cselekszik. Élném a világomat, és nem törődném az öregekkel. Sőt
akármilyen vén vagyok, nem titkolom el, hogy roppant szivesen utánoznám
ezt az Asztalos Gyulát. Tudod-e, fiú, mihez volna legnagyobb kedvem?!
Egész nap »Blindekuh«-t játszani, Nusival meg a többiekkel, lehetőleg
sötétben, vagy »Haragszom rád«-ot, zálogkiváltással. Nincs szebb játék,
fiam, mint a szembekötősdi. Az embert csipkedik, az ember megcsipi, a
mit a keze ügyében talál… ó, ez csak álom, talán soha se volt igaz!
S a valóság az, hogy megint fekszem – mert nem igen tudom megmozdítani a
lábamat – hallgatom a Slezákné zsörtölődését, a változatosság kedvéért
hol aszpirint eszem, hol Szalvátor-vizet iszom rá, s ha mulatni akarok,
orditozom.
Szóval hiába akarnám utánozni Asztalos Gyulát. Addig, addig készültem
élni, míg végképpen elkéstem vele. És teljes elpenészedésemben már az is
nagy szerencse rám nézve, ha találkozik egy-két irgalmas lélek, a ki
hirt ad róla, hogyan élnek és vigadnak a többiek. Ez idő szerint nem
lehet egyéb szórakozásom. Az öregség, fiam, abból áll, hogy az ember
kibiczel és nézi mások játékát. De ne kivánd hallani, hogyan gondolkozom
az öregségről, a melyet a régi római irók számos fejezetben dicsértek és
melegen ajánlottak mindenkinek; jó nevelésü ember vagyok, és nem
szeretek káromkodni.
Egy szó mint száz, vedd elő a jobbik eszedet, és ne sajnáld azt a kis
fáradságot. Felelj meg a kérdéseimre; ne engedd, hogy a podagrával
egyetemben a kiváncsiság is gyötörjön. Aztán ne rázz le a nyakadról
telegrammstilusban; egészítsd ki Nusi tudósítását azokkal a
részletekkel, a melyek engem jobban érdekelnek a Nusi tavaszi ruháinál.
A hálátlanság az ifjuságnak legszentebb joga, alap-természete, lényege,
»Ding an sich«-e (vagy nem tudom, hogyan mondanák a bölcsek), de
kivételképpen függeszd fel a legszentebb jogaidnak gyakorlását, s
gondolj egy kicsit arra is, hogy, ha térdig jársz a rózsában, ebben nem
csekély része van a te szegény, vén – jaj, jaj, jaj!
(Ordítanom kellett, mert rám jött a roham.)
Ezek után remélem, hogy most már be fogod váltani az igéretedet, és
postafordultával földeritesz élményeidnek részletes – minél részletesebb
– elbeszélésével.
Öreg barátod
_Antal_.«
Mikor ezt a levelet megkaptam, nagyon elszégyeltem magam. Napközben nem
jutottam hozzá, hogy mindjárt megirhassam a feleletet, mert az a nap
véletlenül az események napja volt, de éjjel egy órakor leültem az
iróasztalomhoz, s a következő beszámolót szerkesztettem meg:
»Kedves Mester,
tartalékos hadnagyi szavamra mondom – azt hiszem, erre még ad valamit –
hogy fogalmam sincs róla, ki az a Nusi, a ki olyan kimerítő tudósitást
irt rólam a mesternek. Illetőleg fogalmam sincs róla, hogy melyik a Nusi
a sok közül, mert annyian vannak, hogy még most se tudom mindnek a
nevét.
De bármelyikük a Nusi, annyi bizonyos, hogy ez a Nusi kiváló
zsurnalisztikai erő, a kinek helyet lehetne szorítani valamelyik
szerkesztőségben. Nemcsak gyorsan értesitette a mestert, hanem pontosan
is; megirt mindent, a mi nevezetes. Hatvan forint fizetésért ez a
kisasszony csudákat mívelne. Persze, ha a miniszter leánya, nem vállal
hivatalt; különben akkor se, ha véletlenül nem az, mert ebben a boldog
családban nincsenek szegény rokonok.
Kár, mert hirlaptudósítónak meglepő tehetség.
Általában ezek a kisasszonykák tele vannak tehetséggel. Van köztük
egy-kettő, a ki műkedvelő fényképész. Ezek, miután a környéken már
mindent és mindenkit számtalanszor lefényképeztek, most folytonosan
engem fotografálnak. A dunajeczi kastélyban az ön szegény Asztalos
Gyulája immár vagy harminczhatezer példányban forog közkézen, és az itt
lakó művelt családnak nincs olyan asztala, a melyen Asztalos Gyula
helyet ne foglalna.
Mások remekül rajzolnak, s szenvedélylyel csinálnak karrikaturákat.
Talán nem kell mondanom, hogy a legujabb torzképek főalakja én vagyok;
Bismarck, ha élne, megirigyelhetné a népszerüségemet. Némelyik kép,
például: »Asztalos Gyula hölgyválaszkor«, »Asztalos megmenti Snob
életét« – Snob egy szemtelen, rosszul nevelt, elkényeztetett kis kutya –
»Asztalos Gyula a Dunajeczen« – egyedül eveztem, s a csolnak majdnem
felborult a sok kisasszonynyal – »Asztalos és Nelly tandemen« – Nelly
egy kövér angol lány, a kivel különben soha se biczikliztem – s
különösen az a kép, melynek czime: »Néhai Asztalos, vagy: a danse
macabre«, határozottan igen sikerült. Ezek a torzképek, fölötte
szeretetreméltóan, mind azon csúfolódnak, hogy sehol a messze távolban
nem mutatkozván más fegyverfogható férfi, milyen nagy keresletnek
örvendek, s engem mily fontossággal tölt el ennek a helyzetnek a tudata.
És hogy tánczolnak! A mester talán még emlékszik, hogy ebben az
amazonokkal népes kastélyban, mint a falu végén, folyton szól a muzsika.
Néha három helyen egyszerre.
Természetesen mind fényesen zongoráznak, s van köztük, a ki oly
elragadóan énekel, mintha rá volna szorulva, hogy pénzt keressen.
Mindent tudnak.
Csak egy kicsit egyformák. Majdnem annyira egyformák, mint azok a
liliomnagyságu, hosszú, szegletes betük, a melyekkel napi élményeiket
estéről-estére megörökítik. Unalmában tudniillik mind naplót ir; egyik
naplóból már volt szerencsém hallani néhány mulattató szemelvényt. Azt
hiszem, a naplóikba mind ugyanazt irják.
De ha egyformák is, azért nagyon kedvesek. Mint azok a piczi kis hüllők,
a melyekről még nem látni, mi lesz belőlük: szelid kurta kigyó, vagy
mérges vipera.
Tehát: igen, mester, én élem világomat. Tánczolok, lovagolok,
tenniszezek, csolnakázom, kirándulásokat teszek, csak éppen
szembekötősdit és »haragszom rád«-ot nem játszom. Nyakig benne vagyok a
jó életben, s már úgy hozzászoktam az előkelő társasághoz, hogy ha
véletlenül megpillantom magamat a tükörben, oda köszönök:
– Szervusz, te kis mágnás!
Élem a világomat. De éppen ez az, a mi nem tetszik nekem.
És ezzel elérkeztem oda, a hol kezdenem kellett volna. A mentségemhez,
hogy mért nem irtam eddig.
Azért nem irtam, mester, mert én még most se tudom bizonyosan, hogy itt
maradok-e. Nevezetesen addig, a míg az a bizonyos kép elkészülne. És
miért irni, ha valószinü, hogy hamarább érkezem meg, mint a levelem?! Ha
arra számit az ember, hogy a mikorra a levélhordó benyit a képes
kártyámmal, engem már ott talál, a mint éppen jelentem:
– Megszöktem, mester. Nem tudtam elviselni a jó életet.
Már pedig ilyenformán áll a dolog. Még most is.
Imádom ezeket a leányokat, mester. Külön-külön és együttvéve. De
fő-mulatságrendezőnek lenni, órák hosszú során át folyton-folyvást
szórakoztatni egy egész táncziskolára való hölgykoszorút, cselekvőleg,
vagyis: bicziklin, lovon, csolnakon, automobilon stb., és szenvedőleg,
vagyis: jó képet vágni ahhoz, hogy mulassanak rajtam, hogy
lerajzoljanak, hogy naplójegyzeteket és verseket irjanak rólam, és így
tovább, ehhez nekem se tehetségem, se kedvem.
És ezt itt bajos elkerülni.
Ó, nem követel itt tőlem senki semmit. Jöhetek, mehetek, azt tehetem, a
mit akarok; jól mondta, mester: ha úgy tetszik, egy hétig nem lépek ki a
szobámból; nem fognak utánam küldeni, a világért meg nem zavarnának.
De ezeknek az embereknek valami különös adományuk van ahhoz, hogy
észrevétlenül is ránk kényszeríthessék az akaratukat. Azt képzeljük,
hogy a magunk fejével gondolkozunk, és voltaképpen úgy tánczolunk, a
hogy ők fütyölnek.
Szeretetreméltósággal halmoznak el, és olyan kedvesen, olyan félénken,
annyi bocsánatkéréssel czélozgatnak apró szivességekre, a melyeket
véletlenül éppen mi tehetnénk meg, hogy lehetetlen önként nem
ajánlkoznunk. És ha megtettük a magunkét, olyan hálásak, olyan
lekötelezettek! Másodszor már nekünk kell kikönyörögnünk, hogy fogadják
el, a mit csak ők akarnak.
Pedig tulajdonképpen épp úgy engedelmeskedtünk, mínt a cselédek.
Például, ha a főispánné rám emeli jóságos tekintetét, s megszólít
félénken, zavartan, kissé selypesen:
– Édesz Asztalosz!…
Akkor két dologgal már tisztában vagyok. Az egyik az, hogy az egész
napom le van foglalva. S a másik, hogy ma és holnap pontról-pontra az
fog történni, a mit a félénk tekintet mögött főztek ki. Arra, a mit
Guszti néni sok bocsánattal, talánnal, ha ugyannal, és a mennyibennel
fejez ki, mint a kősziklára, anyaszentegyházat lehet épiteni.
Aztán Guszti néni még hagyján. Van más, a ki fölöslegesnek találja a
mandulát megczukrozni.
Ez a más az ön híres szépsége, Albert urfinak az elvált felesége.
Mondhatom, a milyen szép, olyan kiállhatatlan személy. Talán nem is
olyan szép, mint kiállhatatlan.
A véletlen úgy akarta, hogy együtt utazzunk, s hogy a jablonkai
állomáson megtudja, hova igyekszem. Későn küldtek értem kocsit;
felajánlott egy ülést maga mellett. Igen meggondolatlanul elfogadtam a
szivességét, s már akkor kedvem lett volna visszafordulni és meg se
állni Pestig. A jótékonyságával ugyanis kimerítette kegyeinek
kincstárát. Ennyire lóhátról még nem beszéltek velem. Csak egy pár szót
szólt, azt is lassan mondta, s utóbb kereken beszüntette a társalgást.
Szerencsére jött a kocsim, s én is elválhattam tőle – örökre, mint
Albert urfi, a kit élénken méltánylok.
Azóta egyszer átjött a kastélyba. Bemutattak neki; úgy tett, mintha soha
se látott volna. És többé egy tekintettel se foglalkozott velem. A mit
egyébként szivből viszonoztam.
A mester erre azt fogja mondani, hogy mit törődöm vele?! A szép Valéria
nem tartozik a kastély lakói közé, s a kastélyban bizonyára vannak
másféle kedélyek is.
Igen, például a főispán. Ez jó fiu, a kutyafáját. De az ő barátsága nem
oszt és nem sokszoroz. Ha lármázik, ha csöndes, nem jár a szava, mint
nem jár a régi kétgarasos.
Ha tehát a kastélyban nem harapták le az orromat: jóformán ebből áll
minden sikerem.
Mert hogy az öreg kegyelmes nagy reverencziával fogadott, azzal nincs
mit dicsekednem.
– Nagyon sok szépet és jót hallottunk Nagyságod nevezetes talentumáról –
szólt, mikor bemutattak neki. – Igyekezni fogunk – folytatta – hogy
Nagyságod jól találja magát a mi kis körünkben…
De úgy látszik, így beszél az ispánjával is, a mikor elcsapja kis
köréből.
A bemutatás czerimóniája a parkban folyt le. Azt hiszem, érdekelni fogja
a mestert, ha egy pár szóval kiterjeszkedem erre a találkozásra.
Az öreg kegyelmes a déli verőfényen sütkérezett. Megparancsolta a
napnak, hogy süssön rá, és a nap engedelmeskedett.
Nem tudom, mester, emlékszik-e még a parkra? Két halastó van benne; egy
nagyobb, meg egy kisebb. A nagyobbikban gyönyörü pisztrángok
kergetőznek; a másik csak afféle kerti diszlet, szökőkúttal és
aranyhalakkal. Élelmes vendéglősök, a giardinetto diszéül, nagyobb
halastavat szoktak feltálalni nyolczvan krajczárért.
Ennek a kisebbik – tréfásan halastónak nevezett – medenczének a partján
várt bennünket. Természetesen tolószékében kuczorgott; a tolószék nélkül
már nem ember. Egyedül volt és az aranyhalakat nézte.
Azt gondolhatta magában:
– No, ti ugyan ostoba módon jöttetek a világra! Ilyen silány és ilyen
rövid exisztencziáért bizony nem érdemes életre kelni. De ne féljetek.
Akármilyen nyomorult békahalak vagytok, azért nem bántalak benneteket,
sőt kalács-morzsát engedélyezek nektek, mert én vagyok az öreg kegyelmes
úr.
Hosszu gesztenyefasor vezet oda. Mi ezen a nyílegyenes úton közeledtünk,
s már messziről láttam az öreget.
Már messziről láttam, s már messziről utáltam.
Körülöttem minden a tavasz és az ifjuság dicsőségét magasztalta. A
faleveleknek az a tulságosan élénk, egyszinü zöldje, mely a festőt
kikelet idején olyan sokszor kétségbeejti, a májusi napfénynek a
menyecskék csókjára emlékeztető tüze, a kisasszonykáknak a távolból
hozzánk hallatszó boldog hihihizése – folyton cseng ez a sok kis
csengettyü, mintha valami láthatatlan lélek nem hagyna békét nekik és
minduntalan csiklandozná őket – és az égbolt isteni derüje, mert mikor
levettem a szememet a tolószékben gubbaszkodó kis fekete pontról, és
máshová forditottam a tekintetemet, bármerre néztem, nem tudom hogyan,
mindenütt az égboltot láttam.
A sétautak keresztező pontjain kőbe vésett Dianák, Vénuszok és Minervák
szomorkodtak, s mint megannyi szolgáló, türelmesen várták a kis fekete
pont kegyes tekintetét. A szökőkút közepén egy elzüllött Neptun
panaszkodott némán:
– Hová jutottam! Isten voltam, és kertészlegény lettem!
Ennyi mythologia közepett a tolószékben látható, mozdulatlan kis
feketeség azt a hatást tette rám, mintha így makacskodott volna:
– Itt vagyok és itt maradok, a vasakaratommal. Ráültem erre a vidékre, a
melyet szem nem lát be, és meg fogok kövesedni ezen a helyen.
Mikor a közelébe értünk, és ujra rápillantottam, majdnem elkaczagtam
magam.
Egy zöld vadászkalap volt rajta, fajdkakastollas és kissé viseltes, zöld
vadászkalap, mely oly legényesen ült a fején, mintha kaczérkodni készült
volna a falubeli leányzókkal. Becsületszavamra mondom, mester, hogy
kaczkiásan félre volt csapva, mint a hogyan vig hajtók viselik. Ha azóta
nem láttam volna, hogy az öreg rendesen így hordja, azt hinném, hogy a
szemem káprázott.
Ez a hetyke, fiatalos viselet annyira nem illett a vastag köpönyeghez,
melynek oltalma alatt apró, vértelen tagjai fázékonyan kuczorogtak, hogy
hirtelen egészen neki vidámodtam. De a mint jobban megnéztem az arczát,
nyomban eltünt minden vidámságom. Rövid ősz szakálla, mely lakat formára
fonta körül előre álló, s hatalmas csont-szerkezetről tanuskodó, erős,
széles állát, mintha azt jelezte volna, hogy e mögött a fehér zár mögött
egy első osztályu ragadozónak még ép, hegyes fogai rejtőznek. Egyenes
homloka, finom metszésü, az öregségtől el nem húsosodott, vékony orra, s
tekintetének biztos járása arczának olyan különös, nyugtalanító
kifejezést adott, mely az első pillanatban, a puszta benyomások, az
ösztönszerü érzések pillanatában, szinte megdöbbentett. Az arcz öreg,
ránczos volt, de arczának kifejezése kemény, s tekintete éles,
megbecsülést parancsoló. A nevetségesen kicsiny alak, apró tagjaival,
engem is egy lovászfiura emlékeztetett; de az alakot nem igen látta meg
az ember, mert olyan fej ült rajta, mely azonnal leszereli a nevető
kedvet: egy minden vihar látott, vén arkanzászi lókötő feje.
Mikor bemutattak neki, rám emelte a tekintetét. Azt mondhatnám, hogy:
rám tette, és nem vette le rólam. Valósággal rám nehezedett a szeme,
mintha ki akarná próbálni, hogy mennyit birok ki, milyen erejü vagyok.
Csak arisztokraták tudnak így nézni. Ennyire minden tartózkodás nélkül;
ilyen leplezetlen kiváncsisággal; ilyen sértően, elbizakodottan, nem
titkolt, világos kifejezésével annak, hogy: »Hadd látom, mit érsz?!« –
abban a semmivel sem igazolható, bosszantó, nevetséges föltevésben, hogy
nekik szabad bejárásuk van a lelkünk fenekéig. Mintha ez is a
kiváltságaik közé tartoznék.
De nekem véletlenül nem imponált az öreg.
Tudniillik én az embereket két osztályba sorozom. Az első osztályba
tartoznak Lionardo, Velasquez, Millet, Corot, Bastien Lepage, a mester
és Dagnan-Bouveret is, bár az utóbbira nézve a mester nem ért egyet
velem. Szóval Lionardo és társai, Dagnan-Bouveret-ig, nem tudom könyv
nélkül hányan.
A második osztályba tartoznak a többiek.
Bizonyára, ha valaha megláthattam volna az élő Millet-t, ha ő kegyesen
bebocsátott volna magához, rám vetette volna a tekintetét: akkor, akkor
kétségen kívül erőt vett volna rajtam a megilletődés, az áhitat és a
félelem érzése. Millet küszöbén állván, remegett volna a lábam, a
hátgerinczemen borzongás futott volna végig, nem tudtam volna egy okos
szót kidadogni, és mit tudom én, még mi.
Aztán, ha történetesen rám nehezedik a szeme, tekintetének a súlya alatt
bizonyosan elvesztettem volna az eszemet, s talán elkezdtem volna a
mellemet verni az öklömmel, a hogy tudom, ijedten hebegve:
– Domine, non sum dignus! Uram, nem vagyok méltó!
Ha valaki az első osztályba tartozik, az más. De a többi ember nekem
mindegy. Bánom is én a rangját. Nem találok rajta semmi
irigylésreméltót. És hogy nagy az uradalma, vagy tenger a pénze! Mit
törődöm vele? Hisz a pénzét úgy se adná nekem. És ha hirtelen
megőrülvén, nekem adná, én pedig hirtelen lakájjá lennék és elfogadnám,
mit érnék vele?
Azért engem az a lehetőség, hogy az öreg kegyelmes ősei netalán már a
keresztes háborúkban szíjjat hasitottak néhány hitetlen hátából,
tökéletesen hidegen hagyott. Hátha mindjárt ő maga is a keresztes
háborukban született volna, mit nekem az ő földje és gazdagsága! Ha
hétszáz év óta élne, s ő volna a rusznyák császár, nekem nem parancsol.
Szóval az illetlenül felsőbbséges, kiméletlenül kutató, s nyiltan
mérlegelő tekintet nem ejtett zavarba. S mert nekem is van szemem:
visszabámészkodtam.
Mintha egy mély kútba néztem volna. Igazán, úgy rémlett, hogy századokat
és századokat látok szemének mélyvizü tükrében.
Századok bűneinek s tragikusan sötét eseményeinek emlékét; századok
rettentő babonáit; századok megátkozott örökségét.
Azt képzelem, tetszett neki, hogy nem riadtam meg tekintetének
támadásától, s olyanformán álltam meg a helyemet, mint az utczagyerek, a
ki szemtelenül nevet bele az ágyucső feketeségébe.
Legalább ennek tulajdonítom, hogy a második természetévé vált
szertartásos udvariasságon kívül még némi tisztelettel is fogadott. Ó,
tisztában vagyok vele, hogy ez nem a tehetség jóhirnevének vagy a
művészet magasztosságának szólt, mert neki, lelke mélyén, az egyik is, a
másik is Hekuba, de esküszöm, hogy a hangjából bizonyos elismerés érzett
ki, melylyel különben meglehet, csak az európai megjelenésnek óhajtott
adózni.
– Nagyon örülök – kezdte – hogy Nagyságodat itt tisztelhetjük a mi kis
körünkben. Remélem, hogy szerencsénk lesz minden tekintetben kedvére
lenni, s fölötte óhajtanám, vajha kiérdemelhetnők megelégedését. Mi jó
hirt hozott a tiszteletreméltó Antal tanárról, az én szeretve tisztelt,
kedves barátomról?
Csakhogy ez a sok nyájasság engem a királydrámák alakjaira
emlékeztetett, a kik ilyenformán üdvözlik egymást:
– Üdv, nemes Hastings! Baráti szivvel köszöntlek, s kérlek, tekintsd e
házat a magadénak. Térj pihenőre, s álmaid legyenek szépek, mint egy
gyermeké, ki anyja keblén aludt el.
A mi nem zárja ki azt, hogy mikor Hastings aludni tér, a házigazda egy
intésére két marczona és borzas ember sompolyog utána, a kiknek
közbenjöttével Hastings nem ébred föl többé.
Nem teszek fel az öreg kegyelmesről semmi szörnyüséget, de mindjárt az
első szavaira az jutott eszembe, hogy akármennyi szépet és jót hallott
nevezetes talentumomról, s akármilyen udvariasan szólna hozzám minden
viszontagság közepett, alkalom adtán igen kegyetlenül tudna elbánni
velem.
Miért villant fel bennem ez a gondolat, nem tudnám megmondani. De a
benyomások és a sejtelmek embere vagyok. A sejtelmeim, legalább
eddigelé, sokkal ritkábban csaltak meg, mint az asszonyok.
A mester azt fogja mondani, hogy rosszul itéltem meg az öreg kegyelmest,
minden alap, s minden igaz ok nélkül. No majd meglátjuk.
A mennyiben pedig alap kell ahhoz, hogy valakiről rosszat mondhassak:
beszéljünk a miniszternéről.
Ez alapjában igen jó lélek, és ártatlan kedélyü, kedves teremtés. A ki
egész napokat tud eltölteni azzal, hogy a haját hol arany-, hol
lilaszinűre festi, annak nem lehet rossz szive.
De nem akarja elismerni, hogy végre is kollégák vagyunk, s ugyancsak
rosszul bánik velem.
Az igaz, hogy jóindulatból bánik velem rosszul; csakhogy éppen ez
bosszant a legjobban.
Jóindulattal van irántam, bizalommal tüntet ki, sőt elhalmoz a
bizalmával. Ezt azonban nem tekinthetem kitüntetésnek, mert mást itt,
errefelé, lehetetlen volna a barátságára méltatnia.
Azt a temérdek rosszat ugyanis, a mit a barátnőiről tud, csak férfinak
mondhatja el. Mert ezek a dolgok többnyire kényes természetüek.
Képzelheti a helyzetét. Hónapokig itt kell lennie, egy bokréta
szebbnél-szebb pletyka tudatában, és csupa fiatal leány van körüle, a
kik között nem oszthatja szét virágait. Néha a szép Valériánál
el-elhelyez egyet, de más közönsége nincsen. A papáról, az öreg
kegyelmesről nem lehet szó; Guszti néni nem ér rá meghallgatni; a
főispán nem számit.
De végre jöttem én, s világos, hogy soha ennyi bizalommal nem
találkoztam.
Az e fajta bizalmasságok engem soha se gyönyörködtettek tulságosan. Nem
szeretem, ha elveszik a kedvemet az asszonyoktól. De a bizalom,
nyilvánuljon bármilyen formában, mindig megtisztelő. S az ember mindenbe
beletanul. Mióta a kastélyban vagyok, rájöttem, hogy szükség esetén a
komorna feladatainak is meg tudok felelni.
Csakhogy ő méltósága vidám és rémes történeteit olyan jóakaratu
magyarázattal szokta kisérni, a melyet talán egy igazi komorna is
fölöslegesnek vélne. Elmagyarázza, mi a szokás s mi nem szokás, mi
_fair_ s mi nem _fair_, és rendesen így végzi:
– Persze, ezt maga nem érti… Tudja, Asztalos, nálunk ez így szokás… Ez
angolul van és azt teszi, hogy… Mert azt tudnia kell, hogy a jobb
körökben…
Nagyon kicsinyes gondolkozásu vagyok? Meglátszik rajtam, hogy nem
származom előkelő családból?… Meglátszik rajtam a nép fia, már azon is,
hogy így idegeskedem, mikor mosolyognom kellene? Meglehet. Elég az
hozzá, megvan bennem a mezítlábas, önérzet s nem szeretem, boszant, ha
lenéznek.
Képzelődöm? Meglehet. És mégis… Hogy is mondjam el? Nem rágalmazom
tovább a miniszternét, a ki türhetetlenül oktat; beszéljünk a Nusikról.
Mikor körülrajzanak, ez a sok kis lány, a kiknek a gondolkozása még
gyermekes, de a kiknek az érzése ezer esztendővel ezelőtt eredett, mint
a ma megelevenült kis halnak a kopoltyuja, mikor körültánczolnak és
vigan kiáltozzák: »Asztalos! Asztalos!« – mindegyiknek az ajka annyiszor
hangoztatja a nevemet, mint a gyermekeké a Lengyel Lászlóét – akkor
nekem nem az jut eszembe: »Ejnye, be ünnepelt férfiu vagy te, Asztalos!
Hogy felvitte az Isten a dolgodat, te liliputi lányok közé tévedt
Gulliver! Milyen nagyra szökött az értéked, édes Robinson, te jámbor
kereskedősegéd, mióta egyedül páváskodol a Száz Szüz szigetén!« Hanem az
jut eszembe: »Te nem vagy unokatestvér, derék Asztalos; te csak
játszótárs vagy; felnőtt játszótárs, jobban öltözött s műveltebb
czimbora, de voltaképpen ugyanolyan rendü _utilité_, a minők néhány
évvel ezelőtt azok a parasztfiuk voltak, a kik ma már be se mernek nézni
a rácsos kapun. A míg madarat fogsz és fészket szedsz nekik, minden
rendben van; de ha véletlenül azt vennéd a fejedbe, hogy egyéb akarsz
lenni valamelyiknek, nem csupán játszótárs, mindjárt meglátnád, hogy
milyen nagyot néznének… azaz, hogy nem látnál semmit, mert mire
körülnéznél, azon vennéd észre magad, hogy már kipenderítettek a rácsos
kapun. Azért ne bízd el magad, Asztalos; hanem légy alázatos és
tetszetős; kellesd magadat szépen, mert a helyzeted így követeli.«
Igazán nem akarom őket megszólni. Jó kis lányok ezek, mind egy szálig.
Csak egy hibájok van. Azt hiszik, s ha nem is mondják, a lelkök mélyén
meg vannak győződve, hogy csak értök van a világ, az egész világ csak ő
érettök: a nap, a hold, a csillagok, a folyók és a tengerek, az emberek
és az állatok, és én is, Asztalos Gyula, a ki nem a harapós emberek,
hanem a szeretetreméltó és fogatlan háziállatok rendjébe tartozom… Vajon
csakugyan úgy volna?
Engem bosszant ez a gondolatuk.
Aztán, ha csak urak volnának a világon! De az uraknak cselédjeik is
vannak.
Az urak, azok még csak eltitkolják valahogy, legalább is illedelmesen
leplezgetik a lenézésöket, hanem a cselédek!
Ó, épp oly készséggel, épp oly kifogástalanul szolgálnak ki, akár az
öreg kegyelmest; épp oly reverencziával, épp oly illedelmes
tartózkodással szólnak hozzám vagy felelnek a kérdéseimre, mint a hogy a
_Ne nyúlj hozzám_ kisasszonyokhoz, sőt még több reverencziával, hogy meg
ne sértődjem! Kitünően nevelt cselédek vannak itt, a kik mintha a
»Cortegiano«-ból tanulták volna a tökéletes viselkedés művészetét;
mindannyian mintaszerüen udvariasak, hallgatagok, sőt, istenemre,
gyöngédek! De – noha igazságtalanság volna a tolakodás, a bizalmaskodás
vagy a legcsekélyebb konfidenczia vádjával illetnem őket – a nézésökben,
a mosolygásukban, a mozgásuk nem tudom mi-jében, egész magukviseletében
van valami, a mi némán, de világosan azt mondja: