visszajöhet-e ide? Lehet, hogy hogy nem lesz költsége és szabadsága is
letelik ezalatt. Föllázadt, elhatározta, hogy nem megy és reggeli
négykor mégis ott ült a postakocsiban, a mely a hegy tetejéről rohant
vele le, le. Fizikailag érezte a zuhanást: ebből a mennyei légkörből a
svábbogaras nagy városba. A lovak vágtattak, a vasut vágtatott, mind
jobban zuhant, zuhant.
Bécsbe érve szünt meg egy kissé a keserves szédület érzése és jött meg
az esze. Levelező lapokat rajzolt, egyet Julinak, egyet Nuszinak. Az
egyikre – az elsőre – ezt irta: az anyám haldoklik. A másikra: megyek
küzdeni, de visszatérek!
Maga sem hitte, hogy visszatérhessen még egyszer, főképen a hogy Pestre
ért és egyszerre benne találta magát e város közönséges viszonyaiban,
holott minden ragaszt, marasztal, puhít s elzülleszt. A pállott, az
unott és megszokott levegőben egyszeriben visszatért fáradtsága és
elmult minden vállalkozó szelleme. Úgy látta, hogy itt nem folynak,
hanem nyulnak a dolgok, itt nincs «svung». Tormába esett féreg mindenki;
vagy édes vagy keserü tormába, – csak az a külömbség.
Jött anyjának csókja, ölelése és ijedelme, mert fiát komornak látta.
Jött a szerkesztőség mosdatlan száju vicczeivel, a melyek a herczegre
vonatkoztak és a melyeket reprodukálni nem lehet. (Juli ki volt hagyva a
kombináczióból.) – Következett az uzsorás szabó és még uzsorásabb
fiskálisa, a ki mindazt hangsúlyozta, hogy az irókkal szemben ő mily
méltányos és mennyire tiszteli a szellemi élet bajnokait; azoknál csak a
legvégső esetben árverez. Akkor is csak inkább azért, hogy rendre
szoktassa őket. Ennek pénzt kellett adni és egy hódolattal dedikált
példányt a verses drámáiból. Jött az adó, a tizféle ajánló levél az
adófelügyelőhöz, várni annak előszobájában a felséges – de nem illatos –
néppel, a kit valóban árvereznek, a példa okáért és hogy az államot
respektálja a szegény, a kit, ha nem sanyargatnak, szintén elbizakodott,
gőgös és szemtelen! És ez az adófelügyelő, a ki ötször is megkérdezte:
mi az üzlete önnek?! A nevéről nem akart tudomást venni, a mesterségére
nézve pedig megjegyezte – talán nem is minden ok nélkül:
– Maguk újságírók, maguk azt hiszik, hogy önöknek minden szabad! Ha a
susztert árvereljük, akkor kegyeteket is árvereljük. Mivel külömbek
kegyetek? Mert megteszik magukat itélő birónak, közvéleménynek. A hely-
és idegen-neveket csaknem mindig rosszul irják ki. Engem akarnak
tanítani? Földrajzot sem tudnak. Birálják a pénzügyminisztert! Tessék,
birálják! És aztán ide jönnek könyörögni. Én nem félek a
zsurnalisztáktól!
Meg kellett alázkodni, könyörögnie kellett, a szeme könybe lábbadt, a
hangja reszketett:
– Nem magamért, az öreg anyám…
– No, utoljára…
Megkönnyebbült, fölfrissült, újra övé volt a világ. Már konflison ment
be a szerkesztőségbe már a – vasuti útmutatót nézte, hogy juthat a
«kerületébe», vissza Gasteinba. Fölemelte a fejét, fontoskodott,
«sürgönyöket várt». Nem is várt igazában sehonnan, mégis kapott egyet, a
melyet diadalittasan szeretett volna megmutatni mindenkinek. A
telegrammot kétségtelenül Juli küldte és ez volt benne:
«Anyjáról hirt, rögtön. Bécsbe vigye professzorhoz, azok segítenek.
Tegnapiért ne haragudjon. Levelek elmentek. Visszajönni! Válasz
(fizetve) bureau-restant Gastein falu, nem fürdő. Jó legyen!»
Az újságíró – a mint az talán máris kitűnt – rendes ember volt, sőt
eléggé rendszeres elme is. Természetéhez – és szokásához hiven – másnap
reggel finom papirosra igen apró betükkel leirta legközelebbi teendőit.
Az irás így hangzott:
«Programm:
Csináltatni két nyári ruhát. Mosó és ir (házi szövés). Úgyszintén szürke
angol felöltőt. (Kutyabőr keztyük és lawn tennis czipők.)
Nehány tánczleczke sürgősen. (Erre esetleg szükség lehet.)
Naponta négy órai franczia olvasmány. (Kis angol szótár elalvás előtt.)
Selyemharisnyák és minden eféle más! Minden a lehető legelegánsabb. Ha
lehet Bécsből.
Néhány czikk rólam lapokban, okvetetlen, aktuális. B. G., H. S. Ha lehet
megkérni a V. U-t. Aznap audienczián a miniszterelnöknél. Levél
Nuszinak. Éjjel politikai beszéd készítése. Másnap tárcza a herczegről,
esetleg sport- és vadászképekkel. Vizit a kerületben inkognitó. Czikk a
kerületbeli vezető férfiakról. (Ha szükséges.) Távirat Julinak minden
nap. Anyám elutazása vidékre állandóan. Új lakásom Angol királynőben.
Egy inas. Anyámnak ruhák. Valamelyik kaszinóban jobb összeköttetés.
Utazás Gasteinba, esetleg még a választás határnapja előtt. Virágok
Julinak és a missen át, talán Nuszinak is. Comtessenek verseim külön
kötésben. Kicsinyes adósságok sürgős kifizetése. Szövetkezetek, szabók,
pinczérek. János. Beszerzendő egy pár pisztoly, rendes. (Jó ha van.)
Egy-két fegyver, vadászatra, angol. (A vele való bánás megtanulandó.)
Egészségem kérdése. Semmi excessus. Asszonynyal, idegennel való
szóbaállás tiltva. Hideg fürdők, massage. Egy teljes angol toilette
service. Néhány doboz gyenge havanna. A sok szivarozásról lemondás.
Angolos husok, ó borok. Lefekvés esti tizkor.
Legelső sorban: pénzszerzés. Látogatás bankdirektoroknál. Sürgős. Ma!»
A programm pontjai, a mint látható, inkább természetük szerint voltak
csoportosítva. De később megszámoztattak, az időrendre való tekintettel.
A «Pénz» pont kapta a római egyest. A míg ez a kérdés nem tisztázódik,
nem lehetett tovább mennie. És alapja mindössze annyi volt, hogy négy
napig nem kellett kisebb kölcsönt vagy előleget vennie. Ez időn belül
kellett hát cselekednie. Minden fináncz-ötlete a nyers és közönséges
váltó-leszámitolásban kulminált. De sem bankja, sem értékes kezesei, még
csak valamire való tanácsadója sem volt. Elhatározta, hogy egy idegen
lap ismerős közgazdászánál kérdezősködik. Ettől ugyanis egyszer azt
hallotta, hogy az egész zsurnalisztikát néhány bankdirektor tartja
markában. Soha még kinálni sem próbáltak érte egy garast is. Kisebb
bankoknál uzsorakamatra és őrületes utánjárás után kapott – régebben –
néhány száz forintot. Naivnak látszó, de ravasz vidéki hitelintézeteknél
volt néhány kisebb váltója, a melyeket kínosan, de törlesztett. Semmi
ügyességet még nem fejtett ki ebben az irányban és csak képzelődött –
semmi bizonyosat nem tudott – abban a tekintetben, hogy az ő czikkeivel
mások, a kik inspirálták, nem csekély anyagi hasznot szereztek. A mások
lehető erkölcstelensége föllázította az ő szépen fejlődő
erkölcstelenségét:
– Gyalázat, a hogy kihasználtak! Csak rájönnék a kulcsra, a forrásra!
Most magában egy vallásfelekezetet, – vagy ha úgy tetszik, egy fajtát –
szidott. Nem komoly gyűlöletből, hanem mert gyerekkora óta megszokta az
idiomát.
Kereste azt a magányos embert, betéti vagy részvénytársaságot, a mely őt
valamire megvesztegesse, vagy megvegye. (Később majd visszaváltja
magát.) De hogy, de hogyan kezdje? Elment a közgazdászszal vacsorálni a
«zöld»-be és ott a poétikus és meleg hangulat megcsinálása, a te s tu
fölajánlása után, csinált, de nem durva átmenettel hamarosan a tárgyra
tért:
– Néhány ezer forintra volna szükségem. Bármilyen kamatra, bármi áron.
Hat hónap alatt visszafizetem. Váltó és azonkívül becsületszó.
A közgazdasági iró behuzta kis kopasz fejét a szögletes vállai közé, nem
nevetett, csak megrémült. Nem is akart az ügyről beszélni, csak a mikor
az újságiró előadta a herczeggel való összeköttetését, biztos
képviselőségét, gyanakodva és tamáskodva ugyan, inkább a friss per-te
kedvéért szolgált némi tanácscsal.
– Sorra kell járni a nagy bankdirektorokat. Azok között akad finom orru
ember, a ki megérzi rajtad a jövendőt és – a részvényeseinek pénzén –
megvesz belőled – nem drágán – egy jó nagy darabot. Ez egy üzlet. Csak
röviden beszélni velük; ezek nem álmodozók és a jó istenen, a
mindenhatón kivül csak ők látnak belé a vesékbe. Azt hiszed ingyen,
érdemetlenül lettek ezek az ország urai?! Ezek emberismerők. Ha egyik
belenéz a szemedbe, megmondja, mit ettél ebédre. Van közöttük állat is,
hód vagy nem tudom én mi, a ki csak gyüjt, gyüjt, nagy szatócsok,
krajczárrágók, szerencsés ficzkók, vakok, a kik a pénz fiadzását még nem
is látták, csak ostobán tűrik, a mint az elárasztja őket, a fejük fölé
kerül, úgy, hogy szinte agyonnyomatnak általa. Úgy éljek, becsületemre!
Vigéczek, fuj, a kik a közgyülésen csak velünk mernek gorombáskodni!
A közgazdász – a ki egy szerkesztőségnek nem általa megállapított, de
testületileg elfogadott szines nyelvén beszélt – fölirta a szükséges és
érdemesebb czimeket. Rövid tájékoztatással is szolgált.
Az ujságíró másnap útra kelt a pénz irányában.
A latin műveltségű magyar – a Budapesten élő – ha torkán a kés, avagy ő
akarja embertársával ezt a miveletet megcselekedni – mindjárt fiakkerbe
ül. Ha becsületet bogarazni megy, ha megy elcsábítani a rokona vagy a
barátja feleségét, ha megy kölcsönkérni: elé, fiakker! Az újságiró is
beleült és a mint vágtatott, reszkettek a gypsz panorámák az új tornyos
bérházak – falai. A város szinte érzi, hogy végig száguld rajta egy
ilyen számozott equipage. Sőt a házaknak túléletnagyságú stilizált
emberfejei mind mosolyognak rá. Azok a nagy, kivülről klasszikus,
belülről üres emberi fejek, melyek akaratlan és öntudatlan szimbólumai
annak, a mi e városban fölfuvalkodottság, hetykeség, csalás, utánzás és
egyéb tréfa, – szerencsére csak főszből öntve, máról holnapra valók.
[Illustration: – Elé, fiakker!]
Tehát rezegtek a poloskás privát-templomok falai, hogy végig vágtatott
közöttük az újságíró és e drága város, egyébként kedvesünk, a homokon és
a szeméten épült Jövendő: mintha büszkélkedett volna benne. Hőse és
teremtménye oly szép volt, a hogy a bankdirektorok elé járult. Nem
csinosította ki így magát akkor sem, mikor asszonyhoz találkára ment. És
a szolid szegénység, mely gyalog ödöng – és szintén fiakkerre vágyik – a
tekintetével úgyszólván lehuzta a fekete szinben ragyogó járműről.
Férfiak irigységgel, asszonyok vágyakozással, a lányok többel nézték,
mint a mit megokolt kiváncsiságnak neveznek. A romlottság nyaratszaka,
délelőtt szinte fölkéredzik, úgyszólván fölcsap a két lovas
alkalmatosságokba és a megsántult, agyara-hullott Belzebub, ha bonne
fortunera vágyik, jőjjön, üljön be nyáron egy gummikérekes fiakkerbe.
Egy félóra, és – felül van!
Az ujságíró kiélvezte a város tiszteletét és szeretetét, ám a szíve
mégis zavartan dobogott, a mint meg kellett állania a takarékpénztári
igazgató előtt. Mindjárt bebocsátották, kezet is kapott, le azonban nem
ültették. Igaz, hogy a hosszú keszeg, érezhetőleg heptikás nagy úr is
állt az ablaknál:
– Ön jött fiakkeren? Szép fiakker, Talán sok betétet tetszett hozni?
– Oh igazgató úr!
– Bocsánatot, csak ebben a miveletlen városban járnak még kétfogatun.
Mért nem mindjárt négyesben? Egy ötven, nyolczvan kilós emberért két
lovat zabáltatnak. A tulajdonost, a kocsist, az itatót. Miért nem jár
minden ember külön diadalmenetben az utczán? Elől két bivaly. Aztán egy
hordár, huszárnak öltözve. Magyarországnak tönkre kell menni ezért!
– Sok és sürgős dolog, a kerület…
Az igazgató nem igen figyelt arra, a mit a fiatal ember beszélt. Nagyon
nehezen beszélt, de beszélt. Tüdejének talán csak egy karaja volt még
ép, de nem volt a fenyőillat, a melyért fölcserélte volna azt a dohos
szagot, a melyből nagy vékony orra a pénzt – a maga pénzét – szagolta
ki. Nem mozdult el nyáron se. Lehet, attól félt, hogy idegenben hal meg
és az idegen vasutak sokat számítanak holttestének hazaszállításáért.
Talán udvariasságból: az ujságíró is köhécselni kezdett.
– Talán ön tüdőbajos? – kérdé az igazgató.
– Én? – szólt a fiatalember és fölfútta különben is elég széles mellét
és fölhasználta az alkalmat, hogy szóhoz juthatott:
– Pihenni voltam Gasteinban. Szerencsés voltam ott megnyerni ő fensége
jóakaratát. Északmagyarországi birtokain egy kerület megüresedett, halál
miatt. (Az illető igen öreg volt.) Pénzbe sem fog kerülni, hanem…
– Van valamely ajánló levele ő fenségétől? – kérdé az igazgató
tiszteletteljesen, sőt izgatottan, – valami írása, sajátkezű, hozzám.
– Sajnálatomra nincs. Ő fensége nem is tud erről a lépésemről. A
herczegnek meg sem lehetne magyarázni, hogy Magyarországon a legtisztább
választáshoz is kell nehány ezer forint. És én ép azért jöttem
méltóságodhoz…
– Csak nagyságos vagyok.
… méltóztatnék engem ebben az irányban jóakaratú és sürgős pártfogásába
venni. Méltóságod egy életet nyit meg, egy pályát teremt és köt le
magának. Hálát, szolgálatot, önfeláldozást, ha kell. A tollam és minden
fegyverem a jövendőben talán érni fog valamit az igazgató úr számára is.
Azon félül biztos kilátásom van arra, hogy az összeget egyszerre és
hamarosan kifizethetem. De nem kérek üzleti alapon egy krajczárt sem, az
ember jött az emberhez és felajánlja magát.
A kehes pénzember gyönyörködött a vér-offertben, holott egy elég neves
férfiú csak úgy átnyujtotta magát. Szegény rossz leányok, éhezve, fázva,
hófuvásos téli éjszakákon így szokták kinálni magukat. Vannak, a kiket
ez kegyetlen gyönyörrel tölt el. A direktor – a tüdeje miatt félve és
vigyázva – de nevetett:
– Nem veszek írókat. (Mint némely kartársam.) Nem szoktam. Ez a bolt itt
szolíd. Ha dicsérik: gyanút kelt, árt neki. Ha szidják: mindenki nevet.
– Nem a bank, nem a részvénytársaság, az nekem közömbös!
– A mi engem illet, én öreg ember vagyok. Nekem nincsenek czéljaim, se
ki, sem fölfelé. Még ha ő fenségétől hozott volna valamely írást hozzám!
A nyilvános élet nekem nem kell. Sem a lapok, sem a parlament. Ha ősz
lesz, legyen egyszer szerencsém: a fél parlamentet láthatja a nagyobbik
előszobában várni. Ön fiatal ember, ön író. A színdarabok ma sokat
hoznak; inkább azt próbálja meg. Ha nekem időm volna, nem mondom, hogy
még én is meg nem kisérteném. Egyszer mondok magának egy jó tárgyat…
A bankdirektor kezdte az ujságírót kifelé kisérni. Az ajtóban kétszer is
kezet fogott a leforrázott fiatal emberrel:
– Isten önnel. Tartozom azonban önnek egy vallomással. Ha ön nem jön
fiakkeren, ha nem látom, hogy egy könnyelmű emberrel van dolgom:
belemegyek a kölcsönbe. Bizony isten bele.
Asztalos Aurél még beszélni, korrigálni akart, de már is belépett egy
másik kölcsönkérő, már kész és tekintélyes képviselő. Ott kellett
hagynia megaláztatásának helyét a nélkül, hogy egy gorombaságot is
tudott volna mondani ennek az impertinens aggastyánnak, a ki ingyen
gorombáskodott.
– Nem hitte el a herczeget. Nem látta vagy egyszer is velem, a hír még
nem jött ide, nem érezte meg rajtam! Különben az első csak nem
sikerülhet mindjárt. Tovább! Tovább!
A fiakkeros a lovák közé csapott és az ujságíró robogott előre a pénz
irányában.
Szerencséje volt: a következő helyen is mindjárt fogadták. Az igazgató
egy rendkívül értelmes mozlim-arczú ember, a szemébe nevetett, a mikor
belépett és nevetett, a míg csak el nem bocsájtotta:
– Csak azt az egyet mondja meg, hogy jut önnek az eszébe hozzánk jönni?
Ki mondta, hogy jöjjön, ki ültette föl? A mikor mi csak kereskedőkkel és
iparosokkal foglalkozunk, belletristikával nem!
Az ujságírót mégsem akarta megharagítani, dicsérte a munkáit és
kényszerítette, hogy az ajtóban rágyujtson egy olcsó német szivarra.
Aztán kikisérte csaknem az utczára és kérte, hogy máskor is legyen
szerencséje.
Be a fiakkerbe. Ez az eset le sem verte, gyü, gyerünk tovább! Most a
nehéz helyre ment, ám a valószínű helyre. Ahhoz az úrhoz, a kinek
valóban élénk összeköttetése van a közéletben, jelentős szerepet játszik
a társaságban, a keze benne mindenben, főkép a más vagyonában, ha ez a
vagyon nincs rendben. Az újságíró tudta, hogy ennek a nagy
pénzcsiszárnak primadonna allurejei vannak: azt akarja, hogy mindenki
szeresse. Úgynevezett kokett férfi, a kinek arra is gondja van, hogy még
a praktikánsa is azt higyje róla: «és herczegnők szerelmesek a főnökbe
és ingyen!» A félelmetes hatalmú ember külsejében is örökké egy előkelő
divatárús bolt első segédje maradt és férfiasságának hódító ereje
foglalta le személyes hiúságának legnagyobb részét. És e költői – vagy
gyerekes – gyengeség daczára, vagy e mellett: józanságában oly biztos
tudott maradni, akár egy csirkés kofa. Kicsi esze a legakurátosabban
működött és a ki olyan sokat törődött azzal, hogy nogy nőhódítónak
tartsák: mitsem törődött azzal, ha az, a kivel szemben állott, azt
ítélte róla: ez gazember! Nem élt még magyarúl beszélő – és úgy is érző
– polgár, a kinek kevesebb dispozicziója lett volna bármire, a mihez az
erkölcsnek köze van. És ez az egy ember többet korrumpált a kis hazában,
mint a mennyire egy nagy régime volna képes. Friss ember volt, szűz
ember volt abban az értelemben, hogy elődjeit nem gyengítette semmiféle
műveltség, sőt ő neki is csak úgynevezett felső műveltsége volt; az
alsó, az elemi hiányzott. Mindent kipótolt azonban fizikai ereje. Ez az
egyén nem lábakon járt, hanem két tömör, rövid, de elég formás oszlopon.
Nők jöttek ki a bankártól, csalódott arczczal, mérgesen, de mosolyogva.
A mikor az ujságíró belépett, a direktor épen a parfumejokat
szellőztette ki.
– Ez a nyár, Pesten! mondá igen vidáman. – Ezért maradok itthon és ezért
kellene elmennem. Nem hagyják az embert békén. Üzleti ügyek kifogása
alatt elárasztanak e rideg helyen. Tíz, húsz, száz, naponta szebbnél
szebbek. Semmiféle külföldi városban ez nem tapasztalható. Ide jöjjön,
ebbe az irodába jöjjön Faublas lovag tanulni. Különben mit Faublas? Sade
gróf is! Az újabb ilyen írókat, példáúl Maupassant-t, nem szeretem.
Ügyes, ügyes, de száraz!
– Száraz, az bizonyos!
– Szellemes, de kissé kellemetlen!
– Nagyon kellemetlen!
– A magyar íróknak is az a bajuk, kevés történik a munkáikban.
– Édes kevés!
– Az asszonyokat nem ismerik, az úri társaság asszonyait!
– Az igazgató úr ha egyszer írni kezdene…
Az ujságíró nem undorodott meg magától. Sőt meg volt elégedve, mert
társalogtak vele. Érezte a megtiszteltetést és táplálta a reményt. Képes
lett volna arra, hogy itt mindjárt egy sonettet irjon a nagy
pénzkereskedő meredt kék szemeinek a dicséretére. Talán valóban nagy
embernek tartotta ezt a szerencsés és eszes commist, a ki egyszerre
rideg sőt kiméletlen lett, a mikor meghallotta, hogy az ujságíró mit és
mennyit akar.
– Lássa! – mondá únottan – ön itt van az egyik kezemben, a mérlegen. A
másik kezemen kellene mutatkoznia a súlynak. És azon meg kellene látnom,
ön mennyit nyom. Jelenleg: semmit. És ez a mérleg biztosabb, mint a
patikai. Házas ember ön?
– Meg fogok nősülni! Épen…
– Ne tegye! – mondá az igazgató kesernyés mosolylyal. Aztán
elbocsájtotta. A második előszobából azonban visszahívatta. Az ujságíró
szíve hangosan vert, a mikor visszatért; gondolta, hogy a jó ember mégis
valami megoldást talált.
– Hol lehet az ön munkáira előfizetni? Azért kérettem, elő akarok
fizetni!
– Köszönöm, ezzel nem foglalkozom! – hebegte a fiatalember és a
csalódástól – meg a hirtelen feltámadó gyülölségtől – halotthalványon
eltávozott.
A fiakkerben – a míg a por ellen elegánsan betakarta magát – megint
magához tért és vágtatott tovább a pénz irányában.
«Nehezen ülnek ezek rajta, igen nehéz lesz!» konstatálta. El is
kedvetlenedett, de nem adta meg magát. A mérlegről való titokzatos
parabola izgatta fantáziáját, el is hitte a tekintélynek a mesét és épp
abban bizakodott, hogy lesz valaki, a ki megérzi a súlyát. Csak
beszélhetett volna a herczegről és barátnőjéről, csak megmutathatta
volna a sürgönyét és a comtessenek legutolsó rajongó franczia levelét.
De nem lehetett indiskrét és pusztán személyes föllépésével kellett
bizalmat keltenie. Elhatározta, hogy kihivó, kemény, præpotens, sőt
követelő lesz.
«Puha voltam, kérem. Rájuk kell ijeszteni!» Úgy gondolta, hogy ezeknek
az uraknak – a kedvezőtlen vallási viszonyaik miatt – nincs elég
személyes bátorságuk.
Az ujságíró szigorúan lépett föl, még handabandázott is:
– Végre is a hitelnek kötelességei vannak, hazafias kötelességei!
Külföldön ez nem történhetik… Ezek egészségtelen viszonyok… Mi
történnék, ha a publiczistika egyszerre nem szolgálná többé a bankokat?
Én nekem, mint magyar írónak, jogom van…
Épen hogy azt nem jelezte: lovagias ügyet csinál, ha nem kap. Ámde ez
intézet vezére erre is be volt rendezve és abból az időből, a mikor az
országban még minden szövevényes vagy súlyos ügyet lovagias térre
játszottak át: beültetett maga mellé egy elszánt, vakmerő és virtuóz
vasgyurót. És annak a nevét említette – csak úgy aproposra – a nevezetes
pénzember, a ki egyébként behuzódott egy nagy angol club-fotelbe:
– Majd szólok neki, ha ő is úgy találja… Nem hiszem!
Nem ijedtek meg tőle. Némely helyen nem is fogadták, egy helyütt meg
majdnem egy óráig várnia kellett. De itt legalább nagy stilusu emberre
talált: az igazgató itt mindenáron üzletet akart kötni és meg akarta
tőle venni a mandátumot. Ez az egy megismerte a fiatalember előadásában
az igazságot, sőt elárulta azt is, hogy a herczeghez való viszonyát is
érti:
– Azok – a kartársait értette – csak pénzt tudnak venni, eladni,
akármint adják is a bankot: egyszerű pénzváltók, a legegyszerűbb
uzsorások. Mért nem jött mindjárt ide? A dolog igen egyszerű: ön
megválasztatja magát. Ön lemond. Engem bemutat, megválasztat. És a pénze
megmarad. A milyen ügyes ember ön, kap hamarosan egy más ingyen,
előkelőbb kerületet!
Az ujságíró haragosan utasította vissza ezt a méltatlan ajánlatot és
alig köszönve távozott. Az utczán megnézte a listáját: még csak két czím
volt rajta följegyezve. Az egyiket nem találta otthon, a másik meg
röviden végzett vele:
– Nem tudom, hogy van-e önnek hitele? Tudakozódunk. Méltányosan fogunk
eljárni. Mi azért vagyunk itt, hogy üzletet csináljunk. Tessék csak a
váltót rendszeresen kiállítani és holnap benyujtani a czenzurába.
– Szabad lesz? Remélhetek?
– Én nem tudom. Én csak közeg vagyok. Vannak kollegák, a kik a bank
pénzén maguknak befolyást, tekintélyt és állásokat szereznek. Nálunk ez
másképen van. A jó kezes a fő. Teszem föl…
A város egyik patriczius-kereskedőjének nevét említette.
– Tessék megpróbálni, megkérni, talán megteszi! Bocsánatot, az időm.
Ez egyszerűen kitette. Ennek nem imponált a biztos föllépése. Maga is
gyönyörű szál öreg ember volt, semmi nyugtalanság, semmi gesztus, talán
azért, mert már az állam hivatalos vallásában született. Az ujságírónak
valamennyi alak között ez volt a legvisszatetszőbb és a míg meghajolt
előtte, az járt eszébe, hogy jó volna rárohanni, kihozni a sodrából, egy
tőrszúrással, egy golyóval. A kimerültség tette, a nagy meleg, a
sikertelenség, vagy az éhség – délutáni kettőre járt az idő – a fiatal
ember elvesztette lelkének harmóniáját és vérének azt a szelídségét, a
melyet ő is főképp a czivilizácziónak – vagy a mint mások nevezik: a
domestikácziónak – köszönhetett.
Megállt a palota előtt, a honnan az imént szelíden, de határozottan
kidobták és égő gyülölettel nézett rajta végig:
– Fölgyujtani, csak fölgyujtani, kipörkölni ezeket a gazembereket! Ülnek
a pénzen, a mely nem is az övék. És nem adnak annak, a kinek joga van
hozzá. Megállítják az embert a karrierjében. Butaságból, gonoszságból
nem adnak. Gyüjtik halomra, hogy végül ellopják vagy szerte oszszák a
maguk fajzatja között. És ne legyen az ember anarkista?! Ha egyet
megfoghatnék közülök. Ha azt a tompa orrut foghatnám és a rongyos bankó
csomóba addig verhetném az orrát, a míg…!
Ilyen gondolatai és vágyakozásai voltak az ujságírónak, a kinek ezúttal
nem volt többé egészen tiszta az eszmélete. A rendkívül hőségben belül
fázott, sőt didergett is. És a mikor – a fiakkerben – az ölő düh elmult
volna, akkor meg szinte alázatos érzés fogta el a hatalmas emberekkel
szemben, a kik oly rosszul bántak vele. Vértezett, vasalt, aczélozott
kasszáik között úgy látta őket, mint roppant félelmes vár-grófokat, a
kik hatalmasabbak a királyoknál; még pallósjoguk is van. És milyen
rendkívül okosak; hogy bele látnak mindenbe!