknek – szóltam
magamban – az a szerencsétlensége, hogy a nők képzelődő, elbizakodott
urfinak tartják; s őt méltán bosszantja ez a föltevés. Azonkivül nem
ismeri Valériát; és mert másképpen nem torolhatja meg a sértő viseletet,
igyekszik másra gondolni, s rá se nézni arra, a ki őt ennyire
félreismeri. Itt egy félreértés van, a mit el kell oszlatni. Ó, azzal
tisztában voltam, hogy maga nem szorult rá az én védelmemre! De én
szeretem Valériát, s azért bántott a dolog.
(»Így éltem akkor Odesszában…« _Ő_ mondott bókokat nekem, az édes,
gyönyörü teremtés! Én, én nem mertem volna elárulni, nem hogy szóval,
még csak egy tekintettel se, hogy milyen elragadtatással hallgatom!)
– Értem. A kínos helyzeten változtatni csak neki állott módjában. Tehát
hozzá fordult, s nekem nem szólt, tudva, hogy én úgy se mondhatnék
semmit.
– Magának nem szólhattam. Nem az volt a szándékom, hogy a bosszuságát
növeljem, s attól féltem, bántani fogja, ha megtudja, hogy Valériának a
viseletét más is észrevette. De azt se akartam, hogy tovább tartson ez
az állapot.
– Arra nem gondolt, hogy a báróné talán más okból néz le? Nem jutott
eszébe, például, hogy a báróné – ki tudja? – valahol rosszat hallott
rólam?
– Rosszat? Magáról? Ez sohase jutott volna eszembe.
– Köszönöm.
– Erről különben szó se lehet. Valéria az első perczben megmondta volna
nekem, s akkor nincs félreértés, mert én természetesen azonnal
felvilágosítom, hogy roppantul téved. De mért kérdezi ezt? Magának
ellenségei is vannak? Nem tudom elképzelni.
– Tudtommal nincsenek, s nem gondolnám, hogy a báróné viseletének ez
volna a magyarázata. De érdekelt, hogy maga nem gondolt-e erre?
– Engedelmet, annál már jobban ismerem a vendégünket.
– Ezért az elégtételért mindent megbocsátok a bárónénak. De szabad élnem
az engedelmével? Nekem is volna még egy pár kérdésem.
– Meg fogok felelni mindegyikre.
– Mért kérdezte, hogy akkor láttam-e a bárónét először, a mikor
bemutatott neki? Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy talán már előbb
is ismertem?
– Nem gondolhattam egyebet, mint hogy Valéria valamit elhallgat előttem.
Igen kurtán felelgetett és mentül kevesebbet. Alig akarta tudni, hogy
kiről beszélek. »Úgy? A kit bemutattál? Én bizony észre se vettem!…«
Majd később: »És aztán, mondd, kérlek, kicsoda, micsoda ez az Asztalos?«
Elmondtam neki. Azt felelte, hogy: »No, ha ilyen kiváló férfiu, akkor
ezután majd jobban megnézem.« Bizonyos voltam benne, hogy elhallgat
valamit. És csakugyan. Mért nem szólt az első találkozásukról?
– Nem tartotta olyan fontosnak. Vagy talán már el is felejtette. Annyi
kétségtelen, hogy szóról-szóra az igazat mondta. Nagyon jelentéktelennek
talált és egyszerűen nem vett észre. Ennyi az egész. De őszinteséget
kérek az őszinteségért. A míg azt hitte, hogy már előbb is ismertem a
bárónét, mit képzelt, mi történhetett köztünk?
– Azt képzeltem, hogy egyszer talán udvarolt neki, vagy megkisérlette az
udvarlást, és ez nem tetszett Valériának, mert őt ingerli az, a mi mást
talán mulattatna. De nem is tudom elmondani, hogy mit képzeltem. Sok
mindenfélét képzeltem. Azt is, hogy maga talán szerelmes Valériába.
– És… mondja… – zavarban voltam, meg merjem-e koczkáztatni ezt a kérdést
– mért érdekelte magát, hogy vajon szerelmes vagyok-e a bárónéba?
Rám nézett.
Ó, soha se fogom elfelejteni ezt a tekintetet! Hogy is felejteném el!
Hisz a míg ezt a tekintetet láttam… igen, mindössze ennyiből állott
életem nászéjszakája!
Észre kellett vennie, hogy a lelkem csüng a kérdésemen, mert
elfordította tőlem szemének a fényességét, s lenézett a sötét udvarba, a
hol nem láthatott semmit.
Aztán megszólalt:
– Kiváncsi voltam. És csak most jut eszembe, hogy már nagy lány vagyok,
a kinek nem szabad kiváncsinak lennie.
Megilletődésemben – esküszöm, hogy ebben a pillanatban átéreztem életem
egész reménytelenségét – nem tudtam mit felelni. Ismét ő szólt:
– Nem is kérdezősködöm többet erről. Csak még egyet mondjon meg. Azt
hiszem, hibát követtem el.
– Hogyhogy?
– Később szóba került, hogy holnap kirándulunk a tengerszemhez.
Megkérdeztem Valériát, nem tart-e velünk? Azt mondta: igen.
– De hiszen úgy volt, hogy a báróné holnap reggel visszamegy a fürdőbe?
– Úgy volt, és engem is meglepett, hogy igent mondott. Az igazat
megvallva, csak kiváncsiságból szóltam neki. Akkor még azt hittem… csak
most látom, hogy tévedtem. Kellemetlen lesz magának, ha csakugyan eljön
ő is?
– Édes istenem, nekem teljesen mindegy. Ha eljön, ott lesz; nem
okvetetlenül szükséges, hogy egy pillanatig is foglalkozzék velem, és
nekem se lesz nehéz kitérni az útjából, a nélkül, hogy ez feltünővé
válnék. A hol annyian vannak, könnyü dolog elkerülni valakit, a kit nem
kedvelünk. Maradunk a régiben és nem látjuk meg egymást.
– Ne legyen nagyon zord, ha véletlenül mégis egymás közelébe kerülnek.
Magának van rá oka, hogy úgy viselkedjék, a hogyan eddig, de azt kezdem
gyanítani, hogy Valéria jóvá akarja tenni a hibáját. Talán csak ezért
jön el. Azért kérem, ne éreztesse vele a neheztelését. Megteszi a
kedvemért?
– Mindent. De azt hiszem, az első lépést a bárónénak kellene megtennie…
– Most már bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja tenni. Csak maga ne
legyen rideg, vagy éppen visszautasító. Valériának se akarnék
kellemetlenséget okozni.
Megígértem, hogy kívánsága szerint fogok cselekedni, s hogy nem lesz
kifogása a viseletem ellen.
– Máris hálás vagyok a bárónénak – szóltam, hogy nagyobb súlyt adjak a
fogadalomnak.
– Miért?
– Azért, hogy alkalmat adott erre a beszélgetésre.
– Jó, hogy emlékeztet. Ma nagyon is sokáig beszélgettünk. Már mindenki
alszik: ideje, hogy elbúcsúzzunk. Tehát: ne felejtse el, a mit igért, és
jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
Valóban az volt, jó éjszakám. Ámbátor még sokáig hallgattam az éj
hangjait. Mert ebben az órában tudtam meg, mily beszédes tud lenni a
csöndes éj, az álmok éjszakája.
Másnap kirándultunk a tengerszemhez. A tengerszem nem annyira a
tengerre, mint inkább egy jó nagy kútra emlékeztetett; vizének
sötétzöldje nélkül legfeljebb halastónak néztem volna. A legszerényebb
tengerszemek közé tartozott, azok közé, a melyeket mintha csak azért
alkotott volna a természet, hogy kirándulások czélpontjaiul
szolgáljanak, olyanok számára, a kik szeretnek egy kicsit kocsikázni,
aztán gyalogolni vagy háromnegyed órát, hegynek fel, majd igen jó
étvágygyal uzsonázni, s végül danolva térni haza. Ennek a czélnak
tökéletesen megfelelt.
Maga a kirándulás is csak abban különbözött a többiektől, a melyek közül
már a harmadikat is sokalltam, hogy kivételképpen csakugyan velünk
tartott szép ellenségem is. Eleinte azonban nem volt hozzá szerencsém, s
egy darabig azt hittem, hogy Kata tévedett.
A társaság egy része bicziklin, a másik része pedig kocsin indult útnak.
Én, hogy véletlenül magamra ne maradjak, s ez alatt a rövid idő alatt ki
ne essem a szerepemből, természetesen az egyik kocsiba kerültem, a hol
kedvemre gyakorolhattam magamat a mulattatás mesterségében, mert nem
kevesebb, mint három Nusit bíztak rám, továbbá Miss Nellyt, a kövér
angol hölgyet. Ez idő szerint Miss Nelly, Snob és én voltunk a kastély
legnépszerübb alakjai. Miss Nelly, mert sok évet számlált és nagy
térfogatnak örvendett, Snob, mert kutya és szemtelen volt, végül én,
mert szegény és vidám voltam.
A könnyebb elhelyezkedés okáért, a bakra ültem, a kocsis mellé – meg
kell vallanom, hogy ezért a helyért sok ellenkezést kellett legyőznöm –
s a bakról visszafordulgatva teljesítettem feladatomat. Sikerrel
végeztem munkámat, annál nagyobb sikerrel, mert Snob ez alkalommal nem
versenyzett velem.
Mikor leszálltunk a kocsiról, és gyalog folytattuk az utat, Miss Nelly
más társaság után nézett, s helyette ujabb Nusik jelentkeztek, a kik
közül egy páran, talán hogy kipróbálják a tornázásban való ügyességemet,
azt követelték, hogy virágot szedjek nekik. Volt köztük egy –
Géraldine-nak nevezték, és ha jól emlékszem, a másodunokatestvérek
sorába tartozott – a ki ugyancsak megdolgoztatott. Szép, karcsu, jó
alaku, fekete leány volt; ragyogó, nagy szemének eleven járása és
határozott, túlságosan élénk mozdulatai veszedelmes feleséget jósoltak.
Ez a Géraldine valósággal úgy ugrándoztatott jobbra-balra, a hogy a
poney-ját szokta; csakhogy az én fejemet nem ölelgette meg.
Katát az egész úton nem láttam. Olyankor, ha csapatosan mentünk
valahová, nem igen volt mellettem. Lehet, hogy ez véletlenül történt;
lehet, hogy nem akarta lefoglalni a kastély egyetlen gavallérját. De
engem boldoggá tett az a gondolat, hogy férj és feleség vannak így; azok
a fiatal házasok, a kik nagyon szeretik egymást: társaságban, a hol
sokan látják őket, nem nézegetnek egymás szemébe, az asszony szinte
kikerüli a férjét, hogy senki le ne olvashassa róluk az érzéseiket, de
alig várják, hogy megszökhessenek a társaságból, és este megkeresik
egymást, hogy elfelejtsék a többieket mind, és végre arról
beszélhessenek, a mi igazán érdekli őket.
És máskor szinte örültem, ha a társaságban csak egy-egy pillantást
váltottunk, hogy aztán este, az ablakban elmondjuk, a mit napközben
gondoltunk. De ez egyszer sóvárogva kereste a szemem az én egyetlen
barátomat. A mint a cousine-ok között buzgón végeztem tisztemet, a púpos
János képe jutott eszembe: sok kis gyerek ül egy nagy talyigán, a
talyigát egy nagyfejü, nevető szemü szamár húzza, a szamár körül is
gyerekek, egyik a fülénél fogva vonszolja, a másik a hátába kapaszkodik
és tolja, a harmadik egy pálczikával püföli a lábát, a negyedik szóval
noszogatja – de a szamarat Nusi, Géraldine és társai most egy kissé
kifárasztották.
Mikor aztán már nem volt mit leszedni a hegyről, s a kis leányok nem
tudták többé semmiféle uj módját se kieszelni annak, hogy a nagyfejűt
miképpen lehetne még ránczba szedni: végre elértünk a híres
tengerszemhez.