fejével.
– És kivel? Mondja meg kivel? – A comtesse egy lengyel mágnásra –
uhlánus tisztre – gondolt, a ki szerelmes volt belé és a ki többször
kijelentette, hogy alkalmilag rosszul fog bánni a szapora-szavú magyar
fiatalemberrel.
Asztalos Aurél – mint gentlemanhez illik – megtagadta a feleletet. A
lány pedig, mert veleszületett érzéke volt a gavallérság iránt, nem
kinozta és nem akarta lebeszélni a verekedésről. Inkább tanítgatta:
– Csak nyugodt légy. Tudom, hogy az lész. Egy igazi férfinak – neked –
ez semmi. Csak vedd czélba jól, előbb lőjj, a szivébe, hogy ne sokat
szenvedjen szegény… Akárhová, gyülölöm, biztosan az az oka, gyülölöm,
gyülölöm! Csak a kis bátyám veled lehetne, nyugodt lennék. Mért nem ő a
segéded? Szólok neki. Egész nap úgy sem csinál most egyebet, czélba lő
lent a katonáknál a völgyben. Tegnap minket is levitt, hogy lássuk. A
porosz papir katonának már nincs feje, mindig csak arra czéloz és
behunyt szemmel is mindig talál… Szóljak neki!
A fiatalember szívverése hallható volt, a mint a leány elhallgatott.
Szerencsére arczának színe nem volt értékelhető a homályban. Ajkát
nyitva kellett tartani, hogy lélekzeni tudjon. Minden erejével küzdött
az ideg-láz ellen, a mely környékezte. Égő és nedves szemmel némán
nézett a leányra, a ki egy-egy pillanatra egészen olyan volt, mint a
bátyja, úgy, hogy a fiatalember megrettent tőle, sőt gyülölte is. És
ebben a szivettépő, elmétzavaró helyzetben valami gyáva bosszúvágy riadt
föl benne: e tiszta és büszke virágot letörni, szeretőjévé tenni e
félelmes, talán utolsó délutánon. Ám a férfinak az a vágya is fáradtan,
nehezen, alacsonyan szállt és alighogy felriadt, már el is pihent.
Megelégedett azzal, hogy kinos gyönyörűséget szivott a gondolatból; ha
most egyszerre mindent megmondana! De nem volt ilyen becstelen, csak
kinozta a leányt:
– És mit fog csinálni, ha meghalok?
– Maradok a felesége, – lány. A sírját diszítem; az emlékeknek élek!
Hogy a leány el tudta képzelni az ő halálát és annak egyszerű,
becsületes bevallása megint csak fellázította a férfit. Gyanakodva,
éhesen, pusztítni vágyón, mohón nézett Anniere, a ki kissé
megzavarodott, lesütötte szemeit és halkan kérdé:
– És neked rossz sejtelmeid vannak?
– Biztos vagyok benne, hogy nem látjuk egymást többet!
– Nekem is azt sugja valami – mondá a leány száraz szemmel, de elfuló
beszéddel.
Elhallgattak. Ám a csendben nem a halál gondolata rejtőzött, bujkált,
rezgett és villant, hanem az életé. Forró arczát a nőcske
hozzászorította a férfi hideg képéhez és egészen érthetően szólott:
– Ha neked el kellene menned, mielőtt a feleséged lettem volna… Majd
megőrültem ebbe a gondolatba, mielőtt idejöttem. És azért jöttem, hogy a
feleséged legyek, most, ha akarod…
Hozzája bujt, elomlott rajta, bűbájos testének romantikája elérkezett az
önfeláldozás forró – és forduló – vágyához. Remegtek mind a ketten és a
leány gondolkodni aligha tudott többé. Egész lénye átváltozott egy
nyitott szivvé, a mely kitárva várja a csudát:
«… A feleséged akarok lenni most… azért jöttem… A sötét, kietlen utra
vidd el magaddal… Légy boldog, a legboldogabb elébb!»
A legpoétikusabb leányok sem gondolkodnak mindig poétikus formában.
Földi lények, emberek ők is. Ám a ki köztük a legegyszerűbb, az is
keleti szimpompájú fantáziával látja a nagy csuda elkövetkezését. És
ebbe szédült Annie is és ezért nem tudott mást mit tenni, mint belefurni
arczát a férfi nyakába és elhaló hangon a fülébe sugni:
– Végy el, végy el!
A férfi pedig öntudatosan szorította magához:
«Eh, éljük ki ezt a nyomorúságos világot, a legszebbet a mi benne van.
Aztán legyen mindennek vége!» – így kiáltott fel összedült lelkében és
feledést meg bódulást remélve a mámorban, a leány ajkába forrasztotta
ajkát. Megszédült ő is – mert a világot éltető titok mindig ujra
kezdődik – ám e szédületben, a csókok viharában és összekeveredésében, a
szerelem irtózatos és édes hullámaiban: a szíve mélyén danse macabre
járt, a halál lejtette folyton pergő, soha meg nem álló tánczát. Mint
kisérő ének, valami összekuszált ritmusu vers is hangzott hozzá: a
kezdete érthetetlen volt, de a vége szinte kivágódott: «Az életednek ára
ez és nemsokára vége lesz!» Halál és vers ilyenkor! A fiatalember előbb
költő volt, szegény!
… A férfi szólalt meg elébb:
– A miss, mit csinálhat lent a miss!?
– Nem bánom én! Aludni akarok egy keveset. Itt.
– Valaki kaparász az ajtón!
Nem volt senki. De egy pár percz mulva az ajtó mögött csakugyan
fölhangzott az angol nő csendes kétségbeesése:
– Annie, Annie!
– Azonnal, megy!
Ment. Oly büszkén és bátran, mint a hogy jött Ám tekintetének
tisztaságába, mintha valami új, idegen szín remegett volna meg. A
csodálkozás zavara volt ez? Valamit nem értett, valamit kérdett? Ám
lelkének e megriadása nem tartott csak egy pillanatig. Nemes, gőgös és
elszánt leány volt, abból a fajtából való, a mely oltár előtt, a mikor
esküszik, oly hangosan mondja ki az «igen»-t, hogy hallja az egész
templom…
Kezet szorított – jó erősen – a férfival és hangosan szólott:
– Isten veled. Az uram lettél!
A fiatalember kezet csókolt és halkan mondá:
– Nem lettem az. Bátran férjhez mehetsz, ha…
Az ajkán volt a mondat: «ha a bátyád lelő, mint egy kutyát!» De
bátorsága nem volt ehhez a gazsághoz – mint egyébhez sem – és az ajtó is
nyitva volt és előtte téglavörösre sírt ábrázattal a miss. Elmentek és
az ujságiró egyedül maradt. És most érezte csak teljes összeomlását,
most látta csak tökéletes plaszticzitással, mi történt vele. Áll a szoba
közepén, nem tudta mihez fogjon. Leülni nem mert attól való féltében,
hogy teste elveszíti minden akczió képességét. Állt mereven, téveteg,
ostobán és a vágya az volt: ha futni lehetne innét! El messze,
nyomorúságos, rossz szagú, kicsinyes és földhöz ragadt viszonyai közé.
Egy meleg, füstös, de biztos pesti kávéházra gondolt mint ideálra. Ha
még egyszer annak a nagy ablakja mellett ülhetne és nézhetné, hogy kint
az utczán mint söprik az aszfalt porát a kövér ügyvédnék és más egyéb
kövér zsidónék… Ha spanyol vagy ó-franczia történelemből vett drámáinak
és jellem-vígjátékainak jambusait – mint a hogy szokta – kávészó mellett
a márványasztalra irkálhatná, még csak egyszer!
Estefelé járt. Megjött egyik segédje, az ujságiró.
A másik ujságiró agyonczigarettázott hangja már a folyosón hallatszott.
E különben rossz és feltünően szükmellű fiatal embernek különben is
olyan vastag, erős és rekedt hangja volt mint egy dobos káplárnak, a ki
hozzá van szokva ahhoz, hogy dobpergés közepette vezényeljen. Az
ujságiró ezen a hangon beszélt és ehhez képest nem valami gyengéden:
– Gyönyörű verekedés, gyönyörű helyet találtunk, passzió… És lefőztük
őket: minden ajánlatukba belementünk. Szó nélkül! Lássák, hogy mi egy
ujságiró. Vontcsövüt ajánlottak: jó. Kis távolságot: jó. Nagy avanceot:
tessék. Meg voltak hatva.
– Köszönöm.
– Nincs mit. A zsandár nagyszerűen viselte magát.
A zsandár volt a másik segéd. Egy csendőrkapitány; látszólag csupa
pirosság, egészség, erő. Nemrégen az egyszerű őszinte jókedv maga, a kit
egyszerre a legcsekélyebb ok nélkül elfogott a melankolia, napokig
szólt, sírt éjszakákon át. Itt volt a fürdőben, hogy gyógyíttassa magát,
összeakadt a beteg ujságiróval és az viczczekkel próbálta kezelni. Kevés
vártatva az is feljött, hogy Asztalos Aurélnak átadja a jegyzőkönyvet és
inkább szokásból, mint előrelátásból megirassa vele az úgynevezett
«önvádoló» nyilatkozatot. Ez egy levél volt, a melyben a lovagias térre
lépett ujságiró elismerte, hogy ügye körül minden az ő akaratával
beleegyezésével történt és halála esetén sem a segédei, sem senki más
nem hibás.
Asztalos Aurél gépiesen megirta és aláirta a levelet és erőltetett
mosolylyal csak ennyit jegyzet meg:
– Tehát oly biztosnak tartják az urak? Hátha én terítem le az
ellenfelemet? Úgy érzem, én lövöm le; most érzem, biztos vagyok benne!
Hit nélkül, izgatottan, szinte sértő élességgel beszélt. Haragudott a
segédeire, különösen az ujságiróra, a kit ellenségének tartott és most
bánta is, hogy a nyakát épp az ő kezébe adta. Gyanakodva nézett rá, nem
tör-e az élete ellen irigységből, ki tudja, milyen okból?! Azután ez a
búkóros zsandártiszt, a kinek ő és minden Hecuba! «Rosszul csináltam ez
ügyben mindent, mindent!» Erre a végső eredményre jutott és tört erélyét
valahogy össze akarta foltozni, ujra, jobban csinálni. Eldobni a
jegyzőkönyvet, az egész eljárást, uj embereket szerezni… De csak az
akaratnál maradt, és egy kis heveskedésben kiadta minden erejét:
– Úgy látom, engem itt mészárszékre akarnak vinni. Egy sértésért, a mit
odahaza kölcsönös nyilatkozattal elintézünk. De én nem fogom magam
hagyni. Én nem félek, nem tartok semmitől. Ki fél?
Az ajka fehér volt, szokása ellenére heves mozdulatokat tett, az asztalt
verte. Aztán elcsendesedett, megkérlelte az urakat, megadta magát. Ember
lett ujra: megmosakodott, átöltözködött átment a herczeghez, hogy
jelentést tegyen ő fenségének. A főmagasságú úr előtt egy kis
komédiázásra is volt ereje: mint egy katonatiszt, úgy jelentett. A
fenség mindent helyeselt, és csak azt kötötte a fiatal ember szivére,
hogy tépést, sok tépést és egy fazékba tiszta vizet vigyenek magukkal.
És hogy a kommandóra vigyázzon; az a fő! Még csak Juli előtt kellett
rapportra jelentkezni de sem nála – és egyáltalán senkinél – nem volt
érzékeny a jelenet. A fiatal ember csudálkozva, sőt némileg irritálva
tapasztalta, hogy az ő ügye – az ő ügye és itt senki sem hajlandó magára
venni. Maga Juli is feltünően objektive viselkedett; igaz, hogy a fenség
előtt és ágyban fogadta. A nép e keresetlen leánya a herczegnőktől
megtanulta, hogy minden nagyobb emóczió után két-három napra ágyba
feküdjék. Egy magas – és egy alacsony – társaságbeli babona szerint a
szépség huzamos megtartására ez a legalkalmatosabb mód, ám Juli e
babonát némi ténykedéssel is elősegítette. Ezekre az alkalmakra külön
kifestette magát, kibontott, loknis parókát vett föl és abba piros és
fehér leandert helyezett. Ellenben a rolettákat nappal is leeresztette,
a villamos lámpásokat pedig meggyújtatta. Kissé polichrom ágyában – a
paplana nyusztprémes fekete selyem, a párnája halvány violaszin – úgy
feküdt mint egy bálvány és a fenség sohasem tisztelte oly erősen, mint
ez alkalmakkor. Az ujságiró is elfogódott egy kissé, midőn belépett a
különös szentélybe, holott ezüst kannákban fenyő meg violaillat
gőzölgött. Rejtelmes, sőt tündéri volt itt minden, de a beteg józan és –
alkalmasint fejfájása miatt kedvetlen – hangja magához térítette.
– Nos, – kérdé – megvolt már az a szamárság?
– Meg! – hazudott nagylelküleg az ujságiró.
– Nem történt baj? Tudtam, hogy nem lesz. Maguk mai férfiak okosak!
Valami kis gunyolódás volt a Juli haragjában. Az ujságiró szivesen
elviselte azért a hálás és csudálkozó tekintetért, a mit a herczegtől
kapott. Általában igen csinosan és méltóságteljesen viselkedett, a mi a
fenségnek is annyira feltünt, hogy jutalomképpen karonfogta és bevitte a
dolgozószobájába. Leültette és ő maga föl és alá járkált, meg-megállva a
fiatal ember előtt, a kire hol igen haragosan, hol nagyon
szeretetreméltóan, de mindig igen áthatóan tekintgetett. A herczegnek
úgylátszik valami ötlete támadt és azon buzgólkodott, hogy azt formába
öntse. Kezdetben csak rövid, fölöttébb rövid mondatokra szorítkozott.
Majd egy hosszabba fogott, de azt hirtelen abban hagyta.
Az egész beszéd valami paraenezis-féle akart lenni; volt benne valami a
vallás vigaszából, az erkölcs és a katonai bátorság dicséretéből. Egy
ponton már-már beleszövődött egy kis szentimentálizmus is: a fenség
kilátásba helyezte, hogy arra az esetre, ha a fiatal ember most el nem
esik és ha egyáltalán nem hal el hamarabb, mint ő – a mi nem valószinü –
akkor kötelességévé teszi a Julival való foglalkozást. Keresse föl
gyakran, beszéljenek róla… A fenség nem volt jó szónok, de hogy jó szív,
ezt ezuttal is megmutatta. Végül azonban – midőn a fiatal embert
elbocsájtá – nem fogott vele kezet. Feledségből vagy babonából, vagy
mert az ujságiró fölbuzdulva a meleg bánásmódon és elfeledkezve magáról,
csaknem előre nyujtotta magáét?! És ezt az eljárást nyomban megróni
férfias kötelesség?
A fiatal ember, hogy a palotából távozott, megint csak elvesztette
ruganyosságát. Megpróbált vacsorázni. A legelőkelőbb helyre ment és a
Samu frissen érkezett pénzéből olyan vacsorát rendelt, a milyent
franczia nagy cocotteok, vagy balkán fejedelmek szoktak. Étvágy nélkül
tömte magát; de bárha erőltette, hamarosan eltelt. Fölszedelőzött,
hazament lefeküdni:
– Úgy is korán kell fölkelnem! – mondá hangosan és – szemben magával –
gunyosan is. A mi nem igen sokszor történt meg vele eddig: most
megvetette magát. És szeretett volna elszeparálódni attól az egyik
lényétől, a melyet ostobának, ügyetlennek és a pusztulásba rohanónak
ismert föl.
– Utálatos vagy, utolsó vagy! Fuj!
Megundorodott magától. Ámde épp ily mértékben kitört rajta önimádása is.
Heves járkálása közben megállott és belenézett a szobája nagy toilette
tükrébe:
– Asztalos Aurél! – szólította meg magát és kissé meghajolt.
Borotvált puha arczát a mint nézte és köszöntötte az ujságiró, nem
öntudatát kereste. Az fix volt, meg nem rendült. A miért üdvözölte
magát, az volt, hogy a visszatükröződő fejben ráismert a kis
szabó-fiura, Asztalos Rellire. Arra, a ki tiz szem cseresznyét és egy
nagy darab kenyeret vacsorált, vagy ehhez hasonló értéküt, idény
szerint. A ki tiz évig meztelen lábbal járt odahaza és így – meg
ingujjban – akárhányszor leszaladt a piacz boltba czérnáért,
bélés-szövetért, daráért. Ugyanaz, a ki a katolikus tápintézetben nem
egyszer vett tésztát a gyerekektől azon az áron, hogy tízszer engedte
megfricskázni rendes és mindig takaros orrát. A nem zajos, de jókedvű,
kissé alantas természetű, szükös viszonyok között élő mesterfiú volt ő
most is és az a gavallér, a ki most bajba került, csak egy fölvett
figura; alig van köze hozzá. Mért volt az ostoba, mért akart mindent és
mért rontott el mindent? Módja volt hozzá, hogy kikerülje a helyzetet,
holott egy rossz nő becsületéért koczkáztatnia kell egész életét – és a
Relliét is – és nem vigyázott, elbizakodottságában fejjel rohant a
falnak.
A szabófiúnak erős kedve támadt arra, hogy nehéz helyzetében ne kövesse
a gentlemant.
«Nincs is jogom reá! Mit csinál _akkor_ anyám?» Ezzel a kitünő
kifogással élt, bárha ő is tisztában volt azzal, hogy nagyban és
egészben nem ő tartotta édesanyját. «Véletlenül kerültem ebbe a világba»
folytatta tovább magánbeszédét, «az ő erkölcseik nem az én erkölcseim.
Más társadalom tagja vagyok; ott csak elélek és ez a fő!»
Az életrevaló kis Relli nem hagyta magát, kézzel-lábbal tiltakozott a
fizikai megsemmisülés ellen. «Felvilágosító leveleket irok ide is, oda
is; hajnalban utra kelek és a magam módja szerint élek tovább. Senki sem
fog zajt csapni belőle. Az ujságiró? Csak meg kell kérni. Jegyzőkönyvet
vesznek fel és abban megbélyegeznek? Ki fogja azt valaha prezentálni?
Aztán mi közöm hozzá. Jól van, tehát nem való nekem a lovagias eljárás!
Beteges ember vagyok, elnyűttem az idegeimet. De okvetlen szükséges,
hogy lovag legyek? Mennyi kollegám él anélkül! Tekintélyünk egymás előtt
így sincs, úgy sincs. Legfeljebb nem sértek senkit. Ovatosan élek. A
természetem úgy is a béke. És ha akármi történnék is, lemészároltatni
nem engedem magam!»
Relli nem beszélt magához dialektikával. Ám Asztalos Aurél sem volt
ostoba lény; voltak ellenérvei:
«Próba, szerencse! A ki nagyot koczkáztat, nagyot nyerhet. Te találsz a
szivébe, szerte robbantod! Még csak ez kell a karrieredhez.
Magyarországon a ki párbajban megöl valakit: – «megcsinált ember». És a
többi diadalod ehhez! Egy uj fajta sas szállt fel a horizonton: a világ
bámul, tapsol és odaenged – ijedtében és csodálatában – a hová csak el
akarsz jutni. Az első fiatalember lehetsz a hazában. Julitól irigyelni
fognak a valóságos herczegnők és ki tudja… A mi pedig Nuszikát illeti, ő
egy gyönyörű, de végtelenül könnyelmű kis leány. Köszönjék meg, hogy nem
bántam vele úgy, a hogy más az én helyemben. Fáj, hogy fájdalmat kell
neki okoznom; de nem én akarom. Belém akadtak erőnek erejével. És talán
nem is azért, a miről szó esett? Kifogás volt az egész? Annie mellől,
láb alól el akart tenni a bátyja? És egy szót se szólt volt a hugának.
Ezek ilyenek; ezek képesek az ilyesmire. Hidegek és némák, mintha
aczélból volnának. Mily gyönyörűség lehet őket egyszerre leteríteni. És
lehet. A kezem remeg: de a szerencsém azért biztos!»
A mesterember fia fellángolt a haragtól és a türelmetlenségtől: oktalan,
ábrándozó, elbizakodott dilettáns. Ez nem vers, ez nem frázis, ez
mathematika. Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó, hogy süvít,
süt, pörköl, egy ütés és – sötétség!
Asztalos Aurél elvágta a dialogust; nem birta tovább. Elfordult a
tükörtől s arra vágyott, hogy mind a két én-jétől megpihenjen egy kissé.
Körülnézett a szobában és tekintete az éjjeli asztalkára esett, a hol az
aznap érkezett levelei voltak kikészítve. A levelezése az utóbbi időben
rendkívül megnőtt; a levélirók valahogy megérzik, ki van en vogue és azt
elárasztják. A mint az írások között turkált, megint megnőtt és
jelentőségteljes lett előtte a mostani alakja. Átfutotta a
jószágigazgató és a pártelnök aznapi jelentéseit: – kincsért sem lehet
fogni ellenjelöltet, még öt nap és a képviselői megbizatás a kezében.
Ott hevert a lapra vonatkozó szerződés is, aláírták az alapítók és
vállalkozók. Ebben miniszteri fizetés biztosíttatott neki sok
esztendőre. A régi szerkesztőjétől valóságos szerelmes leveleket kapott.
Samu írt, hogy ne sajnáljon magától semmit; pénz van bőven. (Az öreg
trafikosnéval a dolog rendben, máris ide adta a a takarékpénztári
könyvét.) Az anyjának még Bécsből küldött egy fekete csipke fejkötőt,
azt köszöni meg a szeretetnek annyira erős hangján, a mely már fáj.
Meghivások, jelöltetések. (Sok egyesület máris megszimatolta.) Julinak
egy aznapi, még felbontatlan levele, a mely olyan meleg volt, mint a
milyen hideg ő fensége előtt való aznapi viselkedése. Egy kis tok volt
mellette. A herczeg barátnéja opálköves arany inggombokat küldött és a
gombokba bele volt már vésve a dátum, a melyen exponálta magát érte.
Megint inggomb! Talán a fenség ötlete volt ez; de hogy készült el olyan
gyorsan? A vésnököt állandóan magukkal hurczolják ezek?
Az ujságíró dühbe borult, megharagudott a szegény csinos kis tárgyakra,
lesöpörte azokat a földre és később sem szedte föl. Ámde kisebb
föllobbanásai nem birták eltéríteni generális érzésétől és az nem volt
egyéb, mint a – félelem. Menekülni akart a helyzetből, de nem mert. És
nem látta többé a módot sem: megcsinált egyénisége úrrá lett eredeti
lényén, a szegény kis Relli le volt győzve. «Egy ilyen pozicziót itt
hagyni oktalan félszből. Ilyen utálatos gyávaságba nem megyek bele!»
Határozott Asztalos Aurél és átengedte magát siralomházi hangulatának.
Levetkőzött, eloltotta a világosságot, megpróbált szerelmes órákra
gondolni, de tüzes golyók süvítettek körülötte, az ablak reszketett belé
és a nyomukon megpörkölődött, majd lángra lobbant a takarója. Felugrott,
felöltözködött és azzal a kifogással, hogy segédjét, az ujságirót még ma
éjjel szerződtetnie kell a lapjához, elindult, hogy fölkeresse a kihalt
fürdőtelepen. Nem talált reá sehol; kénytelen volt elmenni hozzá a
lakására.
Egy alig pár lábnyi pallásszobában lakott a beteg ujságíró. Úgynevezett
turista szobában, a melyben egy ember épen hogy kinyujtózkodhatik, de
nem függőlegesen. A szűk ágyban ülni lehetett, de csak óvatosan. A mikor
Asztalos Aurél belépett, kartársa egy ily ülőhelyzet elfoglalásában
buzgólkodott, hevesen czigarettázva hozzá, mintha a füst erejétől is
várna segítséget. Az éjjeli vizit nem lepte meg, épen csak papiros
mellét és vézna lábát sietett elrejteni.
– Ne zavartassa magát, mindjárt megyek, csak –
– Valami baj van?
– Nincs.
– Nem tud aludni?
– Őszintén szólva, otthon nem.
– Ha akarja, átbeszélgethetjük az éjszakát.
[Illustration: – Ha akarja, átbeszélgethetjük az éjszakát.]
– Nem akarom elvenni az éjszakáját.
– Nekem ugyan el nem veszi. Éjszaka én úgy sem alszom. A szemem a
nappalhoz van szokva. Ha künn sötét van, izgatott vagyok. Csak azért
fekszem le, mert nem tudok mit csinálni.
– Én sem. – Tudja, hogy egy lapom lesz?
– Bánom is én. Megint egy új üzlet.
A pozicziós ujságíró nem igen merte tovább firtatni az ügyet a kis
ujságíró előtt, a ki egy ujságnál sem tudott megmelegedni. Azonnal ott
hagyta, a mint valamit «észre vett». Semmi mód nem tudott belenyugodni
abba, hogy egy hirlap nem mindig ideális intézmény, hanem gyakorlati
vállalkozás is. Azt az elvet, hogy a közönség kegyét kell folyton
keresni, gyülölte és az íróasztalokat verte a vastag botjával azon való
dühében, hogy nem szereti mindenki elég komolyan a hazát.
Hallgattak egy pár perczig. Aurél – összekuporodva – leült az ágy
szélére és szintén szenvedélyesen fujta a füstöt. A házigazda –
alkalmasint kötelességérzetből – mégis csak megszólalt:
– Aztán hol lopták a pénzt? Különben ne mondja. Ne beszéljünk ujságról.
Rossz nőkről beszéljünk.
– Az, az!
– De maga nem jól ül. Én majd fölkelek és maga feküdjék le. Egy kicsinyt
mégis pihenni kell!
– Ha zavartatja magát, inkább elmegyek. Tudja mit, ez az ágy szűk ugyan,
de ha nem alterálja, elférünk benne ketten is.
A rendes, a tiszta, az illatos ember bebujt a rendetlen, sokszor
mosdatlan, beteg szagú ember mellé:
– Az ujságírónak még sincs más senkije, csak az ujságíró! – mondá
bizonytalan hangon. Az ajkait nem tudta rendes módra kormányozni, meleg
borzongással jött reá a láz. Az ujságíró megérezte:
– Süt a teste. Magát a hideg mindjárt ki fogja lelni. Ne főzzek groggot?
– Ne. Beszélgessünk. Semmi bajom.
– Mit is izgatja magát? Érdemes is! Meglássa nem lesz baj. És ha lesz
is? Van-e szebb vég egy ujságíróra, mintha… Én boldog volnék, ha már ott
tartanék: valamiért meghalni. Maga mégis csak egy elvért, egy ideálért
áll ki és azért múlik el, ha elmúlik. – Én ugyan nem hiszem! Magának
rossz sejtelmei vannak? Az hiba; az nem csal, – sokszor. De mindegy.
Miről van szó? Arról van szó, hogy szépen, bátran, becsületesen, hozzánk
méltóan fejezzük be, a mit némelyikünk nem mindig szépen és a
mesterséghez méltóan folytatott. Az életet értem. De maga úgy néz rám,
mint a ki nem érti az egészet. Túl lenni mindenen, az nagyon jó. A
készülődés – úgy látom – nehéz egy kissé. Éppen azért, ha az ember már
egyszer elkészült –
Asztalos közbevágott:
– Mondja csak János, mért haragszik maga rám? Vétettem én magának
valaha? A háta mögött mindig a legnagyobb elismeréssel beszéltem
magáról!
– Én, haragudni? Nem is láttam még külön; én magukat együtt láttam.
Maguk az «Aurélok». Nem igazi ujságírók. Csak bejönnek hozzánk állandó
vendégszerepre. Ezt a fajtát én nem szeretem. De ne beszéljünk róla.
Magát, hogy megismertem… Erről se beszéljünk, mi? Ha akarja, elmondom,
mit gondolok magáról. Azt, hogy egy csinos, nem jelentékeny keresztény
fiatalember, a ki úr szeretne lenni. Egyéb baja nincs!
Mindketten erőltetve nevettek. Az ujságíró, – a kit Jánosnak neveztek –
fölült az ágyban és mintha megbánta volna, a mit mondott, szeretettel
nézett kartársa elborult arczára és ellágyult hangon szólott:
– Maga nagyon komolyan veszi ezt a saját ügyét. Ez a maguk baja és bűne.
A másokét, a nagy sokaságét kell komolyan, a magunkét tréfásan,
könnyelműn, mókával. Így ni!
A furcsa emberke most egyszerre kirugott a komoly hangból és azt
mimelte, hogy ő egy fiatal majom, a ki társát, az öreg majmot
bogarászsza, megszabadítja az alkalmatlan férgektől. A figura nem volt
esztétikus, mert a kis ujságíró még azt is elmimelte, hogy a megcsípett
állatkákat a fogai között összeroppantja.
Asztalos Aurélnak nevetnie kellett. János ujságiró abbanhagyta a tréfát.
Lefeküdt ő is; vézna gyermek-karjait bozontos nagy feje alá helyezte és
beszélni kezdett.
Az egyik ujságíró nyilván mulattatni akarta a másikat. Bizarr és
bolondos dolgokat beszélt neki: