mint a római katolikus papság. Nőtlenségi fogadalmat kell tenni.
Kötelező mindenkire. A jó istenről nem szólva, a katoliczizmus mindent
ennek köszönhet. Az asszony, a gyerek, az egy család iránt való
kötelesség, útját állja, sőt megellenzi a nagy kötelességeket. A
hitvestárstól, a törvényes gyerektől nem lehet írni. A házas ujságíró
ruhát ír, húst ír, kávét ír, pelenkát ír. Az asszony mondja otthon:
«Maga szamár mért nem vette el. A pénzt el kell venni!» Ha kiadó volnék,
mindjárt elkergetném azt a munkatársamat, a ki megházasodik. Biztos,
hogy gyenge jellem, becsapták, nem tudott ellentállni. És milyen lesz
még! Most már kétszeresen félti a bőrét; először nem magáért. És ez
kifogásnak is jó. «Én igyam meg a levét?» Mondja és nem teszi. «Én
hagyjam itt a helyemet, a biztosat, a meleget? Ilyen semmiségért?» A
semmiség: a becsülete. Sőt nemcsak az övé: a másoké is. Sokszor annál is
több: az igazság. A házas ujságíró olyan, mint a kutya, a melynek
koloncz van a nyakán, kosár a száján. És miattuk megy visszafelé a
világ. Hatalomra kaptunk, valamint a papok, úgy is viselkedünk, mintha
azok lennénk és rosszabbak vagyunk náluk. A papok között mégis akadnak
olyanok, a kik hisznek is. És közöttünk? Ők legalább fanatikusak. Mit
teszünk mi? Minden művészetünket összeszedjük, hogy egy dologról az
ellenkezőjét mondjuk el annak, a mit gondolunk. De a házasság a fő bűn.
No meg a színésznők. A legszebb, legfrisebb rajongásokat foglalják
maguknak. Minden színésznőt kihordatnék a határra…
Az ifju ember nyilvánvalóan nem volt rendszeres elme. De alkalmasint nem
is akart ezúttal rendszeres szónoklatot tartani; inkább az volt a
törekvése, hogy vendégét szórakoztassa ezen az éjszakán. Soha ilyen
őszinte éjszakát, mint itt a havasok között. Valóban néma volt és
valóban sötét, komoly éjszaka, a melynek – úgy tetszik – sohasem lesz
vége. Az idősebb ujságíró mégis aggodalommal nézte az ablakot: mikor
melegedik, ritkul odakint a feketeség. De most még csak sűrűsödött és az
a fehérség, a melytől megrémült, csak a felhők mozgolódása.
Fölsóhajtott:
– Csak aludni tudnék!
Pedig nem is akart, nem is mert és a mikor kartársa – gyöngédségből – a
fal felé fordult, ő kérte, hogy beszéljen még. Az szívesen cselekedte,
de fogadkozása ellenére mindig csak a mesterségéről volt mondani valója:
– Az ujságírót szereti az isten és jól bánik vele. Nem vette-e észre? Mi
nyavalyásak vagyunk és egészségesebbek vagyunk, mint a mészárosok.
Százszor annyit élünk, mint más és mégis élünk addig, mint a
gyógyszerészek, ügyvédek vagy temetésrendezők. Bejön közénk egy nyaviga,
görvélyes, rajta az angol kór nyomai. A lélek csak hálni jár csúf, vézna
testébe. Más mesterségen ez ki nem telelne; itt: kitisztul, még meg is
szépül. Egy rosz esőköpönyegben és kis színes filcz kalapban
jelentkezik, hogy feljött az egészséges vidékről, az anyja emlője
mellől. És prémes kabátja lesz, czilindere lesz Pesten. De furcsa is!
Mikor temettek mi közülünk? Vagy tíz esztendeje meghalt valaki az
ujságírók közül, nem volt még harmincz éves. Ebből a tragikumból élünk.
Az izgalom határozottan jót tesz. Hogy az ember ki ne jőjjön a lázból, a
gázzal – robbanó és világító gázokkal – tele levegőből. Külön mikrobáink
vannak nekünk, hogy a többi górcsövi vadállat nem bír vérünkhöz
férkőzni? Élettani csuda a mi dolgunk és nyilván külön gondja van rá az
istennek. Máskép nem is lehet! Én elhiszem, hogy valamire való ujságírót
a golyó sem fogja!
– Csak vigasztaljon, vigasztaljon!
János némi megvetéssel nézett hálótársára; csak annyival, a mennyit a
vendégszeretet megenged:
– Maga barátom, maga más. Csak az eszével van a mi pályánkon. Maga csak
olyan talmi lovagja a napnak.
– A nap lovagja?!
– Az, az. Annak kellene lennie. Úgy kellene, hogy azok legyünk. Kísérni
a napot, teljes fegyverzetben. Vívni, verekedni, szenvedni, ölni vagy
meghalni készen azért az ideáért, a mit fölvet. Ki ezért, ki azért,
kinek mi áll a kezéhez. Lesni az ügyet, virrasztani fölötte, marakodni,
veszekedni miatta. Szép tempóban, urasan, katonásan, mint egy lovaghoz
illik.
Siralomházi hangulata daczára, Aurél valahogyan mégis figyelt. De a
definicziót, a mely most alakult ki a homályból, nem értette:
– A nap lovagja! – mondá. – Szép szó, de nem értem.
– Érezni kell ezt és nem érteni. Egészen tisztában magam sem vagyok
vele. Valami olyant gondolok, hogyha valakinek nem szabad czinikusnak
lenni, nekünk nem szabad. Nekünk: papnak, tanítónak és katonának kell
lenni egy személyben. Hittel teljesnek, tudósnak, jónak és elszántnak.
Valami újkori lovagfélének, a ki a naphoz szegődött gardenak. Mindennap
ujra kezdeni a munkát. És minden nappal úgy végezni, hogy a következendő
jobb, tisztább, szebb és bátorságosabb legyen. A vezérczikkírók ezt
jövendőnek nevezik és alaposan kompromittálták. A minthogy lassanként
kezdenek bennünk nem hinni és kezdenek belőlünk kiábrándulni. «Mivel
jobb ez nálunk?» – kérdik, a kik kivülünk vannak. «Honnan az ahhoz való
joga, hogy bennünket felizgasson, irányítson, vezessen, védjen,
tanítson? Különb ez nálam? Hol az isteni jel rajta?»
– Isteni jel? Szegény, csúf, éhes és esendő emberek vagyunk. A nemzet
pedig szegény.
A kis ujságiró dühbe borult:
– Egy csomó. – részint felnőtt – ember, összekerül egy helyiségben, a
hol nagyrészt puhafa íróasztalok vannak. Ír, ír. Állanak – egy közeli
helyiségben – mesteremberek, akik ólomdarabokat kapkodnak ki a
szekrényből és a míg ezt cselekszik, papirszeletekre néznek; rosz
papirosra, a melynek csak az egyik fele van beírva. Akkor egy nagy csúf
aczélalkotmányt befűtenek villammal vagy gőzzel. Mindjárt, mindjárt
meglesz ezeknek az egymásba kapcsolódásából az ujság. Az erő. A hatalom.
Nem hiába irígykednek rá a császárok: nagyobb, mint a császárságé. De
vajjon van-e rá joga, hogy nagyobb legyen? Alkotmányos-e, igazságos-e,
ha nem megkülönböztetett emberek írják? Kisebb, nagyobb, komikusabb,
komolyabb hősök. A kik az elhivattatást, a martiriumot keresik ott a
fenyőasztaloknál. Félkéz kalmárok, bomlott fantáziáju szépirodalmárok ne
jőjjenek ide! Ezek rontanak el mindent. Maga is. Jönnek élvezni a
hatalmat és leszedni a tejfölét. És kibujnak, félnek…
– Engem gondol! – mondá Asztalos Aurél apathikusan.
– Magáról most nincs szó. Maga kutyaszorítóba került, de legalább – a
mesterséghez méltóan – levonja a következéseit. Soha nem tette ki a
mellét semmiért, a mi értékes, nemes, a mi valami. És úgy került, hogy
odaállott – ha kell – meghalni egy rossz nő becsületéért. Ebben van
valami végzetes és van valami eszme is. Ferde helyzet, de érdekes.
Büntetésnek látszik; de szép. A más maitresseért elpusztulni – esetleg –
erre is csak ujságíró képes.
– Igaza van, ostobaság volt. De –
– Ne bántsam? Helyes. Hagyjuk ezt. Diszkrét ügyek. Valamivel csak agyon
kell ütni az éjszakát! Nincs valami írni valója, szokásból, babonából?
Nem ír az anyjának?
Asztalos Aurél nem felelt. Behúnyta szemeit és az alvás fölfogásával
zárkózott el a szegény ujságíró bizony némelykor kiméletlen beszédétől.
Értelmét egy kissé érdekelte is, a mit a furcsa ember beszélt; de
szívéhez nem férkőzött egyetlenegy példája és tanítása se. Mindjobban
belemerült csökönyös önzésébe és mély bánattal, fellángoló haraggal
gondolt arra, hogy odaengedte magát sodortatni, a hová jutott. A
tehetetlen dühtől, hogy mindezt nem lehet jóvátenni, szinte elalélt.
Csukott szeme, halotthalvány arcza megrémítette éjszakai bajtársát:
– Alszik – kérdé s meghallgatta lélekzését és szívverését. Konstatálta,
hogy «csak alszik» s a közös paplant egészen ráborította. Sőt a lábán
külön szépen megigazgatta. Ő maga pedig takaró nélkül meglapult a hideg
fal mellett és onnan nézte társa arczát, a melyet egyszerre hőség vagy
pirosság öntött el. Szeme két szögletében egy könnycsepp jelent meg. Az
izgága bajtárs asszonyos jósága – úgy látszik megszégyenítette és
meghatotta. Viszont ez is, mintha restelte volna, hogy rajtakapták.
– Maga mégis jó hozzám! – mondá Asztalos Aurél. – Mondja csak, mi annak
az oka, hogy maga még ahhoz is jó, a kit nem szeret?!
– Én nem vagyok jó senkihez. Van nehány elvem, ez az egész. A házi, a
lágy jóságra nem adok semmit; fütyülök rá! Inkább legyen valaki rossz,
de határozottan! Azzal ütközni lehet. A mazna, alkalmi, szánalmi és
isten tudja miféle puha jóság: egyenesen ártalmas. Ezt nem bántom, mert
vemhes, beteg, öreg, fiatal, barátom, rokonom, a szeretőm egykori
szeretője – nem volna szép! – nem tudja védeni magát, – visszabánthat! A
bőrét kell lehúzni! Nem leszek hóhér! – mondja az ujságíró. – De az
legyél, ha arra jelöltettél. Volt egyszer egy szerkesztőm, azt mondta:
János úr az én lapomban dicsérhet megkérdezés nélkül, bántani azonban
nem szabad senkit, ha csak előbb nem szól nekem. Jószívű volt, ravasz
volt, azt hitte, hogy akkor őt sem bántják? Büntetni az emberek nem
mernek a maguk bűne miatt. Ha nekem hatalmam volna, vértörvényszéket
állítanék fel…
– De rossz magának! Maga gyűlöli az embereket.
– És senki jobban nem szereti őket, mint én. Fájdalommal, szerelemmel,
elkeseredéssel és hittel. Néhány évvel ezelőtt én is úgy éltem a
világon, mint maguk. Én is belekerültem az áramlatba: jól élni, finoman,
pénzt szerezni, mutatni, hogy valaki vagyok. Közelébe jutni
szinésznőknek. Befolyásos politikusoknak. Tolni az alapjukat, neki
támasztva fejet és annak finomabb részleteit. Nem voltam azért olyan
ízléstelen, mint maguk. Azért izgágáskodtam. Közben neki is lelkesedtem.
A rendőrök néha megvertek, olykor átengedtem magam egy-egy gyönyörű
könyv hatásának. (Milyen könyveket írtak már!) Fontoskodónak,
összeférhetlennek és affektánsnak tartottak – hiszen tudja. Egészben
mégis rossz voltam, mint maguk. Akkor egyszerre szerencsétlenség ért.
Életem egyetlen szenvedése.
Mindkét fiatalember ült az ágyban. Hevesen szivaroztak, úgy hogy a füst
szinte láthatatlanná tette őket egymás előtt. Ha valaki bejön, megfúl az
atmoszférában. Ők belé nevelődtek, megszokták. Jánosnak azonban gyenge
szemei voltak, törülgette. És halkan beszélt, úgy hogy barátja egy-egy
szót meg is ismételtetett vele. Egyébként – alighanem azért, mert fáztak
– lassankint egészen összebujtak. János vendégének a vállán nyugtatta a
karját.
– Volt egy kedvesem: mosó és vasaló leány. Ő hordta haza fehérnemüimet.
Egyszer aztán végleg nálam maradt. Délben a vendéglőbe jártunk,
egyébként otthon kotyvasztottunk. A szoba nem volt nagyobb, mint ez. Egy
kis lányunk lett, köztünk aludt. A kis bolond akárhányszor
összetévesztett engem az anyjával: tőlem kért enni. Negyedfél évig volt
velünk. Az anyja mindig mondta: ez nem marad meg, olyan okos! Egyszer
meg is vertem szegény asszonyt ezért. Neki volt igaza. A kis lány
egyszerre néhány hét alatt annyit fejlődött lélekben, hogy valósággal
nagy lány lett. Gyengéd volt hozzám, kényeztetett. Kefélte a ruhám, kis
tiszta rongyocskával surolta, mosta az arczom. Úgy szólítottam, hogy
«anyuska». Az is volt: az édes, jó, szép anyám. A testvérem, a
szerelmesem, a ki a bút kikaczagta a lelkemből. Ha a gond megalázott, a
szegénység, betegség, vagy fáradtság lenyomta a vállam, ő meglátta,
felkúszott az ölembe és – nem mondta, mert a közönséges beszéd silány
eszközére nem volt szüksége – éreztette velem, hogy én vagyok az erős, a
tökéletes, a kedves, a jó, a gazdag, az egészséges. Nem is volt fogalmam
arról, hogy emberi lény ilyen nagy és bájos, ennyire nagylelkű és
tökéletes lehessen. A földön kúszó, gyönyörűségben tomboló, nagy
kínokban vergődő földi lényeket az előtt mindig csak erősen kifejlett
értelmes és ravasz férgeknek néztem, a föld időszaki terményeinek, a kik
csak maguk fontoskodnak azzal, hogy valamik és istent is azért
gyártottak maguknak, hogy mesterségesen túlozzák a saját jelentőségüket.
De mégis kell valaminek lenni annak a fajtának, a melynek ilyen
jelensége van, mint az én anyókám. Így lett értékes és jelentőségteljes
előttem az ember. Ám egyszerre a kicsiny beteg lett, érthetetlen
okokból, a melyeknek az orvosok gaz és ostoba magyarázatát adták. Hogy
vele született halála is és tökéletessége csakugyan pusztulásának
kezdete volt. Ott ültem mellette, a mikor elmult. Halódva rám-rám nézett
és bánatos tekintete elhamvasztott lelkemben mindent, a mi alacsony
hitetlenség… Valaminek kell lenni, hogy ilyen nagy szomorúság van, mint
a milyen rám borult! És a mikor szemeit behúnyta, nem volt többé:
bensőmben leborultam a jelenség előtt, a kit színről-színre láthattam,
magaménak mondhattam.
– Nézvén pedig virágok közé helyhezett szelid, de fáradt arczát, hogy a
belső sírásban kifáradtam, csaknem összerogytam, mégis gyüjtöttem annyi
erőt, a mivel lebirtam önző fájdalmamat. És mind csak gyermekemet nézve,
így szóltam: az ember mégis csak valami! Szenvedni, küzködni érte
érdemes. Egyebet mit is lehet tenni, a mig e földön vándorlunk?!
– A gyűlölség pedig megkisértett akkor. Voltak olyan pillanataim is, a
melyekben minden élőt szerettem volna halott leányom lábai elé
kiteríteni. De az őrület hangulatai elcsittultak. Valami küldött: menj
és légy jó azokhoz, a kiknek fajtájához tartozott gyermeked. Tégy, ha
tudsz – az egész emberiségért. A mennyit tudsz, parirozz ki jövendő
szenvedéseiből. És keressed az alkalmat, hogy friss véreddel frissítsed
föl a talajt, a melyen házai épülnek…
– De mire képes egy rossz riporter, mint én!?
Az ujságíró egyszerre komikumba csapott át. Nyilván megbánta, hogy – egy
éjszakára vállalt – barátja előtt kibontotta a mellét és túltengő
szívét, a vérezőt megmutatta neki. De hiába próbált humorizálni, bizony
sirt. És az állásbeli ujságíró is könnyezett és – ha lehet hinni az
ilyesmiben – nem a saját baján többé!
– Az én bajom még kicsiny a magáéhoz képest! – mondá, mindazonáltal már
nem teljes meggyőződéssel.
– És milyen szivesen verekednék én maga helyett! – szólt a másik.
Elcsendesedtek. Aludtak is egy kicsinyt. A zsandár tiszt verte fel őket:
– Föl, föl, hajnal van! Még aludnak. Csak czivilekkel ne kezdjen az
ember.
Fölugrottak, hamar fölöltözködtek. Asztalos Aurél fáradt volt; de
nyugodtnak látszott. Kérdezte, van-e még ideje néhány levelet írni.
– Nincs, – mondta a túlbuzgó tiszt.
– Nem baj. Így ilyenkor látja az ember, hogy nincs is kinek írnia. Az
anyámnak – esetleg – üzenek valamit. Ráérek urak. Mit gondolnak?
A hogy felültek a hotel előtt várakozó landauerre, a bolondos János
ismét majmosdit játszott a barátjával. Mimelte, hogy szedi le róla a
kellemetlen élősdieket. Valami kómikustól láthatta ezt a tréfát. Nevetve
indultak neki a völgynek…
A havas hegyek hátán már nyújtózkodott a nap, sebbel-lobbal siettek el
az éjjeli árnyak: egy pillanat és eltünt utolsó sátorfájuk. Az éjszaka
hivessége maradt még egy darabon. – A cognacos üveg járt szájról-szájra.
Hajnali párbajnak kissé fázós, de nagy hangulata leszállt a landauer
fölé.
– Van-e valami szebb, mint egy ilyen hajnali út? – mondá az egyik. Igaz,
a segéd volt. János folytatta tovább kissé következetlen, csak
madártávlatból összefüggő és harmonikus nyilatkozatait:
– Én szeretem a párbajt, főképpen odahaza Magyarországon, a hol az
egyetlen fix társadalmi intézmény, az egyetlen őszinte érintkezési pont
az egymástól elzárkózott osztályok között. Van nekem alkalmam kezet
fogni egy gróffal? Jó, lelövöm, aztán odamegyek hozzá: gróf úr, nem úgy
akartam, megbocsásson! «Gentleman kötelesség, Ön mást nem tehetett!» és
azzal meghal. Meg van az összeolvadás, mi? Tréfa nélkül, van-e valami
nagyszerűbb hangulat, mint ez a mostani. Ennek a kartársnak a foga
vaczog belül; de leküzdi, mert ez férfias és szép és bár erőlteti, mégis
megneveti az én buta viczczeimet. Az ilyesmi neveli a karaktert!
Nem szólt senki a dologhoz; az emberke folytatta szabad előadását:
– Hová lennének a jellemek, ha a párbaj intézményét is beszüntetnék
odahaza? Minden jellemnevelésünk, összes bátor és férfias igazságunk ez:
ha sértenek, vághatsz, lőhetsz; ha sértel: kiteszed a bőröd, ott
hagyhatod a fogadat. És vannak, a kik még ezt is el akarják venni, az
egyetlen módot, az egyedüli valamire való eszközt. Hogy nagy baj? Ha
három ember hal meg benne egy esztendőben! Mi ez? Kedvezőtlen ez? Három
áldozata egy nagy társadalmi korrekturának. Három halál, kevés, semmi.
– Köszönöm szépen!…
– Hogy nem demokratikus társadalmi intézmény. Hosszú lefolyású
sorvadások, évekig tartó, ágyhoz kötő lassú betegségek pusztítsák el
azokat a demokratákat, a kik legelsőbben is a maguk bőrét akarják
megóvni, egy úri baj ellen keresik az óvószert, az ellen harczolnak,
kiabálnak és ellopják az időt ezalatt magának a demosnak megóvásától,
szörnyű betegségeinek a fölismerésétől és meggyógyításától. Tíz év alatt
nincs annyi áldozata a nemes párbajnak, mint a mennyi egy hónap, egy hét
alatt az aczélköszörülésnek. Mert az aczélt köszörülni kell. És gyorsan
kell. Sajátkezűleg. Igen gyorsan. Már most az a munkás, a kinek ez a
kötelessége: folyton és erősen rezeg ebben a műveletben. És a kinek –
közöttük – nem elég erős a veséje, vesebajt kap. Belehal. Hogy kell
gyorsan köszörülni és még sem rezegni folyton belé: ezt vizsgálják most
külföldön, ezer hasonló czélú kisérlet között. Nálunk: a párbajt akarják
kikezdeni, meggyengíteni, eltörölni, ha lehet. Ez a mi életmentésünk, ez
a mi új berendezkedésünk. A ki kezdi, a ki csinálja, ki kellene kergetni
az országból, de rőffel!
– Agyonlövetni mind! – nyilatkozott kellő rövidséggel a zsandár.
– És még ujságírók is akadnak! – méltatlankodott tovább az ifjú János. –
Azt mondják, nem lehet kimondani az igazat a párbaj miatt. A ki fél –
annak nem is lehet igaza. A ki nem kész meghalni az igazságáért, az
menjen és süsse meg. Ha egy igazságnak az a pointeje, hogy az illető, a
ki kimondta, meghal érte, az annál erősebb és hatékonyabb. Hogy egy
politikai spadassin egy maga feltartóztathat egy áramlatot? Tisztelem én
azt a jó áramlatot, a mely el nem tudja söpörni vagy a maga részére meg
nem hódítja ezt az egyet, kettőt, tízet vagy százat is. A fiatalságot
féltitek? Legalább néha egy kis friss levegőt szí. És legalább – ha kis
adagokban is – beveszi a halált. Megismeri – kényszerítve bár – hogy
ebben az életben nem maga az élet a legbecsesebb. Hogy megalázva,
megbecstelenítve, önérzet nélkül élni nem lehet és nem szabad. A kik a
nélkül élnek, azok korrumpálnak a legjobban… Csak egyet utálok igazán:
azt az embert, a ki ideges a megsemmisülés gondolatától. Butaság! A ki
nincs már, azt nem érheti semmi malheur. Nem halhat meg – példának
okáért – senkije!
Beszélt tovább, de alkalmasint észrevette, hogy nem igen hallgatják és
így magában gondolta tovább a párbaj dicséretét, a melyet talán
dicsőíteni nem szabad; de finom ízlésű embernek nem szeretni – nem
lehet. És sajnálni kell előre is a jövendő nemzedékeket, a
megléniázottat, a csak ököllel verekedőt – mert verekedni verekedünk for
ever – a melynek becsületét ügyvéd viszi utána fekete bőrtáskában. (Hogy
ez a hervadó és különben szimpatikus fiskalitás mindent magához ragad!)
Szegény jövendő nemzedékek, kik csak messze hírből ismerik azokat a nagy
érzéseket és ha majdan össze-össze akadnak – mert összeakadni kell
mindörökön – mindhalálig elmarakodnak, a helyett, hogy
kiengesztelődnének egy kis vérbocsájtásban, egy-két üres puffogtatásban,
nehány jegyzőkönyvben, mert olykor az is elég, az előtt is vannak
idegnyugtató, vért tisztító, magába térítő álmatlan éjszakák!
… A friss hangulat azonban mindjobban melegedett a landauerben. A
cognacos üvegben alig volt egy csepp, hogy a völgybe egy ismeretlen kis
falu – vagy csak nagyobb majorság – határába leértek. Elsők voltak.
János ennek örült és a zsandártiszt is így szerette. Asztalos Aurél –
legalább úgy látszott – nem bánja az egészet. Apathikus volt, nem igen
hallotta, a mit beszéltek és mind arról panaszkodott, hogy sajnálja, a
miért épp ma beteg, rossz napja van. Alighanem sápadtságát akarta
kimenteni segédjei előtt, a kik egyszer-egyszer összenéztek, alkalmasint
azt kérdezték egymástól – szótlanul – vajjon jól fogja-e ez magát
viselni?
A kis ujságíró nem ijesztgette többé, inkább biztatta, élénkítette:
– Ezek talán el sem jönnek. Megijedtek tőlünk!
De jöttek. Csendesen, nyugodtan közeledett a három úr. Kettő köszönt. A
harmadik is egy kicsinyt, de hamarosan külön állott.
Az ujságíró önkénytelenül ránézett ellenfelére és a szó szoros
értelmében, fizikailag rosszul érezte magát, látván e kis ormótlan, de
elasztikus férfit, a ki úgy hatott rá, mint gyermekkorában az első
ázsiai vadállat, tigris vagy még inkább hiéna. Ösztöne azt mondta neki,
hogy ez egészen más faj. Ime nyugodtan, biztosan sétál, nem is törődik
velük, az arcza közömbös, kialudt. Várja, a míg rá kerül a sor.
Asztalos Aurél e pillanatban bizonyára nem analizálta sem magát, sem
mást. Csak félig volt. Ámde az a lény, a ki a nagy lelki nyomás ellenére
is virrasztott benne: nem a társaságban kitanult egyéniség, a hosszú
éveken át elsajátított, kinevelt és felvett. A mesterember fiú volt, a
ki fél az úri fiútól, főképp, ha azt nagyobbnak és erősebbnek látja. És
ehhez képest ügyetlenül, sőt szabálytalanul viselkedett, beleszólt a
segédek tanácskozásába és a kelleténél nagyobb czimeket adott az
ellenfél segédeinek. A zsandártiszt elküldte:
– Menjen arrább; magának nincs most itt semmi dolga!
Elment mechanikusan, mind kevesebb öntudatossággal. Szeretett volna
leülni, de megelégedett azzal, hogy neki támaszkodott egy fának és onnan
nézte a készülődéseket. Nagyon is gyorsan folytak. Ez ujabb pozitiv
rossz érzést keltett benne. Homályosan bár, azt gondolta: ez nagyon
felületes munka. Most ezüst tallérral sorsot vetettek a helyért. A
karjai és lábai egyszerre forróra váltak e látványtól. Egyszer vagy
talán kétszer is vetettek már így sorsot miatta, nem először állott ki
pisztoly csöve elé – akkor sem esett jól ez neki – de mindig csak
hasonszőrű emberrel volt dolga és csaknem biztosra vette, hogy együtt
fognak reggelizni egy óra múlván. Most nem tudott mást gondolni, mint
ezt: «Megöl, megöl, biztos, hogy megöl!»
A mennyiben eszméletén volt: az állami berendezés némely közegére
gondolt: a biróságra, a rendőrségre. Hogy ezek most nem jönnek, hogy nem
lép közbe valaki. Lázas képzeletében megjelent Juli, sőt Annie is. Fehér
ruhájuk szélét vélte látni a szénakazalok mögött. Valami – fölriasztott
– majorság fehér szőre volt. Majd egy fekete ruhás mesterasszony rohant
elő a mindjobban melegedő zöld háttérből: az anyja. Bőrczekkerét lóbálta
a levegőben és rohanvást kiáltott: «Relli, Relli, mit akarnak veled?
Zsiványok, mit akarnak a fiammal?!» Képzelődés volt ez is. Egy félig
elszáradt fára rátűzött a nap oly hevesen, hogy szinte megmozdította.
– Rosszúl vagyok, határozottan beteg vagyok! – mondá az ujságíró
kartársának. Az ránézett, de úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Nem lehetne ezt elhalasztani, ha csak egy nappal is… Én nem akarok
kitérni, hanem…
János végig nézte egy kevés utálattal és sok szánalommal:
– Menjen haza. Takarodjék, majd én megverekszem maga helyett! – szólt
elfojtott hangon.
– Azt nem akarom. Nem lehet, tudom. Én nem vagyok gyáva. Ennek az úrnak
igaza volt. Elismerem. Megsértettem és nem volt hozzá jogom. Elismerem.
Akarok verekedni, de előbb el akarom ismerni.
A zsandár, a ki a tábornokkal éppen kimérte a distancziát, odakiáltott:
– Mi az?
– Semmi, diszkrét üzenetek!
– Kezdhetjük?
– Kezdhetjük.
Mégis nem kezdték mindjárt, ha felerészt katonák voltak is, de magyarok:
erkölcsi toszt, rövid szónoklat nélkül nem mulhatott el ez sem. A biró
tartotta a kibékítő és békülésre felszólító beszédet, a melyet Aurél
megfeszített figyelemmel hallgatott végig. A nyitott ajkaival
hangtalanul bár, helyeselt is benne egy pontot. Az Annie bátyja alig
hallgatott oda és a hozzá intézett felszólításra fejének egy tagadó
mozdulatával felelt és elsietett a helyére. Aurél viszont szónokolni
akart: