nekem. Aztán nekem kell valaki… (Olyan valaki – a kinek – nem kell
szinházat játszania. A ki előtt vállfűző és paróka nélkül is
mutatkozhatik.) Egy férfi, a kivel bizalmas lehetek, a kivel sétálhat az
ember, mert barátnőket a herczeg miatt nem tarthatok, azt nem türi. «Az
rosszra vezet!» – mondja. Jó, hát nem barátkozom velük, valamire való
úgy sem barátkoznék velem. Már gondoltam, hogy pénzért vállalok egy
grófnét, mint a hogy a zsidók szokták. De utálom a nyafkákat; a ki
közöttük szegény, az folyton sír. Maradok én maga mellett. Mi? Eljön
velem sétálni, ha a herczeg nem jöhet. Nagyon gyakran nem jöhet, például
a mikor katonásdit játszik. Néha, ha Bécsben van is, nem mer velem az
utczán mutatkozni. Nem tudom, ki tiltja le? A felesége nem. Az szeret
engem. Valóban előkelő asszony; másoknak mindig dicsér: Juli jó lélek,
konzerválja a herczeget, az ő helyén más többet «tenne»! Eljön-e velem
maga a szinházakba? Nem szeretek egyedül lenni a páholyban. Olykor
csendesen elvacsorázgatunk. Én imádom az irókat, bárha könnyelmű
fráterek! Maga ne legyen, én magát rendbe hozom.
A míg Juli előadta – kissé ugráló – programmbeszédét, az ebédlőben
lakájok, inasok jártak-keltek, elszedték az asztalt nesztelenül, mintha
valakit temettek volna. Az ujságiró többször figyelmeztette az asszonyt:
– Pszt, csendesebben!
A herczeg barátnőjének azonban nem volt sugdosó hangja és az erőteljes
alt hangját inkább a természet, az értelmes szókimondásra rendezte be.
– Nekem kell valaki, a ki olyan nekem mint én a herczegnek! – mondá a
rendesnél is emeltebb és értelmesebb hangon.
Az ujságiró nem veresedett el többé és nem utálta meg magát, sőt a
szemben álló hölgyet sem. A helyzet izgatta, csakhogy nem értette
eléggé, az irodalom neki is elrontotta – mint annyi más társának – a
világos, korrekt látását. Nem látta tisztán ez asszonyt, a ki a józan
nők ama fajtájához tartozott, a melyekhez képest a legridegebb
üzletember is poetikus hajlandóságokkal teli. A számító férfinak fogalma
sem volt arról, hogy vannak asszonyok, a kik a legszövevényesebb
helyzetekkel is oly egyszerűen számolnak, mint a vásárcsarnokból
hazatérő szakácsnéval: Hús, zöldség, főzelék, krumpli, fél-velő,
champignon, tejfel és virág…
A virágot nem hagyta ki Juli a számításból.
– Különben – mondá hirtelen – ne beszélgessünk itt tovább. A maflák – az
üvegajtón át látható inasokra mutatott – úgy látom, zavarják. Menjen
maga csak haza; egy negyedóra mulva magánál leszek! Ne féljen, nem fogom
kompromittálni, nem fogja megtudni senki. Művésznő vagyok, vagy mi?!
Az ujságiró vágyott e vizitre, de egyszersmind szerette volna, ha
elmarad. Félt, de bátornak kellett mutatkoznia, különben mindent
elveszthet. Látta, hogy ennek az asszonynak a kezében van és ez
voltaképen tetszett is neki.
Hazament, hogy várja. A Nuszika levele, virágja és valamivel jobban
sütött mogyorótortája ott volt az asztalon. A levél csak ez egy sor:
«Hősiessége aggaszt, kétségbeesve várom a tennis-pályán!»
[Illustration: «Hősiessége aggaszt»…]
Kétségbeesve várom a tennis-pályán! Asztalos Aurél megcsókolta a kis
levelet és – mivel még sem volt végkép elvetemedett fiú – egy csipetnyit
evett a mogyorótortából. Azonban otthon maradt és arra a nőre várt, a ki
– maga mondta – nem szerelmes belé és nem ártatlan. És elábrándozva az
eszményi leányon, szerelmesen várta a nőt, átengedve magát mind
meztelenebb és őszintébb gondolatainak:
«Hogy ezt várom és nem mehetek ahhoz, ez erősíteni fogja annak az
érzéseit! Ez jó véletlen. Az ilyen levélre nem kell mindjárt menni. De
nem tudnék itthon maradni, ha azt nem várnám!»
A fiatal ember éhes szivének – csak hagyjuk meg a jó öreg szivet a maga
régi jogaiban – olyan hosszú volt e negyedóra, mint egy negyedév. «Jön,
nem jön? Milyen jó lesz ha itt lesz!» Kiszépítette, maga elé varázsolta
alakját, már is csókolta. Bele halványodott az idegéletbe, hogy az
élettani helyes kifejezést meg ne mondjuk és attól félvén, hogy nem jön,
már arra is gondolt: «Mit a herczeg és mindaz, a mit értem tehet, mit
pályám és karrierem, a szép és ragyogó élet? Az a fő, hogy eljön!»
Haragudott, mert egy, nem is először próbált helyzetben, mindjárt eltér
a magának tett igéretétől, hogy az első a fegyelem. De az vessen rá
követ, a ki fiatal volt és asszonyra várva, azért, hogy az eljőjjön, nem
igérte el magát az ördögnek, sőt az angyalnak is!
Már nem is várta, a mikor egy fekete ruhás, fekete főkötős bécsi
szobaleány toppant a szobájába. A leány csitri haja a szemébe lógott, a
kezében egy levél.
Őt kereste és – Juli volt!
– A szinházat csak abbahagyni nem lehet! Úgy-e fess vagyok! Elgyöttem
hozzád, de a szemed kikaparom, ha hozzám nyulsz, itthagylak, ha egy
csókot is kérsz. Én egy becsületes lány vagyok, és a nevem Pepi, vagy ha
szebb, Josefin!
Felült az asztalra és onnan tartotta ezt a kis beszédet. Közben a
magassarkú, czugos czipőjével kirugta az ablak egyik zsalugáterét:
– Barátom – mondá komolyan – én a világosságot szeretem. Több
világosságot! Mint a hogy Laube mondta.
– Ha így viseli magát, miért jött ide? Hogy mert eljönni egy veszedelmes
legénylakásba? Ezt kellett volna kérdeni a fiatalembernek, ha a férfiak
tudnának az asszonynyal őszintén beszélni egészen addig. De gyengéd és
ügyetlen bujósdit játszik velök a legerőszakosabb is egészen ama pontig,
a mikor véletlenül megfogja. És a legtöbb okos nőcske erénye azon mulik,
hogy a mulatságos és megtisztelő bujósdi játékot ki akarja huzni a
végtelenségbe és mert mulattatja a férfi, a míg küzködik, a meddig
ostoba – ha különben Spinoza is!
A herczeg barátnője mindezekről a rég aranyba sőt ónba öntött igazságról
aligha tudott, mindenesetre keveset törődött velük. A mennyire a kis
szoba engedte, jó messzire ült az ujságirótól, a ki – a gremium
bocsásson meg a hasonlatért – olyan volt e pillanatban, mint egy
borz-eb, ha éhes és édeskés alázattal, türelmetlen hizelgéssel
szimatolva les. Ám Juli nem volt finomkodó lény, kedvelte a közönséges
komikumot, jóizűen nevetett – a politikus asztal nyikorgott alatta – és
szólott:
– Mért tetteted magad olyan ostobának? Különben ilyenkor vagy a
legkedvesebb. Olyan vagy, mint egy iskolás fiú. Nesze, hoztam neked egy
órát. Megbecsüljed; el ne adjad; a herczeg előtt ki ne vedd. Tőle kaptam
tiz évvel ezelőtt, a mikor marokszámra mind csak órákat hozott nekem
ajándékba. Nem én miattam, hanem mert neki szerzett örömet a vásárlása,
a megfogása, a felhuzása és az elrontása. A családjában van ez az
óramánia. De valahogy ő meg ne lássa nálad, mert ő fensége, tudod, a
személyekre nem emlékszik, hanem a tárgyakra igen.
Egy golyó alakú, kék emaillu régi arany órát dobott az ujságiró felé, az
elkapta, szertartásosan, de hanyagul megcsókolta.
– Jó, jó – folytatta Juli jókedvűen – a csókodra fujok. Az aranyat
megcsókoljátok, ha sárból való is. (Én is.) Meglehetősen ismerlek és
meglehetősen utállak benneteket. A férfiak olyanok, mint a füstölt és
páczolt hering, füstösek és olajszagúak, íszonyú sokan vannak és olcsók.
A legcsunyább nő is annyit vesz belőletek, a mennyi neki tetszik!
Az ujságiró egy kissé megsértődött, felállott.
– Csak közel ne gyere – védekezett az asszony – elismerem, hogy te
különb vagy. Nem járt úgy át a füst és a piszok. Tiszta vagy, rendes
vagy, jószagú és gusztusos. Nem vagy szép, de kellemes, én, – meg a
többi asszonyok is – az ilyeneket szeretjük. A herczeg – öregben –
ilyen. A fenség különben nem öreg ember, elhiheted!
A fiatalembernek az volt az érzése és vágyakozása, hogy a cselédnek
öltözött urnőt jól megverje, aztán jól megcsókolja. Talán ez is lett
volna a helyes és czélirányos cselekedet? E helyett azonban esküdözött,
szerelmet vallott és asszonyhódító plánumát eszményi alapra fektette, a
mivel végkép eltávolodott czéljától. Juli, ha azon volt a sor, szivesen
elábrándozott és gyönyörűséggel hallgatta, a mint a fiatalember
imádkozott hozzá. Még csak az hiányzott, hogy verset szavaljon, azt nem
tette, de sírni – sírt.
És ez meghatotta Julit, az ő kerek szemei is könnybe lábbadtak,
elérzékenyült. Miért? Azt nem lehetett tudni. És azt sem lehetett
megállapítani, hogy mért nem ment el a nélkül, hogy meg engedte volna
csókolni csak a kezét is.
Férfiak az ilyen eseteken annyit tépelődnek, de a titok egyszerű
kulcsára oly ritkán találnak. Keresik a komplikált magyarázatot, pedig
az a legtöbbször végképen egyszerű. Megrázott, kigunyolt és otthagyott
hősünk is ruhástól feküdvén az ágyon: a padmalyra nézve szinte a
levegőben kereste a szövevényes szálakat. Ámde hiába kapkokodott,
megfogni nem tudott egyet is. Közben gondolt okosra, bolondra:
«Az asszonyok sokkal erkölcsösebbek, mint a hogy mi férfiak hiszszük.»
«Nem bizik a diskrécziómban.»
«Nem szeret eléggé!»
… A nyitott ablakon keresztül több rendbeli havasi szitakötő-féle
keskeny és hosszúkás testű szárnyas barmok özönlöttek be és bolond
tánczokat, vad zümmögést vittek véghez a homályos szobában. Ezekre az
ügy nem tartozott, de ezek biztosan tudták és bizonyosan arról beszéltek
hogy:
«Hit hiit, Juli csókot nem adott, mert péntek van, Juli babonás és
pénteken nem kezd semmit. Hit hiit?»
Az állattudósok fontoskodó megnevezése daczára, hihető, hogy ezek a
vékony testű, nagy bajuszú állatocskák félbenmaradt faunok voltak, a ki
az embertől lenézetve és félre ismerve sokszor kinevetnek és lenéznek
bennünket:
«Hit hiit! mily ostoba és elbizakodott az ember!»
Az ujságiró szétvert közöttük, felugrott, jéghideg vízben megmosakodott,
a haját beotkolonozta, az órát a zsebébe tette és elment Nuszit
megkeresni. Most érzett szivében forró, csaknem pathetikus szerelmi
vágyat. A karjába ölelni – valakit – és megcsókolni, de úgy, hogy
beléhaljon. A szerelem rejtelmes ereje száz piros szárnynyal vert a szük
és pozitiv lélekben. A szíve is akadozva vert tőle, a lélegzete is
elfogyott, a míg odaért a tennisgroundhoz.
A kis leány és a hosszú miss ott várták, elküldve a család többi tagját
valami hallatlan ravaszkodással. Késő délután volt, a domb mögött a
pályára zöldes homályosság borult. Ez erős és bájos hangulatban – a
misst hátra küldték – egyedül állott a legtisztább és legillatosabb
ártatlanság, a mely valaha rajongással tört a romlottság felé. A leány
mindkét kezével megfogta a férfi vállát és ajkát, a mely szűzibb volt,
mint fölöttük a nagy hegy csúcsán a hó és forróbb, mint a nap, a mely
most ment le a zöld domb felett, ajkát a pirosat, a nyitottat, az
üdvösségeset, nyujtá neki és reszketve mondá:
– Szájamat, a melyet nem adtam soha senkinek, nyujtom neked!
Az első csók fölajánlásában volt sok kedves és megható ünnepiesség. A
szerelemnek spontán megnyilatkozásán túl – és még talán ennél is több
része volt benne bizonyos rajongó szertartásnak, valami áldozásfélének,
a melynek külön liturgiája él a finom és nemes női szivekben… Sőt a csók
sem volt a rendes első, tehát fejletlen, reszkető, ügyetlen, a polgári,
sőt uri osztályban szokásos puha csók. Fejlett volt, kemény volt, olyan
ajak adta, a melynek elődjei néhány száz tavaszon át ha kinyiltak, nem
azért nyiltak ki mohósággal, hogy testi táplálékot szedjenek magukba. Az
ajkelődök és ez a merész, rajzos, csak a közepén erős szájacska nyilván
el is unta a táplálkozásnak plebejusi foglalkozását, nem jelentett az a
számára többé semmit, mert mindig megvolt. Hanem a szerelem és annak
édes, szent liturgiája…
A fiatalember meglepődve, de a legnagyobb áhitattal fogadta az isteni
ajándékot. Gyengéden magához ölelte a leányt és polgári tisztelettel
megcsókolta a mágnás leány homlokát. Az nem sütötte le a szemeit,
fölnézett a férfiura bátran, az elkövetett gyönyörű bün büszke
önérzetével:
– Miért a homlokom? – kérdé.
A férfi most lecsusztatta száját a fiatal leány ajkához, a mely most –
nyilván a havasi levegőtől – hideg volt, sőt remegett is.
– Fázik? – kérdé a férfi. Nem volna jó, ha haza mennénk, elkisérném. A
miss, attól tartok nyugtalankodik…
– Félsz?
– Én, mitől? Félni? Ki fél?
– Tudd meg, hogy nem utálok semmit, csak a férfit, a ki fél. Mondok
neked egy titkot, én szimpatizálok az anarkistákkal. Te szocziálista
vagy?
– Bizonyos mértékig igen. Az elveknek mégis csak egy részét vallhatom,
mert a születésnek vannak a természetben rejlő, kifejezett előjogai.
A lány nem értette, némileg elkedvetlenedett. Az ujságirót egyetlen
igazi tehetsége, svádája nem akarta szolgálni. Alig tudta kinyögni:
– A szoczializmus megölné a művészetet, a poézist!
– Akkor én nem szeretem! – mondá a leány egyszerűen és nyakát nyujtotta
a férfiúnak, hogy megcsókolja. Az megcselekedte, még pedig most már oly
hévvel, hogy a lány fölsikoltott. De nem haragudott. Sőt rajongása még
csak most tört ki igazán:
– Azt akarom, hogy maga valaki legyen, erős, bátor, első. Valami nagy
dolgot vigyen végbe!
– Azt, azt akarom! – mondá a férfi az izgalomtól rekedten. A kis
comtesse csinálta számára a programmot tovább.
– Kitünjön valamiben. Ha államférfiú lenne, azt szeretném. Ha tenne
valamit a szabadságért. A mi körünk oly zárkózott, unalmas és buta. A
férfiak este frakkot öltenek, a nők délben felkelnek, kimennek
kocsikázni, ez az egész. Magának reformálni kellene valamit.
– Reformálni fogok.
Annie mégis meggondolta magát, megfogta a férfi fejét, mélyen a szemébe
nézett és szólt:
– Ha pedig semmi sem leszel, szerencsétlen leszel, akkor még jobban
szeretlek. Akkor is a feleséged leszek. – Éhezel még?
A fiatal ember most sorsának nagyszerű megváltozását adta elő. Rajzolta
jövendőjét, a ragyogót, a biztosat. Előadta a herczegnek hozzá való nagy
ragaszkodását, természetesen, a mellékes körülményekből nem mondott el
semmit. Annie mindezt nem hallgatta nagy figyelemmel: mindezek tényeknek
látszottak, közeli dolgok, tehát kicsinyek voltak. Kedvesen mosolygott,
de ezalatt a szivében a jövendőre való készülődések óriási hullámokat
vertek, ismeretlen partok felé törekedtek. Egy tizennyolcz éves leány
előtt mily végtelen is az előtte elterülő élet, még a gondolatától is
elfárad a kéjben, a repülésben elzsibbad a lelke. Mennyi világ, mennyi
szépséges és új stáczió.
Valójában pedig lehet, hogy törött szárnynyal már az elsőnél lehull. Jön
egy férfi, jön egy szopós kis gyerek és mindennek vége!
… Annie megfogta a férfi kezét:
– Az esküt nem szeretem. Kézfogással mondja: más leányt meg nem csókol
soha, inkább meghal, ha engem feleségévé nem tehet!
A fiatalember utána mondta. A leány a maga részéről nem ismételte a
fogadást.
– Én már megmondtam! – szólt s a férfi karjába öltötte a karját.
– Jó lesz vigyázni!
Annie megvető mozdulatot tett a vállával, de ő is belátta, hogy bár
fürdőn minden szabad – jó lesz hazamennie. Hivták a misset, a ki
ezerszerte izgatottabb volt, mint ők. Mintha a közelében, közvetetlenül
a háta mögött lefolyt szerelem hirtelen lefogyasztotta volna. A szó
szoros értelmében lelte a hideg. Sietni kellett vele haza. A kapuban a
leány egy papirosdarabba jó erősen bepakolt tárgyat adott át Aurélnak:
– Csak otthon szabad felbontani:
Az ujságiró azonban azonnal fölbontotta a mint elváltak: egy Napoleon
d’or volt a papirosban. Fölnevetett és becsusztatta az aranyat az óra
mellé. «Tehát kitartott férfi vagyok!» – mondá magának, nem gunyosan,
hanem inkább kedveskedve. És – daczára a sajátságos délutánnak – meg
volt elégedve a saját személyével, a melylyel ma oly sok és előkelő
dolog történt. Fáradt is volt, a feje bizony zsibbadt egy kissé.
Lemondott hát arról a szándékáról, hogy a kis ujságirót felkeresse és
hazament lefeküdni. Az asztalon már ott várta az anyja levele. Egyszerre
kényelmetlenül érezte magát.
A levél jó vaskos és bélyeg sincsen rajta. Képzelhető, milyen állapotok
lehetnek otthon.
Föl nem bontotta, úgy nézegette az anyja irását és elhatározta, hogy
reggel olvassa el; mért rontaná a mai nap finom izét, az egész
éjszakáját!
«Milyen furcsa is, hogy az embernek anyja van!» gondolta nem egész
önzetlenül, de nem rosszakaratúan. Volt benne valami gyengédség az öreg
asszony iránt, a ki – csakhogy őt fölnevelhesse – természetével teljesen
ellentétes, heroikus életpályára adta magát. Nem lehet tagadni, mert így
igaz: a hősnek édes anyja élte delén megtanulta azt a mesterséget, a
melynek főfogása: az ujszölötteket előresegíteni első utjokban.
Szüz-Máriás kis bádog czimtáblája azonban nem volt soha a hervatag, az
erőtlen és ehhez képest igen silány keresetű nőnek. Ha nem lett volna
egy családja, a szorgalmas, tevékeny és jómódú Polla familia, ha ezeknél
nem számíthatott volna minden esztendőben legalább egy jövevényre: a kis
fekete czekkert és hozzá tartozandó – fia által úgy gyülölt –
szerszámokat akár a Dunába is dobhatja. Polláék azonban fentartották a
fonalat és még előleget is adtak néha.
«Ha Nuszi tudná, hogy az anyám bá…» Még magában sem merte kimondani a
szót. «Valamikor mégis csak meg fogja tudni és ezt nem bocsájtja meg
nekem soha. Ismerem a leányokat; mindent, csak ezt nem! Majd teszünk
róla, hogy megbocsássa. Hogy késő legyen haragudnia érte!» Így füzte
tovább félénk, majd elbizakodott gondolatait a fiatalember, a ki másnap
reggel akarta elolvasni az anyja levelét. Meggondolta mégis, hát ha
előérzete csal és a levél üdvös, kellemes dolgokat tartalmaz?
Fölszakította borítékát és olvasta a mi bent foglaltatott:
«Tisztelt fiam! Itt Pesten nagy a meleg, ajtót, ablakot ki kell nyitni
éjszakára, még sem tudunk aludni. Csak annak örülök, – és azzal hűtözök
– hogy te jó friss és hives helyen vagy és hogy a lábaid már nem fájnak.
Tisztelt fiam, kedvesem, ha én neked volnék, abban is hagynám azt az
egész ujságirást, mert mit ér, ha csak a fejedet erőlteted meg vele.
Könnyelmű és tisztátlan embereknek való az, neked inkább valami szolid
hivatal, a hol csak délelőtt kell dolgozni, délután magadnak
sétálhatnál. Lehetnél vasuti, vagy pénztárnok akárhol, valami finom és
nagy üzletben.
A mi engem illet, én csak meg volnék, ha a lakással nem volna annyi
bajom. Elsején, tudod innen már már menni kell, az egész bajt a
házmesterné csinálta, attól, hogy mindég rendetlenül fizettünk, el
lehettünk volna. Ki fizet itt rendesen, ebben az ordináré házban.
Örülök, hogy megszabadulhatok tőle, csak tudnám már, hogy hová megyünk?
Most valamiért meg fogsz haragudni rám, drága Aurélom. Voltam bent a
szerkesztőségben és éppen a miatt, hogy a fizetésedre valami kis
előpénzt kapnék, hogy aztán a lakásra én is adhatnék. Lakni kell. Sok
urak voltak bent a szobában, javarészt fiatal gyerekek, mind nagyon
elrongyollott kabátokban, szegények. Egy sincs közöttük olyan, mint
Asztalos Aurél. Vissza nem köszöntek, csak, a mikor a nevedet kimondtam,
egy borotvált fejü vissza fordult és azt mondta: meghalt! Hogy abban a
pillanatban meg nem haltam, azért van, mert a mesterségem engem a halál
ellen megerősített. Csak a szemembe szökött a könnyü, mire vigasztalni
kezdtek, hogy ez tréfa, szokás-mondás a hitelezők ellen. «Rossz tréfa,
mert én vagyok az anyja!» Akkor egyik-másik kezet is csókolt, bevezettek
egy vikszes szobába, de előpénzt nem kaphattam, mivel Te – úgy mondták –
sürgönynyel mindent kivettél. Azonfelül nyár van, a lapnak se igen van
ilyenkor pénze.
Baj azért nincs, mert nekem csak az kell, hogy az én tisztelt fiamnak
minden meglegyen. A szobaurakkal azonban sok a kinlódásom, nekik sincs
ebben a forróságban és ha mégis követelem tőlük, némelyik haza nem jön
napokig, künn éjjelez, ellumpolja magát. Csak már megszabadulnék ezektől
a fiatal uraktól, a kik, különben is egészen napon át ölik egymást.
Hitelbe kártyáznak és aztán közben mindig verekesznek. Mind az öt –
tudod – egymásnak földije, de kettő izraelita. Mondom nekik, mért laknak
akkor együtt. A békesség közöttük ezentúl még kevesebb lett, mert én, a
míg te távol vagy, azért is, hogy el ne unjam magam, egy kisasszonyt
vettem szállásra magam mellé. Ruhatárosnő a szinházban, de a szinház
most zárva van. Hogy mit visznek véghez e leánynyal, szegénynyel!
Most pedig tisztelt fiam meg ne ijedjen, ezt a két czédulát hozták, a
miket idezárok. Az egyik az adó miatt van és a szolga, a ki hozta,
szóval is elmondta, hogy ha hamar nem fizetünk, az én kis rongy
butoraimat elviszik egy nagy raktárba, úgynevezett városi depóba, a
honnan vagy visszakerül vagy se. Az a zsivány szabó – az isten
sülyeszsze el – megint árverési czédulát küldött, holott te a mivel neki
tartoztál, régen kifizetted. Csak a mit én tudok, abból kétszer is
kitelt. Ezt a két czédulát, ha elintéznéd. Szégyelném – miattad – ha a
házban valamit is megmozgatnának. A mivel csókol, ölel boldog anyád!»
Baj tehát volt szépen. És a mellékelt czédulák mind olyan természetűek,
hogy azokat csakis személyes kunyorálással lehet elintézni. Mennie kell
hajnalban, azonnal, ha csak azt nem akarja, hogy öreg anyját a száraz,
puszta pallóra ne tegye ki a törvény!
Sírt dühében, az államot szidta, a nemzeti államot, a kit annyi
körmondatos czikkben dicsőitett. Mit adott az neki? Semmit. És most
fogja magát, hátul kerül, beleavatkozik a dolgaiba, gáncsot vet neki,
elkivánja a sváb-bogaras butorait! Felugrott az ágyból, felöltözködött.
[Illustration: Sírt dühében…]
A postakocsi hajnali négykor indult, nem mert tehát aludni sem, nehogy
lekéssék. Kiszámította, hogy csak abban az esetben mentheti meg anyját
az «utolsótól» – az öreg asszony nevezi így az árverést, – ha akkor
indul és sehol sem késlekedik. Elhatározta, hogy mennie kell, csak a
mikor elálmosodott, kezdett alkudozni:
«Eh, hát vigyék el azokat az utálatos rongyokat, majd veszek én
helyettük mást!»
«A polituros rozoga ágyat, a melyben apám meghalt! Az egyetlent, a mi
megmaradt mamának, hagynám? Pfuj, én vagyok a világon a legnagyobb
gazember!»
«Ellenkezőleg. Csak okos és előrelátó. El a szégyenletes, az alacsony
multtal. A városi depóba vele. Ne maradjon belőle egy fonott és
hajlított – utálatos – szék sem!»
«Az udvar összegyül, a házmester rendőrt hivat a házbér miatt. Mama ott
sír az üres, a kiüresített szoba közepén. Nem tud mást mondani: «a fiam
nincs itthonn!» Igen, a hires ember fia, Gasteinban van, a királyok
fürdőjében, mágnáslányoknak udvarol és egy herczegnél mindennapos! A
hires ember fia.»
«Tartozom én neki valamivel? A miért szült?! Miért szült!»
«Különben ha én most csak magammal törődöm és vele nem, végeredményében
csak neki szerzek örömet. Ő ugyanis tisztára személytelen életet él, nem
magáért, hanem értem valót. Ha reggel jövök haza, ébren van reggelig,
vár, pedig egy szót sem szólok hozzá. Csak azt várja, hogy meghallhassa,
mint rugom le a czipőimet. Ha elrontom a gyomrom – ő sem eszik. A mióta
élek, hajnaltól napestig értem dolgozik és egyedüli szórakozása, ha jön
az estve: leül foldozni, stoppolni a fehérnemüimet!»
«És mégis terhére volt a pályámnak, mért nem választotta meg jobban – az
apámat?»
Szivtelenség és szentimentalizmus úgy felezett-birkózott, mart és
játszott – a félálomba borult fiatalember szivén, a ki mint mindig, ha
rosszra fordult a sora: igen megalázkodott. Mivel azok közé a kis
emberek közé tartozott ő is, a kikben nincsen se pogány keménység, se
keresztényi alázat. Nem született könyörtelen, nagy és teli vérséggel,
és nem járta ki a szenvedések iskoláját, a melynek isteni tanulsága: a
keresztényi alázat, a hittel teljes önmegadás, vagy az a nagy filozófia:
nem bánom és jőjjön, a minek jönnie kell. Ugynevezett aktiv emberi lény
volt szegényke: elbizakodott és felfuvalkodott, ha jól ment a sora,
gőgös, bátor és könyörtelen; de ha egyszerre rossz irányból fordult rá a
szél: még a foga is vaczogott a fázástól és a félelemtől és kit előbb
könnyűvérrel letiprott volna, annak most a lábát érinti beborult
homloka!
A szabónak – és az államnak is – szeretett volna valami élénk testi kínt
szerezni. A boszúvágya dolgozott is benne, de előbb mégis csak ki
kellett velük egyezkedni. Vagy száz te s tu barátja volt odahaza, ezek
közül ha egy is akadna, a ki végezhetne helyette. Távolról szemlét
tartott felettök és arra a megállapodásra jutott, hogy a barátkozó
életmód daczára nincs egy embere is odahaza, a kire egy valamennyire is
komoly ügyet rábizhatna. Legföljebb tán a szerkesztőségi szolga vagy egy
pinczér.