metaforákban gondolkozott.) Most már csak egy pénzes állásra kellett
törekednie. Elégtételére a mesterségéről sem feledkezett meg és az járt
az eszében, hogy egy mérsékelten szabadelvű nagy napilapot alapíttasson
magának. Mindenesetre némileg liberális színű legyen, mert a
szabadelvűséggel végkép szakítani zsenáns. Karlsbadból, utókúrára
nagypénzű kereskedők és nagyiparosok jöttek át Gasteinba, a kik
hamarosan hozzája tolakodtak. Faiseur is akadt, egy nagyszabású ágens, a
ki üzlete érdekében képviselőséget is vett magának. Az ujságíróval
nyomban egymásra ismertek és a lapalapítás rohamosan ment előre. Az
egyik polgár csak azt kivánta, hogy a lapnak biztosítva legyen a herczeg
jóakarata. A fenség, miután Juli megértette vele, hogy ez a jóakarat
pénzbe nem kerül, semmiféle kötelezettséggel nem jár, szóval adta
tudtára az egyik alapító úrnak, hogy «bár az ujság neki általában nem
rokonszenves – mert hazudik – a tervezett időszaki közlöny legnagyobb
jóakaratát birja, a mennyiben megfelel hivatásának!»
Minden rendben volt. A megjelenés napját is meghatározták és az
ujságírónak Pestre kellett volna mennie, hogy a szükséges dolgokat
elvégezze, a szerződéseket megkösse. Ámde Julin hirtelen kitört a
féltékenység és barátját halálra kinozta Annie miatt:
– Ismerlek benneteket; tudom, te is ki vagy! Én jó vagyok arra, hogy
kihasználj. De engem nem tisztelsz. Engem nem tisztel senki! Ő vele
persze úgy beszélsz, mint egy istennővel!
– Alig látom. Mindig azzal az utálatos bátyjával van! Különben sem ad
rám semmit. Ezek gőgösebbek, mint maga a fenség!
A nép leánya elvörösödött a haragtól:
– Talán rosszat beszéltek rólam? No megálljatok! Megmutatom, hogy ide
fognak jönni. A leányok kezet fognak nekem csókolni, Annie is. És együtt
foglak látni benneteket. Vigyázz, te meg vigyázz!
A herczeg barátnője, bár nem volt protestáns, nem szokott tágítani
attól, amit kimondott. Másnap a herczeg már üzent az Annie családjának,
hogy látni akarja őket, főként a leányokat. A nagyapa felelt írásban,
nyilván diktandóra. Alázatos, folyamodványszerű levélben értesítette a
herczeget, hogy mind betegek.
Valami kellemetlen szövődés kezdetét szimatolta meg az ujságíró és
szeretett volna elmenekülni egy kis időre; de immár nem volt a maga ura,
nem eresztették. Borús, izgatott, villamossággal terhes napok
következtek és volt egy óra, a mikor a fiatalembert a legnagyobb csapás
környékezte: az, hogy kedvese ott hagyja a herczeget. Akár akarta, akár
nem, a szomszéd szobából hallotta az erre vonatkozó tárgyalásokat:
– Én megyek el. Bocsásson engem el. Ha nem bocsájt, akkor is elmegyek.
És ha egy ezredet állít ide elém, azon is keresztül megyek. Ki vagyok én
itt? Egy rossz nő. Tisztel engem valaki? Véd engem valaki? Azért a kis
falásért, pár rossz ruháért, komiszabb a helyzetem, mint a legutolsó
cselédnek!
A fenség csitította, pénzzel kinálta; Juli még dühösebb lett:
– Vigye innen a rongyos büdös pénzét! Ha engem a művészetemnél hagy, az
nekem többet jövedelmez, mint a mennyit a fenség nagynehezen kiizzad.
Tudja meg, hogy engem megkárosított. Engem becsületemben degradált.
Velem tisztességes nő szóba nem áll. És mindez azért van, mert nem tud
tiszteletet szerezni annak, a ki hozzá tartozik. Egy káplár tud a
szeretőjének; az altábornagy nem! Mindenki lenéz, mert a herczeg
szeretője vagyok. Pedig nem is vagyok az. Jó volna, ha az lennék. Egy
öreg ember ápolója vagyok!
Erre az utolsó kijelentésre kinos csönd állott be. A herczeg köhögni
kezdett oly hevesen, hogy Juli egy pillanatra békét kötött, vízért
futott és megitatta. Midőn a fenség magához tért, szigorúan és emelt
hangon szólott:
– Kehrt euch, marrsch!
Az ujságiró visszafojtotta lélegzetét. Juli azonban csak most eresztette
ki a hangját:
– Nekem ugyan kommandirozhat! Akkor megyek el, a mikor nekem tetszik.
Olyan botrányt csinálok, hogy tele lesz vele Bécs, Pest, de Berlin és
Páris is! Úgy se valami nagy már a tekintélyünk. Az utczán kezdenek már
nem köszöngetni. Az emberek kezdenek okosodni. A legfőbb ideje. A magyar
arisztokráczia fuj önökre; a cseh, az még nem. Inkább beleavatkozik a
családi állapotjukba.
A herczeg barátnője valami igen erős szót mondott, de halkan; az
ujságíró nem hallotta. Mindazonáltal a legnagyobb mértékben a herczeg
pártján állott és kedve lett volna a nőt – a ki az ő karrierjét is
veszélyezteti – testileg megfenyíteni. Mit akart? Nem értette, mit akar?
Társadalmi pozicziót? El akarja választani a herczeget a herczegnőtől és
ő akar a felesége lenni? Ez lehetetlenség, képtelenség, erre még Juli
sem vállalkozhatik. A nem erkölcsös férfi nem értette a szintén nem
erkölcsös nőnek társadalmi tisztesség után való vágyát, mert nem voltak
ebben az irányban megfigyelései és nem látta meg soha, hogy a
legelvetemedettebb asszony sem tudja kiirtani a szívéből az ideált, hogy
hű feleség és jó anya lehessen valaha.
Utóvégre is a fenség engedett. Elismerte az áldozatokat, a melyet
barátnője érte hozott. Megígérte, hogy Bécsben haladéktalanúl férjhez
adja. De neki – az asszonynak is utána kell nézni… Valami rendes, csinos
embert, valami becsületes, igazi férfit, a kit ő – a fenség – nem volna
kénytelen utálni. És most, ritka pillanat, a herczegnek ötlete támadt:
mint férjjelöltet fölállította az ujságírót, a ki, nevét hallván,
elvörösödött, de aligha szeméremből.
– Egy ilyen semmit, egy ilyen senkit! méltatlankodott Juli, majd félig
haragosan, félig nevetve hozzátette:
– Különben is az a fenség után fut, a fenségbe szerelmes!
– Igen derék fiatalember, – mondá a herczeg mély meggyőződéssel.
A második reggelire csengettek és a vita abban maradt, mert a reggelin
részt vett Asztalos Aurél is. Egy-egy szó esett azért arról, hogy a
comtessek betegek-e vagy se? Két nap óta tényleg nem lehetett őket látni
és maga az ujságíró sem tudta, mi történt velük. Csak estve hozta el a
miss az Annie levelét, az első valóban forró szerelmeset. «Életem,
hitem, reménységem, szépséges lovagom! meghalok a vágytól, hogy
láthassalak. Szeretném ha egyszer megölelhetnők egymást, aztán
mindketten meghalnánk. Még te maradj csak itt a földön és élj, hadd
haljak meg én magam!» – így kezdte és így végezte: «Szobafogságban
vagyunk. Nem tudom, miért, két napja nem mehetünk ki. A bátyám – egy
kicsit orvos is – megvizsgálta torkunkat és azt mondta, hogy gyulladt.
Egész nap velünk van a szobában, kártyázunk és bibliát olvasunk. Ma
azonban én lefeküdtem az ágyba, megrémültek, hogy csakugyan beteg
vagyok, pedig csak azért tettem, hogy mindig rád gondolhassak. Az orvost
elhivatták, az megkopogtatta a mellemet és meghallgatta a szívemet –
megbocsájtod-e?… öreg úr! – és azt mondta, hogy a szívem valamit
alterálva van! Oh mily boldog vagyok. Szerettem volna ezért megcsókolni.
De nem csókolok meg senkit többet, ha nem lehet valakit. A kis bátyám
sem kap tőlem többet szájon csókot. Az csak egyé. Azé, a kinek levele a
párnám alatt van… Tudod-e szerelmem, hogy csakugyan beteg vagyok? Mit
fogsz tenni, ha csakugyan sulyos beteg leszek? Hogy jösz hozzánk? Én
hivatlak, bevallok mindent és hozzám kell engedniök. De ne késlekedjél,
gyer akkor mindjárt. Fogjad meg a kezemet és én jobban leszek, fölülök
az ágyban és…»
A fiatal ember egy kissé megundorodott magától. A leány úgy állította be
mint Jézust. Az csakugyan nem volt és érezte, hogy méltatlan a fölséges
példára. A leány fantáziájának hirtelen hevessége különben is
nyugtalanította már azért is, mert – meglehetős mértékű önbecsülése
daczára – nem tudta megérteni. E fiatal emberben, bár folyton nők körül
forgolódott, nem volt meg a képesség arra, hogy a nőket – különösen a
leányokat – gyönyörű kórságaikban felismerje és megértse. Sejtelme sem
volt arról, hogy a szerelem czélját és útját nem ismerve, vakon és
tudatlanul a körül tévelyegve: a legelmésebb és legfölvilágosodottabb
leány is a hideglelésig belereszket a testi rajongásba. Bűbájos és
képzeletgerjesztő physiologiai romantika, egy szűzies, de már virágzó
női testnek buja költészete, a melynek a férfi-hőshöz, amaz egy
bizonyoshoz, gyakorta alig van köze. Legföljebb hozzá tapad, mint
kifogáshoz és ezért, – de mennyiszer! méltatlan, meg oktalan.
Nem filozofált a fiatalember. A levélnek kellemes, egyéni illata volt;
megcsókolta. Felelet helyett virágot küldött és a mi nemes tüzet
ébresztett benne, azt beleöntötte abba az udvarlásba, a mivel Julinak
tartozott. Soha még ennyi szerelemmel nem voltak egymás iránt. Egész nap
egyedül voltak, bujták az erdőt, járták a hegyeket. A herczeg, a ki
tudta, hogy Julinak napokig eltart a tisztességi rohama, küldte őket.
Megengedte, hogy együtt mutatkozzanak nyilvános helyeken, vizitet
tegyenek együtt, elmenjenek egy reczitátor előadására is. És a mikor egy
órákra terjedő kirándulásra indultak, a maga turista botját, sőt az
őzbokrétás kalapját is kölcsön adta az ujságírónak:
– Julira vigyázni. Nem hagyni, hogy kimelegedve havat egyen!
Egy havasi majorsághoz törekedtek, a fürdőtelephez két órányira, a hová
nem igen jártak vendégek. A majorság két kecskéből állott és az összes
felszerelése egy rozoga asztal, nehány pohár. Ha a majorosnak volt,
kenyeret is lehetett kapni. Juliéknak szerencséjük volt: kaptak.
Halálosan elfáradva leültek kenyerezni, tejet inni és úgy elmerültek
ebbe a műveletbe, hogy alig vették észre, mikor az asztaluk mellett, a
majoros előtt megállt két férfi. Az Annie nagyapja és bátyja. Az
ujságiró felállott, üdvözölte őket és a legnagyobb zavarban bár, az
egyetlen asztalnál ülőhelylyel kinálta meg mind a kettőt. Apa és unoka
összenéztek, nem ültek le. A herczeg barátnője szurós kis szemei elé
emelte lorgnonját és szólott:
[Illustration: Üdvözölte őket.]
– Mutassa be az urakat, kérem!
Azok maguk mutatkoztak be, az öreg mélyen meghajolva, a fiatal alig. Nem
volt egy udvarias szava az asszonyhoz, úgyszólván észre sem vette. De a
herczeg barátnője nem volt az az asszony, a kit bagatellizálni lehetett.
Még mindig megtartva mosolygó álarczát, épen a szótlan emberhez intézte
szavait:
– Betegek még a comtesse-ek?
– Igen! – felelte unokája helyett az öreg gróf.
– Reménylem csak könnyü baj. Ha felgyógyulnak, lesz szerencsénk?
– Igen! – sietett a felelettel a nagyapa.
Az ujságiró, belsejében nem csekély mértékben elfogódva, igyekezett
enyhébb medert vágni a kinos és éles diskurzusnak:
– A herczeg ő fensége ismerte és tisztelte a comtesse-ek anyját és azért
vágyik, hogy tisztelhesse és láthassa a leányait…
– És én is. Főképen én óhajtom! – javította ki Juli elvörösödve. Majd
szinte provokáló hangon hozzátette:
– Tehát minél hamarabb!
– Igen…
– Nem!
Ez volt az első szó, a mit az Annie bátyja kiejtett. Egy határozott
kemény «nem!» Meg kellett hallani, félre nem lehetett magyarázni.
Julinak, úgy is mint a nép leányának, ez nem is volt szándékában.
Mérkőzésre, pörre, mint minden pillanatban, most is készen, halotti
csendben kérdé:
– És ha szabad tudnom, mért nem?
Az Annie bátyja idegesség nélkül nyugodtan szólott:
– Kérnem kell méltóságodat, hogy ne kényszerítsen feleletre.
– De kényszerítem, de tudni akarom. Mivel különbek az ön testvérei, mint
én! Kik ők? Mi vagyok én? És a herczeg, nem is szólva a herczegről?
Az öreg gróf megfogta az unokája kezét, hogy elvigye innét.
Juli most már elveszítette nyugalmát, felugrott, a lorgnonját eldobta, a
csipőjére tette a kezét, kiabált:
– Tudom, kik maguk. A maguk harmadik őse paraszt volt, közönséges
paraszt. Maguk is azok. A comtesse-ek nem különben… Innen pedig addig el
nem mennek, a míg meg nem mondják, mi kifogásuk van ellenem?!
– Ha kényszerít! – mondá a fiatal mágnás rosszkedvüen és merev állásba
vágva magát az ujságiró előtt, ahhoz intézte a szavait:
– Mondja meg ő méltóságának – szólt halkan, de határozottan – ön, mint
az ő gardeja, mondja meg neki: ő nem az a hölgy, a kivel tisztességes
leányok érintkezhetnek!
A herczeg barátnője szederjes arczát az ujságiró felé fordította; szeme,
a melyet a düh még összehuzott, kisebbé tett, határozottan követelte
tőle a védelmet.
Asztalos Aurélra életének legsulyosabb pillanata most már elkövetkezett.
Alig lehetett gondolkodnia és mégis gondolkodott, ha ugyan annak lehet
nevezni elméjének kényszerült működését.
Az ujságiró, kinek mestersége, hogy másért exponálja magát,
mesterségénél fogva, elvből, szokásból, szeszélyből –: cselekvő erejében
szélütötten, lelkében megbénulva állt ott. Elméjében kinos villanások.
«Szörnyű helyzet!»
«Minden munkám hiába. A mit akartam, annak vége!»
«Szerencsém, jó éjszakát!»
«Miért kellett idejönni; hagyni, hogy szóba álljanak!»
«És most hagynom nem szabad. Ő és minden követeli, hogy védjem.»
«Ha meg nem védem, gyáva vagyok, utált és – kidobott.»
«Ha türném, mit mondana a herczeg? Soha többé maga elé nem bocsájtana!»
A gondolatok – szegény nyavalyás lények! – közé hirtelen belevágódott
egy arcz: ő fensége szigorú, lenéző, sőt megvetéssel teli arcza. Nem
szólt hozzá, csak intett az ajtó felé. És ez elképzelt fej visszaadta a
fiatal ember cselekvő erejét és bárha mint egy miniature villám, úgy
vágott agyába a tudat, hogy a mit most tesz, az végzetes, erőszakot téve
vérén, szivén és félelmén: kihuzta magát és a fiatal mágnás képébe
vágta:
– Ez impertinenczia. A mit ön mond, impertinenczia!
Az első eminens, valamint a fegyelmezetlen férfiak, ökölre szorította
két óriási kezét, hogy a jelzőre jelzővel feleljen; de Juli, a ki
szinpadi uralmát a legnagyobb mértékű önkivületben is megtartotta:
elsikoltotta magát, még pedig azzal a hanggal, melynek regiszterét egy
hirneves bécsi tragika állapította meg. Két gyilkosság jelzése
foglaltatott e sikolyban, egy épen megtörténté és egy másiké, a mely
nyomban meg fog esni. A mikor a kiáltás elhangzott, valami –
általánosságban – buta csend állott be; a gróf leeresztette öklét és
karonfogta nagyatyját. A mikor elfordult, az ujságiró – bárha torka alig
akarta kiengedni a szót – mégegyszer ismételte:
– Ez aljas impertinenczia…
Annie bátyja nem fordult többé vissza, ment. És ők is mentek hazafelé,
szótlanul. Az ujságirónak legelső szenzáczió az volt, hogy visszakapta
idegességét. Egyszerre megfájdult a feje és a lába:
«Még csak ez kellett! Úgy látszik visszajött a neurastheniám!» –
gondolta magában és erőlködött, hogy Julira mosolyogni tudjon. Az nem
volt szomorú, sőt szivében valami titkos boldogság vergődött: valami
történt, körülte, vele, miatta! Sápitozott ugyan, a miért «rossz nő»-nek
nyilvánitották; de megaláztatása inkább csak elvben égette és nem
igazán:
– No, ennek a rablónak lesz! Ha megtudja a herczeg, nem tudom mit fog
csinálni? Az igaz, a fenség, ilyesmiben nem mozdulhat. Nem szabad neki.
De bezárathatja, ha akarja. Akarni fogja. Elküldetheti Kufsteinba,
Josefstadba. Degradálhatja. Ez a madárijesztő biztosan tiszt.
(Meglátszik rajta.) Neki a fenség olyan, mint egy Isten. És mégis meg
merte ezt tenni ellene!
A heves kitörésekre az ujságiró mély rezignáczióval felelt:
– Nem úgy van, mint régen volt. Ő fensége egy ujjal sem bánthatja. Hanem
majd én!
– Kiirod? Az, az kell neki. Leszidni, kicsufolni!
Azt nem, hanem mást.
A fiatal ember némi küzdelem után mégis csak kitör egy sokszor
megszakadt sóhajban. Az asszony megölelte és megcsókolta az út közepén!
– Talán még agyon is szurnak értem! Soha még én értem nem öltek meg
senkit. Nem is akarom. Én nem vagyok olyan, mint a többi művésznő. A
férfiak nem arra valók, hogy egy nőért megöljék egymást. Egy
parfumirozott szoknya sem – nem egészen így mondta – érdemes arra.
Elheveskedted a dolgot. Annak a gazembernek, ha jól meggondoljuk, igaza
is volt; én egy rossz nő vagyok, egy rossz nő!
Sirva, a parókáját megtépázva beszélt, de a maga erkölcsi minéműsége
felől táplált véleményét, a mint a herczeg elé értek, nyomban
megváltoztatta. Most már elégtételt követelt minden irányban, minden
módon. A fenség, délutáni álmában megzavartatva, szintén igen dühös volt
és irigyelte az ujságirót a bizonyos párbajért:
– Ha én, ha én szembe állhatnék vele!
Nem bizonyos, de nagyon valószinű, hogy ő fensége ezt a szemben állást,
úgy képzelte, hogy ő egy angol expreszszel harmincz lépésről lő a magyar
grófra, a kinek igen kevés, csaknem semmi fegyver sincs a kezében és így
nem is lőhet vissza.
Ez a képzet azonban semmi esetre sem volt világos, valamint egy másik
sem, a mely ezután támadt és a fiatal mágnás vagyonának lehető
elkobzására vonatkozott… A herczeg azonban nem ábrándozott csak egy
szempillantásig; azonban férfi volt ismét, a ki keveset, de korrekten
látott és biztosan cselekedett. Megveregette az ujságiró vállát, sőt
különös kitüntetésképen az arczát is:
– Ön korrekten cselekedett. Így cselekszik egy férfi, a ki a
tisztességes uri nőt védeni köteles. Nyujtom önnek kezemet és szivesen
szorítom meg. (Megszorította soron kívül.) Válságos időkben az ilyen
emberekre nagy szerep vár a hadseregben. Ön elnyerheti a legnagyobb
rendjeleket. Csak biztosan kell czélba venni, a kéz ne mozogjon.
Czélozz: a láb elé! Ha kardra megy, tiszta vágás a hónaljra. Az alatt
van a szív!
Az ujságiró mély hódolattal hallgatta a fenség tanításait, de nem a
tiszta boldogság érzésével köszönte meg, a mikor a herczeg jelezte neki,
hogy egy szerencsétlenség esetére ő maga – a fenség – sajátkezű irással
fogja vigasztalni anyját – a kinek mint rendes ember, a czímét kérte már
is, de nem kapta meg. Egyebekben úgy maradtak, hogy az ujságiró
jelentést tesz az ügy fejlődéséről és semmi érdemlegeset nem cselekszik,
mielőtt ki nem kérné a herczeg tanácsát.
– Csak mindent csendesen, nyugodtan, mint igazi gavallérhoz illik. Az ok
senkire sem tartozik… Előre is kikérem magamnak, hogy az én nevemet
belekeverjék!
– Kivánsága szerint, fenség!
– Sem az enyémet!
– A méltóságos asszony kivánsága szerint!
Miután a szerencsétlenség úgyis megtörtént, a fiatal ember – contre
cours – igyekezett magát a lehető leggavallérosabban viselni. Ám ebben a
pozjában egy pillanatra megingott, a mint barátnéja után sompolyogva a
nyakába borult!
– Nem engedem, nem engedem! Én elhivatom azt az embert, magamhoz
hivatom, elcsináljuk az egészet. Reszketek érted; rossz előérzetem van.
– Nekem is. És legalább beteg ne volnék! Ha itt lennének a rendes
segédeim. Mindegy. Ezen segíteni többé nem lehet: ez így van. És ha
megmozdulsz, még nagyobb szerencsétlenséget okozol. Esetleg főbe kell
magamat lőnöm…
A fiatalember kifáradt abban, hogy az utolsó néhány órában a más lényét,
egy hozzá merőben idegent cselekedtetett és beszéltetett maga helyett.
Talán ennek a fáradtságnak a következménye volt, hogy szemei megteltek
könynyel és odahaza nedves szemmel, félig önkivületben várta az
ellenfele segédeit. Hamarosan megjelentek azok: egy tábornok és egy
magyar kuriai biró, a ki főképen grand seigneur és csak mellékesen
itélt. Komoly öreg úr volt mind a kettő, szervezetét mind a kettő leélte
és lényük, egész viselkedésük nem egyéb, mint emlék, vagy ha úgy
tetszik; egy régebbi beidegzésnek a továbbrezgése. A katonát ezenkivül,
bár nem heves módon, hatalmába kerítette gerinczének csendes sorvadása,
a miről ő maga nem tudott semmit, bár rossz jelnek vette, hogy szédült,
ha a lóra ült. A tiszteletreméltó, de fölöttébb szokatlan, kevés beszédű
alak mintha a halál névjegyét hozta volna meg az ujságirónak. Hangja
elfogódott, szívverése ki-kimaradt, a mint velök beszélt. Szerencsére
hamar végeztek. Elégtételt kértek. Segédek gyors kiküldését. Ezenfelül
kifejezték privát kivánságukat, hogy az egész ügy negyvennyolcz óra
alatt elintéztessék.
– Itt idegenben… ha nem találnék arra való segédeket. Ha haza kellene
sürgönyöznöm…
– Itt vannak katonatisztek.
– Köszönöm, majd magam keresek!
A beteg ujságiró jutott az eszébe. Még itt volt, reggel is látta. Igaz,
hogy kalapját egy ujjával megérintve köszönt neki és nyilván nem szereti
őt. De párbaj az más. Az ujságirók a legjobb segédek. A leggyengébb
karakter is azonnal romantikus hős lesz, ha lovagias mandátumot kap a
kezébe. És hihetetlenül ügyesek, a legszövevényesebb ügyet is megoldják
sokszor – békésen. De vajjon az ő esetében ez lehetséges-e?
Hirtelen Anniera gondolt.
Ha lelke élvezni tudna még: az ujságiró mámorosra gyönyörködheti magát a
helyzetben, a mely mindenkinek másnak kopott lehet, de neki friss,
fordulatos és meglepő. Ki mellé fog állani Annie? A bátyja mellé-e, a
kedvese oldalára-e? Lovagok, még a becsületesek és kemények is boldogan
gondolnak arra, ha kedvesük értük dilemmába jut, szenved, vérzik,
boldogtalan, – természetesen nem nagy időre.
«Ha megtudja, a milyen hirtelen, elszánt, vakmerő és nagylelkű, valami
nagy botor dolgot cselekszik!» – így gondolkodott Annieről a fiatal
ember és nem aggasztotta az, hogy a leány megveti vagy szakít vele, mert
egy asszony védelmére kelt. Igaz, utóbb ezt magyarázni kell, de oly
szépen, hatásosan és hasznosan lehet kimagyarázni később. De vajjon
lesz-e később? Az ujságiró a verekedés után való időt nem látta.
Elméjét akárhogy erőltette: mint a fáradt és megsebzett túzok ott
letopott és semmiféle hajrával nem volt felkergethető.
«Szegény Nuszi, szegény Nuszika, hogyan birja el ezt a helyzetet?» – így
gondolkodott a fiatal ember és a mellett attól tartott, hogy a leány nem
tud a helyzetről mit sem. Estefelé, hogy a beteg ujságirót üzte, látta
nagyanyjával és testvéreivel a térzenén; tehát nem beteg többé. Vidám
volt, a szemével csókot küldött neki a tömegen át, kezének egy
mozdulatával hivta is. De a fiatal ember nem ment hozzá. És nem megy
többé – talán – soha!
A gyötrődés karmai közé jutott hősnek fájt a gondolat, hogy a leánynak
ne fájjon semmi. Valószinű, hogy e miatt – és még egy maga által sem
tudott czélért – elhatározta, hogy ír neki, elbúcsúzik tőle. A czéh, a
melyhez Asztalos Aurél tartozott, annak erkölcsei – vagy ha úgy tetszik
erkölcstelensége – nem engedték meg neki, hogy végkép nemtelen legyen.
Nem irta meg az igazat, csak sejtette:… «Még egy, vagy legfeljebb két
nap és történik velem valami – nem is nagy dolog, de a mely
megakadályoz, hogy valaha még láthassam magát. Úgy lehet, ez az utolsó
irásom… A jázmint – tudja – mindíg a legjobban szerettem: egy szál
jázmint kérek és kinyujtom érte a kezemet… A végzet, a véletlen hozta
magával így és én boldog vagyok, hogy áldozata lehetek, főkép azért,
mert ha becsukom a szemeimet, úgy látom, mintha e végzetnek maga lenne a
szép, a jó, a halálosztó angyala… Isten veled szépséges, jóságos,
pusztító angyalom!»
A miss kezén át, a szokott módon, másnap délelőtt küldte el a levelet és
a választól valamely ismeretlen jót, vagy legalább valamely kombinácziót
várt. De válasz nem jött; a miss nem jelentkezett és az ujságiró
elhatározta: minden elhagy, minden összedől! Az elsötétített szobában
feküdt, helyesebben fetrengett a diványon és gyakorolta magát kisebb
bűneinek egyikében: becsmérelte az asszonyi nemet. «Mind egy! Ha még
ujra kezdhetném, kihasználnám és elrugnám őket!» És valami gyülölet féle
érzés lángolt föl benne, a mikor az ajtó halkan kinyilt és belépett
rajta Annie, egyedül. Hozzája rohant, letérdelt eléje, úgy ölelte át:
– Eljöttem! – mondá tiszta hangon.
– Ilyen vakmerőséget! Istenem, ha megtudják…!
– Tudják meg. Nem is nagyon titkolództam. Ha megkérdeztek volna hová
megyek a miss-szel, meg is mondom. Nem kérdeztek. Így jöttem.
Fátyol sem volt a leányon. Arczát mindenkinek megmutatva, bizonyára
emelt fővel jött be a hotel ajtaján. A misst leültette a foyerben s
biztos, gyors lépésekkel fölment a szerelmeséhez, mintha ez lenne a
világon a legtermészetesebb dolog.
A fiatalember kibontakozott a leány karjából, felugrott a diványról,
nyilván azért, hogy futó – és rejtett – pillantást vessen a tükörbe: a
külseje rendben van-e. Nagy szőke haja homlokára csapzott. Annie máris
meglátta, hátrasimította:
– Mi bajod, mi történt? Valami bünt követtél el és most meg kell halnod?
– Bünt, én? Férhet én hozzám bün? Nem is komoly, föl se vegye, bánom,
hogy írtam, ha ezt tudtam volna… menjen haza!
Annie leült a diványra:
– Nem, itt maradok. Tudni akarom, mi történt és mi fog történni!
[Illustration: – Tudni akarom, mi történt…]
– Semmi. Ha erőszakoskodik, meg is mondhatom. Egy kis verekedés – nem az
első – holnap.
– Értem! – mondá a leány és szivére szorította a kezét, a mely a
boldogságtól és gyötrelemtől kiszakadni készült.