MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
57. KÖTET
A NAP LOVAGJA
Irta
BRÓDY SÁNDOR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
A NAP LOVAGJA
REGÉNY
*
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
BRÓDY SÁNDOR
MÁRK LAJOS RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Singer és Wolfner tulajdona._
Franklin-Társulat nyomdája
BRÓDY SÁNDOR.
1864–.
Mindenki megfordult már oly helyen, a hol sok építő tégla volt
felhalmozva s egyéb építési anyag szana-széjjel; gyönyörűen faragott
kváderek és oszlopfők acantus levelekkel vagy egyéb czirádákkal,
hatalmas gerendák, szarufák, különböző színű márványok és portálék,
filigran balluszterek, ablak- és kapurácsok, a miből legott ki lehetett
találni, hogy itt valami fényes palotát építenek, vagy legalább
építhetnének, mert van miből.
Ezt a benyomást kelti Bródy Sándor apró rajzainak, tárczáinak,
ujságczikkeinek olvasgatása. A palotát még nem látja a szem; de a
palotának való anyag mind megvan. Gazdag szinek, pompás ötletek, meglepő
gondolatok, értékes megfigyelések és finom hangulatárnyalatok
váltakoznak dolgozataiban.
Vannak ezenfelül hosszabb lélekzetű művei is, a hol már teljes
építmények állnak elő merész ívezetekkel, kiugrókkal, tornyokkal,
árkádokkal: gyönyörködünk bennük, megkapnak; de az anyag értékes voltát
tekintve úgy kell találnunk, hogy ez még nem az igazi, – hogy ez a
művész még nagyobbat, szebbet is tudna építeni.
Ehhez a gondolathoz hozzá segít talán az a tudat is, hogy Bródy Sándor
még csak negyvenkét éves, a mi az elbeszélő írónál gyerekkor.
1864-ben született Egerben s még mint gymnasiumi tanuló irogatni kezdett
a lapokban. Huszonegy éves korában, 1884-ben összegyűjtve jelennek meg
rajzai a _Nyomor_ czím alatt s az írói körök szemében egy nagy talentum
érkezését jelzi az új kötet. A csinos, barna, czinábor dongájú,
köhécselő fiú előtt egyszerre megnyilnak a mennyország kapui – a lapok
hasábjai. Nem is keres már más pályát. Hiszen egy sem szebb ennél.
Kivált a minőre hajlamai kifestik.
Sorsa Kolozsvárra sodorja, hol éles tekintete elé sok megfigyelni való
tárul. Mint Goethe a weimari kis udvarnál egy könnyen áttekinthető,
liliputi világot talál külön társadalmával, külön mágnásaival,
tudósaival, íróival és szinészeivel – és ez csak jó neki. Mint a
gyermek, ki kis területen tanul meg a maga lábán járni (egy középütt
kivájt székbe teszik és a széket is magával húzza). Bródy azonképen itt
kezd önállóan megindulni pályáján, de mikor indul, egyszersmind vezet –
egy hangadó lapot, az _Erdélyi Híradó_-t szerkesztvén. Ebben közli első
regényeinek egyikét a _Két szőke asszony_-t.
Nem csak a látköre szélesedett, de nyelve is nyert szinben, erőben, az
erdélyies kiszólásokban. Tömérdek érdekes benyomással, sok originalis
alakkal rakta meg különben is degesz írói táskáját, de mégis
bekövetkezett, a mi egy igazi bohém temperamentumnál elmaradhatatlan,
szűk lett neki a kincses város, Budapestre vágyott, a focusba.
Nem sokára itt találjuk őt. Első kötete már előre nevet csinált neki,
útját kiegyengette úgy, hogy abból a sok viszontagságból, mely a kezdő
íróra vár, őt a «Nyomor» mentette meg. Egyszerre elismert czéhbeli
írónak találta magát s nagy kedvvel írt mindenfelé és mindenfélét,
vezérczikket, társadalmi essayfélét, tárczát, novellát, jellemrajzot,
szini kritikát, regényt, újdonságot, reportot s minden genreben új
nyomokon ment, erős egyénisége kiütődött minden során.
A naturalisztikus iskola látszott rajta. Csakhogy ő nem a Zola
könyveiből tanult, mint a Zola-utánzók általában, talentuma nem a
könyveken hízott fel, Bródy nem írt le mást, csak a mit ő maga látott,
tapasztalt, vagy a mire kombinálva rá jött, nem a külsőségek és az
agyafúrtan kieszelt mesék írója. Mint Diogenes lámpájával, ő is az
embert keresi rászegzett szúrós tekintetével, de a belső embert, az
emberi lélek dokumentumait, a hogy ő mondaná. Az igaznak úgy szólván
erősebb barátja, mint a szépnek. S innen némi rokonsága Zoláékkal.
Tárgyait a mindennapi élet jelenségeiből szedi, de nem a kitaposott
helyeken (hiszen az emberek nem szeretkeznek örökké, némelykor adót is
fizetnek) oly csodálatos könnyűséggel, mint egy jongleur, a ki
kézelőből, valakinek a hajából, vagy a kabátja hajtókájából kapkod ki
tallérokat. Csak az egy Csehov vetekszik vele ebben az ismert újabb írók
között, nem töri magát különös szövevények után, meglát egy ruhát poroló
asszonyt az ambituson, vagy lovát ütlegelő muzsikot az utczán s megvan a
théma; csakhogy Csehov leginkább az élet derült oldalait látja, sőt a
sötéteket is bearanyozza humora aranyával, míg Bródy valóságos
megfordított Csehov, ki a sötét, mogorva epizódokat keresi s gúnyt és
epét kever azokba. Minden borus, komor az ő kis rajzaiban, csak az izzó
stylusa világít.
Regényei, melyek sűrű, egymásutánban jelentek meg a nyolczvanas évek
végétől kezdve: _Faust orvos, Don Quixote kisasszony, Az ezüst kecske_,
többé-kevésbé nélkülözik az egységes compositiót és a frappans mesét
(mert a fantaziát megvetni látszik Bródy s nem él vele!) nem állnak a
tökélynek olyan fokán, mint rajzai, mind a mellett jobb regényeink közzé
tartoznak, mert mélység, sok megfigyelés és lélektanilag hibátlan
fejlemény van bennök. Epizód alakjait esetleg nem domborítja ki eléggé,
szereti az elmosódó színeket és a turgenyevi homályt, vázlatosak, és a
sötétbe vesznek, de a főalakjait el nem rajzolja, érdekesek vagy nem
érdekesek, de kifogástalanok.
Gyűjteményünkbe legutóbb írt regényét «_A nap lovagjá_»-t vettük fel,
mely Bródy Sándor minden írói tulajdonát ép úgy visszatükrözteti, mint
minden munkája. Ő rá bízvást ellehet mondani «semper idem».
Merész ember, ki a színpadra is új anyagot próbált felhozni «_A
dadá_»-val, történelmi tárgyú műveiben pedig a magyar ősöket is
embereknek merte bemutatni, nem türhetvén az ős hazugságokat, mintha a
Bánk bánok, Nagy Lajos királyok örökké csak szavalnának, kardjukat
csörgetnék s tableau-kba állítva járnának-kelnének az egyik ajtón ki, a
másikon be. Hanem ez kemény dió; a közönség még kiskorú ahhoz az
igazsághoz, hogy például Petur bán is kendővel köti át a füleit, ha a
foga fáj. Petur bánnak még aludnia is sisakos fejjel kell.
Bródy mint hirlapíró a _Magyar Hirlap-_nak volt huzamosan munkatársa, de
az írói pegezusról soha se szállott le egészen a politikai marakodások
mezejére. A legutóbbi években maga alapította meg a _Fehér könyv_, majd
a _Jövendő_ czímű szemléket s éveken át úgyszólván elejétől végig maga
írta vastag köteteit, mindenkit bámulatra, ragadva rendkívüli
munkaerejével és termékenységével, mely gyaníttatni engedi, hogy még
tömérdek mondani valója van.
Ellenben az én mondani valóm teljesen elfogyott – az ő életrajzára
vonatkozólag. Hiszen a mi ezentúl következnék, azt még csak most szövik
a Párkák. Csak a len selyme látszik a guzsalyon.
A Párkák szőnek, szőnek… de ő tőle magától is függ, egy és más. Mert a
mi az én pennámban benmaradt a továbbiakból, annak az ő tollából kell
előkerülnie.
_Mikszáth Kálmán._
A NAP LOVAGJA
REGÉNY
_Első kiadása megjelent 1902-ben._
Egy herczeg reggelizett a villája kertjében. Csak kávét ivott, csak
mézet evett és közönséges tehénvajat.
– Milyen egyszerű – mondá a közönség, a mely a villa előtt föl s
lesétálva, rendszerint végigszokta nézni ő fensége früstökölését.
Néhány öreg kereskedőnének ez volt az összes gasteini szórakozása: korán
kelni és diskrét módon, de pontosan végignézni, a mint a herczeg eszik.
Susogva – mint a hogy a templomban szokás – sétaközben mind csak őt
tárgyalták:
– Hogy tud enni. Még minden foga megvan. Csakhogy sárga.
– Nézd azt a kenyeret. Az más kenyér!
– Tessék elhinni, ő is jobban tenné, ha egy hideg rostbeafet enne
teával; az könnyebb!
Nagyon öreg, a család és saját fegyelmük alól kiszabadult kissé
paralitikus tőkepénzesek nem tudtak ellentállani, hogy loyalis
érzelmeiknek kifejezést ne adjanak és a vasrács előtt mélyen meghajolva,
hangtalan szóval jó étvágyat kívántak a magas uraságnak, a ki nem
haragudott, sőt mosolyogva biczczentett a fejével. Nem volt ellenére a
tiszteletteljes kiváncsiság és szeretet, különben elfüggönyöztette volna
a terraszát vagy egyszerűen megparancsolja a városnak, a fürdő
igazgatóságának, hogy a háza előtt az út véget ér. De a fenség
úgynevezett liberális férfiú volt és a villában nem is a feleségével
lakott. Sőt ellenkezőleg: a szeretőjével, a jószívű és nevezetes
Julival, a ki neki már korán reggel betöltötte a kávét. A ki a
publikumból igyekezett, az láthatta e házias, mégis szép és ünnepélyes
pillanatot. A fenség a katonaköpenyeget levetette, a szalmakalapot
fölvette, a vörös szalvétát álla alá kötötte és hármat tapsolt. Mire
Juli kijött, lila vagy piros slaffrokkban, a melynek a szabása kissé
gyermekies volt, határozottan rokkoko szabású. A nő friss volt, erősen
kialudva, sőt már a sárga paróka is a fején, behajporozva, fölvirágozva
rendben. A soványodó nyakánál azonban kissé kilátszott eredeti hajzata,
a mely fénytelen barna volt, mint annyi közönséges jó nőé. Bizonyára ő
vetette meg legjobban e rövid, szinte férfias hajat, a mint hogy
esztétikai gyötrelme lehetett mindaddig, a mig reggelente magát rendbe
nem hozta és magas kerek homlokát röviddé és junóivá nem alakította át;
fejének józan golyószerű rajzát át nem fejlesztette arra a csecse
formára, a melyet osztrák tollal-rajzolók hoztak divatba. Azok a
művészek, a kik nem a friss életből, hanem a franczia élcz- és
divatlapokból merítették inspirácziójukat.
Juli kijött, jó reggelt kivánt és a herczeg kezet csókolt neki. Mire a
nő ugyanezzel a kézzel az Alt-Wien csészébe töltötte először a kávét,
aztán tejet. Hogy mi értelme van e sorrend-változásnak, a közönség nem
értette és épen azért valami titkos szimbolumot keresett benne.
Egyébként is a reggeli némi titokzatossággal járt: a herczeg a kávé után
és a méz előtt rendesen igen elmélyedt, fölöttébb komoly lett, sőt
néhány perczre el is távozott. Ez alatt Juli aggodalmas gonddal kente
föl a vajat a császárzsemlyéjére. De nem történt semmi baj; az úr
mosolyogva tért vissza és jelt adott az újságolvasásra. Juli olvasott
fel meleg, de olyan hangon, mint a milyen a rendes katonáké az első évi
szolgálat végén, a mikor már megszokták a meghűlést. Csak a mindenféle
és az ujdonságok rovatát olvasták; politikát semmit. A nő – egykori
pályája kedvéért – érdeklődött a színházi rovat iránt is, de a fenség
rendszerint nem kért belőle, inkább néha megnézette, hogy állanak a
papirosok és mint mutatkozik a termés.
A reggeli kilenczig tartott. A nap ekkor elparancsolta helyéről az
idillt. A herczeg és párja letelepedtek a kert valamely rejtettebb és
árnyékos helyére, a hol a nő szakajtó kosárral az ölében – az idill és
az élet kedveért – valamely főzeléket, babot, vagy krumplit hámozott. Ő
fensége egy könnyebb fajtájú német regénynyel vagy patience-vetéssel
mulatta magát, bárha aligha volt kiváncsi arra, hogy mit mond a kártya,
kibe lesz szerelmes, kit fog elvenni. Kétszer házasodott, második
felesége élt és virágzott, a leányai és fiai is mind házasságban éltek,
gyermekeik voltak. A fenség biztosan tájékozva lehetett minden őt illető
földi dolgokról. Biztos lehetett abban, hogy mint igen sokszoros
milliomos fog meghalni ugyanabban a betegségben, mint az apja. Sőt
halála után való állapotjának a pontos helyrajza is ismerős volt előtte.
Állandó tartózkodása Czeczilia nénje és egy kis öcscse között lesz egy
jezsuita templom sírboltjában, a mely elég szellős, sőt egy kis nap is
szokott benne tartózkodni. Mindenesetre jól ki van száradva.
[Illustration: Ő fensége patience-vetéssel mulatta magát.]
Tizenegy óra felé a fenséges úr és barátnője elmentek a természetben
gyönyörködni és hogy meghallgassák a térzenét – messziről. A közönség
közé, bár az viszonyukat tisztelte, még sem mehettek. Talán úgy is
leereszkedőbbek és bizalmasabbak voltak a kelleténél. De itt nem volt
szegény, alpári vagy fiatal egy sem. A magukat megszedett és
egyszersmind megrokkant, mindenesetre megöregedett emberek gyültek itt
össze. A hegy tetején mindazok jártak, a kik az életben lefelé haladtak,
a völgybe le. Nagyobbára kéz kézben, mint a jó Anderson pár, meghízva,
megőszülve – életkedvvel teli.
Julius vége felé járt és Bad-Gastein, a világnak legkomolyabb fürdőhelye
nyüzsgött a vendégtől. Mégis, az egész hely olyan elhagyatottnak, olyan
mélának tetszett. Talán azért, mert a ki csak itt volt, az mind lassan
járt, mint a kit a halálért küldenek. Ez a késlekedés azonban nem
szimbolum; azok járnak ide, a kiknek rossz a lábuk, ámde a fejüktől
fogvást. A korán kiélt gerinczek, a nagyon is kihasznált élet e
jelenségei között szintén apró, de igen gyors lépésekkel törtetett
keresztül egy-egy önző aggastyán, a ki életerejével úgy tudott
takarékoskodni, hogy itt évről-évre fiatalodott. A kiszáradt,
megkövéredett, fehérszőrűvé és pergamen-bőrűvé változott, erősen
megcsunyult emberi társaságban nagynéha végiggurítottak egy tolókocsit,
a melyben hetven éves Ninon de L’Enclos-k ültek, asszonyok, kiknek arcza
még szép és üde, de nyakuktól kezdve nem élnek többé.
A sziklákról egy-egy zerge nézett a különös szoczietásra, a mely
életének ravasz és erőszakos meghosszabbításán buzgólkodott. A zergék
alighanem belenyugodtak már, hogy az aggastyánok idetolakodtak az ő
világukba és szikláik tövébe óriási hotel-fészkeket vertek. A havas
hegyekből kibuzogó meleg források azonban tiltakoztak, bepermetezték
arczukat és egész nap szüntelenűl zugták a carmen lugubret:
mindhiába a gazdag is meghal, a gazdag is meghal!
Az egyforma és méla zúgással nem bírt a zeneszó és a madárdal, a mint
hogy a hely hidegségét nem bírta fölmelegíteni a juliusi nap. Az
árnyékban felsőkabátban jártak és a nagy hotel előtt a napon csak egy úr
sütkérezett: egy fiatalember, lawn-tennis ruhában. Az öregek
aggodalmaskodva és gyanakodóan nézték: nem jó ember, fiatalember!
Biztosan egy veszedelmes lump.
A fiatal úr, – úgylátszik – érezte ezt az ellenszenvet, különvált a
tömegtől és magában gubbaszkodott. Fázott és az élet igen kicsiny
hullámokat vert benne. Legintenzivebben még arról gondolkodott, hogy
mennyi ideig tarthat a pénze és mit csinál, ha előbb fogy el, mintsem
meggyógyulna? Törte a fejét, de ezt sem tette valami erőteljesen:
ujságíró volt és öt hónapi erős publiczisztikai munka és szerelmi kaland
után. A feje kimerűlt, a lába elzsibbadt, a szíve elfásult és még csak
meg sem dobogtatta az a gondolat, hogy mielőtt igazában belekezdett
volna az életbe, már is fújják számára a takarodót. A szerkesztője –
hogy eljött – fölöttébb gyengéd volt hozzá és a könyvkiadója legelőször
tagadott meg tőle egy kis előleget.
A nap mégis csak átjárta és fölmelegítette a vézna testét. Az író
feltápászkodott és otthagyta a sokadalmat. Magányos sétákra vetemedett
és ott találkozott a fenséges úrral és párjával. A herczeg rosszkedvűen
fordúlt el tőle, Juli azonban szép kis szürke szemének szögletéből
enyhe, helyesebben elnéző tekintetet vetett reá. A fiatalember
némiképpen fölvillanyozódott és másnap reggel megjelent az egyoldalú
cerclen, a nevezetes villa előtt, a hol ő fensége reggelizett.
Kétszer-háromszor elsétált a ház előtt, és a míg tisztességtudóan nézte
az idillt, valami eszébe jutott, de olyan erősen, hogy csaknem
kimondotta:
– Ha ezzel a nővel megismerkednék, barátságba juthatnék a herczeggel.
Az újságíró nem ismert Gasteinban egy lelket sem, magára volt hagyatva
és kiszolgáltatva bármely mániának, a melynek méltóztatik beléje esni.
Egyedül sétált, egyedül étkezett és míg az egyes fogásokat a pinczér
elhozta, az az öt percz számára egy örökkévalóság. Halálosan, félelmesen
unta magát, most, hogy olyan rosszúl ment a sora, még a saját különösen
nagyrabecsült énjéből is kiszeretett.
«Mit vergődöm én ez unalmas, rideg, rosszképű fráterért, mit etetem, mit
ápolom!» így szólította meg bensejében önmagát.
«Legjobb volna «ezt» ledobni a nagy vízesésbe, czélirányosabb, ha «ezt»
egyszerűen lelövöd!» Az «ez» a kivel ily kiméletlenül akart elbánni, a
saját egyénisége volt, – az egyik. Szerencsére nem állt helyt a másik
énje, az, mely ideges kifáradásának hatalmába még nem esett. Az
kapaszkodott bele a herczeg alakjába is és az foglalta el, mulattatta
ilyen formán:
«Eddig bolond voltam, mind csak pozitiv munkát végeztem. Azért fizettek;
de hogy?! Huszonkét éves koromban már politikáról tárgyaltak velem aktiv
miniszterek és nem egy arra méltatott, hogy kifejtse előttem, milyen
szamár a másik. Titkokba avattak, bizalmi küldetésekkel tiszteltek meg,
sugalmazott czikkeket írtam és abban az időben hatvan forint volt a
fizetésem. Tíz év alatt, a vasárnapokat kivéve, mindennap meg kellett
tanúlnom egy kérdést a szeszmonopóliumtól a nemzetségi problemáig. A
rossz zsurnalisztikai viszonyok, a változó kormányok és a
kiadótulajdonosok miatt a leggyorsabb tempóban kellett megrögzött és
erős meggyőződéseket változtatnom. Kedvező vallási viszonyaim engem
képessé tettek arra, hogy egy legyek az igazi közvéleménynyel; de a
kedvezőtlen viszonyok arra kényszerítettek, hogy az úgynevezett
liberálizmust szolgáljam, helyesebben azt a kisebbséget, a mely a lapok
többségét hazámban a kezében tartja!»
(Az ujságíró ez utóbbi floskulust valamivel rövidebben és radikálisabban
fejezte ki. Káromkodott, két szót mondott.)
«Mint egy vak ló az olajmalomban: jársz körbe-körbe, be a végtelenségbe!
Írtál három nagy politikai röpiratot, két kötet lirát, három kötet
verses drámát, kaptál akadémiai jutalmat, fordítottál «Pol. Corr.»-t és
egyéb kőnyomatost éjszakákon át, meginterviewoltad az összes balkán
minisztereket, te s tu vagy a nagy szinészekkel, voltál kedvese a
második heroinának, sőt egyszer képviselőjelölt is. Elől vagy a forumon,
a neved ismeri az egész Magyarország, szegény rokonaid nagyságos úrnak
szólítanak s kisebb kereskedők, a kiknél adósságod nincs, ha beszélnek
veled, kezdetben reszket a szájuk és úgy válogatják a szót, mintha
idegen nyelven beszélnének. Több, – de jórészt kisebb rendű – igaztalan
ügyet sikerrel befolyásoltál a hatóságoknál, voltak párbajaid, sőt
egynél, a mely halállal végződött, te voltál az első segéd. Becsülettel
dolgoztál, sőt észszel és tehetséggel és – mondd – mi vagy, ki vagy? A
semminek is egy utálatos apró törtje!»
«Most nem tudsz írni és nem tudsz olvasni, úgy megzabáltál. A bajod ép
ott tört ki, hogy délutántól hajnalig nem tudtál három kis hasábnyi
frázist összeírni a szerb királyság súlyos bajairól. Iszonyú nap,
rettenetes éjjel? Negyven kutyanyelvet rontottál el és nem tudtál lábra
állítani csak négy szót: «A vég kezdete ez!» Hajnal lett és nem volt
vezérczikk. A dühtől és a kétségbeeséstől sírva jelentetted a
szerkesztőnek. «Úgy!» – mondá fagyos mosolylyal. De szerencsére akadt a
fiókban egy úgynevezett örök becsű munkálat. Azt beadta és engedékeny,
sőt résztvevő lett. Tréfálkozott: «Barátom, ez a paralizis. Előbb-utóbb
mindnyájan azok leszünk, csak némelyikünk tovább titkolja. Menj
Abbáziába, irigyellek. Vagy Kaltenleutgebenbe. Két hétre, akár két
hónapra!» És ha két hónap után sem tudod kifejteni a szerb királyság
válságát? Minden nevezetességed, ismeretséged, a miniszterekkel való
pourparlerid, több érdekes és tekintélyes szerelmi kalandod és a rólad
kinyomtatott tárczák daczára nem marad részedre más hátra, mint hogy
szülőfalud községi pénztárának terhére közkórházakban töltsed el életed
még hátralévő részét. Közben – mondjunk sokat – csinálhatsz még több
helyen, mindent egybevéve kétszáz forint adósságot, de annak egy
negyedrészét anyádnak kell adnod, mert az sem élhet végkép két lump és
és vagyontalan szobaúrból és a vidéki rokonok kicsiny, de szabálytalan
küldeményeiből. Az írói segélyegyletnél van nyolczvan forintod: annyit
ott két részletben kaphatsz, ha a főfaktor nincs a délvidéken és ha
elfeledte a kárhoztató kritikádat, a melyet verses regényéről írtál.
Váltóról, e szép és misztikus okmányról szó sem lehet a jövendőben. A
múltban elkövetetteket fizethetik a barátaid, azok a jó és szegény fiúk,
a kiket könnyelmű czigányoknak, utolsó embereknek neveznek a
bankdirektorok, bár tudják, hogy minden kölcsönt duplán fizetnek vissza:
perköltségük rendszerint annyi, mint a tőke. Szegény fiúk, szegény jó
fiúk, hogy nem viszonozzák majd a köszönésemet, hogy nem! És ezek az én
reménységeim és még az, hogy Rusi, a kóristánék dísze és doyenje meg fog
látogatni a kórházban és narancsot fog hozni!»
«Ezzel a kis kövér, hamis hajú nővel kell megismerkedni, azzal kell
magamat megkedveltetni. Ha ő megvan, megvan a herczeg. És ha a herczeg
megvan –!»
Az ujságírónak, bár erősen szárnyalt, még nem volt fegyelmezve a
fantáziája. Volt egy határozott szándéka, egy homályos, részletek nélkül
való terve. Kézpénzt – annyi bizonyos – nem kivánt és azt sem czélozta,
hogy ő fensége tábornoknak vagy főtörzsorvosnak neveztesse ki a
hadseregbe. A képzelő ereje voltaképpen csak egy pontban tapadt meg
erőteljesen, azon, hogy ő fensége fiatal barátnőjének nagymérvű
érdeklődését kívánta megnyerni. És nemcsak mint eszközt kívánta. Már
tetszett is neki. Két hét óta nem beszélt nővel. Valami keveset
kokettirozott egy igen magas és roppant erőteljes, inkább negyven mint
harmincz éves hölgygyel. De hamarosan kitünt, hogy masseuse, és inkább a
beteganyagot részesítette benne figyelemben, semmint a férfit.
A második herczegi reggelit hogy végignézte, ő fensége barátnője
határozottan tetszett neki.
«Közelébe kell jutnom, meg kell vele ismerkednem!» – mondá hangosan.
A nyugalom – majdnem az örök nyugalom – e tanyáján rendkivül izgatott
napokat élt az ifjú ember. Pedig ugyancsak idegnyugtató idő következett:
egész napon finom, meleg eső szitált, a hóhegyeken lomha párák
vonszolták végig iromba testüket. Álmosság és fáradtság ült mindenen, az
úgynevezett ülő bálon is, a melyen az ujságíró volt az egyetlen frakkos
vendég. (A bál azért volt ülő, mert bár vagy kétszázan voltak jelen,
csak hat pár tánczolt, a többi ülvén, nézte: milyen különös is, hogy
némely ember akaratai szerint, sőt rithmusra mozgathatja a lábát!)
Az ujságíró a herczeg barátnéjának kedvéért öltözködött ki, bárha
biztosra vehette, hogy az nem jön el. De hátha kérdezősködik – végre is
asszony – hogy kik voltak a bálon és valaki azt feleli neki:
– Csak egy úr volt frakkban, egy jólábu fiatalember. Bár halvány, de nem
beteg. Egy magyar. Csinos fiatalember, sőt érdekes.
Az ujságíró, a ki nem volt az analitikus irodalmi irány híve,
elmosolyogta magát:
– Bolond, úgy látszik már erősen bolondulsz meg vele! (Monológjait is
szatmármegyei dialektusban mondotta.)
A következő pillanatban pedig mind csekélyebb birálattal folytatta
képzelődéseit:
«Rendes munkával megélni lehetetlen. Az alkalmazott, belátom, soha sem
viheti semmire. A boldogulás ott kezdődik, a hol mással dolgoztatunk és
mi csak felügyelünk. Tehetségem, belátom, nem eléggé mély és gazdag,
talán nincs is. A történelembe aligha fogom beirni a nevemet, de
mindennél fontosabb az, hogy az ember éljen. Mennél dúsabban, mennél
többet. És minderre más kilátásom nincs, csak a herczeg ő fensége.»
Az ujságíró imperialista és lojális hitet vallott és nem tartozott a faj
ama nagyhaju türelmetlenei közé, a kik megvetik és a maguk társaságában
lehurrognak valakit, csak azért, mert magasan születik. A rangot
elismerő tiszteletből volt benne sok: az apja negyven esztendőn
keresztül a káptalan szabója, – az ő előadásában kasznárja. Azért ő sem
esett térdre a születés előtt. Mint ujságíró megszerezte azt a
bölcseséget, hogy ezek az ötszáz esztendős számtalan ágú koronás külön
lények is szeretik a reklámot, mint bármely czivil ember.
«Ha egy tárczát írnék róla?»
Írni azonban nem tudott, hozzá sem mert ülni. Más közeledési módot
keresett tehát. Össze akart barátkozni a söntést járó másodkomornyikkal.
A tervet elvetette. Vakmerő lesz, a mikor a herczeg – ebéd után alszik –
és barátnéja a kutyákat akarja etetni, egyet – az apróbbak közül –
lecsal és fölviszi:
– Hoztam egy kedves kis leányt. Ösztönszerüen hozzám csatlakozott…
«Fuj!» Megundorodott magától, bárha izlés dolgában nem volt valami
előkelőség. Igyekezett kiverni fejéből az egész dolgot, a melyről
fölismerte, hogy a mánia felé fejlődik. Igyekezett magát mindenféle
optimisztikus ügyekkel elkábítani. Belekergette magát, hogy ujra
szerelmes legyen valakibe, a kiből évekkel ezelőtt kiábrándult. Rajongó
és heves leveleket írt e hölgynek, gyopárt szedett és elküldte annak
expresse. Izgatottan várta a választ, egész nap a postást leste. Elment
a fürdő egyik orvosához, nem azért, hogy megvizsgáltassa magát, de hogy
ismeretséget kössön. Az orvos eltette az öt forintot, egy fél grádussal
hidegebb fürdőt rendelt, de az ismerkedésbe nem ment bele, nem ért rá.
Gőgös természete daczára már-már a pinczérekkel is beszélgetett volna.
De azoknak is kevés idejük volt. Egy, a maga betegségétől szörnyen
megijedt magyar nagykereskedő volt az egyetlen társasága, a jóakaratu
fürdőszolga ismertette meg őket egymással. Csakhogy ez az úr egyike volt
a legnehezebb társaságoknak, mindig izgatott, örökké tirolinak
öltözködve sétált, alig vánszorgott és folyton hegyeket akart mászni,
kirándulni. Talán érezte, hogy kicsiny az idő, a míg a földön jár, a mit
még lehet, sietve kell megismernie.
A kereskedő valósággal elczipelte egy kirándulásra.
Gyalog izzadtak, majd öszvérháton rettegtek, a míg négy vagy öt óra
múlván elérkeztek egy tourista kunyhóhoz, a melyet juliusban is jégmező
vett körül. Egy kövér gráczi leány mért benne tejet, szolgált vajas
kenyérrel és szalámival. A kunyhó előtt két kőasztal és egyiknél ült: a
herczeg és barátnéja. Az ujságíró a váratlan örömtől, a hirtelen
kinálkozó szerencsétől úgy megijedt, hogy ő fenségeék elmosolyodtak.
«Úgylátszik komikus vagyok!» – gondolta a fiatalember és barátjával
együtt bemenekült a kunyhóba. Lassan sompolygott elé és magával hozott
rajztékájával kiült a ház elé, alig tíz lépésnyire a magas vendégektől.
A szive hangosan dobogott, folyton ő fenségére gondolt, de látszólag
legodaadóbb figyelemmel rajzolta a szemben levő tájat. Lassanként
nekibátorodott, a kövér leánytól szenet kért, és hogy az ő alakját is
fölvázolhassa. A rajz – nagy izgatottságában és mert nem gondolt
komolyan arra, hogy művészetet űz – jobban sikerült, mint rendesen. A
tej-korcsmárosné nagyokat nevetett, meg volt elégedve, a rajzot elkérte
ajándékba. A míg az ügylet folyt, a herczeg és barátnéja halkan
beszélgettek, de az abszolut tiszta levegőben minden szavukat hallotta
az ujságíró.
[Illustration: A herczeg és barátnéja halkan beszélgettek.]
Ő fensége szólott:
– A festőket szeretem. Tisztességes nép, soká élnek, a legtovább. Kissé
sokat kérnek aránylag kis képekért, de csak ujabban. Ez a fiatalember
talán fotografus is.
Az asszony megjegyezte:
– Ez művész. Nagy haja van.
– A hajukat azt rövidebbre vágathatnák.
– Ez magyar, a másik, a ki bent alszik, az is az.
– Szeretem a magyarokat, aránylag tisztességes nép. Rendes emberek, ha
egyszer meg nem bolondulnak.
– Én szeretném, ha ez engem lerajzolna, ebben a tiroli ruhában, a mint a
sziklán ülök, a gletscherrel a hátam mögött.
– Mért ne, kint vagyunk a természetben. Ha magának, Juli, ez élczet
szerez?!
Előbb elkérték a gráczi leánytól az ujságíró rajzát és miután ő fensége
megállapította, hogy a fiatalember jó művész, csak még fiatal,
megkérdeztették tőle, hogy: «mennyiért csinálna egy szabadkézi rajzot
itt a szabadban, most mindjárt?»
Asztalos Aurél – mert az ujságírót így hívták – legelsőbben is felállt
és mélyen meghajtotta magát a hölgy, majd pedig ő fensége előtt.
– Bocsánatot, nem vagyok festő! – mondá a fiatalember kedves
szomorusággal.
– Talán csak nem akadémiai festő? – Nem baj.
– Író vagyok! – szólt az ujságíró szinte megtörten.
– Veszedelmes emberek! – jegyezte meg Juli.
Ő fensége némileg elkomorodott:
– Azoktól félni kell!
Az ujságíró torka kiszáradt ez izgalomban, csaknem belerekedt, a míg
kimondta:
– Ő felsége hadnagya vagyok a tartalékban. És igen boldog leszek, ha
csekély művészetem fenséged szolgálatára lehet.
A fiatalember katonai karaktere a herczeget kiengesztelte és miután a
vallási kérdés tekintetében is tisztán látott, meginvitálta:
– Tessék közelebb lépni!
Asztalos Aurél ismét meghajlott és a neki kimutatott kövön helyet
foglalt.
– A munka tehát elkezdhető! – indított a herczeg. Juli poseba
helyezkedett, mintha görög tűz venné körül. Szentimentálisan és édesen
nézett a kunyhó falára és csak helylyel-közzel kacsintott a herczeg
felé, a ki munka közben szóval tartotta a társaságot.
– Fiatal hadnagy koromban én is tudtam aquarellel festeni, ha a szint a
tanárom előbb megjelölte. Ennek harmincz éve. (Ő fensége tizet
elfeledett, de az háborúban múlt el.) Szabad a művésznek beszélni munka
közben? A ki gyakorlott, annak, azt hiszem, igen. Én szeretném bírni e
vidék minden fontosabb pontját kisebb-nagyobb, de csak két szinű
rajzokban. Az ég kék és a föld barna.
– Az író úr fenségednek megcsinálhatja! – jegyezte meg Juli.
– Boldog volnék! – szólt a tényleges boldogságtól elvörösödve a
fiatalember. – Nekem az mulatság, dolgom úgy sincs, az írást az orvosok
megtiltották.
– Ön nem néz ki betegnek! – jegyezte meg az asszony reá sem tekintve.
– Azt maga érzi az ember! – mondá a nagy úr igazi részvéttel.
– A mi orvosunk önt meggyógyítaná. Az mindenkit meggyógyít, ha még
fiatalon kapta! – mondotta Juli, majd minden átmenet nélkül megkérdezte:
– Lehetne-e fehérrel festeni? Szeretném, ha a kutyácskáimat mind
lerajzolná, mind fehérek.
– Kutyákat igen nehéz rajzolni, nem állanak meg. Tájakat könnyebb.
– Tehát a tájakat lesz szives. Mit kér? – mondá a herczeg becsületes
őszinteséggel.
– Egy kis arczképet, fotografiát ajándékba fenségedtől!
A herczegi pár összenézett: ez nobel ember, nem hiába, hogy magyar
ember! Ezt fejezte ki a nézésük. Az asszony azonban nyomban megérezte,
hogy ez a nagylelkűség, ez a gavallér ajándék neki szól. A grand
seigneur ellenben az iránta való hódolat szép jelét látta, azonfelül a
jó és előnyös üzletet. A jó üzletet mindenki szereti, bármily gazdag és
előkelő legyen is. Ramzestől kezdve egész a herczegig ebben senki sem
kivétel. Viszonozni, visszautasítani, el nem fogadni, vagy kárpótolni
aztán, – az más. Az elv, a gyönyör azonban marad.
– Bízza csak rám! – mondá a herczeg.
Az alkalmi művész ujra bókolt a fejével és hogy fölszabadult az
elfogultságtól, ugyancsak szenvedélyesen rajzolt. Látván, hogy ő fensége
igen jó, egyszerű férfiú, a mint modeljét nézte, tekintete bókot-bókra
halmozott. A festők különös kézmozdulatával már azt is merte jelezni,
hogy a hölgy nehány művészi vonala őt elragadja és egyszersmind
elbusítja, mert nem bír vele. Egyébként a fiatal ember ismerte művészete
határait és tudta, hogy nem szabad experimentálnia, sietve fejezte be
krétarajzát, a melyben volt némi külső hasonlatosság és formai
csinosság. Nem volt ugyan Juli, hanem egy szép fiatal hölgy, az, a
melyet kapott minta után már sokszor lerajzolt. Asztalos mester, mint a
legtöbb dilettáns voltaképpen csak egy női fejet tudott rajzolni, ama
bizonyos akademikus fejet.
A nő fölsikoltott örömében, a herczeg is meg volt elégedve.
Az ujságíró másnap két arany inggombot és brilliántos melltűt kapott,
sőt egy arczképet is férfi részről. Aláirás még nem volt alatta,
ellenben az emlékezetes kirándulási hely neve.
Jelentkeznie kellett audiencziára, hogy megköszönhesse. A kertben
fogadták; megmutatták neki a lakás régi képeit. A herczeg kiosztotta
neki a a munkát, sőt pár nap mulván magán a telepen, nyilvános nappal
végig ment vele és kijelölte, hogy melyik részlet az, a mely neki
tetszik.
Az ujságíró szinte egyszerre egészséges lett, nem is fürdött többé. A
feje nem zsibbadt, a lába nem csetlett-botlott. A nagykereskedőt, a ki
azon melegiben megkérte, hogy az udvari szállítóságot szerezné meg neki,
lerázta a nyakáról. Maga sem tudta, hogy, – egyszerre az egész
fürdőteleppel ismeretségben állott. A magyar társaság úgyszólván
veszkődött érte. Agg politikusok érkeztek a hazából, – leöcsémezték. Egy
jelentékeny részvénytársaság elnöke minden átmenet nélkül
lap-alapításról kezdett vele tárgyalni.
Kis mágnáslányok jöttek a nagyszülőikkel. Hogy, hogy nem, az ujságíró
azon vette észre magát, hogy mindennap tenniszezik velük. Sőt azon, hogy
az egyik, a középső kurizál is neki. A kicsi bűbájos teremtés volt,
rózsa és aranyszin, gyöngéd, mégis teli, verekedett mint egy fiú és
holdas éjjeken franczia verseket írt. Egyike ama mágnásleányoknak, a kik
bár sajnálják, de helyeslik a Marie Antoinette kivégeztetését. Az
arisztokráczia hölgyei között vannak ilyen kis forradalmárok, a kik
ideálnak egy csupa haj költőt, festőt vagy muzsikust választanak; de
rendszerint egy kopasz mágnáshoz mennek nőül. Az ujságíró ismerte ez
esetet és lovagias tartózkodással viselte magát: nem látta meg a
legnyilvánvalóbb agit, a legvaskosabb bókot sem hallotta meg. Egyébként
is a herczeggel volt tele.
A herczeg pedig véle. A fiatalember határozottan tetszett neki.
Legelsőbben is tiszta, rendkivül tiszta volt. Mindkettő ama pedáns
fajtából való, mely nem tűr ruháján egy türemlést, a czipőjén egy
porszemet. És ezt kívánja embertársaitól is; e szerint ítéli meg őket. A
nagy elvekben is tökéletesen megegyeztek:
– A vallás-erkölcsi alap a fő, ha nem volna isten, akkor is hinni
kellene benne. Vallás nélkül az emberiség folyton Kaint és Abelt
játszana.
– Úri embernek kell lenni, mindenkinek úri embernek. A mit kimondunk,
annak úgy kell lenni. A következetesség a fő. Az ember egyenesen tartsa
magát.
– A szegények jórészt tolakodók és hazudnak, de azért nem kell velük
rosszul bánni. A cseléddel azonban fraternizálni nem szabad. Ha nem
fogják őket szigorúan, akkor csalnak és lopnak.
– Mindenkinek szabad akarata van, tehát mindig a jót és tisztességeset
kell akarni.
– A politika voltaképpen a császár dolga és a hadseregé, övék a
felelősség. Azt nem lehet kívánni, hogy a más ostobaságaiért esetleg a
felség szenvedjen területe épségében, a mitől isten ments. A haszon –
esetleg – legyen a másé, a kár pedig az övé? Ez nem megy!
– Nem kell reformálni. A reformerek svindlerek. Kálvinisták és zsidó
ujságírók mindenféle bolondokat akarnak, a mit ők mindenféle szép
neveken neveznek el. Nem kell más, mint mérsékelt előrehaladás.
Aurél nem tetette magát, nem szolgai hajlandóságból, de őszintén
osztotta ő fensége meggyőződéseit. A gazdag bourgeoisie, az eladósodott
úri osztály, a herczeg erkölcstana és világnézlete: voltaképpen
ugyanegy. Hogy egy, sőt több, esetleg nagyon sok magyar ujságíróban
rezonál: ez csudálatos és még a regényíró fantáziája előtt is fölöttébb
szövevényes. Nincs is mit bontogatni. Elég az hozzá, hogy Aurél nem
értette, hogyan élhetett, a míg a herczeget nem ismerte és boldogságát
csak az rontotta meg, hogy folyton rettegett:
– Egyszer csak kitesznek! Otthonról megírják ki vagyok, kinek tartozom.
Csaknem az összes belvárosi szabóknak. Egy gorombáskodott is velem.
Miket mondott! Esetleg azt is megtudják, hogy az apám papszabó volt és
predikátumom, sőt pecsétgyűrüm is inkább anyai ágamat illeti egy
papbácsi révén!
A ki azonban egy valóságos herczeg közelébe jut, azt még a gondviselés
is kedveli. Azok a magyarországi nagy urak, a kiknek némi – hihetetlenül
alázatos – érintkezésük volt a herczeggel, dicsekedtek az ujságíró
ismeretségével, jókat beszéltek róla a háta mögött, nehogy az viszont
róluk beszéljen rosszat. Nem tudták mennyire ül benne a nyeregben. Talán
egészen?!
Ő maga nem tudta, hogy áll. Julit mulattatta, felüdítette, az bizonyos.
De a férfi nem tudja, hogy áll egy asszonynyal, a míg az neki meg nem
mondja. Ostobák és gyávák vagyunk jórészt és nem hódítunk úgyszólván
soha. Csak behódolunk!
A fiatalember próbálta kémlelni a helyzetet. De két álló hétig semmi
pozitivum, kivévén két igen jelentéktelen szimptomát. Az egyik az, hogy
Juli az ujságíró keskeny és kövérasszonyos kezét nézte, ráütött:
– Hogy tarthat egy férfi ilyen kezet! Ez csúf. Keményíteni kell, vívni!
A másik jelenség valamivel súlyosabb, négyszem közt történt. Az asszony
meglehetősen ridegen kérdezte:
– Van önnek készpénze? Nem szűkölködik?
A fiatalember elvörösödött, a pénzkérdés váratlan és brüszk fölvetése
megalázta. Ám a következő pillanatban már tudta, hogy e sértés ránézve
értékes, ha ki tudja használni. Felugrott, vette a kalapját és az
ajtónál mondá:
– Ezt a kérdést senkinek, sem másnak bárkinek is, nincs joga hozzám
intézni.
Juli megsajnálta a mit mondott, de igen okos nő volt. A fiatalember után
ment, megfogta a kezét:
– Na, na, csak nem kell heveskedni, megsértődni. Én tudom, maguk írók
kik? Én színésznő voltam, egy ménageon éltem magukkal. Önök között még a
legjelesebbek is megszorulnak tíz forint erejéig – olykor. Ismertem egy
akadémikust, minden évben éhezett egy-két napot. Nem tudják a
jövedelmüket beosztani. És hogy a szinészek mindent elköltenek a
hasukra, maguk meg kidobálják a pénzt, hogy úrnak látszassanak. Maguk
olyanok, mint egy-egy rossz asszony. Na, na, haragudni azért nem kell!
Aztán maga még nagyon is fiatal. Hány esztendős?
– Huszonhét.
– Én is annyi. De én sokkal többet láttam, éltem. Én tőlem semmit rossz
néven nem szabad venni. Én vagyok a jó Juli. Azt hiszi, hogy a herczeg
azért szeret engem, mert csinos vagyok? Azért mert jó vagyok. Hozzám
bizalommal lehet. Tudom én, hogy mit jelent az, a mikor nincs készpénz;
eleget nem volt nekem is. Akkor dobálództam a banknótával, most élére
rakom a nikkelpénzt is. Tudja-e Asztalos, mennyi van a könyvecskében?
megmondom magának: egy félmilló. Ha egy kis pénz állandóan együtt van,
nagyszerűen fiadzik, azt mondhatom magának. A herczeg nekem
születésnapomra is pénzt ad, csakhogy ő fenségének fogalma sincs az
értékről. Multkor egy százast kaptam tőle a születésnapomra és nagyra
volt vele, hogy ő milyen nobilis. Máskor meg kisebb fehérneműre tízezer
forintot ad. A fenség nem jár mi közöttünk, emberek között a földön; ő
egy katona és egy angyal. Egy angyal a katonában!
Juli roppant jóízűen nevetett, boldog volt, hogy közönséges és régi
dolgokról beszélhetett. Elvette Auréltól a kalapját, leültette,
kérlelte, mulattatta:
– Tudja-e, hogy magát a herczeg nagyon megszerette és tudja-e miért?
Mert látta, hogy irántam nagyon figyelmes és lovagias. Szereti, ha
tisztelnek. Már többször férjhez akart adni. Folytak is ez iránt
tárgyalások, de a vőlegényektől azt kívánta, hogy az esküvő után nála
hagyjanak. Csak egy báró akadt, a ki ebbe beleegyezett. A fenségnek
egyszerre eszébe jutott, hogy a ki erre képes, nem tisztességes férfiú,
nem úri ember. Kiutasította.
Ezen már az ujságíró is elnevette magát. De még mindig megmaradt
sértődött álláspontjánál, sőt elvi kijelentéseket is tett:
– Az a férfi, a ki nőtől pénzt fogad el, gazember.
– Akkor az a nő, a ki pénzt vállal el férfitól, szintén az? Én is az
vagyok? A kinek van, az ad a másiknak, ha akar. Kell? Adjak? Majd
megadja, ha miniszter lesz. Ojjé, láttam már én sokkal tökkel ütöttebb
minisztereket, mint maga. Előszobázott nálunk Bécsben nem egy. Különben
nem erőltetem, maga egy affektáns. Vagy egy ravasz. Mit akar maga itt? A
herczegtől akar valamit. Mondja mit?
Az ujságíró elhalványodott: most mindjárt megtörténik a leleplezés! De
az asszony inkább jóakaratúnak mutatkozott:
– Mondja meg, én keresztül viszem.
A fiatalembert kezdetben zavarba hozta a Juli elfogulatlansága, de a
tiszta helyzetben visszanyerte nyugodtságát és jó svádájára méltó
határozottsággal szólott:
– Nem akarok semmit. Szeretem a pályámat és azon sem ő fensége, sem ön
nem használhatnak semmit. Az önök társaságába jutottam, tudom, mint
pótművész és nem mint férfi. De nekem tetszik a társaságuk. Ez fürdői
ismeretség és tudom, vége, ha vége a fürdőzésnek. Ő fensége bölcs ember
és nekem igen tanulságos, hogy közelében lehetek. Ez élvezetes nekem. Ha
valaha drámát irok egy herczegről, legalább tudom, milyen. Pénzem, a
mennyi nekem kell, van. A mi pedig a főokot illeti, hogy itt
settenkedem, azt nem mondom meg.
Ez utolsó mondatot remegő hangon mondotta. Nem tettetésből, hanem mert
érezte, hogy ebben van a koczkázat, a merészség, a mi miatt esetleg
nyomban kidobják. Ámde Juli egyike volt a legegyszerűbb asszonyoknak,
egyenes, csaknem katonás, a temperamentumában a legőszintébb. A férfi
két halvány arczát az erős kezei közé fogta és kedveskedve szólt:
– Maga szerelmes belém. Ezt értem. Erről lehet beszélni; de nem most!
[Illustration: A férfi két halvány arczát az erős kezei közé fogta.]
A pillanat, a melyben a herczeg délutáni álmából – immár harmincz éve
rendesen – fel szokott ébredni, közeledett. Az ifju embert az asszony
ezúttal elküldte. Ám az a tekintet, a melylyel utánanézett, jóakaratú,
sőt gyöngéd volt, ha nem is szerelmes. Viszont az ujságíró, a mint
kikerült a palotából, úgy érezte, hogy a kelleténél jobban kedveli ezt
az asszonyt.
«Csak most, csak most ne csináljak valami bolondot!» – gondolta magában.
Pedig csaknem rá volt szorúlva, hogy az ügyhöz, magához méltatlan dolgot
cselekedjék; az utolsó forintját előlegkérő sörgönyre költötte el és ha
estefeléig nem jön meg a kért, nem nagy összeg: ma nem vacsorál. És ha
nem jön meg holnap reggel, sőt délben sem, azután sem? A hoteljában
étkezni nem lehetett, a vendéglőben adós nem maradhatott. Hogy
magasrangú ismerőseitől kérjen kölcsön, erre olyan ijedten gondolt, mint
valami perverzitásra, a melybe iszonyatos volna beleesnie. Ha a
portástól, pinczértől kér, mindenki megtudja és vége mindennek. Iszonyú
képzelődései voltak: a lap, a hol dolgozott, hirtelen megbukott, vagy
elcsapták a távollétében. Valami pletyka támadt. Egyszerűen nem adnak
előleget, mint a hogy odahaza már akárhányszor megcselekedték. Igen, de
az otthon volt! A távolban csak nem hagyják el? Épen a távollevőket
szokták elhagyni.
Nem volt Budapesten senkije sem, a kitől ötven forintot kérhetett volna
kölcsön. Csak hogy ezt az ügyet tisztességgel megúszsza, rabolni tudott
volna. És erkölcsi magaláztatása mellett fizikai gyötrelmei is voltak:
éhezett a szó szoros értelmében. És délfelé, frissen vasalt lawn-tennis
ruhában tenniszeznie kellett a kis mágnás lányokkal. Ügyetlen volt,
szórakozott volt. Az öregebb comtesse leszidta, a kisebb kicsufolta, a
középső megkérdezte:
– Mi baja magának?
– Egy álló napja nem ettem egy falatot.
– Miért?
– Nem volt.
– Nem volt mit ennie? Hogyan érti? – kérdezte a lány.
– Egyszerűen. Nem volt pénzem. Nincs egy krajczárom sem. És talán nem
lesz holnap sem. Úgy, hogy én egy koldus vagyok. Nem vagyok egy comme
ill faut ember, én egy koldus vagyok. És maga egy koldussal tenniszezik.
Egy csavargóval, a ki talán már holnap kérni fog, kérnie kell, mert éhen
nem halhat. A comtesse azt hiszi, tréfálok, vagy megbolondultam. Nem,
csak annyira elgyengültem, hogy nem birom többé fentartani a tisztes
látszatot. A konvencziót. Nem tudok hazudni, valakinek meg kell mondanom
az igazat. Hogy beleloptam magam a társaságukba. Nincs rá jogom. És ezt
mondja meg a papának és a nagypapának. Az angol kisasszonynak is, a ki
méltán gyanakodott rám…
A lányok a beszélgetőkre kiáltottak, angol játékszavakkal hivták őket,
de látva, hogy mennyire el vannak merülve a diskurzusban: mindkettőt
kihagyták a játékból. Egyébként is fürdőn voltak, a hol nem jelent
semmit egy kis geniális társasági szabálytalanság. És azt sem vették
észre, hogy a comtesse kiejti kezéből a lapdaverőt, a fiatalember
halotthalványan, kék ajkakkal mindegyre lázasabban beszél:
– Szélhámos azért nem vagyok, csak éhes. Semmit, a mi nem fair, nem
tettem, de még tehetek. Talán gyalog fogok innen hazamenni.
A táplálkozás hiánya, ez a kis hirtelen támadt vérszegénység, az emberi
testnek ki tudja micsoda romantikája kergette bele ez oktalan és
czéltalan vallomásba? Raison szerint mindenkinek vallhatott volna, csak
ennek a leánynak nem, a kiről tudta, hogy az lassan, de biztosan kezd
beléje szeretni. De az élet ideális jelenségei és azok felfogása ellen
valami brutális düh fogta el éppen azért, mert az éhezésben erkölcsi
megaláztatást is érzett: még egy nagyobb megaláztatásra törekedett.
Lehet különben, hogy tudtán kívül a számítás ösztöne is benne volt az
őrület e megnyilatkozásában. Az valószínű, hogy biztosra nem vehette a
leány megundorodását. Egyelőre az nem is érzett iránta mást, mint heves,
fájdalmas szánalmat; a benső sírástól elfulladó hangon kérdezte:
– Nincs pénze? Elköltötte? Mért nem kér újat? Az apjától, a bankárától,
– a nagypapától. Ilyen könnyelműséget! Mért nem hozott magával eleget!?
Az ujságíró fölnevetett és a nevetésben fölfrissült, magához tért:
– Nuszika, el ne áruljon, nem volt igaz az egész. Az igaz annyi, hogy én
nagyon szegény ember vagyok, nem tudok annyi pénzt keresni, a mennyi
nekem kell, mégis az urat adom, maguk közé járok és meg merem fogni a
maga kezét. A maga szép, fehér szent kezét. Sohsem teszem többé, csak ma
utoljára.
A leány fölállott és rajongás nélkül, szinte szárazon mondá:
– Én pedig ma reggeli imádságom előtt megesküdtem, hogy az én kezem
senki másé nem lesz, csak a magáé! Akarja?
Nem nézett a férfiúra. Úgy is aligha azt látta volna, a ki előtte űl. A
kinek esküdött, a kihez kivánkozott: az úgy is benne élt mint
képzeletének alkotása, vagy előtte úszott mint látomás, a kékhegyekben
hömpölygő ezüst felhőkön járó. Ő maga sem látszott földi lénynek,
arczából – a melyre rásütött a teljes nap – mintha valamely tüzes, de
enyhe világosság áradna szét. Szemei szikráztak, szőke haja szálanként
égett. Rendes körülmények között a szembenülő szerencsés fiatalember
valamely égi csudát látott volna, de most csak egy exczentrikus
mágnáskisasszonyt látott sárga tónusban.
– Mind a ketten elvesztettük az eszünket. Ilyent nem szabad beszélni
Nuszika! – mondá igen halkan, aztán fölkelt. Az ajkán volt, alig tudta
visszafojtani, majd kimondta:
«Kedves kis rajongó comtessem! Azonfelül nem vagyok én egy szegény
nemes. A kornak egy piszkos kis hőse vagyok, egy rossz lábú ember, a ki
futni akar a gyors futókkal. Az apám pedig papszabó volt!»
Önuralma visszatért, szó nélkül elfordult a leánytól s odament a
társasághoz:
– Szégyenlem magamat, de a fejem nagyon megfájdult. Nuszi comtesse is
rosszúl bánt velem, ép most fejtette ki, hogy az ülő életmód miatt
tulajdonképen minden író szamár!
Az ujságíró, a ki helyén volt, mert már szépen hazudni is tudott,
köszönt és a leányok vidám kaczagása között megindult a telep felé
egyenesen egy ismerős kávéházba, ahol egy nagy csokoládét rendelt.
Hősiessége ilyen módon elhagyta és nem bánta már: lesz a mi lesz!
Biztatta ugyan magát, hogy a pénzes postás már utban van és megkeresi
itt, éppen itten. Ez a bizodalom éppen csak addig tartott, a míg
felüdült a kisebbrendű evésben. A szivar azonban már semmi mód nem
ízlett, félig elszítta és aztán letette, hogy egy pillanatra kimenjen az
utczára és ha lehet – fizetés nélkül – elmenjen haza a hotelbe. A mikor
pénze volt, bátran és vidáman tett meg ilyesmit, másnap aztán ő
figyelmeztette a fizetőpinczért, hogy tartozik neki. Most azonban oly
ügyetlen, oly gyanús volt, hogy szinte megállították, a mint elrohant,
csak annyit mondva egy pinczérnek:
– Ha keresnek, mindjárt jövök!
Hazaszaladt, hogy levághassa magát az ágyára, sírhasson kedve szerint. A
pénze azonban a portásnál várta már, rossz czímen küldték, azért késett.
De többet küldtek, mint a mennyit várt. Megfogta a rongyos, haszontalan
papirost – az utalványt és megcsókolta. Aztán elordította magát dühösen:
– A pénz, a büdös, a nyomorult pénz!