meghiggadt, végképen meghiggadt benne az itélet: a pénz minden. És ebben
a pillanatban rossz ember lett. Két pillanat megcsinálta életének egész
programmját.
«Az asszony a kedvesem lesz; a lány a feleségem lesz!»
Ez volt az ujságíró életprogrammjának végső következése. Most már
vacsorázott, most már pénze volt, erősnek és határozottnak érezte magát.
Sőt az életkedvnek olyan bősége támadt föl benne, hogy rendes időben,
tíz órakor le sem tudott feküdni. Különben egyébkor is, ha több pénze
volt, mint a mennyi néhány napra elég: úgy felizgatódott, hogy nem aludt
féléjszakán át.
A hotelek és minden nyilvános helyiség csukva; tiz órakor itt már minden
meghalt egy éjszakára.
Egyedül járt az óriási gasteini völgyben, melyet a természet éjszakának
idején mindég visszapörölt a kulturától. A sziklák, a fák, a rengeteg
volt az úr megint és az óriási öt-hat emeletes emberi lakások is valami
fantasztikus természeti alakulásoknak látszottak.
Az újságiró kénytelen volt némiképen átalakulni költővé. A rejtelmes és
nagyszerű hangulat hatása alatt elment a Nusziék külön kis villája elé
és ott föl és alá járt. Az egyik ablak zsalugátere között fénysávok: a
kicsike bizonyosan még ébren van, talán sír és gyötrődik miatta:
«Szegény jó leány, megérdemelné, hogy nagyon szeressem!» – gondolta
Asztalos Aurél és csókokat hintett az ablak szárnyában. Aztán szépen
elgyalogolt a herczeg palotája elé. Ott sötét volt minden, annak az
ablakaira nem hányt föl eszményi csókokat. Ellenkezőleg: még az járt az
eszébe, hogy mennyire nyugtalankodhatik miatta Nuszi. Úgy vélte, hangos
zokogását hallja az éjszakában és szíve emiatt izgatott boldogsággal
tölt el.
«Vagyok valaki, leszek valaki! És mától fogva újra kezdem az életet.
Testileg gyenge vagyok, a munka, a nyomorult piszkos munka kipumpolt,
tőkém nincs, – nem vagyok arra kötelezve, hogy bárki iránt is elnéző
legyek. Semmi erkölcs, semmi gyengeség, semmi buta jóság és kényeskedő
lelkiismeret! Ha élni akarok, ezekkel nem szabad törődnöm. Már pedig
élni akarok. Öreg ember akarok lenni, mint a kik itt sétálnak, az
öregség nem is oly csunya. Aztán addig még szédítően és
kiszámíthatatlanul sok idő telik, millió meg millió percz. Mind
öntudatosan akarom kiélni és mind boldogan. Szenvedni, megaláztatni nem
akarok többé. Sőt a mi a meghalást illeti…»
Elkaczagta magát. Eszébe jutott, hogy gyerek korában, a mikor az első
nagy halálfélelem rájött, azzal vigasztalta magát, hogy a mikorra ő öreg
lesz: már más természeti rend lesz, a halált meg tudják gyógyítani, vagy
az egyszerüen magától beszünik!
Véletlenül – bizonyára, akaratán kivül – a szerény gasteini temető
mellett vitt el az utja. Félelemmel és undorral fordította el a fejét.
Hanem a hogy a szerpentin fordult, megint csak a czínteremre esett a
tekintete. A márványkeresztek, mint megannyi immenzis ujjak, hivták,
invitálták.
«Ezek engem marasztanak. Érdekes volna, ha ide vinnének, ha itt halnék
meg!»
Adta önmaga előtt a bátrat; de menekült föl a telepre, hátha emberi,
helyesebben asszonyi lényre akadna. Ez utóbbira hihetetlenül vágyott, ha
csak egy golyvás parasztnő akadna, akár csak egy kis közömbös
beszélgetésre. Senki, sehol, a hegyről lefelé törő vizerek csacsogtak és
a nagy vizesés bömbölt mindenféle bolondságot össze-vissza. A rejtelmes
gasteini víz, a melynek gyógyító tartalmát nem birja kimutatni senki. A
tudomány azt mondja, nincs benne semmi és közömbös meleg viznek nevezi,
és mégis bizonyos, hogy a kifáradt szervezetet fölizgatja, sőt némely
mértékig föl is újítja. Az újságíró melléje állott egy ilyen meleg
érnek, nézte, majd lehajolt hozzá és arczát – szinte szimbolikusan –
megmosta benne:
«Ezzel lemostam magamról a régi életet és ezennel új életet kezdek!» –
mondá és csakugyan meg is kezdte az új életet, hogy letiltotta magát
arról a heves vágyakozásról, a mely egy bármilyen asszony-ember
felkutatására üzte. Alkudozott a vérével, látott is valami macskajárásu
szobaleányt tovasurranni egy hotel előtt, de nem nézett utána.
«Fegyelmeznem kell magamat, ez az első!»
Most nem került ez még nagy erejébe. Azért nehezen ment haza. Legalább
ha egy pohár cognacot ihatott volna valahol. Csak egy kevés pénzt
költhetne el bármire. Elment a czukrászda ajtaja előtt és tréfából
megkopogtatta.
– Azt ugyan verheti! – szólalt meg valaki a háta mögött, magyarul. Egy
rongyos, de igen nagy télikabátba burkolt, nagy fekete kalap alól
szólalt meg egy árnyék, a kiben a fiatalember egy félismerősére, valami
ötödrangú újságiróra talált. Izetlen, összeférhetetlen, mord fiura, a
kivel otthon nem igen barátkozott. A holtbeteg emberke olyan volt
mindég, mint a megfagyott epe: mart, keserített mindenkit. Keresetének
javát patikára és párbajozásra költötte. Most azért volt itt, hogy
halálos betegségeiből kigyógyítsa magát alaposan, mert szintén új életbe
akart kezdeni: meg akart menteni az erkölcsnek egy erkölcstelen leányt.
Ha meggyógyult, erős lett, magához akarta venni.
Kezet fogtak, Asztalos Aurél nagyon örvendett, friss hireket hall
otthonról. Azonban erősen barátkozni nem akart vele még a fürdőhelyen
sem. Megveregette a vállát:
– Maga az igazi lump. Itt a bezárt czukrászda és kávéház előtt ül
egyedül, csak hogy része legyen valamely éjszakai kávéházazásban.
– Jó, jó! – felelt a rongyos kartárs és felszedelődzött.
– Hová megy, én miattam megy el? Mikor jött? Semmi újság?
– Jó éjszakát. Semmi.
Visszafordult és hogy egy kis distanczia volt közöttük, jó hangosan
szólott:
– A herczeg a birtokai után három képviselőt küld a házba. Ez a magyar
alkotmány. Ez a magyar parlamentárizmus. Az egyik meghalt. Még a halál
is kedvébe jár annak, a ki egy herczeghez tudott dörgölődzni! Ha kegyed
szemes! Miért ne kegyed? Bele való! – Még valamit morgott, aztán eltünt
az éjszakában.
Tüzes taplóval a fülében – a rendes magyar karrierre, a képviselőségre
gondolva – hajnalban aludt el. Korán reggel felköltötték: a comtesse
angol misse lehivatta a társalgóba. A rendes körülmények között végképen
czitromszínű hölgy vérvörösre változva előadta, hogy a Nuszi
küldetésében jön. Előadta továbbá, hogy az ideális szerelemnek nagyobb
pártfogója nála nincsen és szivesen meghal az eszményi érzések
szolgálatában és érdekében. Ő boldog, hogy bizalmasuk lehet, hallgatni
fog mint a sír, de egyszersmind vigyázni fog. Igen sokat beszélt magáról
– akárha Dickensből mondana föl néhány levelet. Végre csakugyan rátért
Nuszira, a ki az éjjel részint sírt, részint a spiritus-masinán egy
önkészítette tortát sütött. A masina csak reggeli főzésre volt
predestinálva, következésképen a csokoládé-torta részint nyers, részint
cseppfolyós lett. Ámde virágokkal teli dobozba volt pakolva és melléje
téve a következő tartalmu kis levél:
«Küzdjön, én vele vagyok! Annie.»
A fiatalember nem nevette el magát, ellenkezőleg, könnyezett.
– Mondja meg – mondá a missnek – Annie comtessenek, hogy ön sírni
látott. És mondja meg neki, hogy a küldeménye hatott meg. És sugja meg
neki, hogy egyébként már minden rendben van.
[Illustration: – Mondja meg, hogy a küldeménye hatott meg.]
– Minden rendben van! – ismételte az angol hölgy fontoskodva és
titokzatosan.
– Mondja meg Nuszikának – ha olyan jó akar lenni, ha megteszi – hogy a
szárnyaim újra megnőttek és nincs oly boldog ember a világon, mint én.
És talán szerencsés és erős is leszek.
– Erős, az a fő! Az erő, csak ez az egy a mi a tény! – prédikálta a miss
és olyan erősen megrázta az Aurél kezét, mint egy férfi. Egyéb
szónoklatot is tartott volna még, de a fiatal embert a herczeghez hívták
sürgősen.
«Valami baj lesz» – gondolta az újságíró, babonából, épen azért, hogy
baj ne legyen. Nem is volt, sőt inkább öröm, a lehető legnagyobb: a mit
a nyomorék újságíró, mint kikaparásra érdemest kitűzött neki, ott állt
előtte készen. A mandátum úgyszólván ott feküdt a kerti asztalon, a Juli
főzelékes tála mellett. A herczeg rendkívül jókedvű volt, még
szóvicczeket is akart csinálni ez alkalomból, hogy megkérdezte tőle:
volna-e kedve képviselő lenni.
– Képfestő és képviselő, mindegy! – mondá érthető, de hiányos
magyarsággal. Ő fensége nevetett ez élczen, Juli is, Aurél is. De a
herczeg komoly férfiú volt és komolyan fogta fel a dolgot:
– A maga tisztességes gondolkodása tetszik nekem. A kormányzóm kérdezi,
kit akarok, mivel az öreg Majeczky Pesten ellumpolta magát és meghalt.
(Mindössze hatvankilencz esztendős volt. A korától még élhetett volna!)
Négy jelöltet is ajánl, válaszszak közüle. Ki tudja miféle tüzfejek, én
nem mehetek oda. Hogy megvizsgáztassam őket. A barátném kérdezősködött
önre magyarországi ismerőseinknél és onnan a legkitünőbb konduit-lista
érkezett.
Juli, a barátné oda se figyelt a beszélgetésre, mint a kit az ügy nem
illet. Az újságiró glédában állott, mint a katona, a herczeg pedig
jókedvűen kommandirozott tovább:
– Oda maga le fog menni. Ott néhány igazán szép gobelin van a
kastélyban. Husz éve nem voltam ott. A jószágkormányzó egy nagy zsivány,
de tisztességes rendes ember. Mindent rendbe fog hozni. Azaz, hogy ott
magának beszélni kell. Az szép, a ki beszélni tud. A hadsereget ne
említse, tegye meg nekem azt a szivességet. Maguk mindjárt az adóval
kezdenek és hanyagságra ösztökélik a szegény népet. A papoknál jó koszt
van, ott enni kell. A korcsmába a népet a tisztek összehivják és ott
maga szavalatot mond. Persze: Rákóczi, Kossuth, Petőfi…
A főmagasságu herczeg tréfálni méltóztatott e komoly nevekkel, a melyek
az ő számára sem voltak komolyság nélkül valók. De atyai és valóban
őszinte jóindulatában ugratta a fiatalembert:
– Maga persze szeretne ellenzéki lenni, kellene, mi?!
– Én meggyőződésből kormánypárti vagyok. Az édes atyám is az volt –
mondá a fiatalember.
– Elég baj! – mókázott tovább ő fensége. Majd igen komolyan hozzátette:
– A kormányok mind rosszabbak és rosszabbak. Igen hiuk. Nagyon szeretik
magukat megerősíteni. Ha ez így folyik, önöknek még olyan kormányuk
lesz, a mely mindazt megcsinálja, a mit az ellenzék akar. De én katona
vagyok, nem törődöm a politikával. Egy szivességre azonban kérem önt, ha
jónak látja, megteheti: hirdesse, ha már képviselő lesz, hogy fő a
férfias jellem, az engedelmesség és izgágáskodni nem kell, nem szabad,
nem lehet.
– A hirtelen haladásnak, polgári dolgokban a gyors attaknak én is
ellensége vagyok! – mondá az újságíró némileg elfogódva, mert nem tudta
biztosan, vajjon ez a pont tökéletesen beleillik-e a herczeg kissé
egyenetlen politikai programmjába. De beleillett, rendben volt ez is, a
többi is. Sőt Juli a jószágkormányzónak a levelet már is irta és
délebédre az újságírót ott marasztották. A herczeg nem az egyedül evő
főmagasságok fajtájához tartozott, sőt ebben rendkivül polgárias
hajlandóságai voltak: szerette, ha volt valaki az asztalnál, a ki az
úgynevezett «elő-evés» művészetét értette és az ételeket dicsérte.
Mindkettőt könnyű volt bárkinek is megtenni, mert a milyen rossz, száraz
és erőtlen volt a herczeg konyhája Bécsben, olyan jó, izes és erős itt.
Délután háromig is eledegélték a második reggelit. A herczeg szolid
katonatörténeteket beszélt el, barátnéja pedig némileg vastag bécsi
anekdotákat adott elé. Egész családiasan voltak, a mikor vendéget
jelentettek.
Karlsbadból átjött alázatos vizitre egy valódi, cselekvő magyar
miniszter. Egy hangos szavu mágnás, a kinek szemei úgy hatottak, mintha
be volnának téve, még pedig nem valami előkelő optikus műtermében. Ám az
egymástól divergáló kék üvegek ugyancsak jól láttak és a báró – bárha a
lábai is vékony vendéglábaknak látszottak – ugyancsak elevenen mozgott.
A haja mintha bádogból lenne, a hangjából mintha károgó mikrofon szólana
és mintha mindég leczkét mondana föl, valamint egy férfiura változott
Alesia, Coppelius mester legszebb műve. Csupa valószinütlenség volt ez
az ember, a kinek látszólag közömbös volt, hogy e világon él. És ehhez
képest kora sem haladt előre; ifjuságától kezdve aggastyán koráig
megmaradt állandóan ötven évesnek. Különben a politikát legfőképen a
benne rejlő ravasz elementumért üzte, – csökönyösen, kiirthatatlan
előszeretettel.
A herczeghez Karlsbadból rendszeresen el szokott látogatni. Nyiltan
azért, hogy tőle – mint praktikus és nagy tapasztalatú férfiútól –
tanácsokat kérjen igen komplikált dolgokban. Tényleg azért, hogy a
fenségen át kontaktust tartson fönn a legmagasabb körökkel és hogy
egy-egy – a távolban – elsülő pletykabombát röpíthessen fel valamelyik
kollegája ellen. A herczeg rendszerint nem unta; pletykát hordott neki a
másik világfürdőből. De most nem volt kedve fogadni. Juli beszélte rá.
Asztalos Aurél készülődött, hogy szerényen visszavonuljon.
– Maradjon csak. Ettől lehet hunczutságot tanulni – mondá a herczeg.
A miniszter kezdetben nem vette észre az újságirót, egyszerűen körösztül
nézett rajta. De a mikor látta, hogy itt kitüntető melegséggel bánnak
vele, neki is udvarolt, őt is «alázatos kéremszépen»-ezte. És
gép-beszédét nem egyszer megállította, hogy megkérdezze:
– Nos, mit mondsz hozzá _te_, a ki a magyar viszonyokat ismered?
Az újságiró nem mondott semmit, lesett, kéjjel figyelt és szerelmesen
élvezte a helyzetet. És közben-közben lopva szerelmesen nézett Julira, a
ki őt e szituáczióba beállította. Az asszony hasonlóképen nem nézett rá
haragosan. A fiatalember finom rajzú teljesen borotvált képe, sűrű és
kemény szőke haja, keskeny, kissé állatias, ám teljesen fiatalos
homloka, szóval az egész ember rendkivül sokat nyert a két öreg ember
mellett. Ha nem tetszett volna Julinak, még akkor is kellett, hogy hozzá
tartson, mert bármit beszéljen a tudomány, a tekintély, sőt maga az
asszony is – a mi az asszonynak legjobban imponál, az a fiatalság. A
férfi az nincs így és korunknak szóbanforgó küzködő hőse, kinek ime sült
galambok szállnak a szájába: igazában szerelmesebb volt itt e magas
uraságokba, bárha azok kisebb rendű földi teremtmények, mint a herczegi
kedvesbe, a kinek humora, józansága, jósága és kétségkívül csókra
berendezett szája van. Ez érzületekben a fiatalember ezuttal
megkülönböztetéseket nem tett, mohón szivta be azt a beszélgetést, a
melyet a herczeg, a miniszter és Juli, a nép leánya rendeztek különféle
tárgyakról, férjhez menendő herczegnőkről, megveendő ellenzéki
férfiakról, intriguans udvarhölgyekről, freskókról, kutyákról,
valláserkölcsi alapról, magas állásu rossz asszonyokról, lóversenyekről
és a házassági törvények reformjáról.
Az újságirónak feltünt, hogy a miniszter sohasem mond semmit, a miről
nem biztos, hogy kellemes a herczegnek. És bármit mond, abból az
alattvalói devoczió érzik ki. Valami katonai alárendeltség, mintha az
államférfiú a herczeget magánál több csillagos miniszternek tartaná,
bárha annak a magyar államhoz, rengeteg nagy magyarországi birtokain
kívül csak igen csekély alkotmányjogi köze van. A rang teszi ezt, vagy a
tapasztalatok következése, sok százados erőpróbák tanulsága és
eredménye. Oly óriási fensőbbsége van egy nem magyar herczegnek egy
magyar mágnás fölött? Miért? Talán azért, hogy a multban valahányszor
akarta, ez a fensőbbség elismertette magát és sokszor a maga lakáj
szineibe öltöztette az urakat?
Az újságiró jó, sőt nemzeti hazafi volt, mégis a distingválás közben a
herczeg pártjára állott:
– Ezek férfiak, ezek konzekvensek, akarnak valamit és a mit akarnak, a
mellett megállanak hatszáz esztendeig! Ezek meg puhák mint a viasz,
századról századra, sőt évtizedenként más figurát lehet belőlük és
rajtok kinyomkodni! – így gondolkodott magában és ha csak lehetett,
kissé gunyoros volt a miniszterrel szemben. Szerényen, mert hősünk a
fehér papoknál tanult és bizonyos alázatosság nem hiányzott a beszédéből
soha.
Egyszer azonban kitört. Arról volt szó, hogy milyen most a hadsereg és
polgárság viszonya odahaza.
– Na, na! – mondá az exczellencziás mikrofon. Majd – mintha rosszul
volna beigazítva, hozzá berregte ezt e félmondatot: a hadsereg
természetesen nem hibás, de mégis a büntetőtörvénykönyv reformja…
A fiatalember alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy egyetlen politikai
gondolatát, melyet kiirnia sohasem lehetett, kezdetben csendesen, de
mind nagyobb hévvel előadja.
– Ugyan kegyelmes uram, ne tessék rossz néven venni, de odahaza még a
miniszterek is felülnek az oktalan chauvinségnek, az évszázados és
ostoba félreértéseknek. Magyarországon a czivil társadalom össze-vissza,
hiányos, részben rossz törvények alatt él. Ott nincs meg még semminek a
végső formája. Félkemény minden, mint a félig megfagyott kocsonya. Ha
helylyel-közzel erős is, nem megbizható az egész. Az egész monarchiában
csak egy van a mi megbizható, szilárd és egységes és ez a hadsereg.
Ennek a szervezete: nagyszerű és minden izében ép. Vannak tradicziói,
van erkölcse, van czélja, kijelölt utja, igazsága és becsülete. Absolut
igazságot én sehol sem találtam, csak a hadseregben. Ha életem,
becsületem koczkán van, a hadsereg akármelyik két tisztjére könnyü
szivvel rábizom mind a kettőt. Ott van egy konstant közérzés. Konstant.
Még a kultura érdekében is többet tesz, mint az egész polgári kultura.
Ott nevelik a népet és nem a népiskolában. Ott marad meg az egészséges
emberanyag és pusztul el a gyenge. A kinek egyenlőség kell, a
hadseregben azt is megtalálja. Egy kárpitos legény, ha tiszt lesz,
bejuthat a király báljába. És a polgári elem, az egész ország még mindég
nem áll el ostoba antipatiájától. Ha a hadsereget nem szereti, magát nem
szereti, a mi benne jó és kiváló.
Fuj, micsoda állapotok! Az az ország, a mely a hadseregét nem imádja,
veszedelmes trottli és megérdemli az ostromállapotot. De az ország, maga
a nép jó, csak félre van vezetve. Önök kegyelmes uram, bocsánatot – önök
az államférfiak a hibásak. Önök nem dolgoznak a mellett, hogy a nemzet
megértse a nagy ügyet. Önök – a kegyelmes úr bizonyára nem – azon
munkálkodnak, hogy örökké megmaradjon valami feszültség, legyen mit
tagadni, mit kiegyenlíteni, elmérgesíteni, komplikálni és kiegyenlíteni.
Önök az iróikat arra használják fel, hogy önöket dicsőitsék és
megerősítsék. A helyett, hogy megnyernék őket a hadsereg népszerűsítése
nemzeti nagy feladatának. Hogy erre nem kaphatók? Parancsszóra,
jószóért, pénzért mind, még a koszorúsok is. Én tudom. A mennyi pénzért
palotát építenek valamely segédhivatalnak: nyélbe lehet ütni az egész
dolgot. És ez az ország életének kérdése. A hadsereg az úgy is megél. Az
megél!
Juli nem birta magát türtőztetni, tapsolt! A herczeg nyitott ajkakkal,
mintha kéjgázt szivott volna be, úgy hallgatott. A betett szemű
államférfiú olyan lett, mint a főtt rák.
A miniszter géplelkében soha még nem támadt egy politikai konczepczió.
Inczidensekből élt, a mit ő – mint sok más társa – így nevezett: úrnak
lenni a viszonyok fölött és a viszonyok által. És ime, egy ismeretlen
fiatalember kipattant előtte egy nagyszabású konczepcziót, a melynek még
az a pikanteriája is megvan, hogy igen közel evez a hazaárulás partja
mellett. De neki ép az ilyenek tetszettek, benne megvolt a nagy urak
sportösztöne: olyasmit erőszakolni a sokaságra, a mi annak sehogysem
kell. Ő is a «csak azért is!» magyar államférfiak csoportjába tartozott,
azok közé, a kik úgy fogják föl a mesterségüket, mint a közérzéssel való
birkózást. Szerették és szeretik ezek azért a hazát, hanem úgy
gondolkodnak róla, mint a paraszt az asszonyról: verve jó, kinozva
boldog, lenyügözve virágzik!
Fölizgatva és elvörösödve gratulált a miniszter:
– Arany igazságok. Gratulálok. Erről nem egyszer tanácskoztunk a
minisztertanácsban, én előterjesztettem, hanem…
A herczeg gunyosan nézett a miniszterre és mint egy katonabajtárs a
másiknak, a kezével üdvözletet intett a fiatalember felé.
– Ez már beszéd! – mondá – ennek a legmagasabb helyen is örvendenének.
Én csak utálom a sok beszédet, de ezt szivesen hallottam. Körner, a ki
meghalt, így beszélt. Egy könyvet kellene erről írni.
– Iratok.
– Fogok írni!
– Latinul, hogy mindenki olvashassa, mint régen. A régi embereknek több
eszük volt!
Az ötlet meglepte a két magyart, de honorálták. A fenség azonban nem
állott velük többé szóba, a délutáni alvás percze elkövetkezett,
elvonult. Az ajtóban azonban visszafordult és megint üdvözletet intett a
kezével egyenest és kizárólag az ujságirónak:
– Ez férfias volt! Ez csinos volt? Önre szép pálya vár. Egy szivességet
azonban megtehetne nekem. A haját – hosszú – a haját levágathatná.
Rövidre, az férfias. Nyilt homlok határozott koponya…
Az ujságiró meghajtotta magát, a miniszter is, de mélyebben. Egymásra
néztek és nem mosolyogtak.
A fenség ásított, szalutált és elment. A két férfi tele volt
tisztelettel, de nem egymás iránt. Juli azonban okos asszony volt és nem
engedte, hogy összekülönbözzenek, vagy a mi még rosszabb –
összebarátkozzanak. Kitessékelte az államférfiut, a ki különben is
belátta, hogy a mandátum, a miért valaki számára ide fáradt, máris
biztos kezekben van. Még egy végsőt «kéremszépen»-ezett az ujságiróval –
miközben arra gondolt, hogy a budapesti állami rendőrfőtől megtudja, ki
ez – és sietve elberegett.
Egyedül maradtak. Juli olyant nevetett, hogy a parókája is megmozdult
bele:
– Na, de maga egy nagy ravasz! – mondá és csaknem megölelte.
– Én? – szólt a fiatalember, és elvörösödött, mint a ki
rosszhiszeműségen kapta magát.
Az asszony a vállára ütött:
– Maga mindjobban tetszik nekem, maga ravaszabb még, mint én. Ha a
herczeg meghal – isten ments – hozzá megyek feleségül! És hogy állunk
azzal a szerelemmel.
A fiatalember nem felelt, lehajtotta a fejét, a melyben az a bizonyos
erkölcsi motosz egyszerre, talán utoljára – megmozdult. Most kövesse el
a herczeg ellen a legnagyobb bűnt, a melyet egy férfi elkövethet a másik
ellen! Most, a mikor még a fenségnek hozzávaló jósága meleg, a mikor
hozzájuttatja egy kincshez, a nép bizalmához. A mikor egy kerületet kap
tőle ajándékba, valóra váltva életének legszebb és legvalószinütlenebb
álmát! A szerelmi nyilatkozat a torkán akadt egy pillanatig. Az asszony
lehajolt, úgy nézett – és nevetett – a szemébe:
– Te félsz barátom! Nekem úgy tetszik, hogy maga fél. Én meg attól
tartok, hogy maga buta és a herczeget szereti és nem engem! Fuj, ilyen
egy magyar gavallér! Kedvesem, itt olyan biztonságban vagyunk, hogy no!
A cselédség jól van nevelve, a herczegnek pedig végképen nincs tehetsége
a féltékenységre. (Olyan jó és becsületes ember nem volt még a világon.)
Ő fensége úgy képzeli, hogy más férfi nincs is a világon, mint ő. És ez
bizonyos mértékig igaz is. A mikor először csókolt meg, így szólt:
«Gondold meg, hogy én adom neked csókomat!» Már a barátnéja voltam és
még otthagyott a külvárosi szinházban. Ha a más karjaiban látna, azt
mondaná: «Ez nem igaz, ez álom, sok stájer-tésztát ettem vacsorára,
rosszat álmodom!»
Juli nem nevetett többé. Komoly volt és nyilt, de nem kihivó:
– Nem tagadom, a fenség mellett nekem már tetszettek férfiak. A fenség
mindegyikéből embert csinált. Neki megvan az isteni szenvedélye, hogy
semmiből valami igen nagyot csináljon. Egy orvost, a ki igen egyszerű
kurával engem hat kilóval lefogyasztott, kineveztetett egyetemi
tanárnak, épen magukhoz Magyarországba. A kis Bonifáczból ő csinált
püspököt. Ő fensége képes volna – ha én alkalmat adnék rá – az összes
hivatalokat megtölteni a monarchiában. A szíve gyémántból is van, vajból
is van. A külseje szigorú, de a jóság úgy sugárzik belőle. Már ma estve
– meglássa, sajátkezüleg fog írni a jószágkormányzójának a maga
érdekében. Ezt fogja írni:
«Kedves Birhala: Aurél Asztalos az én emberem. Nyilt jellem. Férfi
szív!»
– Ha maga akarja, – vetette közbe az ujságiró és mindenféle érzelmektől
eltelve a szeme megtelt könynyel.
Juli fogta a herczegi koronával kistikkelt zsebkendőt – ezt a koronát
csakugyan nem tagadhatta meg magától – megtörülte a fiatalember szemét:
– Ne legyen bolond. Mi mind a ketten a nép emberei vagyunk! Mi? A nép
emberei és szeretjük egymást! Mi?
Ez asszony nem sok teketóriát csinált, kicsiny volt a fantáziája,
hazudni nem szeretett.