húsz éves, csendes, satnya leány, a kit Penészvirágnak hivott itt
mindenki. Most ezzel együtt költötték el az estebédet, szótlanul,
komoran. A leány ugyszólván még lélekzeni se mert és egyszer, a mikor
véletlenül megfogta a vak ember kezét, a félelemtől elfakadt sírva.
Ábrám gróf a sírástól nedves, forró kis arczot magához vonta és hosszan,
hevesen odaszorította arczához, mormogván mellé egy pár szives szót…
Aztán nem ettek többet együtt.
Ábrám egészen bebujt odujába. Most már csak Pétert a vadászgyereket
türte meg maga mellett. Ezt költötte föl éjjel, baraczkot mérve a
csontos, nagy fejére, mely szakasztott olyan formáju volt, mint az övé.
De a gyerek, a mikor csak szerét ejthette, elszökdösött mellőle, kiment
madarászni, vagy veréb-göbecscsel lőni össze-vissza mindenre. Baja volt
vele, pedig a kis paraszt ugy rettegett hangjától, mint menydörgéstől
városi gyerekek.
Néha ugy bánt vele, mintha tulajdon gyermeke lett volna. Tanította
parancsolni, pipázni, uszította a cselédleányokra.
Éjjel – többször is – lovat nyergeltetett neki a lovardában.
Meggyujtotta a lámpákat, befüttette a nagy bólyai kemenczéket. Aztán a
terem közepére állva, biztatta a gyerek paripáját, csattantott a
nyelvével, pattintott ostorával…
Egyszer-egyszer, a mikor Péter lebukott és nagyokat nyögött, nevetett
is. És ráült a megvadult ménre maga, de hiába köttette magát a lóhoz,
mint egy gyermek, leesett és a ló elragadt vele, vonszolván maga után ki
az udvarba.
Összetörte egészen. Le kellett fektetni. Penészvirágot lehivatták, az
etette. Egészen ellágyult és hagyta magát pólyáztatni, beczéztetni, mint
lázbeteg kis lány. Egész estén át fogta a kisasszony kezét.
Egyszer-egyszer beszédbe is ereszkedett vele. Megkérdezte:
– Ugy-e maga kicsi Penészvirág most mosolyog?
– Igen. Hogy tetszik tudni?
– Ugy érezem. – Nem fél már tőlem, mi.
– Nem.
– Nem is szomoru?
– Nem. Miért lennék az?
– Mert itt nincsenek férfiak.
– Hát a gróf ur?
– Én?
Ábrám elhallgatott, majd kevés vártatva elbeszélte a leánynak, hogy is
ragadt ő itten. Olyan bőbeszédü lett, mint egy poéta. Apró részleteket,
humoros, szines apróságokat mondott el arról a napról, a mikor
szinészeit kiverte a házból. Nem akartak tanulni, mindig csak ettek
volna, olyan kövérekké lettek, mint egy hörcsög…
– Csak maga maradt itt kicsi Penészvirág. Magát is ki akartam dobni, de
tél volt, a primadonna könyörgött, hadd maradjon itt… hát itt maradt… Az
apja egyszer-másszor még eljött, egy tiszt, jó lövő, morva.
A leány csendesen, édesdeden sirt. Ábrám megszorította a kezét, szinte
vért facsart belőle. De aztán nem szólt többet hozzá, aludni küldte.
Egész éjjel jó kedve volt. Többször megijesztette a kis Pétert, olyant
kaczagott. Reggelre fölkelt, nem volt semmi baja. Beküldött sebten
Torda-Ditróra papért s másnap ennek némi ellenállása után,
összeeskettette magát Penészvirággal.
III.
Februárius negyedikén ujra nagy hó esett. Reggel kezdte és hullt az
egész éjszakán át. Ábrám gróf éjjelre mindig nyitott ablakán keresztül
jól hallotta a pelyhek melancholikus zenéjét és szíve olyan hangosan,
különösen dobogott, hogy nem tudott többé hanyatt feküdni, fölkelt és
kezét kidugta az ablakon.
Nem is pelyhek, teljes, nagy, puha tollak estek a tenyerére. Olyan hó
volt ez, mint a milyen nem esik a világon sehol, csak erre az erdélyi
havasok fölött. Nem is havazás ez többé, mert az egész levegő-ég egy hó,
a föld felett s az ég között egy fehér, puha, sűrű, de könnyü elementum
foglalja el a levegő helyét. Mintha a világ ujonnan formálódnék, mintha
a föld egyszerre más plánéta lenne… És mintha ez a különös állapot, ez a
szomoru, félelmes, édes muzsika meg nem szünnék soha.
– Nagy hó, finom nagy hó! – mormogta magában a vak ur és odaült az
ablakhoz, hogy jobban hallja, mint muzsikál az éjben neki egész
operákat, regéseket, hősit, fényeset…
Milyen gyönyör hallgatni is ezt az ezüst éjszakát, hát még belemerülni
testestől, lelkestől, nekiindulni a fehér végtelenségnek, a puha
hullámokon, fekete vadat üzve. Menni, csak menni, loholni előre, sziklán
föl, sziklán le, kis hegyi lóval szügyig merülni a havas szakadékba… Nem
aludni, nem enni, csak be, be a rengetegbe!
A várkastély körül ötvenezer hold erdő terül el. Minden szál fa benne –
Ábrám grófé. Tavaly ilyenkor harmincz napig vadászott benne és nem lelte
végét. Pedig erőnek-erejével végére akart járni… Kidőlt mellőle
mindenki; az urak a hidegtől feketére égett ábrázattal átszöktek tőle,
előle, Moldovába. Maga is, a fagytól olyan ábrázattal, mint az ében,
visszatért a harminczegyedik napon.
Most ez jutott eszébe és haragudott magára. Ez egyszer ki kellett volna
magát tombolnia, nem futnia gyáván, inkább meghalni, ott fagyni a hóban,
pakulár lelt volna a holttestére és nem tudta volna, hogy kicsoda.
Elásta volna, esett gödölyék mellé…
Megborzongott, a hó befujt az ablakon. Meghalni, nem. Tehetetlenül
feküdni, nem parancsolni önmagával, türni a mint vele, fölötte csinálják
a hókusz-pókuszt. Meghalni, elesni, olyan tehetetlenül, mint egy vén ló,
a ki teleette magát friss luczernával.
Ilyen rettentő düh soha sem fogta el még állapota ellen. Fogait
csikorgatta az éjben és szerette volna megrázni a kastély oszlopait,
hogy fölötte összerogyjék az és vele eltemessen mindent.
De a harmadik szobából, a nyitott ajtón át a kis Penészvirágnak, az
asszonynak egészséges, édesded lélekzése hallatszott be. Ugy aludt, mint
egy gyermek, míg a pitvarból izgatott és hangos, férfias
lélekzetvétellel szunnyadt a kis Péter. Néha álmában szólt egyet-egyet,
kutyát, lovat szólingatott, kergette a vizslát a vadtól: «csiba te!»
«Az éjjelt érzi!» – susogta Ábrám és hirtelen gondolva valamit,
rányitotta az ajtót. A gyerek nyomban fölébredt és fölült vaczkán.
– Öltözz! – szólt Ábrám.
A gyerek magára kapta a bekecsét.
– Megyek valahová?
– Együtt megyünk. Huzz csizmát is. Menj ki, nyergeld fel Muczit meg
Barabolyt. De ne verj föl senkit. A fegyver-szálából hozzad ki a
Lazarinómat, vadászkést is hozz, magadnak is fegyvert, de nem göbecscsel
hordót. Férfi fegyvert, bírod?
– Bírom. Hová megyünk?
– Ki. Nem szünik a hó, nézzed?
– Szünik, mindjárt eláll. Hajnalra nem lesz.
– Ne beszélgess. Igyekezzél. Egy kettő.
… Megindultak a Korabgyia felé. A hátsó ajtón mentek ki, hogy a kapus
meg ne tudja. Valósággal szöktek s az ugy tetszett a gyereknek, hogy
szeretett volna nevetni. De nem mert, nem merészelt urára se nézni, a ki
mereven, de bizonytalanul ült a kis hegyi lovon. Erősen fogta a kantárt
és szorosan a gyermekhez tartotta magát:
– Vigyázz rám, ha Baraboly észre nem vesz valami bajt, te figyelj,
szólj. Világos van?
– Akár nappal. Merre menjünk.
– Neki egyenesen a Korabgyiának. A bánya felé, a forráson tul; be a
fenyvesbe. Jártál már ott?
– Nem, de megtudom. Messzebb van, mint a nyárfák?
– Messzebb. Három óra, de sietnünk kell, hogy ott legyünk pirkadás
előtt.
Serényen poroszkált alattuk a két kis ló. Nem esett velük semmi baj.
Ábrám és még inkább lova tudta erre az utat. Ritkás erdőkön mentek
keresztül. Halott vidéken, a hol még csak egy sármány se mutatkozott.
Csak a hol a fenyvesek kezdődtek, ott látott a gyerek valami mozgó
vörösséget.
– Róka! Róka! – kiáltá.
Nem szabadott reája lőnie.
– Majd benn a Korabgyiában! – szólt Wejér Ábrám egészen szeliden.
Ott akart üzni még egyszer vadat. Oda vágyott, annyi tüzzel, olyan
éhséggel, hogy ettől az érzéstől alig tudott lélekzeni is.
– Oda, oda, siessünk.
Beértek a fenyvesekbe. A lovakat itt kellett hagyniok, bekötötték egy
összeboruló fenyőpadmaly alá. A rövidebb, de a nehezebb ut most
következék. Kuszniok, mászniok, kapaszkodniok kellett. A vak ember
egészen összevérezte magát, lélekzete is elfogyott, minduntalan kérdezte
a gyereket, nincs-e itt mély!
– Nincs, nincs, csak ne tessék félni.
Nem félt, de a félelemnél egy sokkalta kegyetlenebb érzés kapta karmai
közé. Fölfelé igyekezvén, ugy érezte, mintha egy rettentő mélységbe
zuhanna lefelé, de nem egyenest, hanem hol erre, hol arra dobódva. És ez
alatt egyre vérzett, minden pillanatban megütötte fejét, hogy szinte
elszédült bele. A gyerek, mint egy mókus, ugy mászott előtte. Néha
lenyujtotta feléje kezét s neki belé kellett fogódzkodnia.
Fölértek. Benn voltak a rengetegben. Megállhattak egyenesen. Pihenni,
mindketten odatámaszkodtak egy fához. Perczekig nem tettek egyebet, csak
lélekzettek. Előbb jól kellett lakniok ezzel az élettel itt, csak azután
ocsudtak föl.
Már reggel volt. A sötét luczfenyők alatt világitott a hó. Az erdő
mélyében végig-végig rezgett a napnak egy erővel betolakodott szilánkja.
Elhullajtott aranyszögek ebben az óriási kriptában, holott örökös
szomoru zsolozsmákat, fájdalmas halotti énekeket zizegtek a fehéren
mumifikált tűlombok. Egy végtelen halotti mise, melyben a nagy, kinőtt
fenyvek celebráltak, a törpe, koldus, kopott kis fák ministráltak. –
Folytonos orgonazugás, mely, ha elállt egy pillanatra, ujra kitört
nagyobb erővel, olyan forte, hogy szinte beleszakadt az ég.
– Megfulladok, vágd szét a bekecsem gallérját! – nyögte Wejér Ábrám,
szédülve a kéjtől, a fájdalomtól.
A gyerek megcselekedte a parancsot. A vak ember bele fogódzkodott a
kezébe.
– Vigy feljebb, valami tisztásra.
Elvezette.
Állits egy nagy, széles törzsü fához. Add kezembe a fegyvert. Vadászni
akarok.
A gyerek odaállitotta, maga pedig odahuzódott egy száraz törzs mellé és
vizsgálgatta a fák koronáit.
Ábrám kezébe fogta fegyverét és kereste rajta a kakast. Keze most
fázott, nem találta. Ingerültén akasztotta vállára.
– Nem látsz valmi nyomot?
A gyerek elszaladt körülnézni, majdnem egy negyedóráig volt oda.
– De; róka- meg medvenyomot.
– Bizonyos vagy benne?
– Bizonyos.
– Nem félsz?
– Nem.
– Mit fogsz tenni, ha jönnek?
– Lelövöm.
– Majd csak én.
A vak ember ujra kezébe fogta a fegyvert, figyelt, hallgatódzott olyan
szenvedélylyel, hogy arcza szinte eltorzult bele! Visszafojtotta
lélekzetét is, hogy jobban halljon.
Hallott. A rengeteg megmozdult, a halotti kórus fölött diadalmaskodott
az élet. Mindenfelé megmozdultak a vadak, ordasok jönnek csapatostul,
medve topog magányosan, maga alá törve a tűlevelü cserjéket… Még olyan
vadak is, melyek nem tanyázhatnak itt, most ide eltévedének. A makkosból
erre bujkál a rőt-vad és éles röffentésének karéneke hangzik… Rüggyent a
szarvasünő… Fölötte fajdkakas szól, császármadár hullatja fölülről a
havat…
És most mind e zaj egyszerre elful. Hatalmas bőgés remegteti meg a
végtelen, a visszhangos kriptát. A vak ember arczán kiüt a verejték,
fejét odaszorítja a fához, világtalan szemeit tágra nyitja, kezével
reszketve keresi fegyverének kakasát és suttogja magának:
– A bölény, ez a bölény!
Az utolsó bölény, melyet negyven évvel ezelőtt itt ejtett el apja, nem
pusztult el, itt van, él, csörtet feléje rettentő robogással.
Nekivadulva jön, mindjárt itt lesz a királyi vad, az első, a
legnemesebb, a legerősebb, melyet ősei dárdával, buzogánynyal üztek,
mert golyó nem fogta… A kihalt vadkirály, melynek fajtája ez országban
elpusztult egészen, nincs már talán csak egy, az utolsó…
– Hallod, a bölény! – suttogá Ábrám.
A gyerek nem értette, nem hallott semmit.
Wejér Ábrám hallgatta tovább, mint közeledik feléje, már látnia is
kellene, már biztosan feketélik… Jön, eltiporja, rettenet.
Fölkapta fegyverét és lőtt a levegőbe.
A durranástól kijózanodott. Kietlen csend, egy feketeség volt körülötte.
Sóhajtottak a fák, miserere deit zizegtek a lombok. Kripta volt ez,
semmi élet sehol.
Egészen magához tért:
– Nincs itten semmi, gyerünk!
– Várnunk kellene, méltsás uram. Valamit hallok, mintha ordas söprené
farkával a havat…
Vártak egy kissé. A vak ember szótlanul meredt maga elé, a gyerek
izgatottan mászkált a hóban. Egy félóra is eltelt igyen. Zaj
hallatszott, megint elhallszott. A szellő is megállt szinte egy perczre.
Ebben a halotti csendben egyszerre megszólalt Wejér Ábrám. Rekedten
beszélt, majd hirtelen olyan érczczel, hogy Péter megrémült belé.
– Kölyök, haza tudsz-e innen menni magadban?
– Haza.
– Jól van, derék gyerek vagy, állj velem szembe. Vagy tíz lépésnyire, ne
nagyon távol.
A gyerek oda állott, Ábrám folytatá:
– Ne félj semmitől, nem lesz semmi bajod. Erősen meg van töltve a
puskád?
– Meg! – motyogta a gyerek reszkető szájjal.
– Derék gyerek vagy, nem félsz. Nem szabad sohasem félned. Magyar vagy:
tudsz-e egy zsoltárt? Mondd.
Péter mondta.
Ábrám gróf lehajtott fejjel hallgatta, majd ránditott egyet vállain,
egészen kiegyenesedett, kigombolta mellén a bekecset, hogy meztelen
melle látszott és szólt:
– Vigyázz reám. Számolni fogok: egy, kettő, három. A mikor a hármat
mondom, már czéloztál és lősz ide, nem máshová, vigyázz!
A gyerek alig tudott már lábán állani. Kitörte a hideg, lázban volt
egészen, szeretett volna elfutni, de nem tudott. Büvölet tartotta itt e
tehetetlenül is óriás hatalmu emberrel, ezzel a királyi vadak
legutolsójával, kinek világtalan szeme is jobban tudott parancsolni,
mint mások ép tekintete…
Ott álltak egymással szemben. A gróf meztelen mellén szíve helyére
mutatva, a gyerek dideregve tartván kezében a puskát.
– Vigyázz! – kiáltá Ábrám. Emeld föl a puskát, czélozz.
A gyerek eszméletét vesztve, fölemelte fegyverét, nagy, csontos fejéhez,
ahhoz a fejhez, mely kicsinyben tökéletes mása volt annak a hatalmas
főnek, mely ijesztően, parancsolólag, büvölettel meresztette rá szemeit…
– Egy… hangzott érczesen.
– Kettő…
Mintha e pillanatban a gyerek láza egyszerre elmult volna. Egy másik láz
kerekedett föléje. Az a vad tűz, melyet egy házasságot törő nagy ur
lopott be az ő paraszti vérébe. A pusztitás, az öldöklés, a hősiesség,
az akarat, a vér után való vágyakozás forró vágya… Keze nem reszketett
többé, izmai megfeszültek, szeme megvilágosodott, czélzott és mikor a
«három» felhangzott, annak második szótagja beleveszett egy durranásba –
és abba a zajba, melyet egy hatalmas test zuhanása okozott a szűzi
csendességben.
JISBI BÉNOB.
A kályha mellett ült a négy fiatal ember, kettő czilinderrel a fején;
krumplit sütöttek.
– Jó volna egy kis szalonnát pirítani! – mondá Vratarits Titusz.
– Büdös lesz a szénen; fára pedig «pénz nincs van!» – jelentette ki Kohn
Herman, a ki a fapénzt – mely nem volt – kezelni szokta.
Meg kellett elégedniök a krumplival. Nem is békétlenkedtek; ez az itthon
való vacsorázás, a vizes kolompér serczegése a sütőben: családias
idillikus, falusi hangulatot keltett a négy fiatal emberben, a kik egy
községből kerültek ebbe a rettentő nagy városba. Ebbe a gazdag
Budapestbe, holott az ő nagy szegénységük úgy eltűnt, mint négy csepp
esővíz a Dunában.
– Almát is lehetne enni, sütni! – szólt Bazsó és fitymáló duhajsággal
húzta a szemére fényes czilinderét.
Vratarits mosolygott:
– Edd meg!
Megvetéssel tekintettek a szoba sarkában pirosló, részint már érett
alma-rakásra. Teli voltak almával e télen, azt reggeliztek, azt
uzsonnáltak. Úgy érezték, hogy kicsirázik, fává, egész almaerdővé nő már
bennük. Soh’se fogytak ki belőle; a Herman anyja, a ki gyümölcsös kofa
volt Gyöngyösön, minden héten küldött egy kosárral, de a postabért nem
fizette meg érte; iszonyú volt kikeríteni. Herman gyöngyöket izzadt, de
a világért sem engedte, hogy visszaküldjék. Ez az alma éltette, de
egyszersmind tönkretette őket. Csak arra volt nagyon jó, hogy a
tekintélyöket emelte a Mária-utczai lakás háziasszonya előtt. (Közvetve,
gyermekei által.)
– Holnap ki fogom vetni ezeket az almákat! – jelentette ki Vratarits,
elkedvetlenedve azon, hogy a krumpli nem akart puhulni. Jisbi Bénob, a
negyedik fiatal ember, a nagyevő már így rágcsálta, félnyersen. Éhesek
voltak mindannyian és egy kissé irígykedve néztek Kohnra, a ki, mint
rendesen, öt krajczárért groji sajtot hozatott. Muszájt sajtot ennie
vacsorára, különben nem tudott aludni az éjjel. Kultusz, gyógyszer és
legnagyobb delikatesz volt neki az a kis darab sárga étel. Hogy ette! jó
Isten, hogyan ette! Előbb ünnepélyesen megszagolta. Aztán megszagolta a
papirost, melyben hozták. (Egyáltalán mindent megszagolt, a mihez
hozzányult.) Aztán elolvasta a papiros tartalmát. Leginkább végrehajtási
kérvények, árverési végzések voltak azok. Igen gyakran, sőt tüneményesen
gyakran szólottak egy Naszt Bernát nevű alperesről, a ki ezen a néven –
ismeretlenül – alak lett köztük, barátjuk, rokonuk… szerették… Egy óra
hosszáig is eltartott, a míg az orvosnövendék bonczoló késével fölszelte
és megette a grojit. És a másik három, szakállas, bajuszos legény,
sokszor kísértésben volt az iránt, hogy kérjenek tőle, mint kis gyermek
korukban:
– Adjál! – Jól van, nem adsz, megbánod!
Valamennyi szegényebb volt nála. Bazsó Gézának volt ugyan egy tanítványa
és fényes ebédkosztja azért, de egyéb semmi. Ha abból a pompás ebédből
el lehetett volna tenni vacsorára! Ez okon valami készítendő bádogzsebet
emlegetett, de sütemények elsanzsirozásánál soha sem vitte többre. Azon
is rajtavesztett egyszer. Az asszony rászólt:
– Mit csinál? kérem.
– Pardon… tévedés!
Vrataritsnak is voltak leczkéi kezdetben. De folyton kurizált az
asszonyoknak és mert feltűnő nagy és szép férfiú volt, a férjek
bizalmatlanok lettek iránta és egy időponton túl, mintha összebeszéltek
volna ellene: nem kapott állást. (Egy szakácsnét tanított írásra, de ezt
titkolta.) Operáló doktorok elvitték magukkal néha segíteni, iszonyú
ereje volt, egy nyomással megzsibbasztotta a beteget. Így keresett néha
egy pár forintot.
Jisbi Bénob sem volt szerencsésebb. Jisbi Bénob, helyesebben Braun
Sándor, a kit esetlen nagy csontjai miatt nevezték el a bibliabeli
filiszteus nevén, egy csudálatos, makacs meggyőződésének volt az
áldozata. Úgy vélte, hogy a gyermekeket eldiszteleníti a fül és
minduntalan, mindegyik tanítványáét le akarta szakítani. Verte a
gyermekeket s e miatt nem volt maradása sehol. Végre is abbahagyta a
tanítást, meg a nevelést és egy katonaszabó könyvét vezette, leveleit
írta. Valamennyiök közt ő volt a legszegényebb, mert a havi huszonöt
forintjából ötöt el kellett küldeni az apjának, egy igen öreg zsidónak,
a ki egyedül élt a mátraalji faluban. A szőlők alatt volt egy kis
viskója és két kecskéje. Ezeket legeltette, ezekből élt és abból a
pénzből, a mit Jisbi küldött. A mióta csak emlékeztek ketten, mindig a
fiú tartotta az apját. És az emberarczú kecskék. Ezen az okon a másik
három fiatal ember «kecskének» is hivta Bénobot. Nem igen volt
tekintélye, enni is ő kapott utoljára. Természetesnek találta ezt, de
azért senki sem tilthatta meg neki, hogy vacsora után meg ne legyen
elégedve.
Átlag elég jókedvűek valának mindannyian. Meggyujtották a lámpát,
előszedték a könyveket. Egy évet járt mind a négy orvosnövendék, bizvást
tanulhattak egy könyvből. Hermus olvasta fel a szöveget, a többiek utána
duruzsolták. Legelsőbb is az anatomiai leczkéket vették át, kínozván
magukat az izmok neveinek és hová való tapadásának beemlézésével. Egy
kis bajjal ment ez a dolog; Vratarits szidta Kohnt:
– Már megint magadnak tanulsz?
Egy kis antiszemita vita támadt; nem első és nem utolsó e helyen. Bazsó,
lutheránus ember, tényleg érzett valami kis gyülölséget a zsidóság
ellen. Vratarits viszont a tréfás antiszemitizmusnak volt barátja. Ez a
fajra, vagy a vallásra vonatkozó kis czédulát ragasztott titkon a fiúk
kalapjába. Vallásügyi vitákban is fölhevültek nem egyszer. Ezeket
csaknem mindig Jisbi Bénob döntötte el, egyszerűen azzal szakítván félbe
a vitát, hogy nagy, vörös, szőrös öklével mindenkit összetör: zsidókat
és nemzsidókat. Egyébképpen olyan barátságban voltak, hogy alkalomadtán
embert is tudtak volna egymásért ölni. Ebben a szűk szobában, egymáshoz
szorúlva, közös emlékekkel, egy czél által, egyképpen meleg, jó és
ártatlan szívvel: hogy is ne ölelkeztek volna össze? A nagy és gazdag
városból alig ismertek egy-egy kis részt, annak erkölcseiből csak a
köcsög-kalap jutott ki nekik; hiába éltek itt a fővárosban már a
negyedik éve: falusiak maradtak.
Nem tudtak egész éjjel fenmaradni, hiába közeledett a szigorlat,
mindhiába dörzsölték a szemeiket. Tizenkét óra után eloltották a lámpást
és lefeküdtek sorjában egymás mellé. Az ágyba Jisbi Bénob feküdt, ő
rajta volt a sor. Egy kissé pipáztak, egy keveset beszélgettek régi
gimnáziumbeli tanáraikról. Valamelyik utánozta az egyiket, azon nevettek
egy sort, aztán elhallgattak.
Vratarits tette magát, hogy horkol, de csak boszantani akarta a többit,
nem aludt sem ő, sem a másik három. A rossz szénnek most jutott eszébe
felgyúlni, felgyúlt s világított. A házmester csengetyűje minduntalan
szólott, az ablak alatt meg a kovácslegények cziczáztak a cselédekkel.
Aztán azt sem tudták, honnan vesznek a szigorlatra pénzt. Egyik hazudta
a másiknak, hogy van, és nem volt egyiknek sem.
– Az ördög vigye ezt az életet – szólalt meg Bazsó – beállok kelnernek.
Nem feleltek rája, azzal hagyták helyben. Herman reflektált rá csak
később:
– Valakit meg kéne ölni.
– Kutyák, nincs pénzetek a vizsgára! – jegyezte meg Vratarits.
– Hát neked van? – kérdezték egyszerre hárman is.
– Nincs.
– Mi lesz veletek? – szólt álmatagon Jisbi. Nevettek; hanem hamarosan
hozzátette: és velem!
Itt megálltak. Mindnyájukból kitört az elégedetlenség étrendjük ellen.
Bazsó a hygiene szempontjából ítélte el az egészet. Vratarits
letorkolta.
– Éhezünk, az igaz, mint a kolozsvári ebek.
Régen uzoválták, most kezdték észrevenni. Különösen a vasárnap délutánok
borzasztóak; nem menni sehová. Minden ünnepnapon eljön egy
gyógyszerész-hallgató, elhozza a hegedüjét, Hermus megszagolja a
gyantát, aztán mulatnak. – Iszonyú.
Felültek az ágyban; meggyujtották a lámpát.
– Mit kéne tenni? – kérdé Jisbi.
– Lopni! – szólt az egyik.
– Eladni magunkat! – mondá Kohn, de megbánta, mert kinevették, hogy ő az
összetöpörödött kis figurájával el akarja magát adni előre – férjnek.
Mégis csak megmaradtak ennél a thémánál. Szerfölött érdekelte őket, hogy
vannak előrelátó apák, kik fiatal orvosnövendékeket kitaníttatnak a –
leányaik számára. Mindnyájan tudtak ilyen esetekről, e fajta
szerződésről. A fiatal ember eljegyzi a leányt, aztán pénzt kap a
rigorozumokra, meg arra a mi kell. Ehetik, ihatik, még egy-egy olcsó
szeretőt is tarthat.
– Nem is olyan rossz! – jegyezte meg István. – Lásd Bénob, te
megtehetnéd. Aztán kitarthatnál bennünket.
Egészen fölélénkültek. Beszélgettek mindaddig, a míg csak tartott a
lámpásban a bél. Elfogyott, hajnal lett, elaludtak.
Az azután következő napok rosszabbul teltek, mint az előbbiek.
Fölfedezték a maguk nyomorúságát, fölmérték, lerajzolták, a képe ott
volt előttük folyton. A hónap vége is elkövetkezék, új szállítmány alma
is érkezett…
Jisbi Bénob sok drága eledelekkel érkezett meg egy napon. A kovács-inas
két butellia bort hozott utána.
Iszonyúan befűtöttek a pléhkályhába.
Javában étkeztek már, a mikor valamelyiknek eszébe jutott megkérdezni:
– Hol loptad a pénzt, Sándor?
Mutató-ujját – olyan volt, mint egy lécz – fölemelve, Bénob szólt:
– Titok, roppant titok!
Nagyon kiváncsiak voltak a titokra, mely olyan pompásan eresztett, hogy
nem igen voltak szükségben többé. Hermus dupla sajtot ehetett, sőt a
többiek is vacsorálhattak, habár csak otthon, papirról. A két keresztény
néha – leginkább a képes ujságok kedvéért – elment valami belvárosi
kávéházba és valami könnyü eledellel élt, a miért oszt’ nem tudott
aludni egyikőjük sem. Ilyenkor felköltötték Jisbit, a ki szintén
átaljában könnyű álmú volt egy idő óta. Kártyáztak hármasban, fölirásra,
elnyertek egymástól vagy egy pár százezer forintot, nevettek, lármáztak,
veszekedtek, míg Hermus álmában fölmászott az üresen hagyott ágyba és
ott folytatta álmát, felelvén gimnáziumbeli tanárjának:
– «Vade me liber, ibis in urbem…»
Megakadt, öreg arcza, fényes, nagy, szinte kopaszodó homloka is
elhalványodott. Mintha a tanár rárivalt volna. Kétségbeesve nyögte az
«urbem»-et, nem tudta tovább.