szivaromat elszívom. A feleségem irtózik a füsttől, és én ugyan nem
vagyok barátja az asszonyi szeszélyeknek, mert azt tartom, a mit az
orosz közmondás… Tudod, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy:
»Szeresd a feleségedet, mint a lelkedet, és rázd meg, mint a
gyümölcsfát.« Nekem már ez az elvem, öcsém, s mondhatom, ha az én
feleségem olyan volna, mint az asszonyok nagy része, én, barátom,
összetörném a csontját. Mert nagyon igaza van az orosz közmondásnak…
tudod-e, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja: »Minél többször vered
meg a feleségedet, annál jobb lesz az ebéded.« Ez szent igaz, s neked
megvallhatom, öcsém, hogy én zord ember vagyok, a kitől rettegnek, mert
kiméletlen erély lakik bennem, s kereken ki szoktam mondani a
véleményemet… és bizony, barátom, beszéljenek nekem akármit
lovagiasságról, gyöngédségről, és más efféle ostobaságot, engem nem
bántana a lelkiismeret, ha félholtra vernék egy rossz asszonyt, mert:
verd a bundát, és meleg lesz, verd az asszonyt, és hű lesz hozzád… De az
én feleségem szelid, csöndes asszony; meglátod, egészen az ellentétem.
Bennem sok a zsarnoki vonás, az akaratom vas, a karom kemény, a
szavamjárása durva… ő, szegény, maga a gyöngeség. Azért kimélem az
egészségét, s ha vacsora után el akarok színi egy vagy két szivart,
inkább kimegyek a parkba. Ott maradjak az ebédlőben, szivar nélkül, egy
sereg lány és asszony között?!… Örülök, ha nem látom őket.
A zsarnoknak szemmelláthatóan jól esett, hogy szelid, csöndes
feleségétől távol, szabadon szivarozhat.
Őszintén megvallva, igen szerettem volna megszabadulni tőle, mert nagyon
fáradt voltam. De ezt csak itt vallom meg; neki egy kukkot se szóltam
érzelmeimről. Sőt ellenkezőleg. A mikor hirtelen eszébe jutott, hogy:
»De kedves öcsém, mondd meg őszintén, nem vagyok terhedre?« –
megesküdtem, minden szentekre, hogy a világért se tudnék aludni, s
nélküle el kellene sorvadnom unalmamban. Volt bennem annyi »élni tudás«,
hogy nem ugrottam be mindenkinek, a ki az őszinteségemre hivatkozott.
Ismerem ezt a szólásformát, s tudom, mit jelent. Ha félreérted, és
csakugyan őszinte vagy: ugyanaz az ember, a ki előbb könyörgött a
nyiltságodért, azt fogja mondani rólad, a hátad mögött, hogy
kiállhatatlan fráter vagy, a kiben nincs egy garas ára illendőség-érzet.
Már pedig én nem akartam megharagítani a vendégemet. Gyanítottam ugyan,
hogy akármennyire szeret intézkedni s akármilyen hévvel játszsza a
házigazdát – előkelő hivatala és lármás beszéde ellenére – igen keveset
számít a családi tanácsban: de arra gondoltam, hogy senkit se jó
kicsinyleni, s nem lehetetlen, hogy ebben az ismeretlen világban, nem
tudom micsoda veszedelmek közepett, még szükségem lehet rá.
Azért letagadtam a csillagokat az égről, s marasztaltam, a míg csak
maradt. Egy jó darabig nem is mozdult mellőlem, de a mikor észrevette,
hogy a második csésze tea után már nagyon laposakat pislantok,
végre-valahára komolyan búcsúzni kezdett.
– De ideje, hogy menjek – szólt – mert a szegény asszony nem tudja, hová
lettem.
(Az ember azt hitte volna, hogy a méltóságos asszony azóta izgatottan
járkál a szobájában, aggódva pillant ki a sötétbe, s kétségbeesetten
tördeli a kezét.)
– Akkor hát a viszontlátásra, kedves bátyám!
Megrázta a kezemet, és biztosított:
– Ne félj semmit, itt nem fogsz unatkozni. Majd intézkedem, hogy jól
érezd magad.
Ezzel aztán magamra hagyott.
Majdnem egy óráig volt nálam, és ez alatt az idő alatt megtöltötte a
szobámat szivarfüsttel, a fejemet pedig orosz közmondással. A szobát is,
a fejemet is szellőztetni akartam egy kissé, s noha már erősen
kívánkoztam a hálószobába, a honnan egy hatalmas sárgaréz-ágy hívogatóan
kandikált ki, előbb kinyitottam az egyik ablakot.
Mialatt felhúztam a függönyt, s az ablakpárnát félre téve az egyik
sarokba, kikapcsoltam a külső ablaktáblákat, még egyre az imént
hallottak jártak a fejemben:
– Ha az orosz nép lelkivilágát csak azokból a közmondásokból lehetne
megítélnem, a melyeket a rusznyákok főispánjától hallottam, azt kellene
gondolnom, hogy a szlávoknál aggasztóan elharapózott a nőgyűlölet… »Ha
reggel megvered a feleségedet, ne feledd el délben ujra kezdeni a
dolgot.« Ez lehet czélszerü, de semmiesetre se lovagias… »A hová az
ördög nem tud eljutni, a fiatal feleségét küldi el.« Ez inkább csak
gúnyos czélzás, mint arany szabály, de a csúfolódó szándék itt se valami
gyöngéd… És hogyan egyeztessem össze ezt a közmondásokba fojtott nagy
keserűséget azzal a sok széppel és jóval, a mit a főispánné ő méltósága
csöndes szelidségéről hallottam?!… Attól tartok, hogy ez a káromkodó
zsarnok, a kinek minden második szava: »százezer mennydörgős mennykő«,
az a bizonyos »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!« – s az
előbb hallott élet-bölcseségben egy elnyomott lélek szubjektivitása
rejtőzködik, megtörve s meglapulva…
De a nyitott ablakon betóduló májusi levegő másfelé terelte
gondolataimat. A langyos szellő felélénkitett, s mintha elfujta volna
kábultságomat. Már nem éreztem semmi törődöttséget. Az éles, friss
levegő ott tartott az ablaknál. Visszatettem a párnát a helyére, rá
könyököltem, s kiváncsian tekintgettem ki a sötétbe: merre vagyok? mi
van a közelemben? láthatok-e valamit az éjszakában is? A ki valaha késő
éjjel érkezett meg egy uj, érdekes és egészen ismeretlen világba,
bizonynyal ismeri ezt a kiváncsiságot.
Szemközt, alattam és fölöttem, jobbra, balra és mindenfelé, nagy, sötét
ablakokat pillantottam meg. Szobáimat a rengeteg épület egy másik
részétől szűk udvar választotta el.
Kik szunnyadhatnak ezek mögött a nagy, sötét ablakok mögött? Azok, a kik
ilyenkor még nem tudnak aludni, a kastély más részében lehetnek.
Itt mély csöndesség ült mindenen. A földszint se volt világos. Némi
tanakodás után annál a föltevésnél maradtam, hogy az épület egy lakatlan
részét nézegetem. Alighanem itt szokták elszállásolni, vendégjárás
idején, a vadász urakat. Vagy az unokatestvérek és más
kisasszony-rokonok egy csapatját, mikor a szokottnál is többen jönnek
össze.
De egyszerre zongorahang ütötte meg a fülemet, s ez a hang abból az
irányból jött, a hová nézegettem. Tehát mégis laknak odaát. Valamelyik
belsőbb szobában szólhatott a zongora, mert hangja kissé tompultan
hatott el hozzám, s az ablakok sötétek maradtak.
Figyelni kezdtem a zongoraszóra. Nini, hisz ez a »Fekete dominó«!… Igen,
igen… ez Angela belépője, az első felvonásbeli románcz, mely így
kezdődik:
– Tündér vagyok!…
És mialatt, az ária ismétlődésében, másodszor hallgattam végig Angela
kedves, kissé melankolikusan vidám bemutatkozását, eszembe jutottak a
mester szavai: »Nem hiszed, hogy vannak tündérek? Sajnállak…« Tessék,
egy már jelentkezik! Ha ugyan hihetek annak, a mit a zongora mond.
A zongora egyébként mindjárt elhallgatott, sajnálatomra. Már egy cseppet
se voltam álmos; fáradtságom eltünt, s a kiváncsiság egyre erősebben
dolgozott bennem. Még az a csekély életjel is érdekelt, a melyet az
imént a zongora közvetített. Végre is, a zenénél semmi se mond többet.
Mondd el sorra, melyek a zeneszámaid, s megmondom, ki vagy. Határozottan
megbántam, hogy nem mentem át az ebédlőbe. Mindenesetre láttam volna egy
pár leány-arczot, s kellemesen töltöttem volna az időt. És most nem
izgatna az érdeklődés.
A mint így méláztam és bámészkodtam, hirtelen úgy tetszett, mintha egy
leányfejet látnék a velem szemközt levő sötét ablakban. Eleinte azt
hittem, hogy csak képzelődöm. »Bolond vagyok! – szóltam magamban –
leányokról álmodoztam, és ime, már mindenütt leányokat látok, mint a
fáradt vándor, a ki a Hortobágyon mindenfelé falu-tornyokat lát.«
De nem értem rá sokáig kérdezgetni magamtól, hogy csakugyan
képzelődöm-e, mert a sötét ablak kivilágosodott és megnyilt, a
leány-arcz pedig megjelent a jól látható, a kétségtelen valóságban, és
rám szólt:
– Jó estét.
Hogy, hogy nem, ebben a perczben elment az eszem. Talán mert egyszerüen
rám szólt, ismeretlenül, a késő éjszakában… igen, főképpen ez lehetett
az oka, hogy az első pillanatban gyönyörü kis szobacziczának néztem. De
talán azért ment el az eszem, mert egy nagyon, nagyon bájos arcz
mosolygott rám, s akármilyen késő éjszaka volt, előttem egyszerre
földerült a világ.
Elég az hozzá, így feleltem:
– Jó estét, mennyország!
– Miért nevez mennyországnak? – kérdezte.
– Mert kék ruhája van – feleltem – és kék ruháján apró sárga csillagok
vannak, mint az égen.
Nevetett, és nevetésének zengése engem arra a csilingelésre
emlékeztetett, a mely régen, nagyon régen, tudtomra adta, hogy
megnézhetem az első karácsonyfámat.
– A hasonlat nagyon megtisztelő – szólt, s komolykodva, de pajkosan
bicczentve meg a fejét, mind a két karjával rátámaszkodott az
ablakpárkányra – és köszönöm a bókot. De attól félek, hogy téved, és
hogy valami nagyon mélyen bele ne essék ebbe a tévedésbe, azt hiszem, jó
lesz, ha bemutatkozom. Maga engem szobalánynak néz, ugy-e?
– Én?! – kiáltottam fel, megbotránkozást tettetve, mert most már nem
lehetett kétségem, hogy nagyot tévedtem. – Én?!
De nagyon hirtelen mehettem át egyik hangból a másikba, vagy
buzgóságomban a kellőnél magasabb hangot ütöttem meg – soha se
szinészkedjék az, a kinek ez nem mestersége – szóval kiérzett a
hangomból, hogy hazudom, s képmutatásomnak egy csepp sikere se volt.
– Ön! Ön! – bizonykodott kétszer is, a hogy én előbb kétszer tagadtam
meg magam. – Ne is tagadja! Nem szeretem, ha valaki hazudik, még ha
tréfából teszi is. Maga engem szobalánynak nézett, mert nagyon egyszerü
ruhában lát, és mert nem vártam meg, míg annak rendje és módja szerint
bemutatják. No hát ez nem baj, de hogy hamarjában sokat ne találjon
mondani, figyelmeztetnem kell, hogy nem vagyok szobalány, hanem höher,
höher… mert én a Burgfräulein vagyok, urnője mindannak, a mit itt lát,
vagy nem lát, s holnaptól fogva a maga kritikusa, szigorú kritikusa…
És ennek a különös bemutatkozásnak is nevetés volt a vége.
Ó, ez az édes, csengő, ifju nevetés! Most, a mikor egyetlen örömöm az,
hogy papirra teszem az emlékeimet, most, a mikor… de ne beszéljünk a
jelenről… ó, milyen boldog volnék, ha csak még egyszer, egyetlen egyszer
hallhatnám ezt a nevetést!
Akkor, emlékszem tisztán, hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki. Először
is megint hazudni akartam. Hogy már azért se nézhettem szobalánynak,
mert hallottam, hogy zongorázott. De attól tartottam, hogy megint
ostobaságot találok mondani. Mert hátha nem ő zongorázott?!
Elnyeltem tehát az első ötletemet, s ő nem várta meg, míg ujat eszelek
ki.
– Furcsának találja, ugy-e – folytatta – hogy a megismerkedésnek ezt a
szokatlan módját választottam? Tudja, a hogy a zongoraszobából egy
pillanatra benyitottam ide, észrevettem, hogy maga még fenn van, kinéz
az ablakon, és mereng, a hogy én szoktam. Hopp, szóltam magamban, ez a
megismerkedésre a legalkalmasabb pillanat! Miért várnám meg, míg holnap
reggel a nagypapa bemutatja: »No itt van, és most már hagyjatok
békében!« Megjegyzendő, hogy én nagyon elkényeztetett leány vagyok, és
azt teszem, a mit akarok.
Nem tudnám megmondani, mért tetszett nekem ez a »megjegyzendő«, a
nevelőnői stilusnak ez a szerény kerti virága. Csak azt bizonyithatom,
hogy én már ekkor el voltam ragadtatva.
Az előbb, mikor szobacziczának vagy nem tudom minő házikisasszonynak
néztem, felvillanyozott a látása: »Ohé, itt nem fogok unatkozni!« –
ujjongtam magamban. Most egészen mást, valami csodálatos jólétet
éreztem, a minek nem tudtam volna okát adni. Folyton egy német verssor
kóválygott a fejemben, Mirza Schaffy egy sora: »O, wenn es doch immer so
bliebe!«
És mert egyszerüen el voltam ragadtatva, érthetetlenül és bután –
világos, hogy legelsőbben a csúfolódás szólalt meg az ajkamon. (Pedig,
mily idegen volt tőlem, ebben a pillanatban!)
– No, azt látom.
– Rosszalja? – kérdezte megütközés és szemrehányás nélkül. – Akkor hát
el kell mondanom, hogy nagyon kiváncsi voltam magára. Tudja maga, hogy
én voltam az, a ki kezdettől a mellett kardoskodott, hogy magát kell
meghívni?
– Nem, ezt nem tudtam.
– Pedig úgy van. A nagypapa haragudott, mikor az öreg mester azt irta,
hogy így meg úgy, ő már csak a köszvényénél marad, és egy másik öreghez
akart fordulni. Megjegyzendő, a nagypapa egy kicsit elfogult az uj
emberekkel szemben, és semmi jót se vár a fiatalságtól. De én
bizonygattam, hogy a mesternek van egy nagyon tehetséges tanitványa, s a
mester váratlanul segítségemre jött. És ha már erről van szó, egy
bizalmas vallomást kell tennem.
– Kérem.
– Tehát ne vegye rossz néven, de én csak a sokszorosításból ismerem a
maga műveit, és mondhatom, hogy nekem nem mind tetszik, ó, éppen nem
mind! A tájképei hagyján, de a női arczképei… no tudja, nem értem, hogy
ezeken a hölgyeken mi a lefesteni való. A mythologiai képeiről nem is
beszélek; van köztük egy… nem haragszik meg az őszinte kritikáért?… az
egyszerüen fuj!
– És mégis méltónak tart a pártfogására?
– Igen, mióta megláttam az arczképét a »Magyar Művészet«-ben. Lássa, ez
igen jó arczkép. A hogy megláttam, azt mondtam magamban, a kinek ilyen
jó arcza van, annak derék embernek és tehetséges művésznek kell lennie,
bár néha méltatlan tárgyra pazarolja az ecsetet és a vásznat.
Képzelheti, milyen kiváncsi voltam, nem csalt-e meg az arczkép?
– Nos, nem csalta meg?
– Nem. Ön tetszik nekem.
Olyan egyszerüen mondta ezt, hogy nem tulajdoníthattam a szavainak más
értelmet, mint hogy: »Igen, ön tetszik nekem; persze ennek semmi
jelentősége.«
De a hangjában annyi becsületesség csengett, hogy arra kellett
gondolnom:
– Épp ilyen egyszerüen mondaná azt is, hogy: »Szeretlek.«
És, különös, mialatt elbeszélte, mit olvasott rólam a »Magyar
Művészet«-ben, folyton egy kérdés járt az eszemben, egy olyan kérdés,
mely azelőtt soha se foglalkoztatott, mert nem is tartottam kérdésnek, s
eddig egy rövid »nem«-mel intéztem volna el az egészet.
Azt kérdeztem magamtól:
– Lehetséges-e, hogy egy férfi és egy leány megszeressék egymást
mindjárt az első látásra?! A hogy Rómeó és Júlia megszeretik egymást, s
a hogy a régi regényekben ez minduntalan megtörténik?! Vagy
lehetséges-e, hogy akár csak az egyik is örökre rajta felejtse a szemét
a másikon?! Előfordul-e az életben is az a bizonyos »villámcsapás«,
melyről a költők és a regényirók annyit tudnak mesélni?!
Nem, most sem hittem ebben a hagyományban. De a velem beszélő kis leány
hangjának a zenéje valami sajátságos vonzódást ébresztett fel bennem. Ez
a hang uj volt előttem, és mégis ismerősnek tetszett. Hallatára
megremegtek összes, régóta szunnyadó emlékeim, s csudálatosan édes érzés
fogott el. Mint a hogy a csipős hidegből a kandallóhoz eljutó utast
átjárja a kellemes meleg, át meg átjárt a jólét valamely szokatlanul
erős és tudatos érzése. A szeretőim közelében soha se tapasztaltam
effélét. De ez a gyermekiesen üde, kedves hang, nem tudom minő
titokzatos úton, azonnal beférkőzött a lelkem legmélyébe. Esküt tettem
volna rá, hogy minden helyes és jó, a mit csak gondol; szerettem volna
segítségére lenni, ha valamire törekszik, szerettem volna gondját
viselni, oltalmazni, örömet okozni neki; hálából a jólétért, melyet
öntudatlanul szerzett nekem, hirtelen keletkezett barátságot éreztem
iránta; és máris aggodalommal gondoltam rá, hogy lesz idő, a mikor ezt a
kedves hangot nem fogom hallani többé.
Ez volna a »villámcsapás«? A szerelem – első látásra? Nem hittem.
De mit is beszélek: »első látásra«?!… Hisz nem is láthattam jól!
Mögöttem is, az ő szobájában is, két-két villamos-körte égett, de mind a
ketten árnyékban voltunk, mert a szűk udvarból, mely elválasztott
bennünket, sehonnan se sugárzott felénk világosság. Alattunk és
felettünk köröskörül mindenütt vak homály ült.
Hogy szeme csupa ragyogás, hogy mosolya elbájoló, s hogy arczocskája
formás: azt így is láthattam. De jól esett arra gondolnom, hogy a
nappali világosság, az apró árnyalatokat is feltáró, teljes nyiltságával
nem fogja lehűteni lelkesedésemet.
S mialatt csacsogott, már nem is tudom miről, szinte kinéztem a
szememet, hogy jobban lássam. Az ablak félhomálya nem engedte, hogy
kedvemre kigyönyörködhessem magamat, de lassankint, a mint egy kissé
megmozdult az ablakpárkányon, el-elfogtam arczának legfinomabb vonalait
is, csak szinei kerülték ki vizsgálódó tekintetemet, és alakját nem
láthattam eléggé. Annyit azonban észrevehettem, hogy tizenhat
esztendejéhez képest gyönyörüen fejlett kis teremtés, a ki holnap
délelőtt nem fog kiábrándítani.
És a mint egyre jobban láttam, egyre erősebbé vált bennem egy uj s
érthetetlen érzés, a melynek mását eddig sohase tapasztaltam. Úgy
tetszett, mintha ezt az édes arczot, ezt az egész kedves valóságot már
rég ismertem volna. Régesrég, a mikor ő talán még nem is volt a világon.
Hol láttam? Álmomban? A születésem előtt?
Most a mi szegény, púpos Jánosunkról beszélt, és azt mondta el, hogy
látta Jánosnak egy képét, fájdalom, csak a »Magyar Művészet«-ben, a
Madonnát a kis Jézussal, és hogy ő ennél szebb képet sohase látott;
milyen kár, hogy a ki ezt festette, az a nagyszivü, nagytehetségü ember,
nyomorék, szegény! Aztán hirtelen azt kérdezte tőlem:
– Mondja, magas ember ön?
– Félek, hogy hórihorgasnak fog találni. Miért kérdi?
– Kiváncsiságból. Mindig csak a mellképét láttam, és ebből nem tudtam
kitalálni, hogy magas-e, vagy alacsony.
Nem tudnám elmondani, hogy ezek a gyerekes szavak mért hatottak meg
mélyen. A kislányosan naiv kérdésnek nem lehetett semmi komoly
jelentősége. Ezt a kérdést bizonynyal az eszmetársitás szülte, s ily
nyiltan nem mondathatta el más, csak az az ártatlan kiváncsiság, mely
nem is sejti, hogy az efféle kérdések mögött mellékes gondolatok is
lappanghatnak. Asszony nem kérdezne ilyet; ha leány kérdi, ez azt
jelenti, hogy nem tudja, mit lehet az ilyen kérdésbe belemagyarázni;
hogy gyermek, a ki ártatlanságában nem fél az én gondolataimtól, s nem
gyanítja, hogy ez után a kérdés után mit képzelhetek arról, hol
kalandoznak az ő gondolatai.
És mégis – most már nem tartok attól, hogy nevetséges elbizakodottsággal
fognak vádolni, a mi sohase volt a betegségem – megvallom,
keresztülvillant a fejemen, hogy hátha ezt a gyermeket, félig tudtán
kívül, ugyanolyan gondolatok foglalkoztatják, a minők engemet?! És erre
a nem valószinü, de nem is lehetetlen föltevésre, mély megilletődés
fogott el. Valami ünnepies komolyság, a melybe bele borzongott a hátam.
Az ember néha érzi maga körül a végzet szárnycsapásait. Ritkán bár,
olykor keresztül fut rajtunk egy hideg sejtelem, hogy az örök ellenség
kiterjesztette fölénk óriási, sötét denevérszárnyát. Pedig verőfényen
járunk. Az apa gyermeke bölcsőjénél, a menyasszony a templom hajójában,
a hajós a tökéletes szélcsendben egyszerre minden érthető ok nélkül
összerázkodik. Mert egy árnyék vonult el a szeme előtt.
Ilyen árnyék vonult el az én szemem előtt is; s az a hideg sejtelem
futott rajtam végig.
És – mit tudom én, mért? – az ártatlan kiváncsiság gyerekes szavaira
szivemben a kötelességérzet dobbant meg. Mintha ez a kedves csacsogás
valami nagy feladat elé állított volna. A hős hazafi, a ki ünneplőbe
öltözve megindul a templom felé, hogy átvegye a püspök kezéből a dicső
elődök kardját, – mikor megkondulnak a székesegyház harangjai, s komor,
mély zengésük elmondja, hogy neki ott kell maradnia a harczmezőn, a
dicső elődök kardjával – nem érezhetett ünnepiesebb megilletődést.
Észrevehetett rajtam valamit, mert megkérdezte:
– Mért lett egyszerre olyan komoly? Csak nem azért, mert folyton a mások
képeit dicsérem? Én azt hiszem, hogy maga nem hiú.
– Egy cseppet se vagyok az.
– Örülök, hogy nem tévedtem. Én se vagyok az. Pedig ha egy leány hiú, az
még megbocsátható, ugy-e? De a férfiban a hiúság már kiállhatatlan.
Nincs igazam?
– De mennyire igaza van!
– Azt hiszem, mi nagyon sokban egyetértünk. E szerint bátran
kritizálhatom a képeit, ugy-e?
– Hogyne! Sőt, ha megengedi, segédkezni fogok, és olyan buzgalmat fejtek
ki ezen a téren, hogy meg lesz elégedve velem. Meg fogom mutatni azokat
a hibákat is, a melyek talán elkerülték a figyelmét.
– Megbántottam?
– Dehogy bántott meg! Én komolyan beszélek. Igazán nincs bennem művészi
hiúság. Nagyon jól tudom, milyen gyönge dolgokat festettem. De nagyon
szeretnék valami szépet csinálni. És ez a vágy ér bennem a legtöbbet.
– Hát a »Tavaszi reggel«?
– Az egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz.
– No, azt látom, hogy nincs elbizakodva. De most jóéjszakát mondok.
– Engedje meg, hogy előbb megkérdezzek valamit. Ki zongorázta az imént
azt, hogy: »Tündér vagyok…«
– Én zongoráztam. A »Fekete dominó« volt az.
– Igen, Angela bemutatkozó dala, mely így kezdődik: »Tündér vagyok…«
– Úgy? Azt nem tudtam. De jó éjt.
– Jó éjt.
– Azaz, hogy a viszontlátásra, holnap délelőtt!
– A viszontlátásra!
Visszahúzódott, s betette az ablakot. Néhány másodpercz multán a két
villamos körte elsötétedett, s egy darabig nem láttam semmit. Majd ismét
fényesség csapta meg a szemem; egy ajtó nyilt meg odaát, s a mint a
sötét szobából átment a kivilágított belső terembe, egy pillanatra jól
láthattam fiatalos, de szépen kifejlett alakját.
Én is betettem az ablakomat, s bár a látomás minden álmosságot kivert a
fejemből, elhatároztam, hogy le fogok pihenni. Bizony már jó késő volt.
Átmentem a hálószobába s lefeküdtem. De sokáig nem tudtam elaludni.
Izgatott, rosszkedvü és elégedetlen voltam.
Reggel óta nagyon sok történt velem, s elmondhattam Titus császárral,
hogy a napomat nem vesztettem el. De mindaz, a mi történt, csak arra
való volt, hogy nyugtalanná tegyen.
– Szép kilátások! – zsörtölődtem magamban, mialatt egyik oldalamról a
másikra fordultam, hogy talán amott találom az álmot. – Ha úgy
folytatódik, a hogy kezdődött, csinos élmények várnak rám és szegény
önérzetemre! Először is az az asszony! Határozottan úgy bánt velem,
mintha egy konfidens cseléddel lett volna dolga. Festő, vagy
mázoló-legény, úgy látszik, mindegy neki. No megállj! Úgy fogsz
vonaglani előttem, mint Derblayné ő nagysága az utolsó felvonásban!… De
hát a többiek… mit várhatok a többiektől?! A meztelen igazság az, hogy
nem azért hívtak ide, mintha valami nagy véleménynyel volnának a
képességeim felől, hanem mert a képes ujságban mutatósabb alak voltam,
mint a púpos János!…
Igaz, hogy az a bájos teremtés, a ki csak nemrég tünt el a szemem elől,
mindennel kibékített… de éppen ez volt a legnagyobb aggodalmam!
Már világosodott, a mire elaludtam.
IV.
»Te fiú!
Mégis csak haszontalan fráter vagy te! Szentül megigérted, hogy irni
fogsz, és apróra elmondod, mi történik veled a dunajeczi kastélyban – és
semmi! Tiz napja, hogy elmentél, és még csak egy képes kártyát se kapok
tőled, annyi értesítést se, hogy: »Köszönöm kérdését, szerencsésen
megérkeztem, a mivel ezennel bezárom levelemet, tisztelő öcscse…« és
pont.
Pedig elképzelheted, hogy érdekelnek a viselt dolgaid, és nem is csak
egy okból. Hogyan találtad bátyámat, nénémet, és a tenger sok
húgomasszonyt? Ez egy. Leharapták-e az orrodat az öregek, vagy:
agyontánczoltattak-e a fiatalok? Ez kettő. Aztán a munka. Halad-e előre?
Ez három. Rossz próféta és rossz orvos vagyok-e? Mert te is érdekelsz,
bár nem vagy rá méltó, hogy törődjem veled, hálátlan fiú!
Ellenben kapok egy hosszú levelet a Nusitól. Szavamra mondom, mikor az
aláirást megláttam, hamarjában nem tudtam, hogy fiú-e ez a Nusi, vagy
leány?
De a hogy olvasni kezdtem a levelet, mindjárt megtudtam, hogy a Nusinak
leánynak kell lennie, mert vagy tizenöt toalettet ir le, minden
komolyabb szükség nélkül. Hosszas tanakodás után rájöttem arra is, hogy
ez a Nusi alighanem a miniszter leánya.
És látod, barátom, ez a Nusi ir nekem, vagy két árkust tele, akkora
betükkel, mint egy-egy régi négykrajczáros.
Az igaz, hogy a Nusi leveléből nem lettem sokkal okosabb.
De annyit megtudtam belőle, hogy szerencsésen megérkeztél, és hogy,
istennek hála, elég jól vagy, legalább a kezed-lábad nem fáj.
Mert a Nusi levelében igen sűrűn szerepel egy bizonyos Asztalos Gyula.
Majdnem annyi Asztalos Gyula van benne, mint a hány tavaszi ruha.
Ez az Asztalos Gyula tenniszezik, lovagol, kirándulást rendez, bosztont
tánczol, csolnakázik, szóval mindent csinál, majd hogy képet is nem
fest.
Ilyen körülmények között meg tudom érteni, hogy ez a sokat emlegetett
Asztalos Gyula okosabbat is tud csinálni, mint hogy beüljön a szobájába,
s hosszú levelekkel mulattassa köszvényes, öreg mesterét.