lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott várban, a mikor
a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a Prihoda Ancsurka? Vig
volt-e vagy szomoru?
Ebből a könyvből megtudandja, hogy szomoru volt, mint Bársony, a
tengerszem tündére, a kiről éppen tegnap olvastam a lidérc-naptárban.
Anci megcsóválta a fejét és a körmét kinyujtotta a papiros után.
– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda
Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka
a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai.
– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kiváncsi lesz
valaki?
Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét és dorombolt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb,
csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon
bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte. És talán a bánat
siettette halálát.
Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp élet sem
volt benne.
Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az ebet és
elvitte.
– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta.
És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot.
Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.
– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi esztendőn át
hűségesen szolgálta a nizsderi várat.
Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő délután
feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő
hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád
hullája feküdt.
A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, a
melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez
valami nagyon szép lehet.
Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros,
mint a nyiló rózsa.
(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek tudatlanságával
sorozhatott volna egyébhez is…)
A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és
munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és a mit
kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a szél.
Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával.
A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte és hóval bekaparta.
Aztán a szánnal együtt eltünt az estalkonyban…
Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a
Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a mikor urnőm
szobájából hangos beszéd és sirás hallatszott.
Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására valamelyik
földalatti folyosón.
A földalatti folyosót urnőm kivánságára választotta.
Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta, hogy
Riminszky ur velem találkozzon.
Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha
mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem Podolinba
visszahivni?
De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és én
magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik
fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát.
És ezen nagyon elszomorodtam.
Az ajtó egyszerre fölpattant és Riminszky ur kipirosodott arccal lépett
ki:
– Jőjj, Ancsurka, – mondta, – elviszlek.
Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne
fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt Riminszki urhoz:
– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd megbolondulok
néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, mig a leány itt van.
Riminszky ur habozva pillantott rám:
– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes,
Erzsébet.
Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle
félni, halkan igy felelt:
– Nem lesz neki semmi bántódása. Igérem.
Riminszky ur még mindig habozni látszott.
Óh, be szerettem volna fölkiáltani:
– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból, a
boszorkány hatalmából.
De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott hideg
szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard.
Riminszky ur vállat vont:
– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a mióta
nincs asszony-cselédem.
Igy szólt és megsimogatta az arcom.
Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom, mint egy
menekvő madár…
Megsimogatott és szokása szerint igy szólt hozzám:
– Aztán jól viseld magad.
Nem tudtam felelni.
Csak némán intettem a fejemmel.
Aztán nagyon sokáig sirtam, hogy Riminszky ur elment a várból.
Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel látszott
lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.
A csillagokat néztem és szomoru dolgokat gondoltam magamban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés
hallatszott; urnőm hivott.
Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan szegeződik
reám.
Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal.
A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző szinü folyadékok.
Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van urnőm
boszorkánykonyhája.
Itt büvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok
szokták.
Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák
voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve iszogatott.
– Megint nem tudok aludni, – mormogta sötéten, a mikor meglátott.
A fejére nyomta a tenyerét.
– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely idegszál,
a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol
a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely eddig a drót révén
mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolódik egymástól…
– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet
telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a
képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek.
– De te ezt nem érted, te béka.
– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az elcsavarásához.
– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam
kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?
Urnőm szenvedélyesen nézett rám.
A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak
volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt, a ki beléjük
néz.
– Ülj le, – szólt, – és melegitsd a kezem.
Egész lényében reszketett és halotthalványan nézte a kezét, a melyet
jéghideg dermedtségéből földörzsöltem.
Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett volna.
– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka. Igen
rosszat álmodtam véled.
Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici libácskák, kacsák
ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld füvet.
A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a fákhoz, a
melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek.
Mentem, mendegéltem a mezőn.
A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek, – és
én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam.
Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos, hiányzott a
hárfakiséret.
IX. FEJEZET. _Merre jár Riminszky?_
Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor,
a midőn Ancsurka már régen nem volt ott.
Egyszerre eltünt Ancsurka a várból.
Hová lett, merre ment – senki sem tudta.
A várkisasszony vállat vont, a mikor Riminszky Ancsurkáról tudakozódott.
– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak
mulatságok.
Riminszky csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, – mormogta magában. – Nem is hittem,
hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka?
Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába.
– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint a mit
hangosan mond.
A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta,
mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből.
– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka olyan
nagyon érdekelné.
Riminszky magasszáru csizmájára nézett és keservesen fölsóhajtott:
– Kutya mája! Szerettem a macskáját.
Erzsébet elnevette magát.
– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De
hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a várnak.
Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó tudja,
igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.
Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és gyorsan
sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között langyos
tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek
és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek.
Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig soha sem
vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott,
nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban a fű kiüti
fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust
evett és hozzá bort ivott.
Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a kis bokrok
szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében.
Igy például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, a kik
már nem látják az évszak változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek
alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük és talán azt sem
tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn
a nagy csöndességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az
örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol
messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli
az, hogy ők már meghaltak s innen elmentek.
Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova hátán,
addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig mélységesen
elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember
ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem mozogtak. Még csak
a korcsmába se ment el senki, miután a lábát kinyujtotta és a föld alól
semmi hir nem érkezett azokról, a kik ottan bekvártélyozták magukat.
Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juh-nyájait
nem viheti magával.
Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon, erre nem
gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem fog tudni
semmit.
Utközben érte a lipovnicai barát-kolostort.
A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között
kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok,
a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót.
Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok
szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk, –
a saját szakállukra kezdtek valami háborut a szepesi gróffal, vagy
valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni,
a mióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a
lipovnicai klastromban.
A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és a
puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a
hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a
magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak
a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord
falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan és csupán a
hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban két
lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt a kis
fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot, – mert a legvénebb
barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort meg szokták látogatni.
A kapufülkéből egy csengetyü drótja vezetett a pincemester szobájába.
Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett a
kolostorba.
Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette,
a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát csigerrel. A
dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet vagy vacsorát
szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha
éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül Riminszky urnak, a ki
ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országut is
Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték az uraságot, de tisztelték
Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte.
Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován bekanyarodott
a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket.
– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a kapus
fráter alázatosan.
A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez
koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat
kereste elő.
Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken szoktak
használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok voltak, a mely
borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jómagaviseletű
kolostornak.
Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre valamennyien
fölébredtek.
Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred katonaság is
bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és komoly férfiu
gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen délre járt az idő.
De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem
lustálkodtak akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek.
A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és
tiszteletteljesen mormogta:
– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort
Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben.
A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta
macskabőr bekecsét.
– Tokajban, – mondták csendesen.
A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból – a
mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az
állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok százesztendő
óta és ez állványról még sohasem került le addig hordó, a mig benne egy
csöppecske folyadék vala.
A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas
karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra tette.
A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres
csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsinyke
csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett.
A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a hordóba
illesztette.
A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott a
hordócskából a kristálypohárba.
A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a ki ez
idő szerint perjele volt a kolostornak.
Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az
idő, de arca rózsaszinü volt, mert mindig bort ivott és nem vizet.
A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és szakértő
szemmel vizsgálta.
A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetüzte ezalatt a fölirást:
– A Kállay-donációból…
A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett belőle.
Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett nyelvével:
– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a hegyalján,
– mondta.
És az atyák áhitatosan néztek a hordócska felé.
Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével.
– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a
kolostor udvarára.
Az atyák ismét bólintottak.
Áhitatos csend volt, a pincemester a csöndben megtöltötte a poharakat.
– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink története
foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.
Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól és midőn
visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott magával.
Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték, csendes,
imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:
– Kállay donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai asszú.
Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay János.
Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy tartóztatta, de
küldte:
– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen.
Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami
mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb
kucsmájukat nyomták a fejükbe.
Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha
megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte el
maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja magát
Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az agarait. A
menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal.
– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé levelében
az urától.
De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem
azért, mintha nem lett volna érkezése a levéliráshoz. Csak azért nem,
mert röstelte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet
helyett a vig, tétlen udvari életet választotta.
Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta
gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott
egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny bucsut vett a
kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem parancsára Párisba
utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…
A menyecske megcsóválta a fejét:
– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta magában,
de azért a szive összeszorult a fájdalomtól, szomoruságtól.
Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti vén
udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél jött őszre,
tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon
vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat rakosgatott titkon az
idő. És Jánosról most már hir sem érkezett.
– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, – gondolta
sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol találjam én föl a
türelemnek a forrását?
Az atyafiak ellátogattak hozzá és fejcsóválva vigasztalták:
– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy
idegenben. Busulhatunk érte!
A menyecske hallgatta egy darabig az atyafiakat, de utóljára megunta
őket.
– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a
pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva.
Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris akkortájt se
volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem. Ha a véletlen nem
jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a cipellője sarkát kopogtatja
a fel s alá való sétálgatásban a kuriában. De a véletlen jó barát. Egy
vén kuruc barát került a környékre, a ki anekdotával és imádsággal
tartotta a kedvet a kuruc seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond
golyó. Ott kellett hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter
Homolainak.
Homolai fráter ne tudta volna, hol van Páris? A barátok abban az időben
többet tudtak, mint manapság a püspökök. Hisz bejárták az egész világot
hajdanában…
Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta rőfös
szakállát:
– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat a föld
alól is.
Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó nyárfáktól
s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott nyomába.
Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett volna, akkor
is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen városba és elkezdte
keresni az urát.
A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a
szállásra, azt mondta:
– Megvan ám ő kelme!
Kállayné fölugrott:
– Hol van?
A barát csóválta a fejét:
– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia király
gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig.
Kállayné fenyegetőleg vonta össze szemöldökét
– Majd eszébe juttatom én neki a magyar szót! – mormogta.
Homolai csak a fejét rázta:
– Nehéz lesz az!
De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására. Aztán
hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul maradt.
Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem mesél a
régi irás, csak annyi bizonyos, hogy Kállay János uram csakhamar
otthagyta a francia király udvarát. Haza költözött Tiszahátra és késő
öregségében derülten mesélte pipaszó mellet:
– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó volna holnap
vadászni menni…
A mult – a huncutkodó mult – igy oszolt szét köddé az ő szemében is.
És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó
asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter
öregségében elvonult…
Eddig tartott a történet.
Georgius atya becsapta a könyvet és a pohár után nyult.
A perjel igy szólt ünnepélyes hangon:
– Fráter Homolai emlékezetére!
Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk
csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra.
Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.
– Tiz öl fát hoznak holnap az erdőmből a kolostor udvarába – mondta.
Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett belé a
finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette
hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihuzogatták mind a két
kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezitelen karjával az
asztalra könyökölt.
Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort. Igen rossz
gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak
keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák.
És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét
diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe
csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.
De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a hangszer
megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe
szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a
hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé.
Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a falak
visszhangozták a tárogató hangját.
– Rákóczi járt erre, – mondotta egy nagyszakállu vén barát.
A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi Ferenc járt
erre.
Erre járt volt és a hangszert itt felejtette.
Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és
Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján.
A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a
vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok ilyen
kérdéssel fordultak hozzá:
– Mondd, vándor, merről jösz? Lengyelországból vagy Magyarországból?
– Magyarföldről, – felelt a vándor.
– Mi hir magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi?
– A szabadság meghalt és vele hal Rákóczi! – felelt a vándorló.
A barátok megcsóválták a fejüket.
– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él és
Rákóczi Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban.
A vándorló erre elnevette magát.
– A bujdosó, a ki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi Ferenc.
A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a beszédnek.
Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett a
fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik menekülésközben
valahol Késmárk táján verekedtek labanc-katonákkal.
Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony kis
bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten lobogott.
A vitézek között volt egy olyan is, a melyik a fuvószerszámot kezelte.
Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé mellett, a
melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni kezdte…
Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a kolostorban, a
mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább mentek.
Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a
vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a barátok
békésen elfogyasztottak.