Nem is vetettek rá ügyet. Nappal boszantották egy kissé, ámbátor mindent
elnéztek neki. Különösen Jisbi szerette nagyon, egyszer egy egész
partiturát hozott neki. Hermus majd megbolondult örömében, százszor is
megszagolta a hangjegyeket, aztán nyomban lefeküdt az ágyra és aztán
fütyülve olvasta az operát.
Sőt egyszer jegyet is hozott neki az operaszínházba. «Kapta.»
Össze-vissza forgatták a jegyet, Hermus félt, hogy kilökik vele, nem
érvényes. De beeresztették, ott volt véges-végig, először életében. Nem
lehetett vele beszélni, a mikor hazajött. Csak a Jisbi vállát, feje
búbját ütögette hálásan.
– Te, te, – mondá – még egyszer bezárnak valamennyiünket!
A másik kettő is gyanakodva nézett Bénobra. Az meg egyszerre
elszomorodott.
– Miért? – kérdé.
– A jegy… a pénz… a vacsorák.
Mindnyájukat elkedvetlenítette ez a jólét, melyet társuk titkos módon
szerzett meg nekik. Vratarits a lehorgasztott fejét vakarta:
– Csak azt mondd meg, hogy nem valami becstelenség…
– Ahogy felfogjuk a dolgot! – mondá Jisbi nevetve és elpirulva.
Megrémültek, faggatták, végre is megnyugtatta őket.
– Egy kis kölcsön, egy megbolondult rokonomtól, ne féljetek.
– Szamarak! tette hozzá később igaz haraggal.
Ez a hang megnyugtatta őket egy kissé. Kevesebbet spionkodtak utána,
egyszer éjjel mégis meglesték. Későn jött haza, izgatott és szótlan
volt, hamar lefeküdt és valamit tett a párnája alá.
Nem aludt el egyikéjük sem, visszafojtott lélekzettel várták, mi lesz.
Jisbi Bénob éjfél felé felült ágyán és hallgatódzott. Aztán párnája alól
kivette az ismeretlen tárgyat, meggyujtott egy gyufát, annak a világánál
nézte. A fiúk a paplan alól sunyin lesték, hogyan élénkültek meg
savószínű szemei, mind szikráznak, majd mint telnek meg könynyel, a mint
az ismeretlen tárgyat – az arczképet nézi. Most meg – ni! – küzködik
magával, hogy mit tegyen, végre is az ajkához viszi… megcsókolja.
Bazsó paplana alatt nem tudott elfojtani egy rövid vihogást. Bénob
elordítá magát.
– Gazemberek! – És hamarosan párnája alá akarta rejteni a fotografiát.
De késő volt, Hermus rávetette magát, mint egy macska, megfogta a
kezeit.
– Megöllek! – kiáltotta Bénob, lelökve magáról, de abban a pillanatban
Vratarits ott térdelt a lábain. Bazsó meg lámpát gyujtott. Egy kissé
megrettentek. Jisbi nem vette tréfára a dolgot, szemei vérben forogtak,
az erek kidagadtak hosszú nyakán!
Egyre-másra dobálta le a fiúkat magáról, ökölcsapásokat osztott fejre,
mellre, jobbra, balra. A Bazsó foghúsa már vérzett és ez dühbe borította
őket, megint csak rámásztak, hogy elvegyék tőle az arczképet. Nevettek,
káromkodtak, kiabáltak:
– Mutassad… megmutasd!… Lássuk a donnát.
Kimerült végre is. Egész testében elhalva, ajakát véresre harapva,
meztelen szőrös mellével úgy feküdt ott, mint egy legyőzött, szomorú
faun. Az arczkép kihullott a kezéből a földre. Diadallal vették föl a
fiúk és odavitték a lámpáshoz. Tartották egyszerre mind a hárman. Az
első pillanatban meg voltak lepetve.
Egy gyönyörű szőke leányzó ragyogott rájuk a fekete arczképről. Az
egyszínű fotografia ezer színt játszott az éjben előttük. A kicsiny,
finom arcz vakító fehér volt.
[Illustration: Gyönyörű szőke leányzó ragyogott rájuk.]
Világos-szőke, puha hajerdő vetett rá rózsaszínű árnyat. A nagy, világos
szemekből a túlvilági élet sejtelmes képei sugárzottak ki. Valami
csodálatos jóság, átszellemültség, különös, a sugárnál fényesebb, a
fehérnél fehérebb fényt vetett az arczra. Csak ajkai körül, állán ült
valami szomorú komolyság.
A legyőzött, tehetetlen ember kérőleg szomorúan nézett feléjük, mint egy
kutya, a mikor ütni akarják.
– Ne félj, Jisbi, nem esszük meg! – mondá Vratarits, egészen ellágyulva.
Megfordították az arczképet. Közelebb vitték a lámpáshoz és a mint
nézték, nézték, az ábrándos, vakító fej körül meglátták az egy kissé
elfödött, de azért egészen jól látható púpot.
– Egy púpos leány! – ordított föl, mint egy vad ember, Hermus.
Egyszerre röhögték el magukat.
– Adjátok ide! – szólt Jisbi Bénob, csendesen.
Vratarits odaadta neki, elhallgattak, el is szomorodtak egy kissé.
Vratarits egészen elkedvetlenedett:
– Ez úgy látszik, egészen komolyan veszi a dolgot, ezt az izét. Kár volt
bántani.
Azon igyekeztek, hogy kibékítsék. Könnyen ment, tulajdonképen nem is
haragudott rájuk.
– Az ember fiatalember; – mondá. Én is úgy tettem volna.
Nem zavarta semmi a régi barátságot. Vidáman éltek, az almát eladták,
meg nem ették. Aztán egész biztosra tanulhattak, Jisbi kijelentette,
hogy a rigorozum-pénzek meglesznek a kellő időre. Ő ád nekik kölcsön,
megadják, ha orvosokká lesznek, megházasodnak. Nagyon szivesen
belenyugodtak ebbe a propoziczióba, csak Vrataritsnak voltak aggályai,
igyekezett négyszemközt beszélni Jisbivel.
– Te Sándor, mondá, a mikor végre előfoghatta – mije vagy te annak a
szép kis púpos lánynak?
– Én?
– Te, te, nem is én. Kitart? Izé, hogy is mondjam, az tart ki bennünket?
Jisbi elhalványodott, még a nagy, rozsdás foltok is eltűntek arczáról.
Kapkodott a levegő, a szó után. Végre is nagy erélyesen vágta vissza:
– Ostoba beszéd, egy ilyen leánynak nincs szüksége arra, hogy kitartson
valakit!
– Nem is ő… hanem az apja!
– Képtelenség, ez belehalna, ha megtudná!
– No, nem kell azt megtudnia.
– De tudnám én! Egy lánynyal, a kit nem szeretek, azzal megtenném, nincs
abban semmi. Későbben kapja, korábban kapja az ember a hozományt. Te is
ilyen bolond vagy, hogy adsz az ilyesmire valamit? Hanem ezzel a
lánynyal, ez más, megvetném magamat, szembeköpném magamat a tükörből…
Nagyon erélyesen beszélt, de a végén nagyon is elcsendesedett. Dörzsölve
rángatta a nagy orrát, laposakat pislantott barátja felé:
– Titusz, – mondá csendesen – hát csakugyan úgy meglátszik az az
arczképen is?
– Az bizony meglátszik, öreg; de nem baj; kinek mi köze hozzá?
Sokáig sétáltak az estén. Ittak egy kis borókát is, a mitől Jisbi még
szomorúbb lett. Egész estén át nem lehetett szavát venni. Így volt ez
ezután, hol víg volt nagyon, hol egészen szomorú.
– Olyan vagy, mint egy beteg ökör! – mondá Vratarits.
Jisbi mosolygott ezen a hasonlaton. Jóváhagyta. Fejét tenyerére
támasztva, bólintott:
– Olyan vagyok!
– Ki fogunk innen vetni! – enyelgett vele Hermus.
– De hát hogy vizsgáztok akkor? – mondá Jisbi, éppenséggel nem a
szemrehányás hangján. Maga-magának mondta, nem egyszer, többször is:
– Kutyák, hogy vizsgáznak akkor!
Pedig a vizsga és még inkább a vizsgadíj letételének határideje
rohamosan közeledett. Hermus papiroson kiszámította a napokat, az
órákat, a perczeket. Négyszer huszonnégy óra, már csak háromszor…
Iszonyuan tanultak ezen az utolsó napon. Vrataritson szinte dühroham
vett erőt. Csak Jisbi hallgatta szórakozottan a Hermus előadását. Néha
nem ide tartozó megjegyzéseket tett:
– Fiúk, tanuljatok, hogy minél előbb, mennél több hamis visum repertumot
állíthassatok ki…
– Az a fő, hogy az a fiú, a kit nemzetek majd, ne legyen koldus-kutya!
Ügyet se vetettek rá. A tanulás, helyesebben a boldogulni akarás láza
befelé terelte látóképességüket. Azt se jegyezték meg valami
különösebben, hogy nem vacsorált otthon. Hanem a mikor reggelre kelve
nem látták fekhelyén, ki-ki megvakarta a feje búbját, a maga szokása
szerint. Vratarits szidta:
– Lump faj a zsidó! – mondá elgondolkozva.
Bazsó megrettent:
– Hátha elkártyázta a _pénzünket!_
Elindulának keresni Jisbit. Sehol semmi nyoma, meglátogatták a
gyógyszerész-hallgatót, az látta egy órával előbb a tejeldében. De erre
nem lehetett adni, mindig hazudott. Több jellembe vágó hibát tudtak róla
a fiúk, például azt, hogy tudatlan emberek előtt orvos-növendéknek adta
ki magát.
– Jó volna azt a bizonyos Idát kikeresni – mondá Titusz. – Ennek a
Jisbinek alkalmasint baja van ezzel a kis békával.
A maguk nagy próbálatlanságával megkísértették kétszázezer asszony közül
kikeresni ezt az egyet. De az egész városban nem találtak se jó, se
rossz asszonyt, egyetlen egyet sem, a ki ismerte volna Bénobot.
Meghült bennük a vér. Két napja mult már, hogy a nagy filiszteus nem
mutatkozott az almaszagú szobában. Nem tudtak tanulni többé, rakásra
ültek a befűtött, de égni nem akaró kályha előtt.
Reggel volt. Hermus félig felöltözve didergett, Bazsó az óráját nézte:
– Két óra az élet; ha addig ki nem guberáljuk a pénzt…
Vratarits Titusz haragosan intett a kezével:
– Egye meg a fene a professzorokat, a vizsgát, az egész életet… Csak ez
a fiú jönne haza, ez a héber, ez a barom, ez a gazember!
A szertelen dühtől megnedvesedtek a szemei. Nem tudott maradni többé egy
ültő helyében, felkelt, leült az írásra szolgáló asztalhoz. Kezébe vette
a tollat és rajzolgatott az itatós-papirosra.
Egyszerre letette a tollat. Jisbi valamelyik utolsó napon telefirkálta
az egész papirost. Olvasta először magában, aztán hangosan.
A Jisbi, nézzétek, teleírta…
– Mit firkált?
– «Úgy iszom a gúnyt, mint a vizet!» «Az a fiú, a ki egy hétig napot
evett – el van veszve!» «Királynak lenni jó!» «Anatomia, anatomia,
anatomia, anatomia!»
Nem értették, mit jelenthetett ez a százszor leírt anatomia. Nyitva
maradt ajakkal hallgatták. Hermus egyre kinézegetett az ablakon. Titusz
folytatta a felolvasást:
– «Mielőtt megláttalak, mielőtt ismertelek Ida!…»
Verset akart írni. Nincs ott a többi?
– Nincs, csak sok, sok I betű. Meg itt még egy sor: «Biri, Kata adieu!»
– A kecskék. Búcsuzott tőlük! – hebegte Hermus fuldokolva.
Elhallgattak. A szoba megtelt kályhafüsttel, gőzzel. A korom lerakodott
halvány arczaikra. Nem tudtak egymásra nézni, kitekintettek a havas,
néma, elhagyatott udvarra. Hátha egyszerre csak jön, megjelenik, mint a
hogy lóbálódzva szokott roppant nagy lépésekkel, sebesen.
Nem jött. Hermus valahogy föltápászkodott, kinyitotta az ajtót, nyitva
hagyta.
– Mit csinálsz, meg vagy őrülve?!
Csakugyan, mintha meg lett volna őrülve, egy darabig némán állt a
nyitott ajtó előtt, aztán furcsa kézmozdulatot tévén, a levegőnek
susogta:
– Jisbi, aranyos Bénob, Sándor, jere be!
Nem mosolyodtak el azon, a mit cselekedett. Különben is megbánta, leült,
elővette kedves könyvét, a bibliát, kinyitotta találomra és olvasott,
mint a hogy rendesen szokott, hangosan:
«Sokkal inkább nem hallgat meg, ha azt mondod: Isten nem viselsz én rám
gondot! Az ítélet azért legyen ő előtte, és reménységed vegyed ő benne.
Most pedig, mivelhogy ezt nem míveled…»
Hangja elfult, nem tudott olvasni.
– Továbá, olvassad tovább!
Könyes szemmel, kibicsakló hangon, kapkodva folytatta:
– «Várj még egy kevéssé, megmutatom néked az igazat; mert még vagynak az
Istennek mentésére való beszédim!»
Dühösen csapta be a nagy fekete könyvet, a nélkül, hogy lapjait
megszagolta volna. Fölmászott az ágyra, összekuczorodott. Vratarits
odalapította arczát a fagyos ablakhoz, a koromtól piszkos, a könnytől
nedves volt a képe, mint egy porban játszó síró gyereké.
– Nem látok – szólalt meg egyszerre. – Nem látok, gyertek csak! Jisbi
Bénob másik két barátja is odaállott az ablakhoz. Lenéztek az udvarra.
A házmesterrel jött felfelé a klinika szolgája. Mit keres ez itt?
kérdezték maguktól egy pillanatra. Aztán nem kérdezték többé,
meggémberedve várták, mint jön mind-mind közelebb a sötétzöld ruhás,
ezüst-zsinóros ember, azon a havas nyomon, a hol Jisbi Bénob lóbálódzott
előre hatalmas csontjaival, gyermekre szabott kis télikabátjában még egy
pár nappal előbb – utoljára.
Titusz a küszöbön várta:
– Nos megtalálták?
– Meg – mondá a zöldruhás ember, a ki hullákat szokott vásárolni az
egyetem boncztani intézete számára.
KÉT MUNKÁS.
AZ ÁGY.
Két munkás, ösztövér, mint a rendszertelenül táplálkozó paraszt kutya,
heti keresményét a markában tartva, állt a pálinkás boltban. Az egyik
éjjel dolgozott, a másik nappal – mind a kettő a villamosság
szolgálatában – nem ismerték egymást. De mivel egyformán rostopcsint
ittak rummal, beszédbe elegyedtek:
– No már most én megyek haza – mondá az egyik, a gyorsan élvezett
szesztől kissé hebegve.
– Ágyra jár, vagy magának neje van?
A hebegő nevetett és kicsúfolta az összes nőket és durván emlékezett meg
arról az asszonyról, a kit egykor majd házastársul fog választani. Az
ágyra vonatkozólag pedig megrugta a bolt pádimentomát:
– Földre járok. Drága pénzért, ott vaczkolnak, arra keres az ember, hogy
aludjék. (Durvább szóval mondta, de jókedvűen nevetett hozzá.)
– Ha másvégre nem, arra a végre jó az asszony, hogy friss, finom tollas
ágyat vet. Nekem még a szalmazsákom is libatollal van tele, kár, hogy
éjszaka nem hál rajta senki.
– Maga éjjel dolgozik! Én meg nappal.
– Maga rájárhatna arra az ágyra.
– Rá én.
– Nem tudom, maga milyen ember. Ha rendes ember volna, ha megfizetne.
– Mért ne, inkább egy pajtásnak, mint a lengyel zsidónak. Csak a maga
felesége, hogy az mit mond.
Egy pillanatra elgondolkoztak, kissé gyanakodva néztek egymásra. De az
egyiknek ismerős volt a másik arcza, hasonlítottak egymáshoz. A gyári
munka által elkinzott, befüstölt és kiszárított paraszt arcz,
szinehagyott barna haj és bajusz. Az alsó ajka alatt úgynevezett legyet
viselt mind a kettő. A nyelvjárásuk is ugyanegy volt: a dunántúli, de
már pesti páczban. A nőtlen megkinálta a házast dohánnyal és pipára
gyujtva, mindjárt neki is indultak az új tűzhely felé, mely a budai
gyártól úgy másfél óra járásnyira volt, a ligeten túl, az úgynevezett
Csikágóban. Vidáman szelték keresztül az egész várost, nem kerülték el
az úri utczákat sem, sőt egy kisebbrendű czukrászdában az új ágyra járó
egy darab süteményt vett, hogy azzal beajánlja magát még ismeretlen
háziasszonyának. Közben megittak még egy pohár sört is és már tegeződve
értek a tetthelyre, hol az asszony a kapu előtt már várta az urát.
Zsámolyon ült és szoptatott, de a mikor meglátta az urát, a gyermeket
letette a földre és elébe ment, hogy átvenné a keresményét.
– De nagyon sietsz! – mondá a munkás – meg se látod, hogy valaki van
velem.
Beljebb kerültek.
– Ez az az ágy! – szólt a gazda s egyszersmind bemutatta a barátját:
– Ez az ember az ágyra járó.
A munkásné – cseléd volt valamikor – megkötötte a fejkendőjét, aztán
kezet nyujtott. Majd megtörült egy széket s helyet kinált a jövevénynek,
a ki átadta a süteményt és a szopós gyereknek is megigérte, hogy fog
neki hozni czukrot. Kölcsönösen elég jó benyomást tettek egymásra és
hamarosan egy tálból ettek bornyúmájat, a melyet az asszony – a
szoptatást folytatva – hamarosan elkészített, sőt a nőtlen ember –
miután tisztes előpénzt adott – a hálást nyomban meg is kezdte, mivel ő
nappal dolgozott, a férj pedig éjjel és vissza is ment a gyárba.
[Illustration: Kölcsönösen elég jó benyomást tettek egymásra.]
Esti tíz óra elmult, a szobában, mely egyszersmind konyha is volt – egy
helyiségben okosan és oekonomikusan kihasznált lakosztály – a ház
asszonya elfútta a függő lámpást és gyerekével lefeküdt a tűzhely mellé
vetett rendes ágyára. A lakó is levetköződött, lefeküdt. Két perczig nem
aludtak. Ezalatt a lakó megszólalt:
– Engem Józsinak, Szovád Józsefnek hivnak – mondá.
– Az uram is József! – mondá az asszony egyszerűen.
– Két József! – jegyezte meg a munkás s abban a pillanatban el is aludt.
Az asszony s gyermeke is elaludtak. A függönytelen ablakon besütött a
holdvilág és ez nem engedte aludni a szoba ötödik ingyen lakóját, egy
Boldi nevű rendkivül sovány fehér macskát, a ki nagy lépésekkel járt föl
s alá, meg-megállt az alvók előtt, szemlélődött, megnyugodott s az ajtó
egy kitörött rámáján kiosont a tavaszi éjszakába.
ERKÖLCSI KÉRDÉSEK.
Rendesen, jól, de természetesen igen egyszerűen éltek és sem betegség,
sem rossz gondolat nem zavarta meg a munkás tűzhelyének levegőjét.
Boldit, az állatot kivéve, kötelességének élt itt mindenki és már
hónapok multak el, még mindig csak az egyetlen egy szombat estén
mutatkozott a két munkás emberen a szeszmérgezés. Az asszony nyelvelt,
mire a férj egy kissé meghuzta a haját, főképpen a lakó biztatására.
Ezért a ház asszonya és az ágyra járó között a szóbeliség a
legszükségesebbre szorítkozott, helyesebben egyoldalú volt: a munkás
beszélt az asszonyhoz, az meg nem felelt. Azonban egy kora reggelen,
midőn már a tűzhely urának minden perczben meg kellett jönnie a gyárból,
kibékültek. És ez így történt.
Az asszony csapkodta az ajtót, hogy a lakó már felkeljen, mire az fel is
ébredt és így szólt:
– Maga asszonyság olyan goromba hozzám, mintha az ura lennék. Egyszer
még én is azt álmodom, hogy maga a feleségem.
– A hideg, a ki kileli magát! – mondá az asszony egyszerűen, de végre is
megszólalt, sőt békélve zsörtölődve hozzátette: Lusta, nekem nem kellene
ilyen lusta ember!
– Nekem meg kellene ilyen takaros, dolgos asszony.
– A hideg! – jegyezte meg a nő, a kinek a népies láz kedves és mindenre
alkalmazott kifejezése volt.
– Hadd alszom még egyet! – negédeskedett az ágyra járó és a falnak
fordult, behunyva a szemét, de csak félig. Mire a nő egy vizes szilkével
közeledett hozzá, hogy leöntse. A szemes ember azonban tetten érte, a
vizet a padlóra öntötte és a nőt igen erősen szájon és szemen csókolta.
– No jó! – mondá az asszony valóban mérgesen – ezért magát Józsi – ha
megtudja – agyon fogja ütni.
– Engem ugyan nem bánt! – nevetett a férfi, fölkászálódott az ágyból,
mert a bajtársának a távol lépése hallatszott már. Az asszony
rosszkedvüen fogadta és egyáltalán a két férfi iránt napokig nem tudott
fölmelegedni, pedig nem volt sem mérges, sem szeszélyes személy. Nagyon
is rendes nő volt, olyan, ki a férfit magasabb rendű lénynek tartotta és
nemcsak ösztöne, de erkölcsi érzése is azt parancsolta neki, hogy a
férfinak szinte önzetlen szolgálatába álljon. Kétszer is megnézte a
falatot, mielőtt megette volna: hátha az urának vagy a kosztosának – az
ágybérlő félkosztosnak – kell az. Úgyszólván csak azért falatozott, hogy
a szopós kis fiúnak legyen mit belőle kiszivnia. Morális lény volt
tehát, de azért nem ostoba és cselédkorában is, de most is többször
lázadozott:
– A nőt a férfiak csak elcsigázik! – mondá. – Kiélik, aztán elmennek!
A két munkás mulatott ezen és dicsérték az asszony kedves és élczes
beszédjét, sőt a lakó egy estén – lefekvés után – tovább fűzte:
– Az asszony a hunczut, mindjárt, mindjárt kakast változtat! – szólt és
röhögött.
Az asszony sem állta meg nevetés nélkül, bárha a rendetlenségért – a
csókért – még mindig neheztelt. A nevetés után azonban nyomban
elhallgattak, de nem aludtak el, forgolódtak az ágyban, a lakó
sóhajtozott, Krisztus urunkat emlegette, majd szidta a nyárra már zörgő
csontú, neurasztenikussá lett macskát, a ki álmatlanul és rosszkedvűen
sétált föl s alá.
– Dobja ki, dobja ki a nyavalyást! – mondá az asszony. – Én se tudok
tőle aludni.
Aztán beszélgettek. Midőn pedig reggel lett, az asszony így szólt a
lakóhoz:
– Most pedig maga menjen el lakni innent.
– Még csak most maradok itt igazán! – mondá a munkás.
– Jobb, ha vesz magának asszonyt, mit bántja a másét. Megálljon, magát
még megveri az isten!
A beszédet tovább nem füzhették, megjött a férj, fáradtan, szinte
leragadt szemmel, de jó kedvűen. Három borizű almát hozott, egyet a
szopósnak, egyet az asszonynak, egyet a lakónak. A felnőttek éhgyomorra
nyomban hozzá láttak. Vizet ittak rá és ujra kezdődött egy nap, olyan,
mint a másik.
A BŰN MÉRLEGE.
Csendesen éldegéltek és az asszony lassanként úgy megszokta a lakót,
mint az urát; a két férfi között különben alig volt lelki és testi
különbség. Ha anyagilag jobban folyt a soruk, udvaroltak neki, ellenben
elmaradhatott tőlük, csak főzzön, mosson és takarítson reájuk. Egyébként
alapjában gyermeteg lélek volt mind a kettő és a háztartás körül való
durvább munkát megosztva egymás között, ők végezték az asszony helyett.
Úgy, hogy a férj egyszer – vasárnap délután – meg is jegyezte:
– De jó dolgod is van neked asszony, két urad van!
Azonban nem gondolt semmi rosszat, a féltékenység úri szenvedélye nem
férkőzött sem hozzá, sem a lakóhoz, ezek szerették és tisztelték
egymást. A nő is így volt velük és a kis családban a legnagyobb
egyetértés urálkodott, kivévén rendkivüli alkalmakat, például a mikor
egyik vagy másik férfiúnak nem volt dohánya. Ilyenkor ölni tudtak volna.
Ilyenkor az asszonyt gyilkolták, szekálták, játszásképpen ütötték, a míg
a nő fölingerelve visszaütött és ilyenkor a férfiúi érzés elborította
őket és verekedés lett a dolog vége. És hol az egyik férfi, hol a másik
volt a békebiró. Ezt játszásnak nevezték. A csendes életnek volt azonban
más kimagasló és gyengéd pontja is, a mikor valamelyik munkás külön
keresett, természetesen tisztán testi munkával, valamely tárgy
czipelésével, hurczolásával, megakadt kocsi kiemelésével, vagy ha a gyár
által valamely szabálytalan fájdalmat, esetleg testi sérülést
szenvedett. Egy ilyen alkalomból kifolyólag a lakó elvitte a nőt a
szinházba is. Egy más alkalommal meg a férj ment vele kávémérésbe. Tehát
egyformán figyelmesek voltak hozzá, úgy, hogy a szegény nő, – nem csoda
– ha lelkében összevétette őket. Mindazonáltal – különösen az első évben
– öntudatában volt annak, hogy a szerep, a melybe belejutott, nem
erkölcsös és sokszor el is készítette bűne mérlegét, de nem egészen
kedvezőtlenül:
– A kinek felesége van, az ne vállaljon éjszakai munkát! – mondá.
– Mégis, ha egyszer megtudja, széthasítja a fejem és jól teszi! – mondá
máskor.
A lakóval ritkán beszélgettek az ügyről. Volt azonban eset arra is, hogy
a lakó kezdte. Szokatlanul higiéne-ellenes étkezés után, ha nem tudott
aludni, egyszerre föltámadt benne a félsz és a becsületérzés és
kijelentette:
– Ennek rossz vége lesz, én elmegyek!
Az asszony csendesen elsírta magát, mivel nagyon megszokta már ez embert
és a háztartás végképpen két férfire volt berendezve. Búcsuzkodtak, de
együtt maradtak, ám ilyen érzékenyebb jelenetek után a bűn mérlege
erősebben a nő felé hajlott, mert ilyenkor sokkal közvetetlenebb,
bensőségteljesebb és őszintébb volt a lakóhoz, mint az urához. Egyébként
mindig ez utóbbit részesítette előnyben, ennek adta a föleresztetlen
levest, ennek a tisztaságára ügyelt jobban, sőt a javára és
könnyebbségére zsarolta a másikat. Soha azt el nem feledte, hogy Isten –
és a házbeliek előtt – ki az ura és a két kis gyermeke kit nevez majd
apának. Mert a kellő időben a második gyermek is jelentkezett. Sőt a
rendes idő elteltével a harmadik is. Most már szorongtak a kis szobában
és a végképen elzüllött kandurt kitelepítették, de az új lakást –
ismervén a ház viszonyait – egy ki nem bérelt pinczeszobában vállalt, a
közelükben akart maradni, látni akarta, mi történik velük; a mi pedig a
megélést illeti, majd csak megél valahogy.
IDILL.
A munkás gyerekei mind egy emberhez hasonlítottak: a munkáshoz. Alig
volt orruk, ellenben a szájuk nagy, köröm éppen csak egy csipet volt a
kis kezeiken. Mind a két férfi csaknem egyformán kedvelte mind a hármat,
majd eltelvén az idő, mind a négyet. A gyermekek neme is szépen meg volt
osztva: fele lány, fele fiú. Ez utóbbiak közül csak az egyiket
keresztelték Józsinak, ámde – egyszerűség kedvéért – a másikat is
Jóskának nevezték. Kedves teremtés volt mind a négy, nem sírtak, csak
komoly éhség okán, a mi néhányszor megesett, mert a gyermekek
születésének arányában fogyott a munka a gyárban és hol az éjjel
dolgozó, hol a nappali munkást bocsájtották el. A munkában maradt
bizonyos fensőbbséget szerzett a házban, tekintet nélkül arra, hogy a
férj volt-e, vagy csak a lakó. Általában a nőtlen ember volt inkább
állandó poziczióban, sőt egy időben – négy hónapon át – egyedül ő
keresett. Az emberi gyengeségnek csúf vonása – az, hogy az anyagiakat
oly komolyan veszi – csaknem erőt vett a nőtlen férfin és – szóval –
csaknem kitette a házból a gazdát. De az asszony közbelépett és eltérően
a rendes asszonyi erkölcstől, a mely a nem kereső urat nem is tekinti
urának és egyszerre perfid lesz hozzá – kiválóan hűnek mutatkozott és a
lakó jelenlétében ajánlatot tett a férjének, hogy ők ketten a
gyermekekkel együtt menjenek a Dunának. A lakó a gyermekeket nem
engedte, a felnőtteket is sajnálta volna. Maradt tehát minden a régiben,
sőt ki is javult, József ismét munkába állott. A nagy szükség után
ilyenkor rendkivül élvezték a bőséges életet, főképen vasárnapon, a
mikor az összes gyermekekkel ki is rándultak leginkább a városmajorba, a
hol a nagy fűben kintornaszó mellett aludhatott a két munkás, míglen a
kisebb gyermekek a gyomrukon mászkáltak.