csúfnéven is ismerték a kis ujságírót – megfogta a kezét, helyére
vezette és meggyőződvén róla, hogy a környezet nem hallhatja, suttogva
szólott:
– Szerencsétlen. Húzza ki magát! Szégyent hoz magára a mesterségre, a
mit képvisel. Ezek hazamennek, elterjesztik a hírünket. Haragudjon az
ellenfelére!
– Én nem haragszom!
– Pedig bátran haragudhatik. A pisztolyok nincsenek megtöltve. Van
eszem, hogy engedjem megtölteni. Ki verekszik ma már töltött fegyverrel.
Kiloptam a golyót. Ezek az öregek vakok. Talán észre is vették,
alkalmasint helyeselték. Nem vagyok én gazember. Azért a pénzért bátor
is lehet. Fuj, hogy lehet valakinek ilyen csúf természete? És ha ilyen,
minek jön közénk? Mindegy! Most ki a mellel, lássák meg ki az az
ujságíró?!
Asztalos Aurél arcza kiszinesedett, föllélegzett:
– Istenem! – mondá sóhajtva – tehát nem kell… Különben ha már itt
vagyok, mindegy lett volna!
Mégis hevesen megszorította kartársának kezét és mosolyogva, az élet
örömétől eltelve, a diadalmas jövendőben bizakodva fogott kezet a kissé
későn érkezett orvosokkal. Szép svádáját is visszakapta: szép frázisban
dicsérte a friss széna illatát és úgyszólván ő kommandirozott, hogy
kezdhetik.
Kezdették. A tábornok számolt… Asztalos Aurél fegyvere dördült el előbb.
Az Annie bátyja nem látszott egy pillanatig. A másik pillanatban a
kristálytiszta levegőben egy élesen rajzolt fejet látott Asztalos Aurél.
Ugyanazt az arczot látta, mint a mit egyszer kis fiú korában: egy
közkatonáét, a ki az udvarukon agyonlőtt egy kutyát. A gróf félszemét
behunyta, czélzásában kegyetlenség és egyszersmind nyugodt bizonyosság
volt. Az ujságíró kissé fázott, de azért mosolygott, fejét fölemelte…
Dördülés, füst, aztán egy lélegzetvételnyi csend. Asztalos Aurél
megingott.
– Megvan! – hangzott föl a tábornok minden izgalom nélkül való hangja.
– Találva van! – kiáltott János és feléje futott.
– Nem, valami kavics fölpattant, megü…
Asztalos Aurél karcsú alakja most felszökkent, megfordúlt maga körül és
fehérre változott arczát megmutatta az összes résztvevőknek. Aztán
arczczal előre bukott. A mikor fölemelték, leszaggatták róla a ruhát,
hogy sebét megkeressék: az életnek már csak annyi jelensége volt meg
benne, a mit e földön többé föl nem ismernek és halálnak mondanak. Az
orvosok kivették órájukat és úgy hallgatták a szívét. Az óra ketyegése
hallatszott, a szívé nem. Az egyik orvos mondta a technikus terminust, a
másik, ama rendes szókimondó pedig szólt:
– Biz’ ez meghalt.
[Illustration: – Meghalt.]
Az urak levették kalapjaikat, a katonák is. Helynélküli János letérdelt
mellé még mindig kellemes tekintetű nyitott szemét megcsókolta és mondá:
– Szegény, érezte, hogy ez lesz a vége. És mégis. Egy asszonyért, a ki
senkije, ideállt. Ismerjék el az urak, hogy ez valami. Szépen viselte
magát, úgy-e? Gróf úr – folytatá emeltebb hangon – nem tiszteli meg
magát azzal, hogy kezet fogjon vele?
Az Annie bátyja kezet fogott a halottal. De vajjon az volt-e csakugyan?
Lehet-e, hogy az életnek ennyi akaratát megállítsa egy piszkos kis darab
ólom? A szőke fürtös jól ápolt fej nyitott szemeivel közömbösen nézett.
Lehet, hogy körülötte és benne még viadalok folytak. Ki tudja, hogy a
míg friss a halál, a míg a lélek nem szokott hozzá, mint verdes fekete
szárnyaival? Milyenek lehetnek a vég első pillanatai? Keserves
leszámolás-e vagy könnyű és boldog átmenet?
– Ezt föl nem élesztjük! – mondá az okosabbik orvos János felé fordulva,
a ki a halott mellett térdelt és szólongatta:
– Még sem hittem, hogy így lesz. Nézzék, milyen fiatal. Nagy ember lett
volna belőle. És most fuccs! Nekünk kár, neki nem… Nézzék, olyan, mint
egy leány… Lehajolt hozzá, a fülébe sugta…
– Ha az enyémet látja, a nyakát csókolom!
… Aztán kocsira tették. A zsandártiszt és a bajtárs ölükbe fogták a
fejét, hogy ne rázódjék. Vitték be villámgyors diadalainak a
színhelyére, abba a sokadalomba, hol a természetes halált is oly szép
sikerrel kerülik el. És útjok a herczeg palotája előtt vitt el. A kocsis
épp az előtt kötött kereket.
A fenség már ébren, hálóköntössé alakított katona köpönyegben föl és alá
sétált, élvezte a kora reggelt; mindig szeretett igen korán felkelni.
Koronként ki is tekintgetett kertjének aranyozott vasrácsán, mert
ilyenkor már jártak-keltek arra tiszteletteljes, de inkább a jómódú
polgársághoz tartozó kiváncsiak. Szalutált nekik vissza és szintén igen
szivélyesen köszönt vissza a zsandártisztnek, a ki a kocsiban – tőle
telhetőleg – kihúzta magát, a mint meglátta ő fenségét, a ki egyszerre
rosszat sejtett. Megállította a kocsit, fölintette a katonát:
– Mi az, mi történt, mit csináltak?
– Találták, meghalt.
– A publiczista?
– Az.
Ő fensége rövidre nyirt haja alatt elvörösödött, úgy meg volt hatva.
– A szentségeket sem lehetett neki föladni?
– Nem.
– Szegény fiatalember!
Ő fensége könnyezett, hangtalanul bár, de határozottan könnyezve sírt.
És a hangja is el volt fogódva, a mint megszólalt:
– A magyar nemzet lovagias nemzet. Ez a fiatal ember lovagias tagja
volt. Feljogosítom, hogy megmondhassa mindenkinek. És a barátjai, ha
akarják, ki is írhatják ezt a salzburgi napi közlönyben!
A herczeg szalutált, sarkon fordult és megindult a Juli szobája felé.
Juli szívből jövő althangja fölverte a herczegi palotát, a fürdőt, a
havasokat:
– Minek avatkozott bele, miért avatkozott bele? Megmondtam, hogy ne
avatkozzék bele! – kiáltotta és a tulajdon haját kibontva alig
felöltözködve járt-kelt, fuldokolt, zokogott és könnyei úgy ömlöttek,
buzogtak, zuhogtak, annyi zaj közepette és oly bőséggel, valamint a
gasteini vizek. Jó volt e nő, de miért lett volna jobb a kelleténél és
nem vette a más szerencsétlenségét magára. Önvádjának s könnyeinek
árjában, hogy el nem merült, attól megőrizte az egészséges és bátor
természete, valamint a fenség ellágyult hangja, bölcs figyelmeztetése:
– Gavallér volt, igazi magyar gavallér. Írni fogok az anyjának.
Sajátkezűleg. A mit megígértem, azt meg is tartom. Kötelesség. De te
halálos betegre sírod magad. Sok időre ágyba kell feküdnöd. Szívbajt
kaphatsz. Mi lesz akkor velem? Öreg ember vagyok és az eset megrázott.
Valóban.
Még a fenség kapaszkodott az asszonyba, a ki a fájdalomban megpuhulva is
erős, kemény és bátor maradt. Kisérő nélkül egymagában ment el a
halotthoz, hogy megnézné, rendesen imádkoznak-e mellette s ő maga is
mondana érte egy Miatyánkot. Más szerető ilyen energikus lépésre csak
akkor képes, ha visszaveendő és megsemmisítésre váró leveleket keres. De
Juli sohasem írt, csak sürgönyzött s kisebb aranytárgyakat küldvén,
azokkal üzent. Nem volt mitől tartania, sőt szive belsejében mind azért
lázongott, hogy vajha kisült volna reá minden, az a mit a gyilkos –
Annie bátyját így nevezte – mondott róla, csak ez a szép és kedves
magyar fiatal ember maradt volna meg! És a mikor a hotel szobában
fölállított ravatal mellett végre egyedül volt, gyengéden megölelte a
halottat és ama magyar szavak közül, melyeket tőle tanult, ezeket
suttogta a néma fejnek:
– Szeretlek… Te… vagy… enyém!
Aztán behivta az apáczát és azzal együtt kicsinosította az elmult
kedvest. Fésüt kért, megfésülte, ujra megkötötte selyem nyakravalóját.
Végül megcsókolta kezét, ámde a maga brillántos ujjait is hozzáértette a
hideg ajkakhoz. Miért cselekedte ezt? Így szokták azelőtt vagy szimbolum
volt ebben is? A kölcsönös kézcsók azt jelentette, hogy kölcsönösen
megbocsájtanak egymásnak? Senkinek másnak, csak az apáczának lett volna
joga erről kérdezősködni. Az egyszerű stájer lány azonban csendesen
imádkozott és néma alázatosságát egyformán osztotta meg az ismeretlen
halott és az ismert courtisane között.
… Elkövetkezett azonban a temetés. Csakugyan ama rikítóan zöld hantok
alá tették, a melyekre nemrégen olyan határozott ellenszenvvel nézett
Asztalos Aurél. A temetésre a fenség is majdnem elment, de bizonyos
titkos sürgönyváltások után mégis otthon maradt. De ott voltak összes
szolgái és természetesen maga Juli is, balján egy jezsuitaatyával, a
fenség gyóntatójával, a kit külön ez alkalomra ide sürgönyöztek. A
fiatalabb nemzedékből való atya fehér kezét a fenség barátnőjének fekete
keztyüs kezén nyugtatta, nyilván a vigasztalás szavait intézte az
asszonyhoz, a ki fájdalmában csaknem vigyázatlan kezdett lenni, hangosan
sírt, sőt a gyűlölet legmagasabb és legkeresetlenebb hangján emlékezett
meg a gyilkosról.
[Illustration: A vigasztalás szavait intézte az asszonyhoz.]
És elmondta mindenkinek:
– A fenség gondoskodni fog róla, hogy ezek után az az ember
Magyarországon ne játszhasson szerepet. Karrier kell neki? Kötél!
És ezen a ponton, bárha legkevésbbé sem beszéltek össze, tökéletesen egy
véleményen voltak egy fiatalemberrel, a ki szokatlan szabású
szalonkabátjában mindenkinek feltünt. A halottas kocsit – Helynélküli
Jánossal együtt – legelsőnek követte és lázító szavaknak az intonálása
közben hangosan sírt, mint szegény asszonyok. Samu volt, a becsületes
Samu, ki eljött lassan működő barátját siettetni és a mikor megérkezett:
barátjából, terveiből, pénzéből, egész életének föláldozásából nem
talált semmit. Mind benne volt egy csukott koporsóban. Még halálában is
hitt barátjában, de mivel anyagiakban most már absolute nem volt
tehetős: körülnézett az Aurél szobájában, nem talál-e valami megmenthető
értéket? Két nagy doboz föl sem bontott finom parfumeot talált,
elpakolta és félig sírva, félig nevetve mondá:
– A tejeldét – elvitte. A trafik – füstbe ment. Ebből nyitok egy kis
parfume üzletet… De minek volt ennyi szagos viz?
… Annie pedig… Igen, Annie! A bátyja bizonyára vasutra tette a
családját, a mikor ő lehajtatott a völgybe, hogy nagy mértékben
exponálja magát. A családját e férfi bizonyára szerette és volt még
benne annyi gyöngédség, hogy előre is óvja őket mindenféle
kellemetlenségtől. És a kis szeszélyes, bájos és vakmerően kiváncsi
comtesse a nagy dolgot bizonyára a messze távolban tudta meg. Oly
messziségben, a hol az ilyesmit a legokosabb női fejecske is alig érti
meg. Csak megrebben, összerázkódik, belebámul a csúf titkokkal teli
világba: mi ez, mi történt, lehet-e igaz és az ő bátyja éppen!
– Miért tette? Tudni akarom. Mondja meg?
– Egy asszonyt védett.
– Egy asszonyt?
– A ki a szeretője volt. És magához tolakodott.
A bátor leány és a protestáns mágnás lehettek olyan határozott
karakterek, hogy ilyen egyenesen beszéltek az egészről. Vagy bujkáltak
egymás elől és két egy húsból való szívet mindörökre elválasztott egy
idegen kiontott vére? Minden oly komplikált és minden olyan egyszerű, a
mi emberekkel és azok körül történik. Történhettek: kanapén való
fekvések hónapokon át, le nem vetköződések, a végtelenbe való gyásza egy
leánynak, a kivel birni nem lehet. A papszabó fiának árnyéka fekete
posztóval borít be egy eddig patriarchalis boldogságban élő rendkívül
önérzetes mágnás családot. És a folyton lefüggönyözött szobában
fölvillannak vad vallomások:
– Maga megölte. Tudja meg, hogy az uramat ölte meg, a felesége voltam
egészen!
– A sírból kivenném, ujra megölném ezért!
– Megölheti. Én mégis az övé maradok.
És marad. Kivágott, nagy toiletteben látni gyönyörű mágnás leányokat, a
kik úgy bánnak kérőikkel, miként Portia. És szépségüket, virágzó
életerejüket őrzik mosolyogva és kegyetlenül. Mért hogy lányok maradnak?
A kezüket bírja egy árnyék?
Mindez azonban egy másik regény. És mert nincs minek sem kezdete és
nincs vége sem, habár silány pointeok magukat végnek nevezik és árulják
is, ime:
A könnyárban fürdő és a bánattól nem látó szempár fölszárad és lát
egyszerre a mikor nyilvánvaló lesz, hogy más asszony csókját csókolta le
egy büszke ajak egy hazug szájról. És a teli, szüziességében megzavart
gyönyörű test egy darabon még utálja és szégyenli magát; de
lassan-lassan kifárad a rossz érzésekben; elcsittul a jó egészséges
álmokban, megujhodik az ábrándozásokban és erőltetnie kell magát, hogy
emlékezzen. Aztán jön a férj… Mennyivel, de mennyivel több titok
nyugszik a szívekben, alszik el: indulataiban, múlik el: elmúlásában!
Sokkal több, mint a mennyit e szívek sejtenek!
… És a föld alá helyhezett hősünknek anyja? Az író itt nem tud semmit
mondani, – a hangja elfogy.
A BÖLÉNY.
Szeptemberben, éjjel, vadászatról jőve, Wejér Ábrám pihenőt sem engedett
a kéjtől, fáradságtól kiállott vendégeknek, megcsendítette a várkastély
harangját, megfúvatta a kürtöket. «Tornára!» kiabálták a huszárok,
sipogta a komornyik.
A lovardában készen volt a tornára minden. A luszterok ragyogtak, a
dámák páholyai fölé boróka-fenyő baldachint emelének a darabontok, a
tölgy asztalokon már édesen-kéken füstölt a mazsolás puncs…
Az öreg Taroczkay Gergely gróf vezette befelé Perei Krisztinát; az ősz
dáma helyet foglalt, mosolyogva bólintott mindenfelé, aztán stecherjét
folyton reszkető kézzel, de folyton-folyvást szeménél tartotta. A dámák,
a leányok az urak betolulván, mélyen meghajoltak előtte, Wejér Ábrám
megcsókolta nénje homlokát és intett a zöldruhás versenymesternek, hogy
kezdődhetik.
Apróságokkal kezdték. Szentkereki Pali ezüst tallérokat tartott két ujja
között és Wejér Ábrám hosszucsövü pisztolylyal lövöldözött arra.
Kilenczszer kilőtte, tizedszerre szinte elhibázta és egy kicsit
szakított a Szentkereki körméből. Perei Krisztina deakulum flastromot
tett rája, aztán Pali lőtt tizszer s talált mind a tizszer.
Az asszonyok beszélgettek ezalatt. Ezt már megszokták. Más következék,
valóságos torna. Két mezőségi mágnás fényes pánczélinget öltött, lóra
ült s ugy ment egymásnak. Közöttük Wejér Ábrám lovagló korbácscsal
ingerelte egymásra a két paripát, még jobban a két embert. Rövid nyaka
egészen vörös lett azalatt, kicsiny homlokán megdagadtak az erek,
verességet árasztván rövidre nyirt, ősz haja alá.
– Ne hagyd magad, üssed, öld meg…! – kiáltá hol egyik, hol másiknak.
Azok egészen neki tüzesedtek. A mélységes csendben fogcsikorgást és egy
galambszivü mellecske hangos, gyors pihegését lehetett hallani. Perei
Krisztina még reszketőbb kézzel szorította szeméhez okuláréja
fogantyuját…
Egyszerre mindenki elnevette magát.
Gógé a czigány peczér állt az ajtóban, kitátott szájjal, felhuzott
szemöldökkel, fehéren, mint a kréta. Valamit akart mondani, de nem
tudott, mutatta véresre mart karját, kimarjult kezét, melyen hiányzott
egy ujj.
– Megette… megette… nyögte ki végre nagy kinosan.
*
Egy hajtó – havasi oláh, Harhula nevü – holttestét hozták be az udvarra.
Medvére lesett a radinoti rengetegben, ura parancsából, hogy majd
jelentse neki. Nagyon hamar találkozott a medvével, tüzelnie kellett
rája, előszörre elhibázta, aztán meg a megereszkedett puskapor nem
fogott tüzet. Nagyon megcsufolta a féreg, nem hagyott rajta emberi
ábrázatot…
Ábrám gróf ott hagyta a tornát, kiment megnézni a testet. Két oláh,
szinte Harhulák, ott állottak a halott fölött, kezükben fáklyával.
Hidegek voltak, mint a szeptemberi éjjel és az urnak minden kérdésére
csak egy-egy szóval feleltek. Azzal sem törődének, hogy Wejér Ábrám
lehajol a halott társukhoz és szeliden, gondosan megigazítja a fejét,
szólongatja, mint egy gyermeket.
– Tor lesz? – kérdezte az egyik.
– Hozzátok be, erre! – mondta a gróf.
A testet letakarták egy fekete atlasz szoknyával, melyet Luigi, a
komornyik teremtett elő, aztán bevitték a lovardába. Ott letették a
középre, az ur viaszgyertyákat állíttatott melléje és őrizetére
alabárdost hivott. Azután pópákért küldött a szomszéd falukba, elhozatta
mind.
– Huzzátok ki az ágyából, a melyik nem akar.
Csendben várták a papokat. A leányok czitromvizet ittak, a dámák meg az
urak csendesen szörpölgették a forró puncsot. Ábrám gróf leült a nénje
mellé és hallgatott.
Jöttek a pópák, hat elvadult arczu, nagy fekete szakállu, szál legény.
Misének öltözve, teljes ornátusban. Megálltak a holttest fölött és
énekelték kórusban a halotti éneket.
[Illustration: … és énekelték khórusban a halotti éneket.]
– Krisztina néném, a keszkenőjét! – szólt Wejér Ábrám és apró
keselyüszemeiben nagy könnycseppeket morzsolt szét.
*
Hajnal felé elásta Harhula Pétert a másik két Harhula. Még csak három
óra volt; hatkor kelni kell: az urak nem tartották érdemesnek lefeküdni.
Ábrám grófnak jó kedve kerekedett megint. Felöltözködött tetőtől talpig
pánczélba és mérkőzésre hivta a két mezőségi gavallért.
Mindjárt-mindjárt sarokba szoritotta őket és a hogy cselei sikerültek:
aczélkaczagása nagy visszhangot vert az elcsendesedett szálában.
Ingerkedett velük, gunyolta őket, de egyszerre csak a szeméhez kapott:
megint arra vette magát a vér, a két paripa helyett két tüzes vermet
látott.
Elfelejtkezett arról is, hogy asszonyok vannak még itt, hogy Perei
Krisztina nénje hallja és elbődült mint egy bölény. Leszállt a lóról,
szégyenkezve, támolyogva és szó nélkül háló kamrájába ment.
*
Hat órakor, reggel, Luigi sorra járta a vendégek szobáit, meggyujtotta a
gyertyákat, teletömte elemózsiával a vadásztáskákat. Egy pár percz mulva
indult az egész társaság, hajtóstul, cselédestül a rengeteg felé.
A tűz irányába mentek, hol Wejér Ábrámnak kellett várakozni reájuk,
rendes szokása szerint, mert a gazda mindig serényebb volt vendégeinél.
Ott is találták, a kicsiny vadászával, egy tömzsi parasztgyerekkel
együtt. Övig pőrére vetkőzve ott állt a tűz mellett, a gyermek meg
vadászkürtből forrásvizzel öntözte. Az óriás mell párolgott, tüzelt, mig
környöskörül dér feküdt az avaron és a tölgyek lombjai vörösre csipve,
fázósan zizegtek.
Tél volt már itten és a fára mászott hajtók látták, hogy a hegyek alja
is fehér már. «Hó van!»
Mindannyiuknak különös jó kedvük támadt. Nagyokat huztak a rozsólisos
palaczkból. Ábrám gróf tréfásan magához szorította egycsövü Lazaro
Lazariniját és jelt adott a kürtösöknek.
Megindultak lefelé a ritkás erdő avarján. Szólott a kürt, csaholtak a
kutyák, a lovak nyerítettek alant.
A ház ura maradt hátul, a gyerekkel. Minduntalan meg-megállt s odaszólt
a gyereknek:
– Kölyök, a vállad! Belé-beléfogódzott, mert tartott attól, hogy elesik.
Szemei mindegyre kápráztak; minduntalan tüzes kereket, halmokat, veres
fákat látott. Majd egyszerre teljes sötétség borította el, nem látott
semmit.
Belefogódzott egy fiatal cserbe és megrázta azt:
– Nem látok, nem látok semmit! – ordítá és vak dühében szinte kitépte a
fát.
Alant a völgyben gazdáikra lelt paripák vidáman nyerítettek. Az
erdőmester egy sziklahasadékból jelölte a helyeket… az első igazi
kürtszó remegtette meg a szeptemberi reggel szűz csendességét.
És neki le kellett ülni a fa alá, tehetetlenül, mint egy böngészésben
kifáradt pulyának.
I.
Még egyszer, – egy napig – látott, azután megvakult egészen. Nem
lehetett segíteni rajta; huga a ki udvari dáma volt Bécsben, hiába
küldte le a leghiresebb bécsi szemorvost. A látó idegei sorvadtak el
tökéletesen és egy véghetetlen barna tömeg volt körülötte az egész
világ: a piros arczu szelid leányok, a hollófekete szelidithetlen
paripák, mosolygós mezőségek, elvadult erdők komor belseje… Mindent, a
mit csak szeretett a világon s mindaz, a mi az övé volt, azokkal nem
bírt, azoknak nem parancsolt többé.
Ébren volt éjszakákon át és nyögött. Perei Krisztina, néhai anyjának
özvegyen maradt huga néha lejött hozzá a felső traktusból és fölvervén
Luigit, bejelentette magát. Együtt töltöttek el sok álmatlan éjszakát.
Az idős dáma leült öcscse ágyának szélére és családjáról való
történeteket beszélt el neki. Emlékezett egy asszonyról és kárhoztatta
azt, mert rossz vért hozott be a familiába. Beszélt neki apjáról, annak
gyermekkoráról, mely szakasztott olyan volt, mint az Ábrámé. Elbeszélte
neki azt a történetet, melyre Wejér gróf már csak homályosan emlékezett.
A mikor apját, a főispánt a vármegye gyülésén szonika föl akarták
konczolni. Egyedül ő, a hat éves gyerek védte, kicsiny, gála kardját
fogván az alispánékra… Elregélte azt is, a mikor apja először ültette
lóra… Négy éves volt, de olyan nagy és erős, mint egy tiz éves gyerek…
leesett kétszer, háromszor, de nem sírt. Akkor sem sírt, mikor apja
megverte olyan kegyetlenül, hogy szinte összetört belé minden csontja…
A vak ember arcza kiveresedett, a mint az apjától ötven esztendők előtt
kapott ütlegekre gondolt.
– Vad voltál, tüzes voltál, egyszer majd lelőtted a tulajdon édes
apádat!
– Igazságtalanul vert meg, most is mondom, igazságtalan volt akkor…
mormogta Ábrám, nénjének kicsiny fehér kezét odanyomva forró homlokához.
Igy virradt rájuk akárhányszor. A mikor álmatlan volt Ábrám, Perei
Krisztina mindjárt megérezte, mindjárt ott volt. Jött egészen fehérben.
Abban a hálóköntösben, melyben urát fogadta, de haja, de arcza egészen
olyan volt már, mint a milyen rajta a hollandus vászon. És az egész
várban nem emlékezett rája másmilyennek senki… Csak Luigi, a komornyik
emlegette, hogy ezelőtt husz évvel még nagyon szeretett kártyázni…
Most is egy nap, hogy öcscsét mulattassa, előhozakodott a pohárszékből
valami régi kártyákkal. De csak némely figurákat ismert már.
Abbanhagyták és beszélgettek. Néha mindennap, néha meg egy hétig sem
látták egymást. Ábrám egyre aludt. Sosem ivott bort, de most sokat és
különösen nehéz fajtákat ivott, hogy elkábitsa magát. Egyszer oszt azt
is abban kellett hagyni: az ital nem bírt többé vele. Ihatta kupástól,
nem érezte meg.
Tél jött. A völgybe vezető utakat egészen elállotta a hó. Sem a faluba,
sem a várba nem szállt még egy idegen madár sem. Ragyogó, világos,
csendes éjszaka volt az, a mi leszállt reájuk. A verebek potyogtak
lefelé az ereszről, a komondorok behuzódtak a szinekbe. Nem járt sehol
senki.
Ábrám kiült az erkélyre és belémeredt a fehérségbe, hátha megérzi vagy
egyszer ha csak egyetlen csillanását. Hallgatta, nem nyikorog-e erre
valamely szekér, nem ugat-e tulnan a falu felől valami idetévedt ordas…
Egyszer mintha hallotta volna a jól ismert vonítást, kiabált a puskája
után. Virág, az egyik czigánypeczér kihozta neki a hires Lazaro
Lazarinit.
Tessék!
Ábrám gróf leejtette kezéből a fegyvert és ráordított a czigányra:
– Mit vihogsz, gazember!
Meg akarta csapatni. Voltak napjai, a mikor mindenkit meg akart veretni.
Ide legközelebb eső faluját, a verbéniaiakat, kiket tiz esztendővel
hamarabb szabadított föl az általános fölszabaditás ideje előtt, de
kiket még most is jobbágyainak nézett. Kik még mind az ő földjét
szántották, erdejét tüzelték, zsarnokságát nyögték. Ezt a fél székely,
fél oláh keveréket, kik között – csodálatraméltó – nem egy legény
hasonlított reá. Olyan nagy fejüek, olyan sürü hajuak, szögletes,
Hephaistos-mellüek voltak mint ő. Reményteljes állapotban levő szép
fekete asszonyok álmodtak tán róla, a mindenható urról, kinek nem sok
szavába került volna, hogy fölelevenitse egy elévült jogát, a jus
primaeről… A mi néha tán eszébe is jutott Ábrámnak…
Verni, ütni, ölni. Ádáz vérének vér után való vágyakozása talán sohasem
volt olyan erős, mint most, a mikor a csinyt tevő béres is elfutott
előle. Dühvel és utálattal töltötte el tehetetlensége és szerette volna
szemeit kivájni, mert nem tudott az meglátni még csak egy pusztát sem
abból a temérdek hóból, mely vadászlovak patái alatt nyikorog, vad
vértől piros most mindenfelé…
II.
A tél mind erősebb lett. A hó megfagyott; még az árkokban is úgy
összeállott, hogy megbirta a szekeret. Jöttek a kis-páli várhoz az urak,
régi czimborák. De a kapuk be voltak zárva mindenfelől, hiába
zörgetének. Ábrám nem bocsátott be senkit. Még Perei Krisztinát is
elküldte Kolozsvárra, szinházba, mint ilyenkor rendesen. A magányosság
még egy kissé hűtötte vérét, nem volt kivel mérkőznie, kivel
zsarnokoskodnia, kivel – nagylelküsködnie. A számtartót, a belső
tiszteket is bekergette a falubeli kastélyba; nem maradt itt némi
cselédségen, nehány lovászon, Luigin és a kis vadászgyereken kivül
senki.